Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-26 / 34. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM, 34. SZÁM 1973. augusztus 26. Ára: 2,— Forint Az Egyházak Világtanácsa 25 éves Az Egyházak Világtanácsa központja Genfben % A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának nyilatkozata Az Egyházak Világtanácsa megalakulásának 25. évforduló­ján a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa a világ keresztyénségével együtt Istennek ad hálát a testvéri találko­zás és a közös szolgálat ezen ökumenikus eszközéért. ISTEN SZENTLELKÉNEK MUNKÁJÁT LÁTJUK ABBAN, hogy az egyházakra és egyházi közösségekre szakadt keresz­tyénség körében az utóbbi száz év folyamán egyre szélesebben ismerték fel az egész keresztyénség közös felelősségét a vilá­gért, aminek nyomán előbb az ökumenikus mozgalmak egész sora jött létre, azután 1948. augusztus 23-án Amsterdamban megalakult az Egyházak Világtanácsa. Miután ez magába fo­gadta a különböző ökumenikus mozgalmakat, és közös munká­ra tömöríti az öt világrész 263 egyházát, az egész keresztyénség felét, benne áldott lehetőséget kapott a keresztyénség arra, hogy világtávlatú összefogással teljesítse Istentől kapott kül­detését; az evangélium hirdetését, a kölcsönös testvéri segí­tés szolgálatát, az egyházak határán is túlmenő diakóniai mun­kát, a nemzetközi ügyekben való állásfoglalás és közreműkö­dés feladatát, valamint az egymás közötti testvéri eszmecserét a hit kérdéseiről. A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI EGYHÁZAK kez­dettől fogva részt vettek az ökumenikus mozgalmakban, és az ökumenikus összetartozás és elkötelezettség érzése mélyen be­legyökerezett gyülekezeteink és híveink köztudatába, ökume­nikus szolgálatunk kiszélesedett, és felelősségünk megnőtt a má­sodik világháború után. Nem hallgathattuk el azokat a felis­meréseinket és tapasztalatainkat, amelyeket a felszabadu­lás után Isten igéjére figyelve új társadalmunk kialakulása és építése közben szerezhettünk. Az ökumené élő lelkiismere­tévé kellett lennünk, hogy ne kötődjék egyoldalúan a világ egyik feléhez és annak szemléletéhez, hanem vállalja az előre mutató prófétai szolgálatot a világ békéje és az emberiség igazságos társadalmi rendje érdekében, örülünk, hogy ökume­nikus fáradozásunk „nem volt hiábavaló az Urban”, örülnénk, ha nemcsak a kölcsönös bizalom és megértés szélesednék, hanem a mai emberért és világért való felelősség is növekednék az öku- menében. AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSÁNAK KÖZPONTI BI­ZOTTSÁGA genfi ülésének keretében 1973. augusztus 26-án emlékezik meg 25 éves jubileumáról. Testvéri szeretettel kér­jük tag egyházainkat, gyülekezeteinket és híveinket, hogy ezen a napon gyülekezeti összejöveteleiken foglalják imádságba az Egyházak Világtanácsának és vele együtt az egész keresztyén- ségnek és emberiségnek ügyét. Adjanak hálát velünk együtt Istennek azokért a nagy szolgálati lehetőségekért, amelyeket ne­künk az, ökumenikus mozgalmakban és 25 év óta az Egyházak ] Világtanácsa közösségében adott, és imádkozzanak a Szentlélek erejéért, hogy a keresztyénség igazi testvérszeretetre és ember- szeretetre ébredjen, és egy akarattal, áldozatosan tudja szolgálni az egész emberiség javát, békéjét és üdvösségét. MAGYARORSZÁGI EGYHÁZAK ÖKUMENIKUS TANÁCSÁNAK ELNÖKSÉGE D. dr. Bartha Tibor református püspök, ökumenikus elnök D. dr. Vetö Lajos ny. evangélikus püspök, tb. ökumenikus elnök D. D. Káldy Zoltán evangélikus püspök Szamosközi István református püspök D. dr. Ottlyk Ernő evangélikus püspök Dr. Bakos Lajos református püspök Ráski Sándor református püspök D. dr. Berki Feriz, a Magyar Ortodox Egyház adminisztrátora Palotai Sándor, a Szabadegyházak Tanácsának elnöke Laczkovszki János baptista egyházi elnök Hecker Ádám methodista egyházi szuperintendens, ökumenikus alelnök Dr. Prőhle Károly evangélikus teológiai tanár, ökumenikus főtitkár Ökumenikus imádság Űristen, mindenek Atyja, a békesség és a szeretet Istene! Te azt akarod, hogy földi gyermekeid békességben és egységben éljenek egymással. Kérünk Téged, add nékünk a Te jó lelke­det, hogy alázatossá, szeliddé és türelmessé tegyen minket. Egy a hitünk, egy a keresztségünk és egy a reménységünk. Se­gíts hát, hogy egy test tagjaiként egyetértsünk és törekedjünk * megtartani a lélek egységét a békesség kötelékével, míg végül el­nyerjük az örök békességet mennyei országodban, Ámen. (Az ökumenikus imádság Pröhie Kái-oly gyűjtéséből való, amely Imádságok az egyház egységéért címen Sajtóosztályunk kiadásában je­lem meg.) .. hogy hosszú ideig élj.. TÚL AZ EMBER ÉLETÚT­JÁNAK FELÉN, amikor a kelleténél már lassabb a láb és gyorsabb a szív ritmusa, mit is kívánhatnék kortársa­im és a magam számára? Még értelmes munkában eltöltött esztendőket, hogy vissza-, át­adhassuk mindazt, amit tu­dásban, tapasztalatokban mi is úgy kaphattunk másoktól, az élettől. Azután már csak nyugodt és derűs öregséget kérünk, hozzátartozók, bará­tok, szerető szívek környezeté­ben. Látszólag nincs ehben a kí­vánságban semmi különös: a munkás élet lehetősége bizto­sított a számunkra: szükség van ránk, a kezünkre, -az ér­telmünkre. Esténként mindig haza is várnak jó szóval, sze­retettel fogadnak azok, aki­kért és akikkel együtt élünk, dolgozunk. S hogy mégsem egészen nyugodt a szívem, ha az öregségre gondolok, annak jó oka van — múltbéli és je­lenbeli okai vannak. A MÚLTBÉLI AZ, HOGY MÉG EMLÉKSZEM: a mi né­pünk nagy szegénységében sokszor nagyon „feleslegesek” voltak az öregek. Teher volt a munkában megrokkant apa és ugyanaz az időnek előtte megöregedett édesanya is. Ke­nyeret kértek, ennivalót és fejük fölé szállást: éppen azt. ami a gyerekeknek sem min­dig jutott osztályrészül, azt amit az a régi társadalmi rend csak a tehetősebbek­nek tudott bizosítani. Igaz, a tehetősebbek: róluk talán, legalábbis sokukról még szomorúbb emlékeink lehetnek. Ok voltak azok, akik — hányszor .megírták, elmond­ták mások is — istállóba küldték „lakni” az apjukat, silány étellel „tartották jól” anyjukat, ha a jövőtől való fé­lelmük fukarsággal párosult bennük. Mert így igaz: gye­rekkoromban láttam éhezni „szegényembert”, de az önzés, a szeretetlenség miatt meg­halni (így is lehet mondani: éhenhalni) csak a tehetőseb­bek között emlékszem. Mindez már a múlté, nem is a tegnapé, hanem a tegnap- előtté. Olyan régen történt, hogy már szinte hajlamosak vagyunk mindent „megérteni”, mintsem felháborodni miatta. Az egykori írások önmarcan­goló dühe is — akár Móricz Zsigmondról, akár másokról legyen szó — mintha hihetet­len anekdotává szelídült vol­na. Gyerekeink pedig nem is egyszer olyan könnyen a fe­jünkre olvassák azt, hogy már elegük volt azokból a „tan­mesékből”, amelyek úgy kez­dődnek. hogy voltak családok, ahol vacsora helyett lefeküd­tek aludni... MÉGIS. HA NÉHÁNY JE­LENKORI ESETRE gondolok, akkor nem nyugtat meg az, hogy annyi rosszat már csak a múltból idézhetünk az em­lékezetünkbe vissza. S ez ép­pen az idősebb korosztállyal kapcsolatban, vagy ahogy köz- napiasabban szoktuk monda­ni: az öregeinkkel kapcsolat­ban nem hagyhat meg ben­nünket a „múltat leíró” nyu­godtságunkban. Tévedés ne essék, nem arról van szó. hogy nálunk bárhol is előfordulhat az, hogy vala­kit a gyerekei éheztessenek vagy a már semmire sem használt istállóban lakassa- nak! Az ilyesmit lehetetlenné teszi társadalmi rendünk em­bersége s ezért ha nincs más. ki segítene egy-egy elesett em­beren, a tanácsok szociális osztályainak gondja van azokra, akiknek nincs gondvi­selőjük. Egész társadalmunk gondoskodásaképpen jól be­rendezett, jól vezetett szociá­lis otthonok adnak hajlékot azoknak, akiknek nincs már más támaszuk csak az a kö­zösség, amelyből ők is valók. Nem a régi keserűségekről van hát szó még akkor sem, ha sokszor kevés vagy nem elegendő a férőhely, a pénz, hanem azokról, akiknek van­nak gyermekeik, több-keve­sebb pénzük is van és mégis elhagyatottak, támasz nélkül maradottak. HOGY NEM MELLÉKES PROBLÉMÁVAL, hanem sú­lyos gonddal állunk szemközt, azt az is jelzi, hogy Fock Jenő miniszterelnök egyik parla­menti beszédében külön gon­dolatsort szentelt a családvé­delemnek. S a legfelsőbb ve­zetői kritika és tanácsadás mellé tehetjük a Legfelsőbb Bíróság elvi döntéseit is, ame­lyek szerint a szülőkről való kellő gondoskodás elmulasztá­sa törvénybe ütköző, bünteten­dő cselekmény. Tudjuk azonban — ismervén Néhány hete hírt adott a magyar napisajtó arról, hogy az arra illetékes miniszteriális szervek, összhangban az egy­mást váltó ötéve^ tervek mu­tatószámainak a lehetőségei­vel, több magyar város újjá­építési tervét jóváhagyták. Ezek között névvel említett volt Orosháza is, ahol az egy­kori legnagyobb magyar falu­ból elég gyors tempóban ki­alakulóban van egy új ma­gyar ipari város körvonala. Az ipar bázisa a földgáz és az eddig kihasználatlan munka­erőfelesleg. Erre épült kiemelt beruházásként az üveggyár bővítése is, ahol a síküveg­gyártás idei megindulása után közel 3000 ember keresi a ke­nyerét. AZ EGÉSZ VÁROS szem­mel látható mozgásban van. Városnegyedek tűnnek el és épülnek újjá. Tervezik más üzemek idehelyezését is. Ma mór Orosházán az össztelje­sítmény túlnyomó többségét az ipari termelés adja. Nagy mérvű a máshonnan jövő be­áramlás is. Mindebben az a megnyug­tató, hogy a városi tanács il­letékesei a közel 200 éves znű- emlék templomunkat a meg­levő kerten túl egy nagy parkkal akarják úgy hangsú­lyossá tenni, hogy a körülötte kialakuló új világban, környe­zetben hirdesse azt a múltat, melynek maga Orosháza is köszönheti 1744-es alapítását, létét. Ezért a változásért a gyülekezetnek is áldozatot kell hoznia a régi épületei, parókiái lebontásához való hozzájárulással. Erre nézve el­vileg harmonikus együttmű­ködés alakult ki a város és a gyülekezet vezetői között. A GYÜLEKEZET MIND­EHHEZ alkalmazkodva jól átgondoltan kialakította a maga 10 éves tervét, mely a önmagunkat, miért ne tud­nék? —, hogy pontosan ilyen esetekben nem lehet elegendő sem a jó szó, sem a figyelmez­tetés, sem a törvény szigora akkor, ha elsősorban mintegy önmagától nem változik meg egy önző gondolkodásmód, ha nem változik meg a felelőtlen emberi szív. Márpedig éppen erre van szükség mindazok­nál, akik csak magukkal tö­rődve a társadalom gondjára (beleértve egyházi szeretetin- tézményeinket is) bízzák el­aggott szüleiket, társtalanná lett hozzátartozóikat. Hogy pedig ebben az önzésben töb- bé-kevésbé mindnyájan része­sek, „tettestársak” vagyunk, annak bizonyítására éppen ele­gendő, ha a saját, rossz lelkiis­meretünkre apellálunk... AZ ÉLET PEDIG A MAGA RENDJE SZERINT megy to­vább, az éveink egyre fogy­nak és a mai fiatalokból, kö­mindenható Isten megsegítő kegyelmén túl a hívek szerer tetére és áldozatkészségére is épít. A gyülekezeti öntudat erő­sítésének nagyszerű alkalma volt, amint arról lapunk is hírt adott, az ún. zombai em­lékmű májusi felavatása. Az emlékműben találnak egymás­ra a régi zombai templom téglái az egykori zombai ha­ranggal, az új templomban. Miután a templom egyike az ország legnagyobb evangé­likus templomainak, minden újjáépítés, renoválás igen ko­moly erőpróbát* jelent. A munkákat csak fokozatosan lehet megoldani. Az első fá­zis most zárúlt le az augusz­tus 5-i áldozati vasárnapon. Itt Benkö István igazgató lel­kész az 50. zsoltár 14—15. versei alapján a hálával való áldozásról szólott és arról, hogy az Úrnak tett fogadásait ez a gyülekezet szeretné meg­tartani. Belülről teljesen fel­újítva az egyszerű barokk templom harmonikus és plasz­tikus formái a háromszori festés vakító fehérében csak még sokkal szebben érvénye­sülnek. Az oltár és az orgona­szekrények aranyozott ele­fántcsont fehére a nemrég újonnan készített 28 temp­lomablak (tölgyfa) sárgás ka­tedrái üvegezésével szép össz­hangban van. Óriási, szívós, évek erőfe­szítését, előkészítését kívánó munkával újjáépült a temp­lom teljes tetőzete, villám­hárítója is. Mindezzel egyidő- ben gondoskodás történt az Országos Műemléki Felügye­lőséggel összhangban egy a későbbiekben gázzal fűthető új gyülekezeti terem és téli templomtér kialakítására is. Koszorús Oszkár esperes az oltári szolgálat keretében megáldotta az eddigi erőfeszí­zépkorúakból nyugdíjas szü­lők lesznek vagy nagyszülők, s nem is olyan sokára. Eköz­ben mindnyájunk vágya az, amivel soraimat én is kezd­tem : a nyugodt öregség, a még hosszú, szép élet. Az a hosszú, szép élet, amit Isten a negye­dik parancsolatban azoknak ígér, akik „tisztelik atyjukat, anyjukat”. Gyakorlatias gon­dolkodásmódra utal ez a kije­lentés — mint ahogyan nincs is híján ennek —, az „adok, hogy kapjak” gyakorlatára. Ám mégis több ennél: az élet igazsága. Az a kőbe és szívbe vésett törvény, hogy a szere­tet szeretetet szül. a gondos­kodás gondoskodást: mindéi« együtt pedig az igazi efnber; életet teremti meg. Azt az igaz emberi életet, amely mindnyájunkat megillet, de amelyet most és nekünk első­sorban a ránkbízottaknak kell biztosítanunk. Dr. Vámos József tések eredményeként újjászü­letett templomot. Egyúttal ugyanő elindította első szol­gálati helyére Lehoczky End­re segédlelkészt is. Itt adott a gyülekezet hálát azért is, hogy új teológusként egy fi­únkat elküldhettük a teoló­giára. FELEMELŐ VOLT LÁTNI az együttlevő hatalmas gyü­lekezet áldozatos szeretetének a megnyilvánulását is. Az al­földi nagy gyülekezeteket sokszor okkal, de néha anél­kül is sok kritika éri. Mégis úgy érezzük, hogy az oltárra tett adományokon túl a dia- kóniailag strukturálódó gyü­lekezetről beszél az a tízezer forinton felül értékelhető egy­háztársadalmi munka, mely fiatalokat és öregeket egy­aránt összefogott a szép cél érdekében. Szakadásig cipel­ték, hordták az egyháztagok a rekkenő hőségben a tett­helyre messziről, a szükséges, közel 30 000 db cserepet. Egy felhívásra mintegy 30-an jöt­tek el súrolni, takarítani a templomot és környékét. Vol­tak olyanok, akik egy hétig valósággal a templomban lak­tak. Ennek eredménye volt a megújult templom és az a tény, hogy a kora ősszel nagy költséggel felújítandó, kiváló hangú, csúszkaládás orgonánk összköltségét összeadta napok alatt, de inkább az istentisz­teleten a gyülekezet. .Templo­munkban évek óta rendszeres és szépen látogatott egyházze­nei estek vannak. Volt úgy, hogy 700-an is, főleg fiatalok, gyönyörködtek az itt járt ne­ves művészek nemes művé­szetében. Ez az igény tette szükségessé ezt az erőfeszítést is. HÁTRA VAN MÉG a temp­lom külső teljes felújítása a közelgő 200 éves jubileumra és más további korszerűsítő munkák elvégzése is. Ehhez gyűjtünk most erőt, bízva Isten segítségében. Az eddi­giekben Rapport István kő­műves mester társaival együtt jó és szép munkát végzett. Lelkészi hivatalunk zsú­folt, elavult, de a tervek és a jövendő körvonalai itt is adot­tak. Bízunk abban, hogy mire elér odáig a város fejlődése, hogy a városközpontban kor­szerű hivatal és lelkészlakok is épülnek, más feladatokkal is megbirkózunk úgy, hogy nem csak megőrzi a mai nem­zedék a múlt ránk bízott örök­ségét, hanem szilárd alapot is vet a jövendő nemzedékek egy­házi élete számára is. Benkő István Megvalósuló tervek Orosházán \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom