Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-28 / 4. szám

Egy az ezerhez Az ecsenyi gyülekezet jubileumán A közös munka gyümölcsei szülőföldemen Szinte valamennyi somogyi az éppen a többi helyeken evangélikus gyülekezetét is- mutatja meg azt, hogy ő szere- merem. Ecsenyben viszont ti az Istent, hűséges, becsüle- még nem jártam korábban, tes munkájával, tisztakezűsé- Ezért is külön öröm számom­ra, hogy 1972. november 26-án eljutottam Ecsenybe. Ecseny Sokat hallottam a gyüleke­zetről^ Hallottam, hogy szereti egyházát. Szereti az igét Fele­lősséget érez a közegyházért. És annak ellenére, hogy meg­fogyatkozott is létszámban, re­ménységgel és bizalommal te­kint az egyház jövőjére is. Hallottam azt is, hogy gyönyö­rű helyen fekszik nemcsak a falu, de különösen is a tem­plom, mely szinte uralja az egész környéket. Amiket hallottam, az mind igazolódott. Az Ecsenybe érke­ző embernek, amikor a domb­tetőről megpillantja a közsé­get és a szemben lévő domb tetején a karcsú tomyú tem­plomot a szikrázó őszi napsü­tésbe, felejthetetlen látvány­ban van része. Az adott lehetőséget erre a látogatásra, hogy a gyülekezet nagy áldozattal és segéllyel renováltatta kívülről és fes­tette belülről 130 évvel ezelőtt épült templomát. A munkák elvégzése után hívta meg a gyülekezet D. Káldy Zoltán püspököt, hogy együtt adjanak hálát Isten megtartó és újító hatalmáért és szeretetéért. A hálaadó istentisztelet ol- tári szolgálatát Dubovay Géza esperes végezte. Az igehirdetést D. Káldy Zoltán püspök á 84. Zsoltár néhány verse alapján tartotta. „Jobb a te tornácaidban egy nap, mint ezer másutt”! — ol­vassuk a zsoltárban.” Azért jobb itt elsősorban, mert pré- dikáltatik az, hogy az Isten szeret!... Azért is jobb, mert egyedül itt tudod meg, hogy ez az élet, amit testileg az édesanyádtól nyertél az az Is­tené és Neki felelsz érte, Ö tartja kezében; draga Néki... Aki szereti ezt a helyet, amit úgy mondunk, hogy templom, A lelkészi jelentés után kö­szöntők hangzottak el az egy­házmegye, a környező gyüle­kezetek és végül az egyház- kerület részéről. Befejézésül azoknak a presbitereknek, akik sokat segítettek, emlékül egy-egy könyvet ajándékozott a gyülekezet, melyet D. Káldy Zoltán püspök ádott át köszö­nő szavak kíséretében. Az ecsenyi templom gével, a felebarát szeretetével, népünk célkitűzésének a segí­tésével. Áldoz a népért, a fa­lúért, társadalmunkért, a bé­kéért, mert rájött arra, hogy itt egy nap jobb, mint ezer másutt.- Azért jön ide, hogy az­tán benn a világban szeresse az embereket és dolgozzon ér­tük” ■— fejezte be igehirdeté­sét a püspök. Az istentisztelethez itt is ünnepi közgyűlés csatlakozott, melyen először a gyülekezet lelkésze, Szimon János számolt be a tatarozás eseményeiről. Köszönetét mondott mind­azoknak, akik aktív segítsé­get vállaltak a munkákból: Máj János ecsenyi kőműves- mesternek, akinek ez volt az első önálló templomtatarozási munkája és nagy szakértelem­mel, hűséggel és jól oldotta meg vállalt feladatát. Szinte az egész gyülekezet részt vett a munkából, de a lelkész mel­lett a felügyelő, Márton János és a gondnok, Meiszner János voltak azok, akik erejükön fe­lül is vállaltak. Eltemették Bártiai Lajos esperest Nagy veszteség érte a mező­túri evangélikus gyülekezetei és a Csongrád-Szolnoki Egy­házmegyét Bártfai Lajos espe­res halálával. Bártfai Lajos több hetes súlyos betegség után 1972. december 14-én, halt meg Mezőtúron. Bártfai Lajos 1914. augusz­tus 14-én született Újpesten. Teológiai tanulmányait a volt Erzsébet Tudományegyetem soproni Hittudományi Karán végezte 1934—38 között. D. Raffay Sándor, akkori Bánya­kerületi püspök avatta lel­késszé 1939. február 9-én, a Budapest-Deák téri templom­ban. Segédlelkészi szolgálatát Hódmezővásárhelyen kezdte, majd Cegléden, Gyulán és Ir- sán folytatta. 1942. január 1-ével került Magyarbánhe- gyesre, ahol előbb helyettes lelkészként, majd paróchus lel­készként szolgált 1955. novem­ber 12-ig. Magyarbánhegyesről a mezőtúri gyülekezet hívta meg lelkészévé, ahol élete vé­géig, 1972. december 14-ig szolgált. 1962. májusától espe­reshelyettes volt a Csongrád- Szolnoki Egyházmegyében, majd 1963. májusától megvá­lasztott esperesként szolgált haláláig. Hamvasztás utáni temetése 1973. január 10-én volt Buda­pesten az újpesti temetőben, ahol édesapja sírjába helyez­ték. A temetési szolgálatot D. Káldy Zoltán, a Déli Egyház- kerület püspöke végezte. A li­turgiái szolgálatot Blázy Lajos újpesti lelkész, a sírnál való szolgálatot pedig Takács Já­nos, a Csongrád-Szolnoki Egy­házmegye espereshelyettese látta eL D. Káldy Zoltán püspök Já­nos 12, 26. alapján hirdette a vigasztalás evangéliumát: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és. ha valaki nekem szolgál, meg­becsüli őt az Atya.” A püspök igehirdetésében kiemelte, hogy ha valakire elmondható az, hogy a szó igazi értelmében a „szolgálat útján” járt, az teljes mértékben elmondható Bártfai Lajosra. Egész egyénisége, gondolkodása és cselekvése a szolgálat jegyében folyt. Soha­sem volt nagyvárosok papja, hanem mindig falusi gyüleke­zetekben szolgált, és még in­kább szórványgyülekezetek­ben. A mezőtúri gyülekezet is ilyen kicsi, szórványgyüleke­zet, amelyhez azonban hűség­gel ragaszkodott, még akkor is, amikor lehetősége lett vol­na nagyobb gyülekezetekbe mennie. Mint esperes nem tar­totta fontosnak, hogy esperesi székhelyét nagyobb gyüleke­zetbe tegye át Mezőtúrról. Iga­zi pásztor volt, aki szívesen beszélgetett el gyülekezete tagjaival. Csendes, halk szavú ember volt, akinek inkább a mondanivalójában és nem a hangjában volt az ereje. Ige­hirdetéseiben „mély vizeken evezett”, miközben az ige mondanivalóját összefüggésbe tudta hozni az élet mai prob­lémáival, egyházunk jelenlegi útjával és népünk mai életé­vel. Mint esperes a nagy ki­terjedésű egyházmegyében so­kat utazott, és igyekezett a gyenge gyülekezeteket és a sokszor megfáradó lelkészeket erősíteni. Nagy szomorúsága volt, hogy a mezőtúri tem­plom a talajvíz rombolása kö­vetkeztében szinte végromlás­ba került. Mindenáron meg akarta menteni templomát. Nagy erőfeszítéssel és anyagi áldozatokkal a templomot meg is mentette, és 1972 őszén meg­történt a templom újra való szolgálatba állítása. Ez volt utolsó idejének legnagyobb öröme. Halála előtt megláto­gatták budapesti rokonai, köz­tük idős édesanyja, akiknek halálos ágyán ezt mondotta: „Nézzétek meg a templomot!” Mintha csak azt akarta volna mondani, ne az én elgyötört arcomat nézzétek, hanem az újjáépült templomot! Mind a Magyarországi Evan­gélikus Egyház, mind a Csongrád-Szolnoki Egyházme­gye, valamint a mezőtúri gyü­lekezet és a szűkebb család — édesanyja, felesége, gyermekei, testvére — kegyelettel őrzi emlékét, és Istennek köszöni meg az egyházban elvégzett hűséges munkáját. Polány Nem sok időnk maradt az istentisztelet után a baráti be­szélgetésre, mert délutánra a polányi leánygyülekezet várta a püspököt szolgálatra. Elvándorlások folytán lét­számban jelentősen csökkent a gyülekezet, de hitben és re­ményben talán'még erősebben állnak, mint korábban. Ennek egyik bizonysága az is, hogy 1971-ben jelentős áldozattal renováltatták kívül-belül ki­lencven éves templomukat. Isten megsegítő és hűséges szeretetéért adott hálát a kis- polányi gyülekezet azon az is­tentiszteleten, melyen az ige­hirdetés szolgálatát D, Káldy Zoltán püspök végezte. Igehir­detésében bizonyságot tett Is­ten hűséges szeretetéről és arra hívta fel a gyülekezet fi­gyelmét, hogy milyen kötele­zettségeket jelent ez a szere­tet a ma élő keresztyének szá­mára. A közgyűlésen itt is lelkészi jelentés hangzott el, mely a gyülekezet rövid történetét és a renoválási munka esemé­nyeit tárta a szépszámú' gyü­lekezet elé A nap befejezéseképpen a polányi gyülekezet asszonyai látták vendégül a hálaadás ünnepére érkezetteket. Ezen jelen volt és köszöntötte a püs­pököt a helyi tanács elnöke is. Amit eddig csak hallottam az ecsenyi gyülekezetről, az mind élettel és tartalommal töltődött meg azon a napon. Valóban hűséges, szerető és reménykedő gyülekezettel ta­lálkozhattam. A táj szépsége mellett az emberi szívek mele­ge még hangulatosabbá és fe­lejthetetlenné tette számunkra ezt a napot. If j. Kendeh György % ©vfoiyaaf. IMS. gurafcr *», ' StcrkcwloKg e» kMOOhivam : BUDAPEST, I., LENKE-ÚT 56, Kiadja: AZ ORSZAOOS LUTHER SZÖVETSÉG. EOYH A2TÁRSADALMI, BELMISSZIÓI, KULTURÁLIS ÉS POLITIKAI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. ELÖriZETÉSI ARA: Egész évre 4.40, félévre 2.20 pengft, BEKÖSZÖNTŐ Aü „lEvangélikua Ellet” evangélikus életet aücar teremteni a csonka ország egyházközsé­geiben és egyháztársadalmi' egyesületeiben. Nem mintha az életnek forrásai ezekben a kö­zösségekben teljesen elapadtak volna ... de mert ez az élet nem olyan pezsdiilő és lendü­letes, ahogy elvárható volna azoktól, akik Krisztus evangéliumának mélységeit felkutat­ták és igazságait megismerték. Az „Evangélikus Élet” mindenekelőtt egy nagy „mea culpa" akar lenni, into sző, hogy a gyülekezeti hitélet apadóban van, az egyháztár- aadalmi egyesületek egységes irányítás híján nem tudják egy cél felé törő egésszé tömöríteni a Altveket, és egységes lutheri közszellemet terem­teni. Rá akar mutatni az anyagi áldozatkészség hanyatlásának okaira. Figyelmeztetni akarja a. világi elemeket, főleg a politika és társadalom evangélikus vezéralakjait,- hogy magas állásuk fokozott egyházhüséget, evangéliumi öntudatot és evangélikus megállást föltételez. Az evangé­lium hirdetésére rendelt pásztorokat emlékez­tetni kívánja arra, hogy nagy idők nagy köve­teléseket támasztanak, hogy a „dormite írat- < rés” ideje megszűnt, hogy Krisztus szolgáinak ma eszmebarrikádokon kell vérezniök • és min­denütt ott lenniök, ahol Krisztus mellé állnak, vagy Krisztus ellen fordulnak az emberek. Meg­értetni kívánja minden evangéliumi' keresz­tyénnel, hogy a „vita contemplativa” nagy dolog, de százszorta nagyobb a „vita activa” és hogy a keresztyén megállás a belmisszió, a azocális mfgsegitéa és általában a charitativ kérdések megoldása nélkül vajmi keveset ér. • * Az „Evangélikus Élet” meg akarja oldani • as istentiszteleti rend egységesítésének, a nem­zetiségi ügyek okos elintézésének kérdéseit és figyelemmel fogja kisémi a belföldi felekeret-' közi viszonyokat cs a külföldi egyházi életet, Különösen meleg szeretettel gondol azokra a testvérekre, akiket egy igazságtalan béke- szerződés tépett le testünkről és a velük való állandó érintkezés megteremtésének elsőrendű fontosságot tulajdonit. Az evangélikus iskolaélet kérdéseit állan­dóan figyelemmel kíséri és az égetően sürgős zsinat összehivásának előmunkálataiban segéd­kezik főleg azáltal, hogy. az egyházalkotmány fogyatékosságaira rámutat és a haladó idők ozellemének megfelelő törvényhozást sürget. Az „Evangélikus Elet” az Országoe Luthei? Szövetség lapja, természetes tehát, hogy ha­sábjait a szövetség céljainak szolgálatába állít­ja és minden erejével azon lesz, hogy az öásze« evangélikus egyháztársadalmi cgyeaiiletekefe egy nagy egészbe tömörítse. A szerkesztőség arra törekszik, hogy a hírszolgálata friss, fürge és kimerítő legyen éő hogy minden evangélikus hivő lelki és kultur- igényét kielégítse! Ezért szívesen vesz olyan irányú közleményeket is, amelyek a szépiro«» dalom, vagy művészet szolgálatában állnak. Az „Evangélikus Élet” fáklyát akar gyöj* tani az éjszakában, hogy akik magukat az evan­gélikus életközösség tagjainak vallják, felis­merjék azokat a hatalmas lelki és kultúráiig értékeket, amelyeket egyházunk a múltban kép­viselt és a jelenben is képviselni hivatott. . Es erősen felfokozza majd azt az evangélikus ön­tudatot, amelyet a legutolsó évtizedekben éppen Magyarországon nélkülöztünk olyan sajnálatod módon. Üdvöt az olvasónak, aki egyh&zszeretetbol fakadó törekvéseinket megérti és nagyobb böl-a csességet annak, aki ezt a munkánkat fölösleg esnek minősíti. Több Krisztust & világnak & Az Evangélikus Elet I. évfolyama 1. számának címlapja Pákolits István * Sóhaj Hogy megszépült a kismama Könyörögve, követelve.. s milyen lányos! A nagyteknő fölé hajlik, pelenkát mos. Dudolgatva mossa, mossa, szaporázza; rigó füttye hull a dallam bársonyára. A baba a járókában mászik, repked; a kismama szappanoz és énekelget; mindig ugyanazt dúdolja önfeledten; megszenvedett boldogságát ebből sejtem. Öt pelenka szárad fönn a kerítésen: öt zászlócska leng libegve, hófehéren. Zizeg, suhog, perelve a déli széllel, nem lohadó, makacskodó tüntetéssel; tiltakozva, hogy ne lökjék a világot a pokolra! Sudár fa legyen a világ ember-bokra: nyújtózkodjék a szikrázó csillagokba! Az emberi vágyat a tág világ őrzi; samit kezdtünk, fiünk-lányunk betetőzi! Rábólint az akác lombja, döngicsélnek fürtös fehér virágjában aranyméhek. Repülőgép tépi föl a tiszta csendet; utast visz, de mégis, másra emlékeztet. A kismama néz a zúgó nagy madárra s tovább mos. De nem hallatszik dudolásat A „Jel” c. kötetből. Megjelent 1971-ben. LONDON A Szent Pál-székesegyház hí- dául az a veszély fenyegette, rés külső apostolszobrait a hogy lezuhan. Most Edwin londoni szennyezett levegőben _ . . , , levő vegyi anyagok és a viha- ussel szobrász kapta a fel­rak annyira megrongálták, adatot, hogy faragja újjá a hogy Pál apostol szobrát pél- szobrokat, (epd) A napokban rokoni és baráti látogatáson jártam Nógrád met- gye néhány kis falujában. A Cserhát lankái között meghúzódó kis falvak vidéke nem a legideálisabb mezőgazdasági terület, az említett falvakban mégis virágzó termelőszövetkezetek mű­ködnek. Mint az ország valamennyi termelőszövetkezetében ezekben a napokban itt is zárszámadásra készültek, hogy szá­mot adjanak az elmúlt év eredményeiről. MENNYIVEL MAS EZ A MOSTANI ZÁRSZÁMADÁS ELŐTTI HANGULAT, mint volt tíz-tizenkét esztendővel ezelőtt! Akkor ezekben a januári napokban — mindig ilyen­tájt szoktam rokonaimat, barátaimat meglátogatni — szinte nem lehetett más témáról beszélni, mint arról, hogy hogyan zár majd a termelőszövetkezet, mennyi lesz a munkaegység. Amikor most elővettem ezt a témát, imponáló magabiztosság­gal válaszoltak barátaim: „Amit terveztünk, az biztosan meg­lesz, hiszen a nyár folyamán is mindig megkaptuk a betervezett összegeket.” Tetszett nekem ez a határozott magabiztosság. A termelőszövetkezet elnöke — érthetően — szakmai szempont­ból szemlélte a problémát, de nála sem volt található az aggo­dalomnak legcsekélyebb jele sem: „Igaz, hogy mezőgazdasági szempontból az elmúlt esztendő nem volt a legsikeresebb. Az aszály miatt nem hozott annyit az eper, mint vártuk, a dohá­nyunkat is megtizedelte a jég, de azért, amit terveztünk, az meglesz.” ERROL A KIEGYENSÚLYOZOTT, NYUGODT HANGULAT­RÓL beszél a falu külső képe is, Üj, modern családi házak egész sora épül esztendőről esztendőre. A házak előtt vaskeri- ■ tések, vaskapuk, s nem egy udvarból kandikál ki a Trabant, vagy a Moszkvics. Szinte alig találok valamit azokból a képek­ből, amit gyermekkori emlékeimben őrzök kegyelettel szülő­földem vidékéről. Hát még ha benyitok ezekbe az otthonokba! ízlésesen, városi módra berendezett lakások, csempézeti fürdő­szobák villanybojlerral! Mindezek az emberek hangulatánál is érthetőbben beszélnek arról, hogy termelőszövetkezeteink meg­erősödtek, s nemcsak biztos megélhetést, hanem az életszínvo­nal állandó emelkedését is képesek nyújtani a falu népének. HOSSZÚ UTAT KELLETT MEGTENNI, amíg idáig jutot­tunk.. Amikor most örömmel látom ezt a kiegyensúlyozott, re­ménységgel teli hangulatot, emlékeimben felelevenednek a kez­det nehézségei. Amikor a termelőszövetkezetek megalakulása előtt arról folyt a vita, hogy jobb lesz-e a közös, eredménye­sebb lesz-e az új gazdálkodási forma. De sok beszélgetésbe, vi­tába került, míg sikerült eloszlatni a kételyeket, míg sikerült meggyőzni a bizonytalankodókat! S az idő azokat igazolta, akik merték az újat választani, akik mertek bátran rálépni az új útra. Persze ez az új út — különösen kezdetben — nem volt sima és problémamentes. Sok objektív és szubjektív nehézsé­get kellett legyőzni. Sok helyen nem voltak meg a közös gaz­dálkodás feltételei, kemény munkával kellett azokat megterem­teni. Az embereknek is szokatlan volt kezdetben, hogy a közös az első. Sok nevelő munkára, évek hosszú tapasztalatára volt szükség, EBBEN A KÜZDELEMBEN egyházunk is igyekezett segítsé­gére sietni híveinek. Valljuk, hogy az egyház feladata nemcsak a hívek lelki gondozása. Hitünk szerint az egyház felelős azért is, hogyan döntenek és hogyan járnak a gyülekezetek tagjai a mindennapi élet útjain. Sok lelkipásztori beszélgetés, igehirde­tés adott biztatást híveinknek arra, hogy ne féljenek az újtól, hogy merjenek reménységgel, bátran rálépni az új útra. Ahol ez az útbaigazítás megtörtént, ott növekedett a' bizalom a gyü­lekezet, az egyház iránt. A közösségi gondolkodásra, a becsüle­tes munkára való nevelés sem idegen terület az egyház számá­ra, Hisszük, hogy termelőszövetkezeteink eredményeiben ben­ne van egyházunknak a közösség megbecsülésére, a becsületes munkára, a másik emberi tisztelő erkölcsös életre való nevelő szolgálata is. A zárszámadó közgyűlések beszámolóiban az elért eredmé­nyek mellett szó esik a feladatokról is. Ma az a legfőbb feladat, hogy a szakszerű gazdálkodás elmélyítésével biztosítani, sőt fo­kozni kell a termelőszövetkezetek eredményeit. A szakszerű gazdálkodáshoz pedig sok sok to-nulásra, a szakmai képzettség fejlesztésére, s nem utolsósorban fegyelmezett, becsületes mun­kára van szükség. Hisszük, hogy egyházunk ezen a területen is tud és fog is segíteni híveinknek abban, hogy helytállásukkal, munkájukkal hozzájárulhassanak e feladat sikeres teljesítésé- íie2- I)r. Selmeczi János Kelenföldi jubileumok Még a múlt év végén emlé­kezett meg a kelenföldi ve­gyeskar fennállásának 40 éves évfordulójáról. 1932-ben lelkes fiatalokból alakult a kórus Weltler Jenőnek — a Lutherá- nia mostani karnagyának — vezetésével. Sok szép siker jelezte munkájuk eredményes­ségét. Többször énekeltek a rádióban, így 1941 szilveszte­rén Bach 6. kantátáját is, s minden évben komoly, igényes műsorral zenés áhítatokra gyűjtötték össze a főváros ze­nekedvelő evangélikusait. Az Ötvenes évektől kezdve a mai magyar szerzők tolmácsolásá­ra tették a hangsúlyt, s így ős­bemutatók is színesítették műsorukat. JUBILEUMI ZENÉS ÁHÍ­TATUKON Schütz Henrik és Kodály Zoltán emlékének ál­dozva szólaltatták meg a mű­veket zenekari kísérettel. Ige­hirdetéssel Benczúr László an­gyalföldi lelkész szolgált, mint az énekkar egykori tagja. A műsort követő szeretet- vendégségen Kari Károly felü­gyelő köszöntötte a jubiláló énekkart és a vendégeket, s ki­emelte a kórust eddig vezető Weltler Jenő, Kapi-Králik Je­nő és Sulyok Imre karnagyok érdemeik Dr. Ráth Szabolcs, megemlékezett azokról akik példamutatóan szolgáltak; el­hunytakról, s elköltözettekről, a kórusból kikerült lelkészek­ről, kántorokról és művészek­ről, valamint a sikerekben gazdag múltú együttes kiemel­kedő eseményeiről. Weltler Jenő, mint az első karnagy megható és közvetlen szavakkal emlékezett vissza az indulás lelkesedésére és ne-. hézségeire és méltatta a kó­rusnak és vezetőjének, a már két évtizede itt szolgáló Su­lyok Imre karnagynak munká­ját. NEGYVEN ÉVES a kelen­földi templom harangja is. Először 1932. december 24-én szólalt meg karácsonyt hir­detve, Krisztus születését, Azóta ugyan megnőtt körülöt­te a XI. kerület, de a harang­szó elhangzik a nagyváros lár­májában is messzire. Ez a ha­rang sem „pontos időjelző”, hanem Krisztust hirdeti, hívo­gat, buzdít imádságra, hála­adásra. így kondult meg a szentestei istentiszteleten a 40 éves jubileum alkalmával, amikor a karácsonyi evangé­lium hallgatására összegyűlt hívek hálát adtak érte Isten­nek. Ezen az istentiszteleten vették használatba az újonnan készült művészi kivitelű kará­csonyi szószékterítőt, amelyet dr. Schulek Tibomé készített és ajándékozott. A KELENFÖLDI GYÜLE­KEZET sajátjának érezhette azt a jubileumot is, amelyben az Országos Műemlékügyi Fel­ügyelőség a múlt év utolsó napjaiban megemlékezett Schulek János műépítész szü­letésének 100. évfordulójáról, s Visegrádon emléktáblát lep­lezett le. Hiszen a visegrádi re­neszánsz királyi palota föltá­rója tervezte és építette a ke­lenföldi evangélikus templo­mot is. Az évfordulók mérföldkövek, de az út tart tovább, s a gyü­lekezetnek, énekkarnak keres­nie kell feladatát előrenézve, bízó hitteL B, L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom