Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-19 / 33. szám

Betegein knek Bölcs életfelfogás Et 5,15 Élni, milyen egyszerű szó. Élni, milyen könnyű és milyen ne­héz. Ha csak az a célunk, hogy napjainkat jól vagy rosszul le­éljük, mondhatjuk azt, hogy élni könnyű. Ha valaki dúskáló- dik a földi javakban mások boldogsága árán, azt mondhatja, hogy az élet könnyű. Ha valakinek nincsen véleménye, vágya többre és szebbre azt mondhatja: az élet könnyű. Az ilyen em­beri felfogást inkább sajnálni lehet. VALLJUK, HOGY AZ ÉLET a maga valóságában nem köny- nyű. Sokan vannak akik a boldogságot, sőt a megelégedést is alig ismerik, vagy ha igen, akkor is csak névleg. Milyen sokan vannak, a világ különböző részén ma is, akiket üldöznek. De sokan vannak, akik nem találnak megértő szívre, sőt őket tü­relmesen meghallgató fülekre sem, s magukbazártan, megkese­redetten róják a számukra nehéz életet. Ezt igazolja a már ha­zánkban is ismert telefonos „lelki segély-szolgálat” megterem­tése. Orvosok és lélekismerők, embereket ismerők és segítők hivatalos munkaidejük letöltése után névtelenül hallgatják meg azok vallomását, akiknek nehéz az élet. „Az emberen csak egy másik ember tud segíteni — azt megváltani” mondotta így ezt egyik tudós tanárunk a rádiós riporter kérdésére. Egész éjsza­ka foglalt a telefon, sok embernek nehéz az élet. Ehhez a mun­kához a szolgálat lelke kell. Így érthető az a sok vitát elindító kérdés: kik rendezik be hát okosan életüket? MAI IGÉNK KÉT ÉLETTÍPUST ISMER: balgát és bölcset. Harmadik nincsen. Ismert szóval figyelmeztet: vigyázzatok! Még erősíti is: nagyon vigyázzatok vagy gondosan vigyázzatok. Sors­döntő, hogy milyen életet élünk! Ne balgán: oktalanul, hanem bölcsen okosan! Gazdag, békés és boldog haza polgárai vagyunk. Nagy árat fizettek érte apáink, testvéreink. Sok könny és vér előzte meg a hajnal feljöttét a háborúk sötétjéből a béke nappalára. Bölcs emberek tusakodása, verítékes harca és önfeláldozó élete győz­te le a balgákat, az oktalanokat. Azokat, akik csak önmaguk­nak éltek, másokat nem ismertek el magukkal egyenlőknek, akiknek életcélja a saját maguk érvényesülése és önérdekük szolgálata volt. — TALÁN MA IS VANNAK ilyen életek is} Vajon a Te életed nem hasonlít ehhez? Egészen más élet? Nézz magadba, vizsgáld meg életfolytatásodat, tarts számadást. Hiszen nem másnak Neked, meg nekem, nekünk szól ez a drága figyelmez­tető ige: „Vigyázzatok gondosan, hogyan jártok, nem mint bal­gák, hanem mint bölcsek!” Nekünk szól az Atyai szeretet, aki már a keretsztségben gyermekeivé fogadott bennünket és Jé­zus Krisztusért. Bűneink ellenére is közösségbe hív napon­ként és látásokat ád a jóra, utat mutat a helyes életfolyta­tásra. Mindennel megakadályoz bennünket, hogy tudjunk Vele közösségben élni. Legnagyobb ajándékul Fiát adta, hogy „ke­reszt-szolgálatával” meggyőzzön bennünket a jónak, a szolgá­latára, követésére. A Tőle nyert erővel meghallgatni a panaszkodót, eligazítani az elégedetlenkedőket és élettel bizonyítani, hogy: nagyobb az élet az eledelnél és a test az öltözetnél. Bizonyítani, hogy minden ember testvérem; van értelme segíteni és munkálni a jó rendet e világban. Érdemes mások boldogításán fáradozni. „Mert, aki bol­dogít mást, boldog csak az lehet.” Tóth Sándor Betegeinket két csoportba le­het osztani — mondotta egy kórházi orvos tréfás komolv- sággal. Vannak, akik menekül­nek a kórháztól, vannak, akik menekülnek a kórházba. Meg- gondolkoztató. JOBBAN MEGÉRTJÜK AZOKAT, akik nem szeretnek a kórházba menni, még akkor sem, ha betegek. Húzzák, ha­lasztják a dolgot, mígnem vinni kell őket. mert elkerül­hetetlenné vált a kórházi be­avatkozás. Megértjük a szoron­gó. a kórháztól félő embereket. Ragyogó, de rideg fehér fala­kat látunk, ha a kórházról van szó. Sürgő-forgó fehérruhás embereket: orvosokat, műtő­söket. ápolónőket. Műszerek csörrennek, halk beszéd, tit­kolózás. Az elgyengült beteg úgy érzi, kiszolgáltatottan fek­szik a kórházi személyzet ké- nyére-kedvére bízva. Ami kö­rülötte és vele történik, szinte nélküle megy végbe. Mindez fé­lelmet kelt benne és nyugtala­nul számlálja a napokat, az órákat, mikor távozhat ismét. Még nem is szólottunk azokról a még itt is. ott is meglevő személyi feltételekről, amelyek félelmünket fokozni szokták a kórházban. Zsúfolt kórter­mekről és nyűgös, súlyos be­tegtársakról. Űrhatnám ápo­lókról vagy esetleg egy magát élet-halál urának képzelő or­vosról. ÁLTALÁBAN KEVÉSBÉ ÉRTJÜK MEG AZOKAT az embertársainkat, akik a kór­házban találják meg biztonsá­gukat, oda menekülnek. Nekik nem a zajló élet kell, sok és pompás színeivel. Nem akar­nak harcolni. Nem a minden­napi feladatok végrehajtásá­ban lelik örömüket. A legki­sebb fájdalom is munkakép­telenné teszi őket. Minden el­szenvedett megnemértés le- fegyverzi és visszavonulásra készteti őket. Keresik a védel­met és a biztonságot. Szoron­gatott helyzetükből a kórház különleges világában látják a maguk számára a megoldást. S még betegeséget is keresnek A hasai reformáció nyomában Magukkal hozták hitüket A 18. század eleje nagy köl­tözködések, vándormozgalmak ideje hazánk történetében. A török kiűzése után az elnépte­lenedett hatalmas alföldi pusz­taságokra keresik a munkás­kezet. Általában úgy szokták emlegetni ezeket az évtizede­ket, hogy a „telepítések kora”. A bécsi udvar szorgalmazta ezeket két okból is: növekedett az országban az adózó, a ter­het viselő nem nemes lakos­ság, de ugyanakkor a „rebellis” magyarok közé más nemzeti­ségű parasztságot telepítve, egymással szemben is ki lehe­tett játszani őket. Eleinte ró­mai katolikus németeket tele­pítettek. Később azonban a te­lepülés nem hivatalosan is megindult. Főleg az északi me­gyékből, szlovák ajkú evangé­likus családok indultak útnak, hogy kenyerüket az Alföldön jobban biztosítsák. Ez pillanat­nyilag azért is jónak látszott, mert különböző kedvezménye­ket élveztek más jobbágyokkal szemben. Ezek között nemcsak adókedvezménytek voltak, de pl. az is, hogy „magukkal ho­zott hitüket” nem korlátozták. Ezeken a helyeken egyszerre alakult meg a község vagy vá­ros és a gyülekezet is. A DUNA—TISZA KÖZÉN hatalmas pusztaságokat „körös­fa” erdők tarkítottak. A puszta a Vattay-család birtoka és Kis Kőrös néven szerepel. Erről ol­vassuk egy régi vizitációs jegy­zőkönyv lapjain a következő­ket: „Kis Kőrös a Vattay-csa­lád örökös birtokát képező pusztából állott, mint azt a vá­ros levéltárában őrzött, 1718- ról kelt, Vattay János és István által kiállított telepítési ok­mány bizonyítja. Ezen ok­mányból az is kitűnik, hogy a községet ugyancsak az 1718. év­ben, nevezett Vattay János és István földesurak telepítették.” A két földesúr az ország „felső megyéiből” verbuválja a telepeseket: Nógrád, Hont, Nyitva, Turócz megyékből, sőt Pest megye északi részeiből. Szlovák telepesek érkeznek a pusztára, akik evangélikus hi­tüket hozzák magukkal. Érde­kes, az akkori idők viszonyaira jellemző, hogy mind hitük, mind jobbágyvoltuk eltitkolása miatt nem használják eredeti családneveiket, hanem meg­változtatják azt. „... Nagyob- bára az ágast, hitval. evange- licusok felekezetéhez tartoz­tak, amit az is bizonyít, hogy az akkori mostoha vallási viszo­nyok miatt vezeték neveiket eltitkolták, azok helyett azon falvak vagy városok neveit vették fel, amelyekből leszár­maztak, p. o. Losonczi, Oroszt, Szudovszki, Legéndi, Opauszki, Litauszik, Szenohradszki, Cső­vári, Aszodczki, Maglodczki... stb.” A letelepedés, a község meg­alapítása mellett mindjárt gondolnak arra is, hogy isten- tiszteletre összegyűlhessenek, gyermekeiket taníttathassák. Ezért már 1720 húsvétján kö­zöttük van első lelkészük: Bartholomeidesz Adám, aki el­ső gyermekét is már itt ke­reszteli meg. Első tanítójuk ugyanekkor Szabadka György. A gyülekezet alakulásához hozzátartozik, hogy 1723—24- ben már van templomuk és is­kolájuk. A 18. századi templomfogla­lások és templomrombolások „divatja” azonban hamar elér­kezik a Duna—Tisza közére is. Kalocsától érkezett szerzetesek 1730. pünkösd ünnepére virra- dólag felégetik a templomot és elűzik a papot is, tanítót is. 53 évig nem tarthattak nyilvános istentiszteletet Kiskőrösön. És ezt nemcsak parancsba adták, hanem arról is gondoskodtak, hogy ellenőrizzék. A két kalo­csai szerzetes az egykori fel­jegyzés szerint „az evang. hí­veket embertelenül bántalmaz­ta, egyházuk elhagyására erő­szakolta”. Igaz, hogy erőszak erőszakot szül és a nép harag­ja őket „elfogatván annyira megütlegeltetett, hogy az egyik életét is végzé”. TEMPLOM NÉLKÜL ÉS PAP NÉLKÜL fél évszázadon át hogyan maradhat meg egy gyülekezet? Az írások így val­lanak: „az istentiszteleteket ré­szint szabad ég alatt, részint nádból készített színekben (vulgo akiokban) tartották”. Ürvacsorázásra a nagy ünne­peken „az 5 mérföldnyire levő Apostag vagy Dunaegyháza ne­vű egyházakban kellet fárad- niok”. A gyermekekről való gondoskodás hozta magával, hogy tanító hiányában „Kvacs- ka András, Csmelik János és Koczka András hitbuzgó mes­teremberek által részesültek némi elemi oktatásban”. Érde­mes e három nevet feljegyezni, ha már eddig megőrizték szá­munkra a régi jegyzőkönyvek és tisztelettel állhatunk meg emlékük előtt. Aki az ellenre­formáció kíméletlen módsze­reit ismeri, beláthatja, hogy nem kis kockázatot, sőt életve­szedelmet vállaltak azzal, hogy a papjuktól és tanítójuk­tól megfosztott gyülekezetben vállalták a gyermekek tanítá­sát, ami akkor egyet jelentett a bibliai ismeretek és a káté tanításával is. , A türelmi rendelet hozott enyhülést és adott újrakezdési lehetőséget a kiskőrösi evan­gélikusoknak. 1783-ban a Nóg­Kórházban és találnak maguknak, csak-' hogy bejussanak a kórházba. Milyen is hát ez a hely, a kórház, amely ilyen szöges el­lentétben álló érzelmeket és véleményeket alakít bennünk? Nemcsak arról szeretnék szól­ni, hogy milyen kézzelfogható javakat és hibákat találhatunk meg kórházainkban, hanem azokról a törekvésekről is, azokról az emléletekről, ame­lyek folyamatosan alakítják kórházaink képét. 1. A KÓRHÁZ TÖRTÉNEL­MÉT így foglalnám össze: út a kórháztól a gyógyintézetig. Az egyszerű, halálukra váró betegeket elfektető, intézmé­nyektől hosszú és főleg nehéz volt az út idáig is. Jóllehet a kórház eredetileg templom volt a pogány korban és ké­sőbb, a keresztyénség száza­daiban sokszor alakítottak át templomokat kórházakká — nagyon kevés betegnek jelen­tettek gyógyulást, egészséget ezek a helyek. Félelmünk a kórháztól talán itt, a múltban gyökerezik, legalábbis egy ré­szét illetően. Feloldja szorongá­sunkat, ha arra gondolunk, hogy a mai kórház gyógyítani szándékozik, építészetileg is, felszerelését tekintve is. Las­san eltűnnek majd mindenütt a monoton, fehér falak, a be- láthatatlanul hosszú folyosók. Színek és képek jelennek meg a falakon, otthonos védelmet nyújtó kis szobákká alakulnak át a zsúfolt kórtermek, virágok kerülnek ablakokba, folyosók­ra és nem hiányzik már ma sem sok helyen a terrárium és akvárium, nyüzsgő kedves kis állataival. Mindez az átalaku­lásai kezdi el vagy rontja el. Orvosok és nővérek, pszicho­lógusok és gyógytornászok, ta­karítók és munkaterápeuták akkor végzik jól gyógyító mun­kájukat, ha egységes, egymást megértő, a betegért, gyógyulá­sáért együttküzdő közösséget alkotnak. Egy-egy kórház vagy kórházi osztály szellemi lég­körét a betegek nagyon jól ér­zékelik. A beteg nagyon érzé­kenyen fogja fel gyógyítóinak hibáit is, jó hatásait is. Nagy­képű nyilatkozatok, fölényes­ség vagy közönyösség helyett a beteg a teljes nyíltságot és segítőkészséget várja a gyógyí­tó közösségtől. így ébred fel benne a gyógyuláshoz segítő legjobb márkájú orvosság: a bizalom. A bizalom nemcsak a beteg, hanem az orvos orvos­sága is. 3. A KÓRHÁZ EGY KICSIT mindig iskola is. öregnek, fia­talnak egyaránt. A betegnek rövidebb-hosszabb ideig tartó. Az orvosnak és az egész gyó­gyítócsoportnak állandó. En­nek az iskolának első tantár­gya az önismeret. Nem általá­ban a betegség, hanem sajáto­san a kórházi ágyon megélt betegség mozdíthatja elő tudá­sunkat önmagunkról. Itt van alkalmunk gyógyítóinkkal való viszonyunk alakulásában és betegtársainkhoz való viszo­nyunk alakulásában magunkat felfedezni. Amikor még önma­gunk, családunk előtt is titkolt vonásunk, szokásunk, gyenge­ségünk képét látjuk tükröződ­ni szemükben, vagy halljuk nyílt véleményüket róluk ... Megismerhetjük ezen a „tan­folyamon” embertársainkat is. Nemcsak környezetünket. Hi­szen jönnek látogatóink is . .. Amit irántunk éreznek, ilyen­kor az arcukon van és mi ér­zékenyebbek vagyunk, látá­sunk pontosabb, mint máskor. A kórházi beteg érzékenyebb a „ metakommunikációra”, a ki nem fejezett közlések felfogá­sára is ... , VANNAK EBBEN AZ IS­KOLÁBAN csendes órák is. Az imádság órái. Más ez, mint az otthoni csendesség vagy a templomi csend. Mély alázat­ra kényszerít Isten előtt. Kö­rülöttünk ágyak, a mienkéhez hasonlók.. Körülöttünk szenve­dő embertársaink, a mienkénél talán sokkal több és nagyobb terhet hordozók. Éjjel és nap­pal egész kis hadsereg áll ké­szenlétben, hogy enyhítsen a bajokon, szenvedéseken. A mi csendünkben megtanulható oz alázat és hála, a velünk együtt szenvedő és az értünk, vala- menyiünkért küzdők közössé­gében. Talán sokan — de jó lenne, ha minden beteg test­vérünk, aki ide kerül — átél­hetik ott a kórházban, hogy a beteg és orvos, gyógyszer és minden gyógyító tudomány, amit az ember kifejleszthetett, Isten kezéből van. Muncz Frigyes Ids azért történik folyamato­san, hogy enyhítse, csökkentse félelmünket és ébressze fel kedvünket, lelkünk reménysé­gét gyógyulásunkra. Ábrándozás 2. A KÓRHÁZBAN MÉG­SEM A KÜLSŐSÉGEK a leg­fontosabbak. A gyógyító kör­nyezet sikerét döntő módon a személyek jelentik. A gyógyí­tó hatást már a kórház por­rád megyei Libercsböl jön új lelkipásztoruk Jeszenszky Já­nos, akit azután sorban követ­nek az utódok. Sőt az egyre szaporodó településen a gyüle­kezet is erőteljes fejlődésnek indul és 1818-tól két lelkésze van. Az első kettő: Martini Mi­hály, aki Petőfit megkeresztel­te és vele egy időben Je­szenszky József is szolgálatban áll. 1837-től közel egy évszá­zadon keresztül három Blázy Lajos (nagyapa, apa és fia) adja át egymásnak a szolgálat stafétabotját. AZ ÜJ TEMPLOM IS HA­MAR FELÉPÜL, 1784-ben már „torony nélküli szentegyház” van Kiskőrösön. 1792-ben épí­tenek hozzá tornyot; de ez még építése közben, „július 12. nap­ján ebédidő alatt összedőlt”. A következő évben kezdték újra építeni és 1794-ben készült el. Ez a templom lett alapja a mainak is, bár 1914-ben na­gyobb renováláson ment ke­resztül, de megőrizte régi alak­ját: az oltár és a szószék a hosszú fal középvonalán egy­más fölött helyezkedik "el és vele szemben a karzaton az orgona. A múlt század első felében a kiskőrösi gyülekezetét sem ke­rülte el az országszerte pusz­tító járványok, vészek sora. Az évente szokásos kb. 200 te­metés helyett 1822-ben 303, 1830-ban 341, sőt 1831-ben a kolera miatt 650 temetés van bejegyezve a gyülekezet anya­könyvébe. A sokféle küzdelem és próba megerősítette a híve­ket. A gyülekezet nemcsak a szorosan vett belső községben erősödött, hanem a közvetlen környékén is. A vidék legerő­sebb, legnagyobb gyülekezete sebb. Csengőd, Páhi, Kaskan- tyú, Kisbócsa. Dunatetétlen evangélikusai, is nagyrészt in­nen származtak és még ma is a nagy gyülekezet szárnya alatt folytatják, önálló, külön gyülekezetben gyülekezeti éle­tüket. MAGUKKAL HOZTÁK HI­TÜKET, a századok során megőrizték, ma pedig a hitből fakadó diakónia útját keresik és járják a környék legna­gyobb gyülekezetében Kiskő­rös evangélikusai. Tóth-Szöllős Mihályi „Ábrándozás az élet megron- tója” — írta Vörösmarty Mi­hály, nagy költőnk. Miért? Azért, mert aki ábrándozik nem arra fordítja figyelmét amit meg lehet és meg is kell tennie, hanem lehetetlen meg­oldásokról álmodozik. Ábrán­dozó szeme — így írja Vörös­marty — „kanosaiul festett egekbe néz”. Ezzel nehéz hely­zetét még nehezebbé teszi. így járt a kis Örzse is. Egy gyermekkoromban tanult vers szerint: „A kis Örzse tanulga­tott este, sehogyse ment fejé­be a lecke.” Megunta a tanu­lást. Lefeküdt. Könyvecské­jét feje alá tette. Arról áb­rándozott, hogy amíg alszik, a lecke könyvéből átsétál fejé­be. Reggel felébredt. Megdör­zsölte szemét és nagyon szo­morú lett. Eggyel többet tu­dott. „Azt tudta, hogy hiba nélkül egy szót sem tudott a leckéből.” így végződött a kis örzse ábrándozása. Izrael népének kemény lec­két adott fel a jó Isten, ami­kor engedetlenségük bünteté­sére rájuk küldte Nabukodo- nozort, a babilóniai királyt. Jeruzsálem lakóinak nagy ré­szét kitelepítette, fogságba vit­te Babilóniába. Zedékiás ki­rály nem akarta megtanulni a nehéz leckét. Ahelyett, hogy rendbeszedte volna a megma­radt népet, ábrándozni kezdett. Arról álmodozott, hogy túljár Isten eszén. Szövetséget köt az egyiptomiakkal. Nabukodono- zor ellenségeivel és folytathat­ja a régi életet. Nem alázta meg magát Isten hatalmas ke­ze alatt, hanem hatalomról dicsőségről, gazdagságról ál­modozott. Kanosaiul festett egekbe nézett. Ezzel Jeruzsá­lem végső pusztulását okozta. Alig uralkodott egy évig, Nabukodonozor hadsereggel támadt ismét Jeruzsálemre. Zedékiás bízott a város erős kőfalaiban. Nabukodonozor- nak nem volt könnyű dolga. Hadaival körülkerítette a vá­rost. Körös-körül ostromtor­nyokat épített. Másfél évig nem tudott betörni a város kőfalain, de onnan se lehetett kijutni. Elfogyott az élelmük. Alig volt vizük. ínség gyötör­te a kőfalak mögé menekült népet. Egyik éjjel azonban megin­dult a támadás. Nabukodono­zor katonái betörtek a falon a városba. Zedékiás ekkor megnyitotta a kettős kőfalnál levő kaput és harcosaival keresztülvágta magát a babi­lóniaiak, vagy más néven, a káldeusok seregén. Jerikó felé menekült. Merész terve azon­ban nem sikerült. Jerikó me­zején utolérték üldözői és el­fogták. Nabukodonozor elé vitték, akinek Riblában volt a főhadiszállása. Nabukodonozor azonnal hadbíróságot hívott össze. Súlyos ítéletet hoztak. Zedékiás szeme láttára fejez­ték le fiait, majd utána meg­vakították, bilincset vertek rá és Babilóniába vitték. Közben Nabukodonozor egyik hadvezére megszállta Jeruzsálemet. Felgyújtotta a templomot, a királyi palotát és a gazdagok szebbnél szebb há­zát. A templom berendezését összetörték. Kincseit össze­szedték és Babilóniába vitték. A várost körülvevő erős kőfa­lakat is mind lerombolták. Nem maradt kő kövön. Szám­talan ember pusztult el. Az életben maradiakat Babilóniá­ba hurcolták. Csak néhány ágrólszakadt szegény maradt a városba. A romok közé ké­sőbb pusztalakó beduin tör­zsek, edomiták fészkelték be magukat. Ne kacsintgass ezért te se szépen kiszínezett álomképek­re, festett egekre. Nézz a dol­god után erős akarattal. Tedd meg amit Isten vár tőled. Ö nem vár lehetetlent senkitől. Ismertem egy férfit, aki ki­sebb sikkasztásokat követett el az üzemben. Ahelyett, hogy el­fogadta volna az ítéletet s ren­dezte volna dolgait, disszidált. Ö, hány ember hagyta cserben már cserbe hazánkat, mert fes­tett egekre kacsingatott. Többet is mondhatok. Az ál­talunk festett egeken túl van igazi ég. Amikor Isten ígére­teire figyelünk, ez az igazi ég ragyog fel szemünk előtt. Erőt, bátorságot, reményt önt be­lénk. Ez történt Izrael népé­vel is. Miközben romlásba dőlt Jeruzsálem, messze-messze Babilóniában, a kitelepítettek között új prófétát hívott el az Űr, Ezékielt. Isten ígéreteit szólaltatta meg és szava nyo­mán az ég, az igazi ég ragyo­gott fel a megítélt, remény­telenné vált emberek felett.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom