Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-21 / 3. szám

V Nincs külön státus Mt 3, 13—17 Gyermekkoromban mindig zavarban voltam, amikor a gló- riás Jézus képét nézhettem. Mit jelent feje körül az a fényes­ség? A művész bizonyára azt akarta ábrázolni, hogy „különleges lény’’, több, mint ember. Valóban ilyen emberként jött el Jézus karácsonykor? Hiszen a születése még arra sem mutat, hogy „királyi gyermek” született e világra?! Keresztelő János is valahogy úgy látta Jézust, mint általában kortársai: a Messiás „különleges státust” igényel. Ö az az em­ber, aki mindenben fölötte van, akinek saruját nem méltó hor­dozni. Meg kell adni neki az emberek között a „külön státust”! Milyen nagy volt megrökönyödése, amikor odalépett hozzá Jézus és azt kérte, hogy keresztelje meg a Jordán vizében. Nem! Ez nem lehetséges! Inkább fordítva — Neked kell engem meg­keresztelned. De Jézus nem engedett, elutasította a külön stá­tust, vállalta, elfogadta az emberekkel való teljes egyenlőséget. A Jordánba belépő Jézus maga utasította el a glóriát és fel­vette az emberekkel való teljes közösséget, vállalta életünket, bűneinket, sorsunkat, halálunkat, mindent, ami emberi mivol­tunkat jelenti. S mindez azért, mert „így illik nekünk minden igazságot betöltenünk”. Nem ifjúi hevületből, nem hősies páto­szért, nem számításból, hanem Atyja akaratáért. Előtte csak egy a szent: Atyja akarata — az, hogy eljöjjön az emberek közé és ne neki szolgáljanak, hanem Ö szolgáljon! A szolgáló enge­delmesség viszi őt egyenesen a Jordánba, Keresztelő János elé, hogy megkereszteltetésével is valósuljon ez a szolgáló engedel­messég. JÁNOS GONDOLATA ÉS TILTAKOZÁSA később Jézus ta­nítványaiban is megfogalmazódott. Nem szolgálni akartak Urukkal, hanem uralkodni. Az volt a nagy kérdésük, kik és hol fognak ülni Jézus két oldalán, amikor eljön uralma. Sőt, egy­szer azt is megkérdezték Jézustól, mi lesz a részük azért, mert mindent elhagyva követték őt? Ügy látszik, nem csupán a mű­vészek elképzelése a glória, de még Jézus tanítványai is kész­séggel vállalnák saját fejük körül. Igyekeztek is keresni és vállalni. Ezért kellett harcaim a csá­szárokkal szemben az egyház világuralmáért. Ezért kellett har­colni a lelkekért, hogy uralkodni lehessen rajtuk. Külön státus az egyháznak a világban, magasabb polc, előnyök, felsőbb­rendűség, ha más nem, legalább annyi, hogy elismerjek, meny­nyivel vagyunk különbek. SOKSZOR MÉG BENT AZ EGYHÁZBAN IS megosztást szült ez a „státuskeresés”. Pál a rabszolga Onézimust Krisztusban testvérének vallja és ezzel az üzenettel küldi vissza Filemonhoz, hogy ő is úgy fogadja vissza. Azután később hogyan mosódik el ez a testvériség és betör az az idegen szemlélet, mely a gazdagság—szegénység ellentétének szemüvegén kérésziül nézi és osztályozza a Krisztusban hívőket. A hívők is igényelnek ma­guknak külön státust, a másik hivővei szemben. Nem vesszük észre, milyen messzire elkerültük Urunkat, aki nem igényelte, sőt elutasította a külön státust és felvette a minden ember stá­tusát: „nem tartotta Istennel való egyenlőségét rangadomány­nak, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, em­berekhez lett hasonlóvá... megalázta magát...” (Fii 2, 6—7). A TÖRTÉNELEM FOLYAMÁN többször igyekezett az egyház a „keresztyén társadalom” jelszavával külön státust igényelni. És miben lett jobb és több? Mennyivel emberségesebb? Hogyan tudják megoldani alamizsnákkal éhezők és nyomorgók ügyét, ahelyett, hogy a státusukba lépnének? Észre kellene venni már szerte a világon — és nagyon sokan látják is már —, hogy az egyháznak sem lehet külön státusa, csak az, ami Uráé. Ö pedig a szolgálat útjára állít. Ez -az egy státusunk van. Nemcsak mint egyes hívőknek, hanem mint hívők közösségének is. A társa­dalomban benne élünk, együtt építünk, együtt örülünk, és min­den helyzetben az emberek javára igyekszünk szolgálni szere- tetünkkel, utat kereső igyekezetünkkel, megoldásokat segítő munkánkkal. Ebben a segítésben lehet nagy erő a hivő emberek odaállása, szolgálata. Jézus nem maradt magára ebben a lépésében. Atyja szózata igazolta! Az engedelmes szolgálat, az emberi státus az ő aka­rata, és Jézus rálép az útra! Azért, hogy aki nyomába akar sze­gődni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és úgy kö­veSSe Öt! Tőth-Szöllős Mihály A diakóniailag struktu Ne ijedjünk meg a címben foglalt két idegen szótól. Mindkét kifejezéssel egyre gyakrabban találkozunk Xvla- gyarországi Evangélikus Egy­házunkban, különösen az el­múlt két évtizedben. A diakó- nia — görög szó — szolgála­tot jelent, az Üjszövétségben gyakran fordul elő. Jézus Krisztusnak az emberiségért végzett egész életművét a dia- kónia (szolgálat) szóban lehet legjobban összefoglalni. A struktúra (latin szó) szer­kezetet, felépítést jelent. Ma­gában foglalja pl. egy fájnak, vagy építménynek jellegzetes sajátosságait. Címünkben az evangélikus egyházközségnek, evangélikus , gyülekezetnek külső és belső jellegét, arcula­tát, életformáját akarja kife­jezni. összefoglalva: a diakóniai­lag strukturált gyülekezet, olyan gyülekezet, amely ma­gán viseli a másokért élő és másoknak szolgáló Jézus Krisztus arculatát, bélyegét, ismertető jeleit. GYÜLEKEZETEINK tagjai előtt ismeretes, hogy a felsza­badulás utáni években Ma­gyarországi Evangélikus Egy­házunk a többféle lehetséges út közül a diakóniai teológia útját, vagyis az Isten akaratát engedelmesen szolgáló utat választotta. Sok tekintetben töretlen új út volt ez, s ezért voltak lelkészek, gyülekezeti vezetők és tagok, akik eleinte bizalmatlanul nézték ezt az utat és bátortalanul kezdték meg az első lépéseket ezen az úton. Az elmúlt negyed évszá­zad tapasztalatai azonban meggyőzően igazolták, hogy a helyes utat választottuk, ami­kor1 Jézus Krisztus példáját követve a másokért élő és szol­gáló szeretet útját akarjuk jár­ni. Magyarországi Evangélikus Egyházunk ebbe az irányba fejlesztette tevékenységét a küjönbözö munkaterületeken, lelkészképzésünk vonalán ép­pen úgy, mint szocialista álla­munkkal való kapcsolataink kiépítése területén. Az elmúlt 25 évben ebben a szellemben folyt a munka nemcsak a Teo­lógiai Akadémián, hanem az egyházmegyei Lelkészi Munka- közösségekben és a teológiai, lelkészi konferenciákon. Az idén tartott hat lelkészkon­ferencián csaknem minden lelkészünk részt vett — amint erről lapunk hasábjain több­ször is hírt adtunk — s püs­pökeink, teológiai tanáraink előadásai, a lelkészi evangéli- zációi alkalmak, valamint az ún. fórummegbeszélések mind ebbe a diakóniai teológiai irányba vezettek. a társadalomban s a Krisztus­tól kapott szeretettel úgy tud­nak szolgálni másoknak, hogy jó gyümölcsöt termő hitükkel, példamutató életfolytatásuk­kal tesznek bizonyságot arról, hogy Isten igéjének nemcsak néma hallgatói, hanem meg­tartói és cselekvői is. Mekis Adam Mit? MOST MÁR túl vagyunk az alapok lerakásán és tisztázá­sán. Sürgető feladatunkká vált, hogy egyházunk diakóniai teo­lógiai útjának feladataival a lelkészeken túlmenően gyüle­kezeteink vezetői, tisztségvise­lői, presbiterei, sőt összes tagjai is megismerkedjenek, meglás­sák azokat a lehetőségeket és szolgálatokat, amelyeket az egyház Ura joggal elvár tőlük a gyülekezetben és a társada­lomban. D. Káldy Zoltán püspök az idei lelkészi konferenciákon tartott előadásában —- amely diakóniai teológiánk tovább­fejlesztéséről szólt — ezeket a feladatokat így foglalta össze gyülekezeteinknek „diakóniai­lag struktúráit gyülekezetek­nek kell lenniük”. Ez azt jelen­ti, hogy amiként Jézus Krisztus világosan megmondta, hogy „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ö szolgáljon és adja az Ö életét váltságul sokakért” (Mt 20, 28), — azonképpen a gyülekezet tagjainak és összességének ön­maguk megtagadásával oda kell fordulniuk másokhoz és a krisztusi szeretet parancsa alapján másoknak kell szol- gálniok (Jn 13, 34—35). ÍGY VOLT EZ MÁR az első keresztyén gyülekezeteknél is és most sem szabad másként lennie. „Az az érzület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is lakozott” — írja Pál apostol a filippi gyüleke­zet tagjainak (Fii 2, 5). Krisz­tus a ma gyülekezetétől jog­gal elvárhatja, hogy ne önma­gának éljen, hanem másokért és másoknak. Ebben a „má­sokban” a gyülekezeti tagokon kívül benne vannak a „kívül­állók”, vagyis a községeink­ben, városainkban élő állam­polgárok, tehát népünk és tár­sadalmunk egésze. Krisztus gyülekezetének és népének fo­lyamatosan és törés nélkül bi­zonyságot kell tennie arról, hogy az Ő szeretetétől „szoron­gatva”, személyválogatás nél­kül tud másokért élni, dolgoz­ni, másokon segíteni. ÍGY LESZNEK a diakóniai­lag struktúráit gyülekezetnek- tagjai egyidejűleg ízes „sóvá” a családban, a munkahelyen és Ha segítséget kérsz valaki­től, tudnod kell, hogy kitől ké­red. Nem kérhetsz akárkitől akármit. A dán királlyal tör­tént egyszer. Szokásos reggeli sétájára indult koppenhágá- ban. Egyedül ment, hétközna­pi egyszerű ruhában. Külseje nem árulta el, hogy ő a dán király. Egy kisfiút pillantott meg amint egy bezárt kapunál ágaskodott. Nem érte el a csen­gőt. Bácsi, segítsen! — kérte a királyt. A király készségesen segített. Megnyomta a csengőt. No, most szaladjunk el mind­ketten — mondta a kisfiú —, mert ha kijön a házmester mindkettőnket megver. Ha tudta volna a kisfiú, hogy ki­vel találkozott, nem kérte vol­na segítségét ilyen huncútság- hoz. Amikor imádkozunk, sok­szor hasonlítunk ehhez a kis­fiúhoz. Nem gondoljuk meg, hogy ki előtt állunk. Ez meg­látszik azután kéréseinken is. Salamon, amikor Dávid halála után egyedül kormányozta az országot, tudta, hogy mit kér­jen Istentől. Uralkodása kezdetén elment Gibeába, hogy imádkozzék és áldozatot mutasson be az Úr­nak. Éjszaka álmában megje­lent Isten Salamonnak és így szólt hozzá: kérj, amit akarsz. Megadom néked. Salamon így válaszolt: Uram! te az én atyámmal, Dá­viddal nagy irgalmasságot cse­lekedtél. Most pedig engem tettél helyette királlyá az ő trónján. Én oly kicsinek ér­zem magam mint egy gyermek, pedig a te népedet kell kor­mányoznom, amelyet te vá­lasztottál magadnak. Kérlek azért adj a te szolgádnak értel­mes szívet, hogy igazságosan ítéljek. Taníts engem, hogy különbséget tudjak tenni a jó és a rossz között. Istennek tetszett Salamon imádsága. így szólt hozzá: mivelhogy ezt kérted tőlem és nem kértél tőlem hosszú életet, sem gazdagságot, sem ellensé­geid felett aratott győzelmet, hanem bölcsességet kértél tő­lem az ítélettételre, azért adok neked bölcs és értelmes szívet, sőt, még amit nem kértél, azt is megadom: a gazdagságot és a dicsőséget; úgy hogy a kirá­lyok között nem lesz senki hozzád hasonló. És ha az én utaimon jársz, miként atyád Dávid, meghosszabbítom életed idejét. Salamon, amikor felébredt álmából, visszatért Jeruzsá­lembe és hálát adott Istennek, hogy meghallgatta kérését. Amikor imádkozunk, Isten színe elé lépünk. Ö irányítja gondolatainkat életünk nagy és fontos kérdéseire, mert nálunk is jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Amíg nem gondo­lunk rá, csak babonásan imád­kozunk: Jaj, Uram, ne hívja­nak fel ma felelni, mert nem tudom a leckét! Ö Uram, bár­csak kihúznák a lottószelvé­nyemet! — ezek nem komoly imádságok. Magunktól nem is futja többre. Ezért kérték Jé­zust tanítványai: Uram taníts minket imádkozni! Most végződik az egyetemes imahét. Egyetemes azért, mert a világ minden táján, minden gyülekezetében ugyanazokat a kéréseket viszik Isten elé. Az újság is közölte programját. Nézdd meg. Milyen gazdag program! Mi mindent lehet, mi mindent kell kémünk ma, ha Isten színe elé lépünk. Gaz­dag Isten a mi Atyánk. Ki­nyitja szemed, hogy széles kör­ben láss és ne csak magaddal törődj. Lásd családodat, bará­todat, iskoládat, hazádat. Lásd a mai egész világot. Lásd az emberek béke, igazság és sza­badság utáni vágyát. Lásd az evangéliumot, amely az em­ber hideg szívét lángra lob- bantja. Lásd és imádkozz ér­tük! \ 1849. MÁRCIUS 23-ÄN Szé­kács József, a pesti evangéli­kus egyház lelkésze a régi Jó­zsefvárosi temetőben eltemet­te „a jó öreg kocsmárost”. A váratlanul magára maradt, amúgy is törékeny és beteges özvegy harcoló fiainak távol­létében egy darabig egyedül tengette életét a Zöldkert ut­cai 3 szobás lakásban, ahol a fiatalok lefoglalt bútorai is ár­ván vártak sorsukra. Április 20-án azonban a császári csa­patok megkezdték kivonulásu­kat Pestről, amelyet Aulich tábornok néhány nap múlva végleg fel is szabadított. Az osztrákok Buda várába vonul­tak vissza és egy hónapon át onnan lőtték a sokat szenve­dett várost. Petőfiné, aki bel­városi lakásában nagyon félt a belövésektől, nemsokára — — egyes adatok szerint Szent- györgy napján, tehát már áp­rilis 24-én — bejáró szolgáló­ja, a távoli rokon Révész Zsó­fia szüleihez költözött a város külső szélére, az akkor még falusias jellegű Erdősorra. A CSALÁDI VISZONTAG­SÁGOKRÓL ekkor még mit sem sejtő Petőfit ezalatt — május 3-án —• Erdélyben „az ellenség előtt kitüntetett bá­torságáért” őrnaggyá nevezi ki Bem tábornok. Az előléptetés­hez szükséges kormánymeg­erősítés végett a költőt Deb­recenbe küldi, s ő itt tudja meg feleségével együtt május 6-án apja halálhírét. Amúgy is felzaklatott állapotában hideg zuhanyként éri Kossuth, majd Klapka váratlan hűvössége és lekezelése, — le is mond még aznap őrnagyi rangjáról. Arany Jánoshoz is tüstént le­velet ír: „...nekünk innen egyenest Pestre kell mennünk, holnap korán reggel megyünk. Sok okunk van rá, legfő az, hogy szegény jó apám meg­halt s édesanyámról semmit sem tudók. Rendbe kell hozni feldúlt családi ügyeimet. <. le­Petőfi nyomában Végső búcsú a szülőktől (2.) gyetek szülei fiacskámnak, míg ismét szülei kezébe ke­rül .. A GYERMEKI VIGASZ bi­zonyára jólesett a sok próbán átment édesanyának. A Buda váráért vívott harcok változó menete azonban fiát nem hagyta otthon nyugodni. Ba­rátait, Várady Antalt és Egres- sy Gábort — még őrnagyi egyenruhájában — felkeres­ve, május 14-én együtt 'gya­logoltak fel a Fácán ven­déglő érintésével a harco­kat irányító Görgey Artúr „Öravillájába”, ahonnan együtt figyelték távcsövön a Vár ostromát. (Érdekesek Gör­gey feljegyzései erről a talál­kozásról. Az emlékét őrző tor- nácos épület, az egykori Hend- rich-ház, ma is áll a Szabad­sághegyen). Petőfit éppen akkor vonta itt felelősségre, sőt akartá le­tartóztatni több vélt szabály­talanság miatt az ugyancsak Görgeyhez siető Klapka tá­bornok, amikor Pestről futár hozta hírül: édesanyja is el­kapta a kolerát. Adjuk át a szót a szemtanú Várady An­talnak. „... Tüstént indultunk Pestre ketten. A Dunán csalta hajógyár mellett lehetvén csó­nakon átmenni, a pesti parton kocsit nem találtunk, s gyalog mentünk. A cukorgyárhoz ér­ve kezdődött Pest utolsó, ret­tenetes bombázása, mely öt óra hosszáig egész erővel pusz­tított. A legnagyobh életve­szélyben voltunk, az épületek mellett leomló falak, cserepek gerendák, az utcán a zápor­ként hulló golyók és bombák miatt. Egy lelket sem láttunk "sehol. Elvergődtünk a luthe­ránus templom sarkáig, itt el kellett válnunk, ő a Három dob (ma Dob) utca végére, én a Se­bestyén térre egy pincébe si­ettem. Elbúcsúztunk egymás­tól, mert a Szén-tér (ma Deák tér) levegője zúgott a golyók­tól, ezen át kellett mennünk. utca vidékén kell keresni. Biz­tos kulcsot és új adatot ka­punk azonban a kérdéshez Székács József egyházunk le­véltárában őrzött magánanya- könyvéből, amely pontosan fel­Pest 1849 májusában — Az egykorú tusíestményen jál látszik Deák-téri templomunk és a császáriak által felgyújtott környé­ke, a mai Engels tér Átszaladtunk, és úgy kiáltot­tunk egymásnak: „Élsz-e még?” Petőfi bátor ember volt, bevalotta, hogy ő ily tűzben még soha nem volt. de félel­met rajta nem vettem észre”. BIZONYÁRA ÉRDEKLI A PETÖFI-KUTATÖKAT, de la­punk Olvasóit is, melyik volt az a ház, ahová Hentzi császá­ri tábornok bomtífazáporában Petőfi édesanyja betegágyához sietett. A kutatók eddig csak találgattak, s úgy hitték töb­ben, hogy azt a mai Benczúr tünteti, hogy az 58 éves, Tú­róé megyei születésű „özvegy Petőfiné Hrus Mária” Pesten a Terézvárosban, Erdősor 93. szám alatt lakott. Hol volt ez az épület? a Fő­városi Levéltár 1972-ben elké­szült Topográfia Segédlete sze­rint a mai Alsóerdősor 26—28. számú ház helyén állt ez a földszintes Révész-ház, a mai Dohány utca közelében. (Mél­tó volna ez az emlék is a meg­örökítésre). Egyes századeleji források szerint a súlyos be­teg asszony úrvacsorát is kért, amelyet Székács József hozott volna el neki. A súlyos jár­vány okozta végzetet azonban senki és semmi sem tudta fel­tartóztatni. Dr. Sas István or­vos, a költő kiváló barátja is hiába tett meg mindent: a for­rón szeretett édesanya szíve május 17-én utolsót dobbant. A PORIG SÚJTOTT FIÚ mély gyászát több egykorú szemtanún kívül két ránkma­radt levele is tanúsítja. Még anyja halála napján tollat ra­gad és a következőket adja Arany Jánosnak Szalontára: „... Oly csapások érnek, me­lyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék, s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük el, azt az anyát, kinél jobbat so­ha nem teremtett az Isten s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki. Sem apám, sem anyám többé! s e két csapás oly hirtelen jött egymás után!...” Ugyanekkor francia nyelvű levelet is fogalmaz Bem tábor­nokhoz a fájdalmas Klapka- afférről és családi tragédiájá­ról. ..Lelkemet egyrészt a kiáltó igazságtalanságok dúl­ják, s másrészt nágyrabecsült apám és nagyon szeretett anyám halála, akik mindket­ten a leghőbb rajongásomnak tárgyai voltak. Egy hete sincs, hogy az apám haláláról érte­sültem, s ma már az anyám is megszűnt élni... mindezek ki­tárása megtört szívemnek könnyebbségére van. Ön az, ki irántam mindig jó volt, — ki­hez fordulnék őszinte szavam­mal, ha nem Önhöz?... A testi-lelki-anyagi meg­rázkódtatásban szenvedő Pető­fi — aki aligha sejthette, hogy szüleinek gyors egymásutánja után majd két hónap múlva az ő életére is pontot tesz a ha­lál! — egyedül intézte édes­anyja temetési ügyeit. A Szé­kács-iratokban általam nem­rég talált bejegyzés: „1849. má­jus 18-i temetésért — 5 forint” erről a szegénységéről is ta­núskodik. Már másnap — bizo­nyára a járvány miatt — elte­metette édesanyját a Régi Jó­zsefvárosi Temető még friss sírhantja mellé. Ekkor írta az oly fájdalmas sorokat az apja. temetésekor távollevő, most már teljesen árva költő: „Vég­re megtörtént a / rég várt vi­szontlátás! / Nincs köszönet benne, / Nincsen istenáldás. / Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját, / Annak sem látszott ki csak az egyik széle, / Ezt is akkor láttam kinn a te­metőben, / Mikor jó anyámat tettük le melléje.” Az azóta rég felszámolt te- -- metőben — amelynek helyét ma egy magányos kereszt jel­zi a Kőbányai úton — vörös márványkövet állíttatott Pető­fi ezzel a felirattal: A legszeretettebb atyának A legszeretettebb anyának A Petőfi-tár saság 1882-ben vitette át a csontokat — pon­tos és érdekes jegyzőkönyv kí­séretében — a Kerepesi teme­tőbe, ahová utóbb, 1908-ban Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán és ifjabb Petőfi István földi maradványai is átkerültek, s ahol „a Petőfi-család temeté­sén” Sholtz Gusztáv evangé­likus és Prohászka Ottokár ka­tolikus püspök mondott em­lékbeszédet. 1911 ÖT A A PETÖFI-CSA- LÁD EMLÉKÉT a Kerepesi temetőben új síremlék, Bory Jenő szobrászművész alkotása őrzi, amelybe beleépítették Pe­tőfi eredeti márvány sírfelira­tát, fiú szívének és a halálba rohanó géniusznak e szép val­lomását: „A legszeretettebb atyának — a legszeretettebb anyának”. Dr. Fabjny Tibor »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom