Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1976-04-25 / 17. szám
Reménység 1 Pt 1, 3 , Egyszer egy idős lelkész megajándékozott azzal a lehetőséggel, hogy egy csendes vasárnap délután — két szolgálatom között — elolvashattam néhány kéziratban meglevő versét. Az egyiknek megragadott egy részlete, mely emlékezetemben így maradt meg: „Ha végleg elhagy minden reményem, élve meghaltam, nincs miért élnem ...” Talán azért is megkapott a gondolat, mivel egy nyolcvan év határán mozgó ember tollából- szívéből született... REMÉNYSÉG — tulajdonképpen, bizakodó előretekintést jelent. Ennek a fontosságára hívja fel a figyelmet a fenntebbi idézet. Nagyon fontos ez a földi életre nézve is: holnapunktól, teendőinktől, természetszerűen jelentkező gondjainktól ne féljünk. hanem bizakodva nézzünk a holnap elé. Életünk szempontjából szükséges dolog ez a reménység, ugyanis megment a fásultságtól, aggodalomtól, bénultságtól, s nem engedi, hogy „leblokkoljunk” — belefeledkezve a semmittevésbe tunyaságba ..., vagy a mindenbe — „úgy. ahogy van” alapon — beletörődve. Az ilyen magatartás bizony megszegényítené, meglopná az életet. Jézus pedig azt mondja, hogy 0 azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ezért, Jézushoz igazodva mondhatjuk, hálás dolog a reménység, mivel végül is életkedvet ád, megszeretteti velünk — adódó nehézségei ellenére is — az életet... értelmet ád a földi létnek. Igénknek is központi mondanivalója a „reménység”, mégpedig egy nemes jelzővel ellátva: „élő reménység”. Ez a reménység, amiről az apostol beszél, túlvisz a földi léten, gondon és vagyon, ez a reménység több, mint a földi eredmény, kincs és siker — ez olyan bizakodó előretekintés amely hatalmas távlatot nyit előttünk. Hatalmasat, amely meghaladja a földi élet keretét, ami bűneink miatt behatárolt: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő...”, ahogyan a zsoltáros is mondja. Ez így igaz. A HÚSVÉTI, ILLETVE A HŰSVÉT TÉNYÉT ISMERŐ GYÜLEKEZET azonban tudja, hogy ezzel nincs mindennek vége. Nincs, hiszen a mindenható Isten egy újabb reménységre segített minket „Krisztusnak a halálból való feltámadása által". Péter apostol is, minden bizonnyal, azért illeti a Krisztus feltámadása által meghatározott reménységet az „élő" jelzővel, mivel Jézus is élő, s úgy érzi, hogy bennünk is élhet a reménység — az örökkévalóságra nézve is. Igen, a keresztyén ember életében így teljesedhet ki a reménység, az apostoli bizonyságtétel szerint, Jézus Krisztus feltámadása által. ELET ÉS ÖRÖK ÉLET REMÉNYSÉGE KÖZÖTT VAN EGY KRITIKVS TÉNYEZŐ: a halál — mint karácsony és húsvét között a nagypéntek. Hogyan nézzünk a halálra, s szerepet játszhat-e a halál abban, Hogy „élő reménységünk” legyen? Feltétlenül — annak ellenére, hogy furcsán hangzik. Egy mai költőnk egyik verse talán segítségünkre lesz, amely így kezdődik: „Az ellentétek összeférnek. Életem sokszor megmutatta” ..., majd így fejeződik be: „S így szép az élet. ha a mélység felett a magasság tör égbe. És az élet tán azért szép, mert egyszer halál lesz a vége.” Nem. biztos, hogy ezzel mindenki egyből egyetért. Ugyanis, emberileg nézve az élet és halál között az összeférhetetlenség állapota áll fenn. Ezért védi az ember a maga és embertársa életét. Aki tudja, hogy a halál nem oldja meg a kérdéseket, sőt még azt is megtöri, ami kedves, annak a fejében még csak véletlenül sem fordul meg pl. az öngyilkosság gondolata . . ., forgalmas országutakon felelősséggel közlekedik, hogy óvja az útitárs életét __, serényen mu nkálkodik a maga helyén, mert tudja, hogy így védi és szolgálja az életet... MÁSFELŐL AZONBAN, HA A FELTÁMADOTT OLDALÁRÓL NÉZZÜK A HALÁLT, már nincs összeférhetetlenség — egyszerűen azáltal, hogy volt, de legyőzetett! S végső soron ez a győzelem hozta a „bűn zsoldjától” szenvedő ember számára az örök élet reménységét. Igen, a reménykedő ember számol a halállal, de nem keres benne megoldást, s nem is fél a haláltól, mivel tudja, hogy Isten kegyelmes döntése folytán Jézus Krisztus „kihúzta a fullánkját”, vagyis tehetetlenné tette. Jó nekünk arra gondolni, hogy Isten Jézus Krisztus által elkészítette az üdvösség útját. Reménységgel haladhatunk és nézhetünk e végső cél felé. Reménységgel, mert: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!” Péter Jenő A budavári gyülekezet énekkarának ünnepe HÚSZ ESZTENDŐS JUBILEUMI ZENÉS ÁHÍTATÁT tartotta a budavári gyülekezet Schütz-kórusa. Valóban áhítat volt ez a vasárnap délután a gyülekezet számára. A kórus az előadott művekkel szinte prédikált. Megelevenített és mai vallomássá formált négy bibliai történetet. A tizenkét éves Jézust, a farizeus és vámszedőt, Jézus és Mária találkozását a nyitott sírnál, és a tékozló fiút. A kórust Csorba István vezette, aki húsz éve áll az énekkar élén. Hegedűsök, gordonka, orgona segített. Szólisták voltak: Mátlé Éva, Meszéna Beáta, Basky István, Dómján Gyula és Orbán László. Orgonáit Peskó György orgonaművész. aki a kíséret mellett három önálló művet is játszott: Muffat, Kolos István és Hidas Frigyes szerzeményeit. Utóbbi különösen is virtuóz művészi teljesítmény volt. A gyülekezet néhány számadat hallatán végigtekinthetett a húszéves múlton. A kórus tagjaként húsz év alatt kétszázhúsz gyülekezeti tag vett részt a folyamatos szolgálatban. A kórustagok többsébe ma is a budavári gyülekezetből kerülnék ki. A gyülekezeti jelleg töretlen sajátossága ennek a közösségnek. A KÉT ÉVTIZED ALATT 405 SZOLGÁLATUK volt a legkülönbözőbb alkalmakon. Rendszeres heti próbáikat tekintve a kórus több mint ezer- kétszázszor volt együtt. A Bécsikapu téri templomon kívül — amely az énekkarnak szolgálati otthona — kilenc budapesti és kilenc vidéki gyülekezetben, öt esetben pedig testvéregyházak templomaiban végzett szolgálatot. HÚSZ ÉV ALATT 192 KI- SEBB-NAGYOBB MŰVET tanultak meg és adtak elő. Ezek között a „Csendes éj”-től Schütz János passiójáig, kánontól az oratóriumig a legkülönbözőbb fajsúlyú művek találhatók. Legszívesebben mégis Schütz műveit tolmácsolják. Fő élményük ezekben a művekben az ige iránti alázat, és a gyülekezethez, istentisztelethez alkalmazkodás szépsége. Schütz halálának 300 éves évfordulóján vették fel ünnepi hangverseny keretében a „Budavári Schütz-kórus” nevet. De mai magyar szerzők bibliai témájú műveit is előszeretettel tanulják. K. E. Rapallo szelleme A nemzetközi élet kváder- kövei, — különösen egy-egy nagy háború után —. nehezen állnak, össze. Alig lehet sima falat találni. Horpadások, repedések. durván kiálló felületek jelzik, hogy még a békekötések sem tudják rendbe- tenni egyhamar az elrontott dolgokat. így volt ez a második világháború után, de nem különbözött a helyzet ettől az első világháború befejeztével sem. És most az első világháborút követő időkre tekintünk vissza csak azért, hogy a történelmi tapasztalatok tanulságul szolgáljanak a mai nemzedék életére. Az idősebb nemzedék még jói emlékszik erre az olasz ri- viérán megtalálható városkának a nevére: Rapaílo-ra. A Genovai-öböl partján húzódó villasorok, az azúrkék tenger és ég, a sétányok pálmafái és mediterrán növényzete az üdülők paradicsoma volt minden időben. De 1922 kora tavaszán politikusok keresték fel a még csendes, vendégektől üres helységet. Nem messze innen, Gehovában is tárgyalások folytak. Véget nem érő megbeszélések, viták az entente hatalmak részéről arról, hogyan kellene módját ejteni a Szovjet-oroszországhoz való közeledésnek. És itt a dolgok megértéséhez írjunk le magunk is egy kis vargabetűt. A cári Oroszország az első világháború idején szövetségese volt Anglia— Franciaországnak, és azoknak az államoknak, amelyek hadban álltak a központi hatalmaknak nevezett Németországgal és az Osztrák—Magyar monarchiával. A rés akkor támadt ezen a szövetségi rendszeren. amikor 1917-ben kitört az októberi forradalom. Ettől kezdve nemcsak gyanúval kísérték az oroszországi eseményeket, de a forradalmat elszigetelni. sőt később megbuktatni igyekeztek. Olyan mélyreható ellenszenv jött létre Lenin és a forradalmasított Oroszország ellen a volt szövetségesek részéről, hogy végül is intervenciós háborúra került sor. Sem a diplomáciai, sem a melegháború nem tudta azonban az oroszországi eseményeket megakadályozni, illetőleg a forradalmat felszámolni. A fiatal szovjet rendszer úrrá lett a nehézségeken, helyreállította a belső rendet, gazdasági életét nagy megpróbáltatások közepette beindította és rálépett egy új társadalmi rend kialakításának útjára. A nyugati hatalmak ekkor felismerve tehetetlenségüket, egyszerűen bojkott alá helyezték az Uniót. A bojkott kiterjedt politikai és gazdasági területre egyaránt. A legszigorúbb elszigetelési politikát alkalmazták ellene. Semmiféle kapcsolatot nem tartottak vele, sőt az ENSZ elődjébe, a Nép- szövetségbe sem vették fel. így válik érthetővé a genovai tanácskozás. De míg Genovában tanácskoztak az entente képviselői, azalatt Rapallóban Csicserin külügyi népbiztos és Rathenau, a weimairi köztársaság külügyminisztere szerződést kötött. Majdnem „titokban”. Ebben a szerződésben a két állam lemondott minden háborús kártalanításról, kötelezte magát a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételére, kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok megteremtésére. És, hogy e szerződés ne idézzen elő nemzetközi bonyodalmat, azonnal nyilvánosságra hozták és hivatalosan kijelentették, hogy annak semmiféle titkos politikai, vagy katonai záradéka nincsen. Ez volt tehát a Rapallo-i szerződés. És itt alkalmazzunk újra egy kis kitérőt a dolgok megértése érdekében! Németországban a vesztett világháború után teljes káosz lett úrrá. Vilmos császár már 1918 végén Hollandiába menekült, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást, és csak 1919 derekán fogadta el a birodalmi gyűlés a köztársasági alkotmánylevelet. A belső krízist nemcsak a mélypontra zuhant gazdasági helyzet, a pártküzdelmek, politikai gyilkosságok növelték, de az a külső nvomás is, mely mint a háború főbűnösét érte. Társtalanul. súlyos bajaival vergődve állt a kilátástalan jövő előtt. Ekkor talált egymásra Rapallóban a Szovjetunió és Németország keze. Ez tehát 1922. április 16-án történt. Még ebben az évben volt Hitler sikertelen puccskísérlete. A zavarokra és a külső nyomásra mi sem volt jellemzőbb. minthogy Németország sem lehetett tagja a Népszövetségnek. 1926-ban új szakasz kezdődött a Német Birodalom és a Szovjetunió között. Ennek most ötven esztendeje és tulajdonképpen ezért születtek ezek a sorok. Április 24-én kötött a két állam szerződést a korábbi (Rapolloi Szerződés) alapján. Az új szerződésben, amelyet már Berlinben kötöttek. a két állam kölcsönösen megígérte, hogy semlegességét megőrzi arra az esetre, ha egy harmadik állammal konfliktusa támadna. R apailónak lényegében a szelleme volt helyes. Olyan két állam tudott tárgyalóasztalhoz ülni, amely több, mint három, éven keresztül egymás ellen élethalálharcot vívott. És olyan kérdésekben tudtak közeledni egymáshoz, amely mindkét nép számára az adott történelmi szituációban kölcsönösen előnyös volt. Nem a rendszerekben adódott különbséget, sem az elfogult nacionalista ellentéteket élezték ki, hanem megkeresték a közösen járható utat. Ezért jutott azonnal eszünkbe Rapallo, amikor 1970-ben létrejött a szovjet—nyugatnémet kapcsolat. Ez a kapcsolat normális mederbe terelte a két államnak a második világháború óta húzódó áldatlan ellentétjét. Méghozzá az egyetlen lehetséges alapon: a fennálló európai határok megváltoztatásának igényéről való lemondás alapján. Így lett az NSZK az egyik legnagyobb kereskedelmi partnere a nyugati hatalmak közül a Szovjetuniónak. A két nép között a kapcsolat most kedvezőnek mondható. A Rapallói Szerződés négy évvel az első világháború után lépett életbe. Viszont a második világháború után 25 évig kellett várakozni arra. hogy a két állam között valami hasonló megállapodás jöjjön létre. Viszont köztudott dcdog. hogy a második világháború után mennyivel bonyolultabbak voltak a viszonyok. A két. illetőleg három részből álló Németország, a különböző katonai szerződések, a hidegháború ténye mind bénítólag hatott a kibontakozást illetően. Nem utolsósorban akadályozta a kapcsolatok rendezését a kétfajta világnézet és az ellentétes fejlődés. A két világrendszer határa is éppen Németország területén húzódott és ezen a területen volt sokáig a hírhedt „vasfüggöny” is. Rapalló szellemét mindezek következtében így nagyon későn, de mégis meg lehetett valósítani. S ez közös érdeke volt az európai hatalmaknak. Mert a német-kérdés volt Európa legégetőbb kérdése. Viszont éppen a „Rapallói- szellem” nyitotta meg az utat ahhoz, hogy az NDK, Csehszlovákia, Lengyelország, s hazánk rendezze kapcsolatait az NSZK-val. Ezáltal Európa közepéről tüntettük el a gyúlékony anyagot. Dr. Rédey Pál Egyházzenei áhitat a Deák téren Böjt első vasárnapján a Deák-téri templomban a gyülekezet énekkara, a Lutherá- nia egyházzenei áhítatot tartott. MŰSORUK ELSŐ KÉT SZÁMA a böjti időszak jellegére utalt. A megnyitó orgonaszám szigorú szerkesztési módban. az úgynevezett „Palestri- na-stílusban” megírt „Allebre- ve” fenséges és komoly hangvétele méltó nyitánya volt a böjti időszak kezdetének. Ugyancsak böjti hangvételű volt az ehhez csatlakozó korai Bach-kantáta, a 131. számú „A mélységből kiáltok hozzád” kezdetű. E korszak stílusának megfelelően kantátája nem egységes, nagy tételekből áll. hanem lazán szerkesztett kisebb részek együtteséből tevődik össze. A kantáta szövege a százharmincadik zsoltárt dolgozza fel, méghozzá oly módon, hogy a zsoltár egyes mondatait Bach egy-egy kisebb zenei egységben szólaltatja meg. így mind a kórustételekben, mind pedig a szólótételekben hangot kapott a zsoltárban található bűnbánatért való könyörgés, illetve a bűnbocsánat ajándékáéit mondott hálaadás. Az igehirdetés előtt Bach egyik legnagyobb orgonamű- vét, az e-moll prelúdium és fúga muzsikáját hallottuk. A prelúdium három, egymást többször váltó témája az orgona három jellegzetes hangzásában nyert megfogalmazást: a fenségesen tömör, a fényesen ragyogó és a kedvesen csilingelő hangszínekben. A fúga a „tölcsérfúga” nevet kapta, mert főtémájának egyre táguló-távolodó hangközei Emberek az üres sírnál János 20, 1—18 A feltámadás eseményének nem volt tanúja. A tanítványok csak az üres sírral találkoztak, s az élő Jézussal. Könnyű nem volt ez a találkozás, de érdekes és tanulságos annál inkább. Nagypéntek előtt háromszor is figyelmeztette Jézus a tanítványokat, hogy szenvedni fog, meg kell halnia, de harmadnapon feltámad. Ez az utolsó néhány szó azonban teljésen kiesett a tanítványok emlékezetéből. Úgy gondolták, felejthetetlen volt ez a három év, amit Jézussal töltöttek. Elmúlt. Most már csak egy a dolguk: a lehető leghívebben megőrizni Jézus emlékét. Idézzék fel a szavait, emlékeztessék egymást a tetteire, igyekezzenek megtartani a parancsait, követni az életmódját. Valahogy úgy gondolkodtak: addig él Jézus, amíg emlékezünk rá. EZÉRT INDULT EL MÁRIA HARMADNAP KORA REGGEL, hogy megnézze Jézus sírját. Csakhogy minden másképp történt, mint ahogy tervezte. Szó sem volt mélabús visszaemlékezésről, meg néhány csepp könnyről! Először csak ijedtség volt. tanácstalanság és rémület. Nem volt ott a kőlap a sziklasír bejáratán! Valaki elgördítette! De miért? Csak nem lopták el Jézus testét? Hát nem elég, hogy megkínozták, ártatlanul elítélték és megölték?! Valami más lehetőség fel se bukkant Mária gondolatai között. Szaladt a többiekhez, vitte a rémítő hírt, az újabb borzalmat. Péter és János, a két tanítvány azonnal a sírhoz rohant. Ugyanazt látták, amit Mária: a kő nincs a helyén, üres a sír, viszont megtalálták a lepedőket is benn a sírban, amelyekbe Jézus testét takarták. Akkor pedig valószínű, hogy nem lopták el az Űr testét. De akkor ml történt vele? JÉZUS KÉT KEDVES TANÍTVÁNYA AZ ÜRES SÍR ELŐTT, ők, akik három éven át jóban-rosszban, ünnep ölűmében. hétköznap szürkeségében társai voltak Jézusnak. Akik minden szavát hallották, akik kezdték megismerni azt az újat, amit Jézus hozott. Két tanítvány, akik maguk is rádöbbentek, s meg is vallották Jézusnak: bizony, te nemcsak különleges ember vagy, hanem maga az Isten Fia. Ők ketten álltak a félreérthetetlen, kiáltóan üres sir előtt, s mit tettek? Péter szó nélkül elment, Jánosban föltámadt valami sejtés, amelyről ő maga leírta később, hogy nem volt az igazi. Mária pedig ottmaradt egyedül a sírnál, szorongásával és bánatával. Pedig ő ugyanúgy Jézus követője volt, mint Pé- terék. S ha hitte, hogy ő a Megváltó, tudnia kellett, hogy halála nem lehet az elmúlás. De görcsösen ragaszkodott legelső gondolatához, s nem tudott szabadulni tőle: ellopták Jézus testét. Látott két fényes ruhájú angyalt benn a sírban, mégiscsak ugyanazt panaszolta: nem tudom, hova vitték. S amikor hátrafordult, ott állt mögötte az élő. a föltámadt Jézus. De nem ismerte meg. A kertésznek nézte, s őt is faggatni kezdte: nem te vitted el? AZT VÁRNÁNK TALÁN, HOGY ENNYI BIZONYTALANSÁGOT ÉS ZŰRZAVART LÁTVA Jézus végképp sorsára hagyja többszörösen kudarcot vallott tanítványait. Csakhogy ez egyáltalán nem jellemző Jézusra! Neki sohasem annyi volt a célja, hogy tanítson és számonkérjen. Hanem az, hogy hibát korrigáljon, tévedéseket helyrehozzon, kételkedő emberekben bizalmat ébresszen. Épp ezért megszólította Máriát a félreismerhetetlen, jézusi hangon. És nincs többé kétség. Aki beszélt vele, az az élő Jézus ! De Mária esete sem egyedülálló. Azóta is, majdnem kétezer éve folytatódik. A mai tanítványban sem teremtheti meg húsvét hitét, a feltámadás reménységét más. Sem visszaemlékezés, ■sem tanulás, csak a valóban feltámadt, a minden kétséget kizáróan élő Jézus. Mátrai Marianna „TOVÄBB NEM HALLGATHATOK’ A chilei egyházak békebizottságának feloszlatása ellen tiltakozott Roger Schütz, a taizé-i közösség vezetője. Ez a békebizottság nyújtott segítséget a politikailag üldözött és ínséget szenvedő chileieknek. Silva bíboroshoz, Santiago érsekéhez írott levelében Roger Schütz, a taizé-i prior, kijelentette, hogy a múlt évben tett chilei útja után hallgatást fogadott, „de ma, a békebizottságnak a chilei kormány által elrendelt feloszlatása láttán, nem tudok tovább hallgatni”. Saját szemeivel látta, milyen munkát végzett a bizottság, hogy a szegényeken segítsen és a reményüket vesztett embereknek bátorságot adjon. A prior reményének adott kifejezést, hogy módot találnak a munka folytatására, melyet támogatni akar. (epd) a kottaképben tölcsérformát mutatnak. DR. HAFENSCHER KÁROLY IGEHIRDETÉSE mélyítette el ez alkalmat. Igehirdetése alapjául a 130. zsoltár szövege szolgált. Az est második felében az orgonára írt „c-moll triószonáta" csendült fel. A háromtételes mű gyors-lassú-gyom tételrendet követte. Bach e művet úgy komponálta orgonára, mintha azt három különálló hangszer játszana három szólamban. Itt természetesen a dallamokat egyedül az orgona: jobb kéz. bal kéz és pedál szólaltatta meg. E számnál különösen is gyönyörködhettünk a hangszer finom barokkos hangzásában és a szólamkereszteződések játékának. ZÁRÖSZÁMKÉNT AZ 1. SZÁMÚ KANTÁTA hangzott el, melynek címe: „Tündöklő hajnali csillag”. Noha ez az ének eredetileg vízkereszti jellegű, de Bach e kantátát Gyümölcsoltó Boldogaszszony ünnepére írta, mely az ő korában még az evangélikus egyház ünnepei közé tartozott s a böjti időszakra esett. A kantáta Bach érett stílusát mutatta; eleién a koráira írt hatalmas kórusí'antázia. a végén ugyané korái zárókórusra, és e két kórustétel között váltakoznak a szebbnél szebb szólóáriák és recitativók. A szereplők- Szemere Erzsébet szoprán. Fiilöp Attila tenor. Berczelly István basszus. Trajtler Gábor orgona, Weitler Jenő karnagy, ezen az alkalmon is tudásuk színe-javá- val szolgáltak a templomot zsúfolásig megtöltő hallgatóságnak. B. L.
