Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-08-10 / 32. szám

í ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XL. ÉVFOLYAM, 32. SZÄM 1973. augusztus 10. Ara: 2.50 Forint Harmincadik Éppen harminc esztendeje annak, hogy Japán elszenvedte a világ első atomtámadását. Közelebbről, harminc évvel ezelőtt, augusztus 6-án dobták le Hirosimára az első atombombát. El­pusztult, szinte a földdel egyenlővé lett ezáltal egy hatalmas város, és sok tízezer ember másodpercek alatt megsemmisült. Óriási gomba alakú tűz- és füstfelhő emelkedett a magasba. Ez a gomba alakú felhő szimbóluma és mementója harminc év óta annak a borzalmas fegyvernek, amelynek birtokába jutott az ember. HIROSIMÁRÓL ÉVEKEN KERESZTÜL SOKAT ÍRTUNK. Hovatovább „gyásznappá” lett egyházunkban is. S mint aho­gyan a Szentháromság ünntye utáni tizedik vasárnapon Jeru­zsálem pusztulásáról emlékezünk meg, így vált emlékezetessé Hirosima is, legújabbkori Jeruzsálemünk. Vállaltuk mi is a kollektív felelősséget az ártatlanul megölt és elpusztított tíz­ezrekért, holott pontosan tudtuk, kik voltak a terv elhatározói, kik voltak a bomba kioldói. Ügy éreztük, a civilizált világ együttes merénylete volt ez az emberiség ellen, és úgy véle­kedtünk, hogy kollektív felelősségvállalásunk egyszer s min­denkorra visszatartja ilyen cselekedetektől, ilyen tömegpusztí­tó fegyverek bevetésétől a világot. És talán nem volt értelmet­len és oktalan dolog Isten és ember előtt vállalni e bűntettért a felelősséget és a bűnbánatot. MERT ENNEK A FELELŐSSÉGVÁLLALÁSNAK némely gyümölcsét mégiscsak élvezhettük. Először is abban, hogy egy­re többen Hallatták szavukat. Tudósok, közéleti személyiségek, politikusok, tömegek álltak meg időről ■időre Hirosima és Naga- szaki tömegsírjai előtt néma bűntudattal, őszinte fájdalomér­zéssel. Majd a lelkiismerettől űzetve álltak sorompóba egyre többen azért, hogy leálljon a világ a tömegpusztító fegyverek gyártásának versenyéről. Vádoló tekintetünk kísérete mellett sikerült csak egy-egy kísérlet ezekből a gyilkos fegyverekből. De felszabadult öröm és lelkesedés jutalmazta a korlátozó in­tézkedéseket, az „atomstop” egyezményeket. Egy-egy korlátozó egyezmény mögött azonban nemcsak az ál­dozatok keserves emléke húzódott meg, de az élő milliók és az életüket féltő millárdok szenvedélyes akarata és reménysége. S mi is ott voltunk láthatatlanul is a tárgyalótermekben. Mint ahogyan ott lebegett sok tízezer japán ember szelleme. Mert nem akartunk gőzzé, köddé, füstté válni egy atomháborúban. Évek. évtizedek szívós törekvése lohasztotta le félelmünket, s ma azért másként tekintünk világunk jövendője elé, mint te­szem azt, tíz-tizenöt éve. SZOKTÁK MONDANI, hogy nincs az a rossz, amiből valami jót ki ne lehetne hámozni. Világunknak volt már egynéhány szerencsétlen, gyászkeretes eseménye, amelyet buzgón jegyzett a történelemírás. Hirosimát éppen ezek közé az események közé soroljuk. Ebből a borzalmas eseményből viszont az a „jó” született, hogy felismertük: önmegsemmisítő fegyver birtokába jutottunk. Vagyis döntő tapasztalattá lett, hogy képesek va­gyunk elpusztítani önmagunkat. Aki csak valaha augusztus ha­todikét felidézi, az azonnal számolhat saját életének megsem­misülésével. Ennek felmérésével és ennek következtében azon­nal tudtuk, hol a helyünk. Vagyis egyértelműen a tiltakozók tá­borát növeltük No, és a tiltakozás! Amely kezdetben szinte „partizántevékenység” volt, a „húsvéti menetek” vékony ere, csermelye, amely lassan mégiscsak folyammá duzzadt, s ma a „szent, nagy óceánban” ölel fel mindenkit. Nos, ezek az erek, csermelyek, patakok partokat mostak gá­takat szakítottak. Azt figyeltem meg, lényegében a Hirosima elleni tiltakozás, más szóval a tömegpusztító fegyverek elleni fellépés, e fegyverek egyensúlya és bázisa, tehát ez a félelme­tes „rossz” pofozta, kényszerítette a világot józan belátásra: nem mérkőzni, hanem megegyezni, nem ölni, hanem életet vé­deni, nem pusztítani, hanem építeni kell. S lám, soha még az emberiség története során ilyen optimizmusban nem élt, mint napjainkban. Lám, a gomba alakú felhők szétoszlottak, s he­lyettük a világ számos pontjain békés napsütésben tárgyalnak, hogy jóvá tegyék a rontást, a gonoszságot. Pusztán egy-két ál­lomást említenék meg: New York, ENSZ-palota, Genf, Becs, Helsinki, stb. Mi mindennek kellett történnie, hogy itt tartunk! S azok, akik mertek vállalkozni arra, hogy a hidegháború dermesztő idejé­ben minderről szóljanak, akik már akkor a jövőt feszegették, szinte primitív konzervbontóval, megsejtették a jövőt. Megérez­ték, hogy nem lehetett más. mert csak ez az egyetlen megoldás lehetséges: békés együttélés. S őket igazolta a történelem. EGYHÁZUNK, A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ jó lelkiismerettel vallhatja, hogy amikor közel húsz évvel ezelőtt augusztus hatodikét, Hirosimát „bűnbánati nappá” nyilvánította, szinte prófétikus előrelátással szolgálta népünk és az emberiség jövendőjét. Isten gazdagon megáldotta szolgálatát.- Isten megvilágosította egyházának értelmét, hogy ezt a szolgá­latát beillessze az evangélium, a diakónia feladatai közé. Erőt és kitartást adott ahhoz, hogy hűségesen végezze. Lehet, hogy egy időre letesszük Hirosima üszőkre égett fák­lyáját. Lehet, hogy más területekre kormányoz bennünket Urunk. De egy bizonyos, hogy a nagy történelmi leckéből okul­va kellő időben és kellő helyeken emeltük magasra a fáklyát. Prófétai szolgálat volt ez. mégpedig a javából! És legyen hála annak, aki ezt a szolgálatot ránk bízta, aki hűségre és engedel­mességre kényszerűétt bennünket. Ma kegyelettel s bűnbánat­tal emlékezünk az első atomtámadás japán áldozataira. De tele van szívünk reménységgel, hogy Hirosima és Nagaszaki többé nem ismétlődik meg. Isten védje meg a világot az ilyen és ha­sonló borzalmaktól. Dr. Rédey Pál Orgonaavatás Békéscsabán Június 29-ike nevezetes nap a békéscsabai gyülekezet éle­tében. 1824. június 29-én, Pé- ter-Pál napján szentelték fel a Nagytemplomot, hazánk leg­nagyobb evangélikus templo­mát. A TEMPLOMSZENTELÉS 151. ÉVFORDULÓJÁN ünnepi eseményre hívogattak a ha­rangok: a Nagytemplom át­épített, kibővített és korszerű­sített orgonájának avatására. Miért kellett átépíteni az orgonát? — kérdezhetné vala­ki. Az 1902-ben épült hatal­mas orgona pneumatikus szer­kezeténél fogva, lassúnak bi­zonyult. A beépített regiszte­reket nem lehetett jól kihasz­nálni, mert hiába volt sok re­giszter, az orgonának csak két manuálja volt. Bár sokféle síp volt benne, de azok nagyon hasonlítottak egymáshoz. Az orgona átépítésének gon­dolata évtizedekkel ezelőtt felvetődött már, de a körülmé­nyek a szándék megvalósítá­sát sokáig nem tették lehető­vé. Az elmúlt évben határozta el a presbitérium az orgona korszerűsítését. E döntés meg­hozatalában közrejátszott, hogy Békéscsaba Város Taná­csa V. B. magára vállalta a több mint félmillió forintot kitevő költségeknek csaknem a felét, hogy a kitűnő akusz­tikájú Nagytemplomban a ze­nekedvelők örömére felcsen­dülhessenek az orgonairoda­lom legszebb alkotásai. A vá­ros vezetőségének ez a nemes cselekedete minden dicséretet és elismerést megérdemel. AZ ORGONA AVATÁSÁT ÜNNEPI ISTENTISZTELET KERETÉBEN Mekis Adám es­peres végezte Táborszky László igazgató-lelkész és Po­A Lutheránus Világszövet­ség Végrehajtó Bizottsága, augusztus 17—24-ig tartja ülé­sét Amszterdamban. Ezen az ülésen döntenek az 1977. évi nagygyűlés főtémájáról. A vi­lágszövetség főtitkára felkérte vázsay Mihály lelkész közre­működésével. Az esperes igehirdetésében — a 150. zsoltár alapján — Isten dicséretére biztatta a gyülekezetei. Emlékeztetett az ótestámentomi istentiszteletre, amelyen igen fontos szerepük volt a különböző hangszerek­nek. A mi istentiszteleteinken az orgona kap nagy szerepet. Kíséri a gyülekezet énekét, s egymagában is dicséri az Urat. Ezért kell törekednie minden gyülekezetnek arra, hogy jó orgonája legyen. A DÉLELŐTTI ORGONA- AVATÖ ÜNNEPI ISTEN- TISZTELET FOLYTATÁSA­KÉPPEN délután orgonahang- verseny volt. Ezen Békéscsaba Tanácsának képviseletében megjelent dr. Virágh László művelődésügyi osztályvezető, akit a gyülekezet nevében az D. Káldy Zoltán püspököt, hogy vendégként vegyen részt a végrehajtó bizottság ülésén és tartson előadást az általa javasolt főtémáról: „Jézus Krisztus — cr és Szolga”. igazgató-lelkész köszöntött, megköszönve a Tanács meg­értő támogatását. Az átépített, kibővített és korszerűsített orgonát az át­építés tervezője és műszaki el­lenőre, Trajtler Gábor orgo­naművész „mutatta be” zenei illusztrációkkal. Az orgona 3 manuálos, 38 regiszteres. Legnagyobb sípja 5 méter hosszú, a legkisebb pedig 8 milliméter. Az új ját­szóasztal elkészítésénél és az orgona bővítésénél az orgona­építészet legjobb hagyomá­nyait és legújabb eredményeit együtt alkalmazta a tervező, Trajtler Gábor és a kivitelező, a Fővárosi Művészi Kézmű­ipari Vállalat Orgonaüzeme, Mészáros Károly főszerelő ve­zetésével. A több mint fél évig tartó lelkiismeretes munka eredményeképpen tisztán, fé­nyesen és nagyon színesen szól az orgona. Erről mindazok meggyőződhettek, akik a hang­versenyen jelen voltak. Először Bach korálelöjáté- kaiból hallhattunk egy csokor­ra valót. Nehéz lenne meg­mondani, hogy a „Mennyből jövök most hozzátok” csilin­gelő, angyali dallama, vagy a „Vigyázzatok, azt kiáltják” utolsó ítéletet idéző, harsogó trombitája ragadta-e meg mé­lyebben a hallgatókat. Mind a hat előjátékot kedves ismerős­ként fogadta a hálás gyüleke­zet. Az előjátékok után Bach egyik legismertebb, leghíre­sebb orgonaműve következett: a d-moll toccata és fúga. Ez a toccata csupa tűz és lobogás, szellemes hatások és romanti­kus kitörések együttese. E pompás mű művészi előadás­ban méltán nyerte el a hall­gatók nagy tetszését. A d-moll toccatát és fúgát Cesar Franck Pastoral-ja kö­vette. Ez a hangulatos mű kü­lönös zenei effektusokkal ka­rácsonyt festi meg a kará­csonyest csendjével, békéjé­vel, a pásztorok örömével. Cesar Franck után Kodály Epigrammáiból hallottunk há­rom darabot Trajtler Gábor átiratában. A HANGVERSENY LEG- MONUMENTÁLISABB, BE­FEJEZŐ SZÁMA volt Liszt: Változatok Bach: Weinen, Klagen... témájára. A ro­mantikus orgonairodalom e remeke a sírásnak és panasz­nak egész skáláját tárja elénk. Hol a csendes sírást, hol a ki­törő zokogást, hol a végtelen fájdalmat, hol a lélek hábor­gását érzékelteti. A mű végén mégsem a panaszt, hanem a reménységet szólaltatja meg a „Mind jó, amit Isten fészen, szent az ő akaratja” kezdetű jól ismert énekünk dallamá­ban. Trajtler Gábor a tőle meg­szokott finomsággal és művé­szi alázattal tolmácsolta a nagy zeneszerzők alkotásait. Az orgonahangverseny nagy­szerű alkalom volt egyrészt annak bemutatására, hogy mit „tud” evangélikus egyházunk harmadik legnagyobb orgoná­ja, másrészt annak érzékelte­tésére, hogy az orgonairoda­lom remekei művészi előadás­ban milyen nagy örömöt sze­reznek minden zenét kedvelő embernek, s a maguk sajátos nyelvén zengik Isten dicsére­tét. Táborszky László D. KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK ELÖADÄSA AZ LVSZ VB-ÜLÉSÉN Jfelek Egyházunk diakónlai teoló­giai alapállásából következik, hogy nem idegen testként (az idegen test mindig bajt okoz a szervezetben), hanem építő­anyagként akar jelen lenni társadalmunkban. Annak igénye nélkül, hogy valamiféle megkülönböztetett érdeklődést vagy figyelmessé­get igényelnénk társadal­munktól, önvizsgálatunk és továbblépésünk szempontjá­ból nagyon jó. ha jeleket ka­punk arról, hogy miképpen értékelik szolgálatunkat, a közös feladatokban való rész­vételünket. VITRA I TAMÁSNAK, A TV NÉPSZERŰ „ÖTSZEMKÖZT” C. SOROZATÁBAN D. Káldy Zoltán püspök-elnökünkkel folytatott beszélgetése termé­szetes módon keltette fel hit- testvéréink figyelmét, de bi­zonyára rajtuk túl a nézők szélesebb táboráét is. A társa­dalmi szolgálatairól sokfelé is­mert felelős vezetőnk a kér­dező riporterrel egyetértés­ben felhasználta az alkalmat arra. hogy közelebb hozza a nézőkhöz ma élő egyházunk életét, ügyeit, feladatait bele- ágyazva azt közben a múlt és jelen összefüggéseibe is. Az interkormmunikációs esz­közökön keresztül eddig is volt alkalom rá, hogy egy­házunk egy-egy képviselőjé­nek személyében a nagy nyilvánosság elé lépjen, s ez­úton valljon sajátos szolgá­latáról, hitbeli döntéseiről, társadalmi elkötelezéséről. A diakoniai teológiáról esvén szó az interjúiban, most D. Káldy Zoltán telj.es összefüg­gésében szólhatott egyhá­zunknak, talán ennél széleseD- ben a hazai protestantizmus­nak, sőt általában az egyhá­zaknak, hivő embereknek az útratalálásáról a szocialista társadalomban. Arról a belső hajtóerőről, amely egyértelmű és segítőkész tevékenységre ösztönzi azokat, akik az evan­gélium légkörében a szolgáló Jézussal találkoztak. Arról a keresztyén koncepcióról, amely mert önkritikusan is szembefordulni az uralkodó egyház képletével és éppen ezen az úton jutott el a szol­gálatok számtalan lehetőségé­re és azok nyomán a társa­dalmunk egységében vállalt és végzett közös feladatok sok szép eredményére és örömére. A beszélgetésnek a szemé­lyes vonatkozású részei, ki­egészülve más kérdésekkel sajátos etikai értékrendsze­rünk vonásainak megismeré­sére is alkalmat adtak. Vi­szont itt is kiderült az. hogy miért tudunk sokszor egyet­érteni, őszinte szívvel támo­gatni azokat az erkölcsi cél­kitűzéseket. amelyek társadal­munk jellegéből adódóan je­lentkeznek a család, házas­ság, anyaság megbecsülése, öregek és betegek támogatása s egyéb területeken, s hogyan szeretnénk ezeknek az érté­keknek a vonzóerejét a ma­gunk részéről is erősíteni. A MÁSIK JEL A FENTI­EKBEN VÁZOLT TELJES SZOLGÁLATNAK EGY RÉ­SZÉHEZ KAPCSOLÓDIK. Se­bestént/ Nándornénak a leve­le, amelyet lapunk szerkesz­tőségének küldött, s amely­ben más egyházi és társadal­mi szervezetek sorában kö­szönetét mond az Országos Béketanács főtitkára azért a segítségért, amelyet Szerkesz­tő Bizottságunk az elmúlt fél­év során e jeles mozgalom munkájához nyújtott. A levél írója bizonyára ép­pen olyan jól tudja, mint la­punk munkatársai, hogy amit e téren, ha sokszor hiányosan is, de szívesen végeztünk, nem elismerésért és nem köszöne­tért tettük; Nagyon drága és fontos számunkra ez a közös szolgálat, amelyben nagy egyetértéssel fogtunk össze hazánk politikai és kormány­zati szerveinek a világunk bé­kéje érdekében folytatott fá­radozásaitól is bátorítva sok­sok felelősséget érző honfitár­sunkkal. A mozgalom, amely­ben egész világunk jövőjéért fáradoztunk, közben megaján­dékozott bennünket a szemé­lyes barátság örömével: hívő­ket és nem hívőket, római katolikusokat és protestánso­kat. kétkezi munkást és egye­temi tanárt. A nemzeti egység egyik iskolájává lett, miköz­ben mégtanultunk kontinens- és világméretben gondolkod­ni, felelősséget, munkát, szol­gálatot vállalni. A kedves levél írója, a magyar és nem­zetközi békemozgalom a le­vélben kifejezett reménynek megfelelően a megkezdett má­sodik félévben is számon tart­hat más szervezetekkel együtt egyházunk és lapunk szívesen vállalt szolgálataira. Mert ez is beletartozik abba a teljes szolgálatba, amit a diakóniai teológia alapján végzünk na­gyobb családunk javára. A KÉT FELLOBBANTOTT JELRE e néhány sor szeretne viszontjel lenni arról, hogy egyházunk itt van, jól érzi magát a szocialista társada­lom közösségében, a honná lett országban és szívesen él minden lehetőséggel, ami­kor az egész család javára vé­gezhet szolgálatot. Mezősi György \ >» * Az orgona homlokzata A FELEKEZETKÖZI DIALÓGUSOKAT KOORDINÁLÓ BIZOTTSÁG ÜLÉSE tartja idei ülését, augusztus 25—30-ig. A bizottság ülésén, mint annak tagja, részt vesz D. Káldy Zoltán püspök. A Lutheránus Világszövet­ség héttagú, felekezetközi dia­lógusokkal foglalkozó bizott­sága a hollandiai Zeistben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom