Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-02-04 / 5. szám

Mt 17, 1—9 Jézus maga mellé vett három tanítványt: Pétert, Jakabot és Jánost, s elment velük „kirándulni”. A tanítványok mit sem sejtve követték. Amikor felértek a hegy tetejére, a mesés kilá­tásnál is csodálatosabb jelenségnek tanúi. Mesterük elváltozott, az arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a fényesség. A tanítványok elámultak a csodán, még szólni sem tudtak, amikor megjelent Mózes és Illés, s beszéltek a Mesterrel. Milyen csodálatos állapot Isten dicsőségének látható fényében élni! NEM CSODA, ha Péter ajkán kibuggyan a kísértő kívánság: ...jó nekünk itt lenni. Uram, maradjunk itt! Távol a világ zajától, bajától, a dicsőség fényében élni, semmi emberi terhet nem hordozni. Itt fenn a hegyen magasan a többiek felett, ahonnan csak lefele lehet nézni, s a távolság miatt elhalványod­nak a bajok és nyomorúságok, sőt nem is lehet látni azokat. Uram, neked is jó! Téged sem találnak azok, akik örökké zak­latnak, hogy segíts, gyógyíts, kötözz, vigasztalj, taníts! Itt nyu­galom és csend van. A semmittevés nyugalmas csendje, és a dicsőség áldott fényessége. Isteni dicsőségben pompázol. Maradjunk itt! Te Isten leszel, mi pedig ..kiemelt” tanítvá­nyok melletted, többek, nagyobbak, különbek a többinél. Min­denki fogja tudni, Te Isten vagy, mi pedig más emberek, mint a többiek. Péter örült, hogy ilyen csodálatosan hatalmasnak láthatja Urát, jó lenne rábírni arra, hogy maradjon „isteni”. Kész ma­radandóvá tenni a dicsőség állapotát, ezért hajlékot kínál a há­rom „Nagynak”, miközben a hatalmas szózat porba kényszeríti őket. Evangélikus egyházunk­ban napjaink leggyakrab­ban használt kifejezése a dia- kónia. Az a reménységünk, hogy híveink is úgy értik je­lentését és jelentőségét már, mint mi, magunk. A cikksoro­zat, amelynek végére értünk, is azért született, hogy még jobban megértsük, még inkább tudatunkba fészkelje magát s a mindennapi életben gyakor­lati eligazítást adjon. Tanítani akartunk, miközben magunk is tanultunk, átélni szerettük volna gyülekezeteinkkel együtt azt, ami számunkra is új fel­ismerés, vagy legalábbis az újnak rendszerbé szedése volt. Sokoldalúan közelítettük meg a kérdést, mert maga az élet is sokodalú és sokfelől ostromol kérdéseivel és mert az igazság akkor igazság, ha minden ve- tületében igazolható. Híveink­nek valószínűleg feltűnt, hogy állításaink gyökere, fundamen­tuma a Szentírás volt, módsze­rünk pedig nem az, hogy a Szentírásba magyarázzunk tet­szetős elméleteket, hanem a Szentírás, közelebbről Krisztus maga vezessen el bennünket a Egyháztörténeti naptár Február helyes felismerésre. így vált drága kinccsé a diakónia teo­lógiája, amely magán hordja imák, tusakodások, verejtéke­zések és gyötrődések vonásait. Persze nem máról holnapra történt a felismerés. Nem ül­tünk, mint Buddha királyfi a bölcsesség fája alatt, ahol „megvilágosodott” volna előt­tünk a tennivaló. Sőt, hosszú, körülményes út vezetett idáig, nagy vargabetűkkel. A döntő dolog Volt vállalni az egyház úton levését, és vallani, hogy nem befejezett az út. Beleso­roltuk magunkat az anya- szentegyház vándorai közé, akik a századok mesgyéin za­rándokolnak s éberen figyel­nek mindenkor Uruk akara­tára. Sűrűn leptek meg ben­nünket is megoldatlannak lát­szó kérdések. Támolyogtunk és bizonytalankodtunk nem egy­szer. Jártunk úgy, mint Péter a habokon s kiáltottunk ma­gunk is: „ments meg, Uram, mert elveszünk”. JÉZUS FELEMELI A MERÉSZ ÁLMOKAT RINGATÓ TA­NÍTVÁNYOKAT. szava biztatás: ne féljetek! Isten dicsőségé­nek ilyen közelsége félelmetes, s félelemmel tölti el az ember szívét. (Talán a halál is ezért félelmetes, mert nagyon közel jön a dicsőség Ura?) Ezzel a dicsőségével és hatalmával nem maradt a dicsőség hegyén, hanem lejött az emberek közé, a világ zajába, nyomo­rúságába — segíteni. Viszi tanítványait is magával. Még alig beszél a hegy alján a többiekkel, jön egy bajbajutott ember, aki fiáért könyörög. Odafordul a szenvedőhöz, meggyógyítja a fiút. JÉZUS KRISZTUS EZÉRT JÖTT, ezért küldte az Atya, ezt a példát adja tanítványai elé. Vissza az életbe, az emberek közé! Nem elvonulni „maszek szentélyek titkos kamrájába”, nem a „dicsőség fényében sütkérezni”, hanem szolgálni az emberek között. Éppen ott, ahol él, mozog, dolgozik, létezik tanítványa. Van mellette gyengébb, kisebb, elesettebb, szenvedőbb, nélkü- lözőbb, aki felé segítő szeretettel lehet és kell odahajolni. Mind­egy, mikor, hol vagy, éppen mivel foglalkozol. Nem a recept a lényeg, hanem a lélek! Azzal a lélekkel szolgálni, úgy viszo­nyulni a segítségre szorulóhoz, ahogyan a Mestere tette! Aki nem várt soha elismerést, nem tekintette ragadománynak, ha­nem — szolgált! Az erőt „fentről” hozta, a dicsőség hegyéről jött a szolgálóit útjára. Nem maradt ott, hanem lejött. Péter maradt volna, mert az nagyon szép és kényelmes volt. Jó dolog csak a „dicsőség hegyén” ülve nézni a más ember ba­ját. Begombolkozni hitem, imádságom gyönyörű kamrájába, mondván, „az én dolgom rendben van”, „elszámoltam Istenem­mel”, „mindenkor kész vagyok”, „szívem az övé” — és ha azt kérdezi: hol a te atyádfia, aki segítő szeretetet remélt tőled? Mi a válasz? A hit nagyon szép virága kötött-e gyümölcsöt, vagy illatát vesztve lehullott? JÉZUS TANÍTVÁNYAIT is felvezette a dicsőség hegyére, de vissza is az emberek közé, a szolgálat útjára. Fel a dicsőség he­gyére! Látni Jézus Krisztus valóságos istenségét, és le az embe­rek közé az Ö Leikével szolgálni. Nem megy a szolgálat az ő ereje nélkül, és meghal a hit, amely a saját önzésének kényel­mes párnáján pihen szolgálat nélkül. Komoly Sámuel ÖTVEN MILLIÓ EMBER DOLGOZIK A HADIIPARBAN 1. Huszonöt éve, 1948. feb­ruár 1-én nagy jelentőségű cikksorozat indult a Magyar Nemzetben. Mihály fi Ernő, Pa- ragi György és Horváth Ric­hard eszméltető cikkei a ma­gyar egyházak politikai szere­péről, helyes és helytelen útke­reséséről megindítói voltak an­nak a folyamatnak, amely vé­gül is az egyház és állam kö­zötti Egyezmény megkötésé­hez vezetett. 2. Negyed évszázada, 1948. február 2-án halt meg a thürin- giai Blankenburgban Moder­sohn Ernő (sz. 1870), aki négy évtizeden keresztül hatásos evangélizáló munkát végzett Németországban és az Evangé­liumi Aűliansz keretében an­nak határain túl is. 8. Ötven évvel ezelőtt, 1923. február 8-án kelt az a kor­mányzói alapítólevél, amely Sopronban Evangélikus Teoló­giai Fakultást létesített, mint a Pécsi Erzsébet Tudományegye­tem Hittudományi Karát. Ez magába olvasztotta az addigi soproni Teológiai Akadémiát és a trianoni béke következté­ben ideiglenesen Budapesten székelő pozsonyi és eperjesi Teológiai Akadémiák magyar részlegét is. 11. Negyven évvel ezelőtt, 1933. február 11-én halt meg Nagyszebenben Friedrich Te- utsch erdélyi szász püspök (sz. 1852), népének és egyházá­nak kiváló egyháztörténet­írója. 19. ötszáz éve, 1473. febru­ár 19-én született a lengyelor­szági Tarun (Thom) városában a középkor végének legna­gyobb csillagásza és polihisz­tor tudósa, Nikolaus Koperni- kus (+1543). A Ptolemaios óta (fl56) általánosan elfogadott geocentrikus (földközpontú) világképet gyökeresen átalakí­totta a heliocentrikus (napköz­pontú) alapfokon felépülő új tudományos rendszere, s ez a „kopernikuszi fordulat” új korszakot vezetett be nemcsak a tudományos, hanem még az egyházi és teológiai gondolko­dásban is. 27. Háromszáz évvel ezelőtt, 1673. február 27-én, nem sok­kal a magyar protestánsok em­lékezetes „gyászévtizedének” kezdete után I. Lipót felfüg­gesztette hazánk alkotmányát és Ampringen János Gáspárt nevezte ki Magyarország telj­hatalmú kormányzójának. Székhelye Pozsony lett, ahon­nan 8 éven át gyakorolta a kí­méletlen önkényuralmat. En­nek csak Thököly Imre felke­lése és az 1681-es soproni or­szággyűlés vetett véget. 27. Százötven éve, 1823. feb­ruár 27-én született a francia- országi Tréguier-ben Ernest Return orientalista, történetíró és vallástörténész (fl892). A nagy feltűnést keltő, sőt vihart kavaró „Jézus élete” című mű­vének — amely először 1863- ban jelent meg és magyar for­dításban is több kiadást ért el —, valamint az apostolokról, az evangéliumokról és a keresz- tyénség eredetéről írt kritikai munkái a korra jellemző raci­onalizmus szellemében szület­tek és széles körű vitákat vál­tottak lei. Dr. Fabiny Tibor Petőfi Mezőberényben Petőfi nyomában Petőfi Sándornak három me- zőberényi tartózkodásáról tu­dunk. Az első 1842-ben, a má­sodik 1843-ban, a harmadik 1849-ben volt. Az első két alkalom az ifjú 19—20 éves Petőfi útja. A har­madik a forradalmár költő utolsó napjainak drámai kifej­lete. MILYEN KAPCSOLATOK voltak Petőfi Sándor és Mező- berény között? Elsősorban rokoni kötelékek fűzték őt Mezőberényhez. Pe­tőfi Sándor nagynénje Petries Sámuelné, Salkovics Karolin volt. Petries Sámuel jómódú csizmadia, akinek nádtetős, terjedelmes, három frontos há­za a piactéren állott. Hat le­gény dolgozott a keze alatt, maga a mester népszerű embe­re volt a nagy békési község­nek és évtizedeken át az árvák gyámja. Vörös csizmáit az egész Alföld népe ismerte. Másodsorban Mezőberényhez fűzte Petőfi Sándort az a' bará­ti kötelék, mely közte és Orlay Petries Soma között fennállott. Ebben a korban az emberek még a magyar neveket is ma­gyarosították, így lett Petries Sámuel fia Orlay Petries So­ma. írónak készült, festő lett, de nevét nem annyira törté­nelmi vásznai és oltárképei őr­zik, mint az, hogy Petőfi roko­na es barätja volt. Harmadsorban. Petőfi mind­három útja arra vall, hogy vá­gyott a békés Békés, a csend, e vidék felé. Pedig ahogy Petries Sámuel házából kitekintett ép­pen a piacra látott, ha kiment, azt a bábeli hangzavart hallot­ta, mely e három ajkú (ma­Petőfi emléktábla Mezőberényben gyár, tót, német) község népét jellemezte. Egy kis világ tárult eléje Mezőberényben. ELSŐ MEZÖBERÉNYI tar­tózkodása 1842-re esett. Pápán tanultak és laktak együtt Orlay Petries Somával egy kis szobá­ban. Vidáman éltek, míg Or­lay pénze tartott. Szép napok voltak ezek. Augusztus máso­dik. felében meglátogattál/- Ko­máromban Jókait, onnan Pest ­re mentek, majd elindultak Mezőberénybe. Útközben betértek Petőfi szüleihez. Szomorúan látták a két tisztes öreg szűkös viszo­nyait. Terhűkre nem lehettek, így jutottak el Szarvason át Mezőberénybe, Orlay szülei­hez. Petőfi szívesen látott ven­dég. Erről az időről való az a helyrajz. amelyből tudjuk, hogy Mezőberény a Békés me­gyei gazdag síkon fekvő, va­gyonos nép által lakott, nagy és igen rendes, szép falu ... Már akkor annyi intelligenciája volt, hogy egy kaszinót alakít­hatott, melyben Petőfi és Or­lay is idejük nagy részét töl­tötték. Színielőadást rendeztek, me­lyen a Peleskei nótárius-ban Petőfi Banezúr Gazsit, Orlay pedig Zajtai Sándort játszotta. Volt, amikor előadás közben Petőfi Vörösmartynak Az úri hölgyhöz című versét szavalta, s a szakadó eső miatt a hallga­tó közönség hölgykoszorúja egy tót kalaposnéból állott. Férfi­ban nem volt ily hiány, mert a színpad a falu kocsmája nagy termében lévén az ott időzök egy része bement. Ősz volt. Szüreti idő. A két barát kirándulást tett Wenck- heim báró szőlőjében. Megláto­gatták az uradalmi pincét. Fia­talok: tizenkilenc, húszévesek. PETŐFI MÚZSÁJA ekkor sem pihent. Több verset írt. de (Szigorú önkritikája folytán csak a K. Vilmos barátomhoz címűt vette fel összes művei kiadásába. A helyi jegyző Bonyhai Benjámin buzgón ösz­tönözte egy kötetke költemény kiadására, melyben Petőfi ver­sein kívül Orlay pár beszéde is benne lett volna, de pénz és kiadó nélkül nem boldogultak. Októberben értek véget a mezőberényi napok. Petőfi a kálvinista Rómát és Csokonai sírját szerette volna felkeresni. Így vette útját Debrecen felé, mely úton született a Hortobá­gyi korcsmárosné című dala. PETŐFI MÁSODIK mezőbe­rényi tartózkodásáról keveset tudunk. 1843-ban is azért jött Mezőberénybe. hogy rokonai­nál 10 napot pihenjen. Most is itt töltötte a szüretet és közben átrándultak Bonyhádi Benjá­minnal Gyulára, ahol két köl­tői vénával megáldott baráttal töltöttek időt.: Szakái Lajossal, a vármegye főjegyzőjével, a Czimbalom népszerű költőjével és Sárosi Gyulával. Ügy tudjuk, hogy Petőfit na­gyon vonzotta a gyulai vár is, melyre merengve, szemlélődve nézett költői lelke. A HARMADIK MEZŐBE­RÉNYI tartózkodása 1849. júli­usában már nem ilyen idilli­kus, az már más időkből való, más időkről beszél. Fábry Igtvan »E KRISZTUS nem azért hí­vott bennünket a habokra, a hullámok tarajára, hogy elve­szítsen. Értünk nyúlt és újra a partra vitt, elölről kezdetett velünk, megalázott és felemelt, mígnem értettük akaratát. De mi történt volna, ha Ö nem nyúl utánunk, mert magunk akarjuk megsemmisülésünket a hullámsírban? Mert gondol­juk csak el, mi történt anya- szentegyházával, a magyaror­szági evangélikus egyházzal!? A második világháború után olyan hatások pergőtüzébe ke­rültünk, hogy sokan közülünk azt vallották: nincs és nem le­het út számunkra. Csüggeteg, reményt vesztett, sarokba hú­zódó sértődöttség és megkese- redettség vett erőt rajtunk. Azzal józanul mindenki szá­molt, hogy ott nem folytathat­juk, ahol abbahagytuk, mert hiszen a nemzet ma'ga is egy „ezeréves port zárt le”. De hol és merre? Ez volt a kérdések kérdése. Mint földrengés után, repedések és szakadékok ásí­tottak útunkon. Hol folytat­juk? Gosen földje délibábbá vált, a húsos fazekak kora le­járt. ÉS MILYEN KEGYELMES volt hozzánk az Isten! Azt mondta egyházának: itt a he­lye! Itt és nem másutt! Nem volt semmi gyakorlatunk, nem volt semmiféle tantételünk, nem taposta senki előttünk ki az utat. Nem járt senki előt­tünk. Hacsak nem ö, aki előt­tünk ment Galileába. Reá fi­gyelve, szavát és akaratát les­ve ébredeztünk aléltságunkból s kértük Sámuel szavaival: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. És lassan, hogy ért­sük, felfogjuk, önmagára mu­tatott. Mint Tamásnak, nekünk is megjelent. Egész valóságá­ban, evangéliumában és cse­lekvéseiben. így járt minden­kor közöttünk, előttünk, de nem ismertük őt fel. Az em- mausi tanítványok kételyével, bizonytalanságával vettük kö­rül, mígnem megtörte szá­munkra is a kenyeret. Az öröm és a tenniakarás akkor töltötte el szívünket, amikor benne a „Diakonoszt” felfedeztük. S egyszerre ráta­láltunk az útra. Egyszerre megoldódtak gyötrő kérdése­ink, egyszerre megtaláltuk he­lyünket a világban, a szocia­lizmusban, népünk között, a magyar társadalomban. S egy­szerre elfogott bennünket a cselekvés láza. Filep tudott így' örvendezni, amikor azt mondta, megtaláltuk a názáreti Jézust. Nem szabad azon cso­dálkozni, hogy bennünket most valami „szent rajongás” tölt el. A felfedezők és feltalá­lók égnek ebben a lázban. Aki bizonyos a helyes. útban, aki tudja, hogy megtalálta a mező­ben elrejtett drága kincset, azt gyermekes lelkesedés tölti el. S mi ebben a lelkesedésben égünk. NEM LEHETŐSÉGEK KÖ­ZÖTT válogattunk. Nem azt mondtuk, lehet így is, lehet úgy is. Nem mellékösvények, széles párhuzamos utak között tébláboltunk.. Aki előtt meg­világosodott az igazság, az tud­ta, hogy csak egyetlen út van. adva, amelyen Isten népe jár­hat. És ha magát Isten népe Krisztus gyermekének, tanít­ványának vallja, akkor ez az egyetlen út a Mester útja, a di­akónia útja. Miért? És miért ilyen kizárólagos? És miért nem jártak őseink ezen az úton? Ezek a miértek belevisz­nek bennünket az egyház tör­ténetébe. Ezekben a miértek­ben feszül a reformáció szük­ségszerűsége. Ezek a miértek leleplezik az egyház hamis út­jait, de az egyház sokféleségé­nek útjait is. AZ EGYHÁZ URÁNAK sze­retete abban mutatkozott meg, hogy az egyház történetének nehéz szakaszában tárta előt­tünk fel a helyes utat. Fel se merjük termi a kérdést, mi lett volna, ha a szolgálat helyett az uralkodást, ha Krisztus előre- mutatása helyett visszafelé ha-' ladtunk volna. Ha az öröm, re­ménység, békesség helyett a bánat, kétség, háborúságot vá­lasztjuk. Jó úton járunk. S ez nem önelégültség. Ez alázat. Mert ezen az úton járni, ezt az utat választani csak azok tud­ják, akik járatosak a szelídség­ben, alázatban, szolgálatban. Erre a jó útra hívunk minden­kit.' Dr. Rédey Pál Nagy és a nagyobb Minden szülő szeretné, ha gyermeke többre vinné, mint ő. Milyen öröm, ha megvalósul álma. Dávid Istentől kapott ígéretet erre. Templomot sze­retett volna építeni Jeruzsá­lemben. Nem tehette meg. A sok háború lekötötte minden erejét. Álmát Salamon valósí­totta meg. A régi sátortem­plom helyett csodálatosan szép kőtemplomoit építtetett. Levelet írt Hirámnak, Tirus királyának, hogy vágasson ne­ki cédrusfákat és fenyőrönkö­ket a Libanon hegységben. Ezt írta: tudod, hogy az én atyám, Dávid, nem építhetett házat az Urnák a háborúk miatt. De most az Ür, az én Istenem, nyugalmat adott nekem min­denfelől. Ezért azt gondoltam magamban, hogy házat építek az Urnák. Hirám nagyra becsülte Sala­mont. Örömmel kötött vele szerződést. Hatalmas cédruso­kat és szálfnyőket vágatott ki Salamon kérése szerint. A rön­köket tengeren úsztatták le a part mentén, majd szárazföldi úton jutatták Jeruzsálembe. Mindezért húszezer véka bú­zát és húszezer liter olajat adott cserébe Salamon Hirám­nak. Hetvenezer rakodómunkást és nyolcvanezer kővágót is küldött Salamon a hegyekbe. Megparancsolta, hogy a leg­szebb köveket vágják ki és fa­ragják meg a templom részé­re. Hétévi munkával felépült a templom. Három emelet ma­gas falát hatalmas kőtömbök­ből rakták. Belülről cédrussal borították. Padlózatát ciprus­sal fedték. A falakat arany lemezekkel díszítették. Kőfal és előcsarnokok vették körül az épületet. Legbensőbb helyi­sége — a szövetség sátorának mintájára — a szentek szentje volt. Itt helyezték el a szövet­ség ládáját A szentek-szentje előtti helyen színarannyal bo­rított pltárt állítottak. Itt állt a hétágú gyertyatartó ja. Amikor befejezték az épít­kezést, így szólt Isten Sala­monhoz: Ha megtartod paran­csomat, megerősítem országod trónját. De hogyha elszakad­tok tőlem és idegen isteneknek szolgáltok, elvetem szemem, elől ezt a házat, amelyet ne­vemnek szentelteték. Bármilyen szép és nagy volt a templom, Salamon mindig érezte, hogy Isten nagyobb. A környező pogány népek a ma­guk bálványisteneinek szintén építettek templomokat. De úgy gondolták, hogy oda azokat be is zárták, mint valami kincses­ládába, vagy börtönbe. Az Ür, aki Izrael népét kihozta Egvio- tomból, más. Nagyobb a tem­plomnál. A templom felszentelésének ünnepén ezért így imádkozott Salamon, amikor az oltárhoz lépett: íme az egek be nem foghatnak téged, Uram. Meny­nyivel kevésbé fogadhat be ez a ház, amelyet én építettem. Mégis, a te szemeid nézzenek e házra éjjel és nappal. Hallgasd meg azoknak a könyörgését, akik itt hozzád imádkoznak. Sálamon templomát később többször felgyújtotta és lerom­bolta az ellenség. Ma már csak falmaradvány hirdeti emlékét. Jézus még látta a világhíres jeruzsálemi templomot. Ide vitték fel szülei tizenkét éves korában Názáretből. Később is sokszor felkereste. Utolsó út­ja alkalmává meg is siratta. Tudta mi vár rá. Néhány év múlva végleg romokban he­ver. Bekövetkezett. Ez azon­ban már Jézus halála és feltá­madása után történt. Akkor már javában épült az új tem­plom. Nem holt kövekből, ha­nem élő kövekből, olyan em­berekből, akiknek az életét Jézus evangéliuma megújítot­ta. Ez a keresztyén. gyülekezet, az egyház. Alapja is Jézus, építője is. Talán most megér­ted, miért mondta Jézus, hogy ő nagyobb Salamonnál. Azért, mert a te életedet is meg tud­ta újítani, hogy élő kő légy templomában-,, egyhazában. Jó úton járunk Christel Küpper, a nyugat- németországi müncheni béke­kutató tanulmányi munkakö­zösség vezetője adatai szerint a világon jelenleg kereken 50 millió ember dolgozik közvet­ve vagy közvetlenül a hadi­ipar számára, (epd)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom