Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1977-02-06 / 6. szám
gyermekeknek: Unalmas élet helyett 840-et írtak. Gondolatban Dániában járunk. Zúgnak a harangok. Anszgárt látjuk, szemében örömkönnyek. — Miért vagy olyan boldog? — kérdezzük. — Mert a harag hangja visszavisz sok évvel ezelőttre. Egészen fiatal voltam. Az esti harang akkor is zúgott abban a germánok lakta völgyben, ahol szerzetes voltam. A legöregebb szerzetes vezetésével indultunk a templomba. Amint lassan vonultunk, az a vágy volt bennem: bárcsak történnék valami ebben az unalmas, egyhangú életben. Hiszen kora reggeltől az előírt rend szerint nagyon egyhangúan teltek a napod! a kolostorban. A sor legvégén mentem. Hirtelen egy lovas vágtatott mellénk és hangosan jelentette vezetőnknek, mi is jól hallottuk: „Dánia keresztyén királyát népe elkergette. Valakit kér a király, hogy vigye el népéhez az evangéliumot.” Megborzongott mindenki és döbbent csend lett. Tudtuk, hogy a dánok nagyon kegyetlenek és bőszülten védik pogány hitüket. Itt a kolostorban olyan biztonságos és könnyű az élet. Hogyan, hogyan sem. de lábam megmozdult és azt mondtam az apátnak: „Küldj engem!” — Ismered a veszélyeket? Hiszen te vagy a legfiatalabb! — Nem félek — feleltem, miközben szólt még a harang. Ezen a földön kezdtem hirdetni Jézus Krisztust. De olyan egyedül voltam! Szükségét éreztem annak, hogy legalább gyerekek legyenek mellettem. Egy napon kimentem a rabszolgapiacra. Voltak ott idősek, fiatalok. De én egyenesen ahhoz a gyerekcsoporthoz mentem, ahol tizenkettőn álltak, kedves, bátor tekintetű gyermekek. A kolostorban kapott pénzből megvásároltam őket, kunyhómba mentünk és tanítani kezdtem őket. Mindjárt nem nyomasztott az egyedüllét. Jó barátok lettünk, megtanultak ími-ol- vasni, és mindennap beszéltem nekik a fiatalok jó Barátjáról, Jézusról. Ez a kedves fiatal csapat egyre nagyobb rokonszenvet váltott ki a dánok közül. Előbb a gyerekek, majd a fiatalok és idősebbek kedveltek meg bennünket. Evek teltek el, amíg abban a városkában megismerték és megszerették Jézust. Aztán más vidékre költöztünk. Volt ahol a házikónkat sem engedték felépítenünk. Négyszer kergettek el bennünket. Istentől kaptunk szeretetet és türelmeit, végül is a dánok Krisztus útjára léptek. Sok volt a szegény és borzasztó volt a rabszolgák élete. Sátrat kezdtünk szőni, mint Pál apostol. Ennek árából sikerült kórházat építenünk, ahol a szegényeket ingyen ápoltuk. Pénzünkből sok rabszolgát váltottunk ki és tettünk szabaddá. A legboldogabb napjaim azok voltak, amikor asztalunkhoz szegényeket ültettünk. Hogy elszaladtak az évek! Milyen jó volt. hogy az Or hívására elindultam ide! A mai harangszó az én hálámat is Isten elé viszi. Görög Tibor Evangélikus lelkész—a bölcsészdoktorok sorában Az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem Jogi Karának dísztermében január 15-én mintegy félszáz bölcsészhallgató doktorava- tásán egyházunk is érdekelt fél volt. Barcza Béla tési lelkészünk már évek óta levelező úton végezte — külön engedéllyel — a Bölcsészeti Kar történelem szakának előírt tanulmányait. Sikeres vizsgáinak letétele után tavaly került sor doktori értekezésének megvédésére, amelyet ezzel a címmel írt meg: „A Magyarországi Evangélikus Egyház viszonya a parasztsághoz a Horthy- korszakban.” A „cum laude” fokozattal elfogadott disszertáció alapján most került sor az ünnepélyes doktoravatásra. Egyházunkat az ünnepélyen a Teológiai Akadémia dékánján és a Teológus Otthon igazgatóján kívül több lelkész, lelkész! munkatárs és a tési gyülekezet presbitériuma is képviselte. Szívből kívánjuk, hogy új bölcsészdoktorunk további tudományos munkásságával gyümölcsözően szolgálhassa egyházunk és népünk javát. F. T. „SOHASE TARTOZTAM POLITIKAI PARTHOZ...” Olvassuk együtt Péter első levelét m • 1, 17—21: Összefonódó szálak Az előző témát folytatja a levél: a hivő ember életfolytatására teszi a hangsúlyt. Fülünknek szokatlan az első érvelése — nézzünk csak bele nyitott Bibliánkba: az ítélő Istenre utalással figyelmezteti olvasóit a keresztyén életvitelre. Nincs ellentétben ezzel, hogy imádságban „Atyának” szólítják, mert Isten atyai volta a Szentírásban az uralkodói mivoltát is magában foglalja. Az atyai gondoskodás és a bírói hatalom gyakorlása összeforrott az antik gondolkozásban. Isten „személyválogatás nélkül ítél", tehát senki ne gondolja, hogy keresztyén volta felmentést adhat Isten ítélete alól, mely nem egyes tetteket, hanem az egész életet méri le („cselekedete szerint”: egyes szám!). Ezért tartsa vissza őket bűnöktől az Isten iránt való „félelem’’. A félelemnek Péter első levele nagyobb teret szán a keresztyén életben, mint az Újszövetség más könyvei. Sőt első látásra ellene mond Pálnak és Jánosnak (Róm 8, 14—15; 1. Jn 4, 17—18). Mivel azonban Péter levele is a kegyelem és a megváltás összefüggésébe helyezi bele az Istentől való félelem motívumát, úgy értjük helyesen, ha a félelmet a hitélet belső ritmusában ismétlődő egyik hangnak vesszük: a kegyelem hangsúlyos hangjával váltakozó hangsúlytalan hangnak. Isten kegyelmét nem lehet komolyan venni az ítélete alatti megrendülés nélkül. Isten irgalma nem elnézés, hanem a Bíró kegyelmi felmentése. Isten szeretete: kegyelem. Ha erre gondolunk, akkor a hit ritmusában a félelemhangnak is lehet bizonyos etikai rugó-szerepe. A mélyebb etikai rugó azonban itt Péter levelében is a ritmus kegyelem hangjából fakad. A mondat folytatása ugyanis már a megváltás tudatára apellál: „tudván”, hogy „megváltattatok”. A hívőnek a megváltás nemcsak bűnei bocsánatát adja, hanem megváltozott életfolytatásra való felszabadítását is. Ókori rabszolgák, hadifoglyok pénzért történt kiszabadításának a képe rejlik .a megváltás bibliai szavában. Majd változik a kép, és az ószövetségi áldozati bárány jelenik meg a háttérben, mint Istent kiengesztelő eszköz. Krisztus „vére” halálának a tényét jelzi, amely valamiképpen — a racionális magyarázat csődöt mond, hogy miként — munkálja a megváltásunkat A megváltás itt az életstílusra vonatkozik: „megváltattatok atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból”. A levél olvasói keresztyénné lételük előtt benne éltek a környezetükben szokásos pogány életformában. A „hiábavaló” megjelölés egyaránt utal a hamis istenekben való hitükre és az ebből következő életmagatartásra. Lám, ismét a legszorosabb összefüggés jelentkezik e szó jelentése nyomán — ha a pogány vallásosság előjelével Is — a hit és az élet között. A levélíró a megváltás eredményét a keresztyének új életében látja. A szöveg formai és tartalmi elemzése mutatja, hogy a következő mondat valószínűen őskeresztyén hitvallás töredéke: Isten még „a világ teremtése előtt” elhatározta Krisztus küldetését, és ez most „az idők végén” ment végbe. Mindkét gondolat jellemző az őskeresztyénség teológiájára: Isten üdvözítő terve megelőzi az emberi történelmet, mely végső szakaszába lépett Jézus földi életévei. Ezt hívjuk üdvtörténeti szemléletmódnak, amely az Újszövetség megértésében fontos szolgálatot tehet. A levél írója még hozzáfűzi: „érettetek” történt Krisztus földi megjelenése (20. vers). A Szentírást olvasni nem lehet igazában anélkül, hogy annak eseményeit magunkra ne vonatkoztatnánk. Ez a személyesség nem erőltetett, mert Isten és minden tette csak ebben az egzisztenciális kapcsolatban ragadható meg. Folytatódik a Krisztusról való vallástétel a levélíró szavaival, beleágyazva az olvasók életébe: Jézus Krisztus lett az Istenben való hitük forrása és formálója. Ezt jelenti az „általa hisztek Istenben”. S ez a hit Krisztus feltámadása révén „Istenbe vetett reménység is”: bizodalmas várakozás az Isten által készített végső jövőre. Ha most még egyszer végigfutjuk tekintetünkkel az olvasott levélrészletet, a keresztyén tan, hit és élet egymásba fonódó élő szövedéke gondolkoztathat el bennünket leginkább mai tanulságul. A bibliai események és az egyházi tanítás ismerete önmagában holt dolog. Nyomban hozzá kell tennünk a kérdést: mi következik azokból hitünkre és életünkre nézve? Krisztus halálának jelentősége, ha nem támaszt lelkűnkben bizodalmas hitet, ha nem lesz Isten szereteté- nek tudatává, mit sem ér számunkra a róla való tudásunk. Krisztus feltámadása vagy megtölt bennünket reménységgel a jövőnket itt a földön és túl a halálon készítő Isten felől, vagy üres tétel marad. A megváltásnak a mindennapi életünkre való hatása, a magatartásunkat formáló késztetése sem járulékos következmény, hanem eltéphetetlenül benne van a róla szóló Jó Hírben. Sokkal inkább kellene engednünk, hogy átáramolják napi gondolatainkon, érzésvilágun'kon, szóbeli és tettbeli megnyilvánulásainkon mindaz, amit Istenről, Jézus Krisztusról hallunk és tudunk az egyház tanítása, az igehirdetés révén! Érdemes elgondolkoznunk a bibliai eseményeknek a mindenkori jelennel való közvetlen kapcsolatán is —, amire itt az „érettetek” céloz. Minden kor emberének személyes találkozása lehet a Szentírásban hírül adott isteni eseményekkel. Bármennyire az emberi történelemnek adott pontján következtek be az Isten által üdvösségünket és önmaga megismertetését szolgáló események, az üdvtények —, mivel azokban a ma is élő Isten és Krisztus cselekedett, e tettekről szóló híradásban mi ugyanazokkal a tényekkel közvetlenül kerülünk kapcsolatba. Nem a bibliai múlt történései csupán ezek, hanem az isteni egyidejűség révén mai események: Krisztus megváltó halálának és feltámadásának ereje nem kétezer év távolából, hanem közvetlen közelről hat a mi jelenünkben, és érinti vívódó korunkat, a ma élő embereket. Nagypénteket és hús- vétot a XX. századba és saját életünk körülményei közé helyezetten kell látnunk. Veöreös Imre „SZÁZHARMINCNÁL KRISTÓF IS KISZÁLL .. ” „Amit a közlekedési szakemberek defenzív vezetésnek mondanak, az nem más. mint a keresz- tyény felebaráti szeretet lefordítása a közlekedés nyelvére” — jelentette ki egy nyugatnémet közlekedési rendőrtiszt egy gyülekezeti előadásban. Elsősorban arra figyelmeztette hallgatóit, hogy másokra való tekintettel közlekedjenek. Különösen is a gyorshajtás veszélyes. Azoknak, akik az utasok védőszentjében, Kristófban (Christopherus) bízva hajtanak ezt mondta: „Százharmincas tempónál Christophorus kiszáll a kocsiból.” Utalt arra, hogy háromóránként történik egy halálos gyermekbaíeset az NSZK- ban: „Vegyék le lábukat a gázpedálról, mert a gyerekek kiszámíthatatlanok.” A közlekedési szabályok erkölcsileg kötelező törvények, melyek középpontjában a felebarái szeretet és az ötödik parancsolat van: Ne ölj! Irodalmi tükör BART ALIS JÁNOS, az erdélyi magyar irodalom egyik nagy képviselője, akit szűkebb hazája magyar evangélikusainak egyik vezetőjeként is számon tartottunk, nyolcvanhárom esztendős korában Kolozsvárt meghalt. A szabadság, tisztaság, erő és emberség költője volt. Diákkoromban olvastam a pozsonyi Oj Auróra irodalmi évkönyvben azt a versét, mely ezzel a hat sorral indul: „Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek. / Azt beszélik, hogy tavasz van, / mert kinyílott a hóvirág. / Széliében, hosszában / meleg napsugár tűz be az erdőbe, / s az er.döoldal csupa hóvirág.” Csak azt közli a vers, hogy írójának e képtől kitágul a leike. „Fizessen az Isten az örömért nektek, / szegény favágók!" — fejeződik be a költői mondanivaló. Amikor az avant- gardízmus az első világháború után (s ma újsütetön ismét) feje tetejére állította a versbeli közölnivalót, Bartalis János józanul szólt, mint az erdei forrás, mikor tiszta erejével csobban. Kosztolányi fedezte fel az erdélyi Apácán született, de a Szamos melletti Alsókosályon élő költőt, aki a háborúból hazatérve zsebébe dugta tanári oklevelét és földmívesként élt egy kis faluban. Később Budapest közelében telepedett le, Ráckevén, majd Pilisvörösváron tanított, 1940-ben visszatért Erdélybe, s haláláig el nem hagyta Erdélyt. Akkor írta Ima mindenkiért 1940-ben c. megrázó versét. Aztán elhallgatott, csak 1954-ben jelentkezett újból. Ugyanaz maradt, aki kezdettől fogva volt: az emberi hit, szabadság és jóság, tisztaság és férfias erő poétája. A valóság tudatával volt ilyen jellem. Költészetét, nevezetes szabadverseit is jellem- formálónak tekintettük. Mindent az igazhoz és jóhoz mért a lelkében, s minden verse az igaznak és jónak a leckéje. Az erdélyi magyar evangélikus egyház felügyelőiéként halt meg. REGI MAGYAR DOLGOK kerülnek most napfényre az irodalom kutatóinak jóvoltából. Egy régi ország régi műveltségének feltárása folyik csöndesen körülöttünk. Mezey László, a jeles középkorkutató szerint a mohácsi vész előtt legalább negyvenötezer kódexet őriztek s olvastak Magyarországon. Ez az adat európai nagy nemzetek hasbnló anyagával összehasonlítva válik nagy jelentőségűvé. A magyar kódexmennyiségnek azonban egy százaléka sem maradt ránk. Elpusztult a középkori anyag legnagyobb része. Csupán egy-egy oldalnyi töredék maradt meg véletlenül, leginkább a könyvborítókban. A beírt pergámen bizonyult a legolcsóbb kötésanyagnak. A kódexeket s az első nyomtatott könyveket ugyanis fűzfát formában adták el, a tulajdonos köttette be. Nyelvemlékeink, első irodalmi szövegeink ilyen kötéstáblákon őrződtek meg. Szent Ágoston vallomásainak egy részét így őrizte meg egy XIII. századi kódexünk. Aquinói Szent Tamás műveit már életében olvasták hazánkban. Csak szakszerűen kutatni kell. Egyik kutatónk, Borsa Gedeon, így találta meg Huszár Gál 1560-ban nyomtatott első magyar nyelvű énekeskönyvét, egy stuttgarti könyvtárban, kitűnő állapotban. Eddig csak a hírét tudtuk ennek a könyvnek. Ugyanaz a kutató a müncheni állami könyvtárban négyszáz régi magyar nyomtatványt fedezett fel, magyar nyomdák produkcióit. A legérdekesebb Csapodi Csaba és feleségének spanyolországi felfedezése. Hitelesítettek egy korvinát, új Mátyás-arcképpel. Mint ismeretes, Csa- podlék állították össze a korvinákról nemrég megjelent gyönyörű magyar könyvet. Csapodiék találtak a sevillai káptalani könyvtárban két Janus Panon- nius-kódexet, ismeretlen Janus-versekkel s ami még ennél is nagyobb meglepetés: Janus Panonnius családi nevének felfedésével. Eddig úgy tudtuk, hogy első nagy költőnk anyja volt Vitéz János érsek testvére. Most kiderült, hogy Vitéz Jánosnak Janus édesapja volt a testvére, tehát Janus Panonnius családi neve: Vitéz János, akár az érseké. Ez azért fontos, mivel a horvátok is magukénak vallják, szülőhelye alapján, a magyar költőt. ENEKLÖ ORSZÁGGÁ tette a széttépett magyar hazát Szenei Molnár Albert „magyar zubon-köntöskében öltöztetöt” zsoltáraival. Nyelvünk egyik legjobb tudósa és Szenei Molnár kiváló kutatója, Szath- mári István írja, hogyan alakította any- nyi bajban és nyomorúságban éneklő országgá Magyarországot a nagy zsoltárfordító. „Nem csodálkozhatunk azon, hogy a napjainkig számtalan kiadásban napvilágot látott zsoltárok már a 17. század folyamán elterjedtek nemcsak a protestánsok, hanem az unitáriusok körében is, sőt a. kéziratos katolikus énekes könyvekben szintén sok protestáns ének található. és hogy ezek nem kis mértékben egyengették az utat a 19. század közepére megszilárdult irodalmi nyelvünk előtt” — írja Szathmári az Irodalomtörténetben megjelent tanulmányában. S jól idézi állításához Szabó Magda elmélkedését, hogy Szenei Molnár Albert magyar zsoltára „beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeteken felüli, általános érték, mindenki dajkája, nemzett tulajdon”. Ezen el lehet gondolkodni. Ez nemcsak elégtételadás egyik reformatori nagyságú írónknak, hanem a magyar nyelv mindenkit összefogó lángeszű törvényhozójának elismerése. Szegény világ- vár dór volt Szenei Molnár Albert, hiába kereste a „summum bonumot” az urak kegyelmében, örömtelenül, koldus szegénységben, elefeledve halt meg. De győzött aszal az igazsággal, melyet nyelvi kifejező ereje, költői tehetsége biztosított számára. Ez az író igazi biztonsága, beleépült nemzetébe. Szalatnai Rezső Martin Niemöller, nyugalomban élő egyházelnök egyik előadásában jelentette ki: „Sohase tartoztam politikai párthoz...” Majd hozzáfűzte: ebből azonban nem szabad olyan következtetést levonni, mintha politikai semlegességet akart volna. „A semlegesség nem emberséges és nem keresztyén magatartás.” MADAGASZKÁR A Malgas Köztársaságban, az egykori Madagaszkáron 450 000 evangélikus él. A Malgas Evangélikus Egyház elnökévé Ranai- vojaona Razafimantsoa lelkészt választották meg.
