Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-08-21 / 34. szám

GVÉRMEKEKNE1C

Oltár

Amikor belépünk a templom kapuján, mindenek előtt a bejárattal szemben, az úgynevezett „szentély” részben álló oltár tűnik szemünkbe. Már ez is mutatja, hogy a templom legfontosabb belső berendezése az oltár.

A különböző stílusú templomokban különbözőek az oltárok, azonban minden oltáron három részt különböztetünk meg.

AZ ELSŐ AZ OLTÁR „HÁTTERE”, amely lehet kőből készült, vagy fából faragott épít$

mény, vagy — a mai modern templomokban — egy falra elhelyezett kép vagy kereszt. A díszes gótikus, vagy barokk oltárokon sokszor láthatunk művészien kifaragott bibliai jeleneteket, vagy bibliai személyeket, angyalokat, prófétákat, apostolokat ábrázoló szobrokat is. Ezeknél az oltároknál elmaradhatatlamai: oltárkép, amely legtöblgszöj^„Jézus életéből ábrázol művészibb egy- egy jelenetet. Az úgynevezett „szárnyas oltárokon” nyitható, csukható és forgatható oltárkép van s ezáltal az oltárkép az ünnepeknek megfelelően változtatható.

A TULAJDONKÉPPENI OLTÁR egy kőből, vagy fából készített asztal. Ezért nevezik az oltárt „úrasztalának’’ is. A fehér

terítővei leterített asztal lapján különböző tárgyak vannak elhelyezve, amelyekről a következő alkalommal szólunk. Az asztal tartólábán, vagy lábain legtöbbször az úrvacsorái -kenyeret és bort jelképező búzakalász és szőlőtő ábrázolása látható. Ahol ilyen ábrázolás nincs, ott földig érő, színes oltárterítőt láthatunk. Az oltárnál végzi a lelkész az istentisztelet egyes részeit, a keresztelést, a konfirmációt és az esketést és itt osztja ki az Ür szent vacsoráját a gyülekezetnek.

A GYÜLEKEZET AZ ÜRVA- CSORA VÉTELÉHEZ LETÉRDEL, ezért az oltár körül térdeplő van. Hogy az .idősebb, vagy beteg emberek is biztonságosan tudjanak az oltárhoz térdelni, a térdeplőnél támaszkodásra szolgáló korlát is van, amelynek rácsán sokszor faragott, vagy kovácsolt vasból készült művészi jelképek, idegen szóval „szimó- lumok” láthatók.

AZ OLTÁR A JERUZSÁLEMI TEMLOMBAN az áldozat bemutatásának a helye volt. Az oltáron mutatták be a papok Istennek a nép bűneiért az engesztelő áldozatokat és Isten jóságáért a hálaáldozatokat. Az oltáron égették el az áldozatként levágott állatokat. Mivel azonban Krisztus Urunk kereszthalálával az emberek bűneiért egyszer, s mindenkorra elvégezte az engesztelő áldozatot, a keresztyén templomokban ilyen áldozatot bemutató oltárra nincs szükség. A keresztyén templomokban az oltár arra szolgál, hogy az oltár körül részesedjenek az emberek Jézus Krisztus áldozatának gyümölcseiben: a bűnbocsánat és az új élet kegyelmében. Itt mutatja be a gyülekezet Istennek hála áldozatát is, amikor együtt imádkozik az oltárnál imádkozó lelkésszel és hálát ad Istennek kegyelmes szeretetéért. Az oltár Istennek erről a kegyelmes szere- tetéről prédikál:

Krisztus ártatlan Bárány!

Ki miértünk megholtál;

A keresztfa oltárán

Nagy engedelmes voltál.

Viselvén bűneinket

Megváltottál minket.

Adj békességet, .

Ö Jézus, ó, Jézus!

Selmeczi János

A gondviseléshil kérdései

„Utad van számtalan sok...”

A NYÁR AZ UTAZÁSOK ÉVSZAKA. Nemrég a Keleti pályaudvaron szorongtam, vonatra várva. Nyomasztó volt a tömeg. Magyarok, külföldiek érkeztek, indultak, vártak. Bábeli hangzavarban röpködtek körülöttem cseh, lengyel, angol, francia, német szavak. Hová utazik ennyi ember? Ki tudná számba venni?

Haza indultam a falumba. Otthon kitörni készülő vihar fogadott. Az út felett, ahol mentem, fecskék suhantak, menekülve a vihar elől. Mint tajtéktó tenger, úgy dobálta őket az örvénylő szél. Hova sietnek? Hol a fészkük? S hova rohan a szél? „Arra fúj, amerre akar.” Hazaértem. A vihar gyorsan elvonult. Besötétedett. Kimentem, körbe nézni a házat. A kerti úton, elemlámpám fényében ezüst szalagok csillantak. Három csiga. Hova tartanak? Az égen szakadt felhőket kergetett a szél. Közöttük méltósággal úszott a hold. ök is utasok. És a csillagok. Meg a végtelen csillagrendszerek.

Utazik a mindenség. Hova, merre utaznak? S Isten is velünk utazik? A vézna kis lengyel öregasszonnyal ott a pályaudvaron, aki ijedten lihegett társai után? A fecskékkel és csigákkal ? A szelekkel ■ és a csillagokkal? Meg velem? Igen, bizonyára velünk utazik. Hiszen ő nem

a világ padlásán, avult trónszéken bóbiskoló öregúr, hanem hatalmával mindnyájunkat átölelő Teremtő, aki mindent mindenekben munkál. Benne fut össze s ér célba a számtalan sok út. Nála nyugszik meg a gondolat is, amely ennyi utat képtelen számba venni. Létünk titka, méltósága és szépsége éppen ez, hogy ő velünk jön és mi feléje tartunk. Az ő csodája a világ és mi magunk is. A felfedező emberi szellem, a tudományok és művészetek, az alkotó technika, mind az ő teremtő hatalmának titkaiból részesedik. Mind egy-egy darab az ő csodálatos útjaiból.

CSAK ÖSSZE NE TÉVESZ- SZÜK MAGUNKAT VELE! Hiszen csak neki van számtalan sok útja. Nekünk csak egy van. a dolgunk éppen az, hogy a mi utunkkal ne keresztezzük az ö útjait, hanem engedelmesen álljunk az ő útjainak szolgálatába. De hogyan tehetjük ezt? Hogyan simulhat bele életünk az ő felséges útjainak vonalába? Értjük-e őt igazán? Ismerjük-e útjainak valódi irányát?

VAN ISTENNEK EGY KÜLÖNÖS ÚTJA. A legegyszerűbb, mégis a legcsodálatosabb. A legemberibb, mégis — vagy éppen ezért — a legmélyebben világít bele Isten velünk való szándékaiba. A názáreti Jézus útja. Az

Mindig kegyelemre szorulunk

A hivő ember egyik legnagyobb kísértése az elbizakodottság. Ezt példázza ennek a vasárnapnak ősi evangéliuma a farizeusról és vámszedőről szóló példázat is (Lk 18,9—14). Könnyen kimondjuk az ítéletet azok fölött, akik nem a mi életünk szabályai szerint élnek, ha el vagyunk telve a magunk teljesítményével. Pedig ha belenézünk Isten törvényének tükrébe, meglátjuk, hogy a mi szemünkben van a „gerenda”, és annak szemében, aki fölött könnyen pálcát törünk, a mienkhez képest csak „szálka” van (Mt7,3—5).

Mindnyájan Isten bocsánatából élünk. A megszokott „Hogy’ vagy?” kérdésre igazában mindig csak ezt felelhetnénk: „Jobban, miht meg- érdemlem!” A keresztyén alázatosság az, hogy felismerjük: akkor sincs mivel dicsekednünk, ha mindent megtettünk, ami kötelsségünk volt. ,

Csak azzal dicsekedhetünk, hogy kegyelmes, szerető mennyei atyánk van. Ennek a felismerése azonban megtanít arra is, hogy ne ítéljük el embertársainkat, hanem szeressük őket, és segítsük egymást a jóban.

HIMNOLÓGIAI KONFERENCIA

Augusztus 22—27-ig Erfurtban tartja ülését a nemzetközi him- nológiai munkaközösség. Ezen az ülésen egyházunk küldötteként

Valtinyi Gábor segédlelkész, a soproni gyülekezet orgonistája vesz részt.

ő földi, emberi útjában Isten egyszer s mindenkorra magáévá telte a mi utunkat. Végigjárta azt. Mindennapi életünk csodáin át jött hozzánk. Ott, ahol már csak bűnösök, szenvedők és halandók vagyunk. Jézusban Isten a bűneinket, kínjainkat és halálunkat vállalta át és tette a ma- ~ ga ügyévé. De éppen így szabadított fel bennünket az újat kezdés bátorságára, a szenvedéseket hordozó türelemre és békességre, a félelmeket legyőző örömre, a halálon is túlnéző reménységre.

Jézusban a mi szegény, botladozó, csüggedő és félelmes utunk találkozik Isten örök szereteté- nek útjával. Ezért Jézus a világ világossága. Az ő útjáról hull fény Isten minden útjára a világgal és velünk. Általa éled a bizonyosság, hogy „Isten minden útja kegyelem”. Az is, ami egyáltalán nem látszik annak. Jézus legyőzhetetlen kedvet ad az élethez, hogy száz bukás után száz- egyedszer is érdemes felállni és továbbmenni, mert Isten örök, jó cél felé viszi a világot. Ez a bizodalmas hit szólal meg a felfedezés örömével a sokat szenvedett Gerhardt Pál szép éneksorában: „Utad van számtalan sok...” Ahol a mi utunk és lehetőségünk elfogyott, Istennek ott is vannak továbbvivő útjai.

JÉZUS ÚTJÁNAK AZONBAN VAN EGY KÜLÖNÖS TITKA: igazát csak a cselekvő ismeri fel. Bocsánatát csak az, aki maga is, megbocsát. Békességét csak az, aki maga is irgalmas, örömét csak az, aki maga is örömet ébreszt. Csak, aki másokban az élet reményét szítja, az ismeri fel, hogy a halál az örök élet kapuja. Csak aki kész mindenkinek szolgálni, az ismeri fel, hogy Galileától a Golgotáig a nekünk szolgáló Isten járt közöttünk.

Jézus útja nem tananyag. Könyvnélkül tudhatom a négy evangéliumot, vagy akár az egész Bibliát, semmit sem értek Jézusból, ha nem indulok el utána. Bölcselők, tudósok megelégedhetnek azzal, hogy tanítványaik a megértés felfedező örömével igent mondanak tanításukra. Jézusnak ez nem elég. Ö nem azt kérdezi tőlünk: „Érted-e?” Neki egyetlen kérdése sincs hozzánk, amit okos válasszal elintézhetnénk. ö ma is úgy szólít meg bennünket, mint az egyszerű halászokat a Galileai tó partján: „Kövess engem!" Djb 2olt4„

És megszólallak magyarul

Könnyű a magyar nyelv, — magyarázta egyik alkalommal egyik szellemes tolmácsunk, amikor külföldi vendégeink nyelve majdnem kibicsaklott az „egészségére” szótól, — nálunk minden kicsi gyermek tud már magyarul.

DE ITT ZAMÁRDIBAN, A SZOT GYERMEKÜDÜLŐJÉBEN, ahol két csoportban foglalkoznak gyermekekkel, magyar nyelvtanítással, egészen más a vélemény. Pedig e gyermekek előtt nem is lehet annyira idegen a magyar nyelv. Hiszen apjuk vagy anyjuk, de legfeljebb nagyszüleik anyanyelve magyar. Mégis az idegen környezet, iskola, játszópajtások és különösképpen, szórványhelyzetük következtében csak jó esetben értik nyelvünket, de beszélni már nem beszélik. Éppen ezért, meg azután a haza iránti szeretetből, talán felelősségből élnek a szülők azzal a lehetőséggel, amelyet a Magyarok Világszövetsége nyújt, hogy néhány hetes balatoni nyaralás mellett magyar nyelvre taníttatják idegenbe szakadt véreink gyermekeit. A második vagy harmadik nemzedékről van itt szó.

Két táborba is bekopogtattam. A za- márdi táborban végigültem egy órát. Úgy izgultam, mint a 8—14 éves korú kisgyermekek: jajj, csak sikerüljön a tárgyas ragozás! Molnárné, a pedagógus hihetetlen türelemmel és szeretettel csalogatta elő belőlük a magyar szavakat, miközben „Stefant”, „Andreánit” szólította. Megható volt, amint a „leves”-hez, a „főzelék”-hez hozzátapasztották a tárgyeset ragját. S amikor megértett valamit a kanadai fiúcska, felderült a képe és „oké”-val nyugtázta magának és társainak.

MEGSZÓLALTAK TEHÁT MAGYARUL. Idegen akcentussal bár, ráncolt homlokkal, mely mögött a magyar fogalmak lázas keresése folyt, s sugárzó szemmel, hiszen értették már a kérdést. Rövid néhány nap csodás eredménye ez, vagy az atavizmusé, hogv tudniilik a vér

nem válik vízzé. Mert valójában kevés a szorgalmi idő. Igaz, látszólag minden gördül. Ez a kezdő csoport, amely kanadai, egyesült államokbeli, osztrák, olasz, francia gyermekekből áll, az oktatás után azonban azonnal magyar gyerekek közé kerülnek, s a játék közös nyelven keresztül már kifogástalanul értik egymást. És milyen különös! A soknemzetiségű gyermekhad • között éppen a magyar nyelv a közös, még akkor is, ha tudásuk csupán néhány szóra korlátozódik. «A' magyar gyermekek pedig olyan szeretettel veszik őket körül, mintha édes testvéreik lennének.

Néhány népdalt is elénekeltek. A Sárga csikó és a Virágéknál úgy zengett a kicsi torkokból, mintha kecskeméti vagy törökszentmiklósi gyermekek fújták volna. Palásti Robi, a kis párizsi fiúcska egymaga is elénekelte az utóbbit. Egész lényét hangjába sűrítette, lelkesen, ragyogó arccal fújta, mint akinek tényleg „csak a füle jutott” az említett énekben szereplő békából. A napi háromszor 45 perces foglalkozás nagyszerű eredménye ez.

EKÖZBEN VENDÉGEK IS ÉRKEZTEK. Szende Aladár hivatalból. Fodor Nagy Árpád és felesége New Yorkból. Az utóbbiak nyolc éves kisfia tanulgat itt magyarul.

— Honnan tudtak a lehetőségről? — vetettem fel a kérdést.

— A Magyarok Világszövetségével állunk régóta kapcsolatban. Három gyermekünk van. A nagyobbak már jól be-> szélnek magyarul, a kis Árpád pedig maga indítványozta, .hogy megtanulná nyelvünket. Nekem szüleim vándoroltak ki, én már az USA-ban születtem. Fogtechnikus vagyok New Yorkban, feleségem történész. Odahaza már nem beszélünk magyarul. Talán majd ezután, ha Árpád is tudni fog.

A kis Árpi, aki egy szó magyar tudás nélkül érkezett, most tudja már az elemi fogalmakat.

Andreán! Rossi Olaszországból jött. Édesanyja magyar. Bolognában élnek. Játszótársai között egy sem akad, akivel odahaza magyarul beszélhetne. Göndör, éjszínű haja, gombfekete szeme után olasz bambinónak vélné az ember, de amikor megszólal, ha hibásan is, magyarul fejezi ki magát. Anyja ösztönözte: „Kicsit tanuljak jobban magyarul”.

Szluha Pál szülei pedagógusok. Ö is az USA-ból jött. A szülők 1956-ban mentek ki, otthon magyarul beszélnek. Mindent értett eddig is. csak éppen beszélni nem tudott. Most szabatosan elmondta, hogyan jött repülővel Budapestre, s onnan vonattal Zamárdiba.

Mozsár Lászlóné a haladó csoporttal foglalkozik. Az ő erőssége a kézimunka és a rajz. Ezekkel a tárgyakkal lopja a gyermekek tudatába' anyanyelvűnket. S valóban kiállító terembe illenek a gyurmából készült színes Balaton és Magyar- ország domborművek. Földrajz és történelem elevenedik meg a kicsi „terepasztalokon”, amelyeken a Balaton vihara, Tihany echója, s a vén Duna susogása hallik.

— Van olyan gyermekünk — fűzi elgondolkodva munkájához —, aki évről évre visszatér, majd Sárospatakon folytatja felsőfokú tanfolyamon tanulását. A gyermekek, no nem mind, de hálásak. Leveleikkel tartják velem kapcsolatukat.

Szikrázó verőfényben hagytam magam mögött a tábort. A gyermekek már a hűs habokban lubickoltak...

BALATONLELLÉN HASONLÓ MUNKA FOLYIK. Szintén két csoportban. Itt spanyol, kanadai, francia, osztrák, NSZK, és VSA-beli gyermekek részvételével, Kiss Csabáné és Gledelka Lajosné vezetésével.

— Van-e valami említésre méltó élményük? — vetettem fel a kérdést.

— Hogy van-e? — s záporoztak a pedagógusok élményei: — Egy osztrák fiúcska, nyolcéves csupán, a kis Strohma- yer Jancsi a magyar miniszterek neveit kívülről tudja. A nagyapja lehet magyar. Az egyik francia gyermek önként szótárírásba kezdett. Levetítettük nekik a Toldit, napokig hatása alatt álltak. A déli harangszóval kapcsolatban a nándorfehérvári győzelmet s Hunyadi hőstetteit mondtuk el. Szájtátva hallgatták. És van valami különös abban, ahogy a nagyobbak a térképet böngészik s keresik rajta csöppnyi hazánkat...

— Viszont meglepő a két nevelési módszer. Az, ahonnan jöttek, s a mienk. Az idegenből jött gyermekek a magyar gyerekek között tanulják meg a közösségi élet alapszabályait. Erről fogalmuk sincs. A játékot, énektanulást, stb. e szempont figyelembe vételével oktatjuk. Általában szegényebb az érzelemviláguk, a technikai fölény sivár valósága rányomja bélyegét a kicsiny, éretlen lelkekre. Műveltségük is szegényesebb a hasonló korú magyar gyermekeknél.

Még sok kérdésem lett volna. De az idő rohant. A tábor gyermekei megosztottan hancúroztak a víz partján, s a füves réten. Én az utóbbiak mellé szegődtem. A zöld gyepen a „magyar sport” aratott osztatlan sikert. Fociztak a gyermekek. Szenvedéllyel, önfeledten, mint ahogy csak gyermek tud szenvedéllyel, önfeledten játszani. Francia, angol, spanyol, német, magyar szavak röpködtek, de a „gólt” mindegyik egyformán ejtette és értette.

AZ A MUNKA PEDIG. AMELYET A PEDAGÓGUSOK VÉGEZNEK. hősi munka, az a fáradozás pedig, amelyet a Magyarok Világszövetsége végez ezen a téren, felbecsülhetetlen. Elvetik a magyar szó magvait, s talán, ki tudja, szárba szökken egyszer s teremni fog száz

annyit- Rédey Pál