Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-29 / 30. szám

Lesztek nékem tanúim... Hid Észak- és Kmp-E közöd Az egyre jobban fejlődő finn—magyar kapcsolatokról nem­csak a napilapok, rádió, TV, egyszóval a tömegkommunikációs eszközöli adnak rendszeres tudósítást, de egyházi sajtónk is so­kat foglalkozik vele. Egyházi kapcsolatunk egészen sajátosan alakult. Evek óta lelkész-házaspárokat fogad a finn evangélikus egyház s hozzánk is nagy számban látogatnak finn lelkészek, énekkarok, egyházi dolgozók. A két egyház között a hivatalos kapcsolat is jónak mondható. Püspökeink a finn püspökökkel rendszeresen konzultálnak és sok kérdésben segítségül szolgál­nak egymásnak. Teológiai és egyéb problémákban is azonos né­A FINN NÉPRŐL KÖZHELYSZERŰEN VALLJUK, HOGY TESTVÉRNÉP. Északra szakadt rokonságunk, amely rokonság szinte a tudomány területére tartozik, mivel pl. nyelvünk a szá­zadok során annyira elváltozott, hogy néhány egytagú szó kivé­telével nincs közös nyelvi kifejezésünk. De mindennek ellené­re valljuk a rokonságot s megdobban a szívünk, ha velük kap­csolatban híreket hallunk. NEKÜNK EVANGÉLIKUSOKNAK PEDIG KÉTSZERESEN IS ROKONAINK. A finnek 4 és fél millió lakosából 92% evan­gélikus, vagyis gyakorlatilag az egész ország. Egyházunk már a háború előtt felvette a hittestvéri kapcsolatot a finnekkel. Sok ösztöndíjasunk tanult Finnországban és ugyancsak szép számmal akadnak finn lelkészek, akik kitűnően beszélik édes anyanyelvűnket. Arra külön is büszkék vagyunk, hogy u finn — magyar kapcsolatteremtés vonalán úttörők voltunk s a pionír­munka minden kockázatát vállaltuk. EZ A KAPCSOLAT EGYRE BŐVÜLŐ TENDENCIÁT MU­TAT. Valami egészen különös, szélesnyomtávú vonal képződik a két kis állam között. A sok különbözőség nem akadály, ha­nem példa a jószándékú törekvések valóra váltásához. Mert adott valóság a nyelvi, társadalmi, gazdasági, kulturális, poli­tikai különbözőség, mégis, hatalmas híd ível már a közép-euró­pai kicsi Magyarország és az éppen négyszer akkora észak­európai Finnország között. A híd két tartópillére ezekben a na­pokban készült el teljesen. Mert néhány éve megszületett pl. a „Budapesti Felhívás”, s egy hónapja Helsinkiben az európai biztonsági értekezlet beindult a külügyminiszterek találkozójá­val. A híd tehát elkészült és elismerés azoknak, akik komolyan vették a lehetőségeket. Mert lám, hány nép tud jókedvűen, re ­ményteljesen és jószándékkal masírozni a Budapest—Helsinki között feszülő karcsú hídon! A két nép barátságát ez a küldetéstudat hevíti. Az ti., hogy kon­tinensünk békéjéhez és biztonságához ezen a hídon keresztül ve­zet a legrövidebb út. De ezt a hidat kis önzéssel magunknak is építettük. Magunk is használni akarjuk. MERT JŰLIUS 6'—13-IG már a harmadik finn—magyar ba­rátsági hét megrendezésére került sor. Ez a barátsági hét cél­jának megfelelően egymás még jobb megismerésének jegyében zajlott le. Kölcsönösen 300 fős delegáció tett látogatást a má­sik hazájában. Az idei delegációcserét az tette kimagaslóvá, hogy a barátsági mozgalomban a védnökséget a két ország el­nöke vállalta: Losonczi Pál és Urho Kekkonen. A küldöttséget pedig a szokásnak megfelelően igen magas szintű vezetők kí­sérték: Bencsik István, a Hazafias Népfront főtitkára és Ülj Sundqvist oktatásügyi miniszter. A magyar küldöttségben he­lyet kapott dr. Prőhle Károly professzor is, az ökumenikus Ta­nács főtitkára. A két ország gazdag programmal készült fel a népes vendég­sereg fogadására. Főcél volt, hogy a vendéglátó ország életét„ építőmunkáját, eredményeit és terveit, valamint embereit és természeti szépségeit megismerjék. Alkalom nyílott a testvér- városok (Debrecen, Miskolc, Szeged, Székesfehérvár, Szolnok, Pécs, valamint Jyväskylä, Tampere, Turku, Kérni, Riihimäki, Lahti) kapcsolatait is ápolni. , NAGYSZERŰ ALKALOM VOLT A BARÁTSÁGI HÉT többír száz főnyi küldöttségének ez a cseréje arra, hogy még közelebb kerüljön a két nép egymáshoz. A két testvérnép így fogja egy­mást még jobban megismerni s a nagy célért, kontinensünk békéjéért így tud kéz a kézben együttjárni. De így fog Példát' mutatni Európa valamennyi népe előtt, hogy lehet különböző társadalmi rendszerben, politikai és világnézeti különbségben élni és mégis mély, meleg, testvéri barátságot életre támasz­A Lutfieránici a Soproni Ünnepi Heteken Jézusnak ezek a szavai, me­lyeket örökségül hagyott tanít­ványaira a lutheri reformá­ció népében is tovább hatottak. Akik szívükbe fogadták az új­ra megtalált evangéliumot, a jó hírt arról, hogy Jézus Krisz­tusban Isten kegyelmét kínálta fel minden embernek, azok er­ről a jó hírről embertársaik között is tanúskodtak. Elmond­ták a nyugtalan lelkiismeretű embertársaiknak. Akik pedig az evangélium világosságában felismerték a korabeli pápás egyház sok tévelygését, hamis tekintélytiszteletét, uralkodni akarását a lelkek felett, azok e felismerés alapján elmondot­ták kritikájukat a tévelygések A reformáció az egész ke- resztyénség további életére és gyakorlatára döntő hatást gya­korolt. Részben úgy, hogy ki­alakult a protestáns felekeze­tek nagy családja, részben pe­dig úgy, hogy önvizsgálatra és bizonyos reformokra kénysze­rítette a reformáció egyházain kívül maradt, azt el nem foga­dó keresztyénséget. A reformá­torok, élükön Lutherral olyan, a Szentírásban reánk hagyott igazságokat fedeztek fel, me­lyek akarva, vagy akaratlanul rejtve maradtak a keresztyén- ség nagy tömegei előtt. A Szentírásban megíratott és reánk hagyott és az egész egyetemes keresztyénség életét meghatározó igazságok újra való felfedezésének élményét és a jövőre ható döntő befo­lyását élhetjük át napjainkban a diakóniai teológia felismeré­sében és kialakulásában. Mit is jeleni röviden ez a diakóniai teológia? Annak a ténynek új­ra való felismerését és érvény­re juttatását, hogy Jézus Krisztus szolgálni jött a világ­ba és övéit is ennek a szolgá­latnak követésére és folytatá­sára küldte ki. (Jn 13, 15. Mt 20, 25—27). Azzal, hogy Jézus szolgai formát vett fel és övéit is szolgálatának követésére küldte ki, az egész egyházat, a benne hívők közösségét diako- nossá, azaz szolgáló egyházzá tette. Krisztus egyháza tehát szolgáló egyház! Mivel pedig Isten az O Fiát az egész vilá­gért adta, az egyház szolgálatá­nak az egész világ minden, arra rászoruló emberére ki kell terjednie. Ha ezt nem teszi, hűtlen lesz Urához és méltat­lan lesz annak a szolgálatnak gyümölcsére is, amit Urunk végzett érettünk. Egyházunk vezetőségének elévülhetetlen érdeme, hogy felfedezte és tudatosítja nem­csak egyházunk népe között, hanem egyre sikeresebben az egész keresztyén világban azt az örök bibliai igazságot, hogy a nagy Diakonoshoz csak ab­ban az esetben leszünk hűek, ha az Ö szolgálatát nemcsak elfogadjuk, hanem a szolgálat­ra felhívó parancsát hűségesen igyekszünk be is tölteni. A dia­kóniai teológia, a Biblia eme örök igazságának újra való fel­ismerése és gyakorlatának ki­alakítása minden bizonnyal a legjelentősebb esemény a ke­resztyénség életében a refor­máció óta. Krisztus népe tehát nem nézheti ölhetett kézzel, hogy ma is milliók és milliók éhez­nek, hogy a bűn különböző formában, mint ordító orosz­lán jár közöttünk és szedi a maga áldozatát. Feldúlt csalá­di otthonok, gyarmati sorsban élő, leigázott és kizsákmányolt nemzetek, s nem utolsósorban az egész emberiséget pusztulás­sal fenyegető atomveszély egy- egy segélykiáltás azok felé, akiknek van füle a hallásra s akiktől joggal várhatják a se­gítséget. Egyházunk népe úgy akar méltó lenni Urához, hogy kö­veti a szolgálat útján. Ott és úgy, amint arra szükség van. Szeretetszolgálatunk hasonla­tos a nyíló virághoz, melynek illatától mindenki felüdülhet, pompás színeiben mindenki egyforma joggal gyönyörköd­het. Falunkban van egy nagyon szép szokás. Ha egy háznál különlegesen szépen nyíló vi­rág van, akkor azt kiteszik az utcára nyíló ablakba, hogy an­nak szépségében mások is gyö­felett és rámutattak a hibák­ra. Akik az anyanyelven olva­sott Szentírás gazdag lelki kin­cseire rátaláltak, azok szívesen ajánlották másoknak is ezt a drága forrást. Akik Luther írásait olvasgatva rádöbbentek a reformáció igazságaira, má­soknak is ajánlották vagy to­vábbadták ezeket az iratokat. Így lettek tanúkká. Ez a tanúskodás sok ember életében csak csendes tanúsko­dás volt. Egyszerű, mindennapi beszélgetések között, magán­házakban elhangzó vallomás a felismert új dolgokról. Ez lett a témája baráti beszélgetések­nek, piacokon, vásárokon ösz- szesereglett emberek társalgá­nyörködhessenek. De találko­zunk olyan emberekkel is, akik inkább elrejtik, nehogy mások is gyönyörködhessenek benne. Ez az önző emberi ma­gatartás akkor válik veszedel­messé, egybén ártalmassá is közösségre nézve, ha mások szorgalmas munkájának gyü­mölcsét csak élvezni akarják. Veszedelmessé válhat ez a fel­fogás abban az esetben, ha az egyház szeretetszolgálatát ki­használják, annak előnyeit él­vezik, de abba bele nem segí­tenek. Sajnos nagyon gyakran találkozunk olyan felelőtlen és lelkiismeretlen emberekkel, akik kihasználják a jóhiszemű emberek segíteni kész szándé­kát, hogy ők maguk kényel­mesen élhessenek. Veszedel­mes és kárhozatos ez a felfo­gás azért is, mert egyrészt el­vonják a segítséget azoktól, akik valóban rászorulnak és arra érdemesek, másrészt megszegik Pál apostol tanítá­sát: „Egymás terhét hordoz­zátok” ... (Gál 6, 2.) Amikor egyházunk népe egyre inkább igyekszik teljesí­teni a szeretetszolgálat krisz­tusi parancsát, egyre inkább nő annak a lehetősége is, hogy egyesek kihasználva a kínálko­zó lehetőséget, visszaélnek az­zal. Az egyháznak nem lehet célja, hogy egyeseket hozzáse­gítsen a könnyelmű élethez. Nem egy olyan kéregető, egyébként munkaképes ember­rel találkoztunk már a lelké- szi hivatalokban, sorra járva azokat és mindenütt olyan felekezetűnek kiadva magukat, mint ahol éppen segélyért ko­pogtatnak, akiknek ez egyet­len megélhetési forrásuk. Szinte alig van hét, hogy ne találkoznánk átutazó idege­nekkel, akiknek „elfogyott a pénzük” s csak a legközelebbi állomásig kérnek segítséget. Nemegyszer olyan valaki ko­pogtat segítségért, akiről már messziről bűzlik az alkohol. Még nagyobb megdöbbenést kelt azonban az a tény, hogy közegyházi segélyért folya­modnak olyan gyülekezetek, amelyeknek maguknak kelle­ne megoldani a számukra „megoldhatatlannak” látszó feladatokat. Mivel a szolgáló egyház se­gítő szeretetét arra illetékte­len egyének és közösségek ha­mar észreveszik és igyeksze­nek is azt kihasználni, nagyon ajánlatos alaposan utána néz­ni, hogy szeretetszolgálatunk­kal valóban segítünk-e, vagy csak hozzásegítünk valakit, vagy valakiket a könnyelmű élethez. Mindig szemünk előtt kell tartani azt a figyelmezte­tést, amit Pál apostol a jeru- zsálemi szegények megsegíté­séről mond: „Nem az a cél, hogy másoknak könnyebbsé­gük legyen, hanem az egyen­lőség mértéke szerint a ti bő­ségetek pótolja ki azok szük­ségét” (2 Kor 8, 13.) Egyesek könnyelmű és fele­lőtlen magatartása azonban nem lehet indok számunkra, hogy elzárkózzunk az Urunktól kapott parancs betöltése elől. Az egyháznak és benne élők­nek mindig együttes feladata volt és lesz a törvénynek és az evangéliumnak hirdetése és az irgalmasság cselekvése. Ami­kor az egyház ezt a diakóniai munkát végzi, arról a Krisz­tusról tesz bizonyságot, aki végső soron minden emberi nyomorúságtól megszabadít az Ö eljövendő országában. Fecske Pál sának. Nem hangzottak el nagy vallomások, fogadkozások, egyszerű emberek egyszerűen megfogalmazott szavai voltak. Éppen ez volt bennük a nagy­szerű, mert így kerültek élet­közelségbe. Nemcsak tanult emberek, egyetemi hallgatok, hanem háziasszonyok, mester­emberek, parasztok, céhlegé­nyek, kereskedők, fuvarosok beszédtémája volt, mert a re­formáció az életükbe hatolt, az Isten igéje emberközelségbe került. Amikor azonban felfigyelt erre a római egyház és félel­metes hitnyomozó intézménye az inkvizíció, ez a csendes ta­núság beszélgetés hivatalos színezetet kapott. Embereket idéztek e hivatal elé és ott kér­dezték meg őket hitük dolgá­ban. Ilyen külső körülmények érlelték egy-másik ember éle­tében a belső döntést, külső, nyilvános vallástétellé. A meg­kérdezetteknek válaszolnia kellett a kérdésekre és ez a válasz, már hitvallás, vagy hit­tagadás volt. Bizonyosan vol­tak sokan olyanok, akik az ilyen hivatalos kérdésre elbi­zonytalanodtak és kitértek a Válasz elől, vagy riadtan visz- szavontak mindent és ígérték, hogy soha erről nem beszélnek senkivel sem. De voltak olya­nok is, akik a faggatás során úgy érezték, nem lehet a szá­mukra olyan sokat jelentő fel­ismeréseket még félelemből sem visszavonni, megtagadni, így történt, hogy Brüsszelben július 1-én két férfi Voes és Esch vált hamuvá a máglya füzében, de nem tagadta meg lutheránus hitét. Nem sokat tudunk róluk, de azt igen, hogy ők voltak az első vértanúi lutheránus egyházunknak. El­sők, de nem az utolsók. A reformációban nemcsak az Isten Lelkének tüze gyul­ladt fel és tette élővé igéjét sok-sok szív számára, de fel­gyulladt a gyűlölet tüze is el­lenük. mert kritizálni merték a pénzsóvár lélekvásárt a bűn­bocsátó cédulák árusítását. A gyűlölet tüze különösen is Az ambrózfalvi gyülekezet lelkészi állására — amely el- pályázás útján üresedett meg — D. Káldy Zoltán a Déli Egy­házkerület püspöke Megyaszai László Szentetomya-rákóczite­azért lobogott olyan magasan, mert a reformáció nape az evangélium szabadsága szelle­mében szólni mert a szabad kutatást meg béklyózó egyházi gyámkodás eilen. Igényelte Jé­zus eredeti szava szerint és rendelése alapján az úrvacso­ra két szín alatti, kenyérben és borban való vételét. Aki így gondolkodott, az lázadó, lázi­tó. eretnek volt. A gyűlöletnek ettől a tüzétől gyulladtak fel a máglyák lángjai. Így került máglyára 1524-ben Bécsben Tauber Gáspár jómódú polgár. Ugyancsak ekkor égették el Magyarországon Cordatus Konrád testvérének szolgáját Jánost, aki szekerén lutheri könyveket hozott be az ország­ba. Folytathatnánk tovább. A régi feljegyzések tanúsága sze­rint csupán V. Károly német- római császár uralkodása alatt 30 ezer embert, férfit és nőt ítéltek halálra a birodalom te­rületén. Ez a szám akkor egy tekintélyes város teljes lakos­ságát jelentette. Micsoda őrült tékozlása az emberi életnek. Mindez azért, mert ezek az emberek anyanyelvükön akar­ták olvasni és megérteni a Szentírást, két szín alatt ven­ni az úrvacsorát és a reformá­ció igazságának tudatában imádni Istent. Ma már nem lehet pontosan megállapítani, hogy ezek közül hányán voltak az anabaptis­ták, akiket a fennálló társadal­mi rend ellenségeiként is ül­döztek, hányán kálvinisták, de az bizonyos, hogy óriási több­ségükben lutheránusok. Az ő számukra példa volt Luther bátorsága Wormsban a biro­dalmi gyűlés előtt, és lelkesítő volt Luther énekének az Erős vár a mi Istenünk című ének­nek befejező verse. Tanúk vol­tak és tanúk maradtak mind­végig. Kincsünk életünk, nőnk és gyermekünk Mind elvehetik, mit ér ez őnékik Miénk a Menny örökre. Sólyom Károly lepi lelkészt nevezte ki, miután a gyülekezet a püspök iránti bizalomból lemondott lelkész­választási jogáról. (Egyházi Törvények I. 26. § és 45. §.) A nyár egyik kiemelkedő kulturális rendezvénysorozata a Soproni Ünnepi Hetek. Kü­lönleges megbecsülést, rangot jelent meghívást kapni erre. S ezen a nyáron a Lutherániát érte az a megtiszteltetés, hogy az Ünnepi Hetek keretében Bach-hangversenyt adhatott a soproni evangélikus templom­ban. A rendezvény-sorozat egyik záróakkordja volt ez a koncert. így nem is csoda, hogy csaknem zsúfolásig megtelt a hatalmas templom. Elsőként Valtinyi Gábor elő­adásában hangzott fel a h-moll prelúdium és fúga, majd pe­dig az énekkar ajkán csendült föl a „Vigyázzatok, azt kiált­ják ..kezdetű, 140. kantáta. Igazi művészi átéléssel szó­laltatta meg Valtinyi Gábor a következő orgonaszám, a Pas­sacaglia fenségesen komor té­máját, felvonultatva közben az orgona gazdag színskáláját. Méltó előkészítés, ráhangolás volt ez az est fénypontjához, a „Magnificat”-hoz. A trombi­tákkal sziporkázóan fényesen megkoronázott, fergetegesen induló mű szinte tűzbe hozta az énekkart, de első pillanatból kezdve magával ragadta a hallgatóságot is. Üjra bebizo­nyosodott, hogy a Lutheránia igazi lételeme Bach zenéje. Ez­zel a csodálatos muzsikával tud igazán együtt élni, dobogni az énekkar szive. Nem csoda, hogy a lenyűgöző zárótétel, a „Glória” után hosszú perceken át ünnepelte a hallgatóság az ének- és zenekart, a szólistá­kat: László Margitot, Kerényi Máriát, Fülöp Attilát, Berczelly Istvánt. De nem utolsósorban szólt az elismerés Trajtler Gá­bor csembaló-continuójának, mely külön is élményt jelen­tett. És mindenekelőtt ennek az egész, tökéletes összhangban működő, nagy „gépezetnek” az összetartó erejét, mozgató ru­góját ünnepelték: WeUUr Jenő karnagyot, aki kétségtelenül eddigi gazdag pályafutásának egyik csúcspontjára jutott el ezen a hangversenyen. Kifelé sodródva a tömegben, hallgatva a minden szakkriti- kánál értékesebb, őszinte, el­ismerő szavakat, meggyőződ­hettem arról, hogy igazi nem­zetközi hallgatósága volt ezen az estén a Lutherániának. De abban is biztos vagyok, hogy a bachi zene univerzális, egyete­mes nyelve ezúttal áthidalt mindenféle nyelvi különbséget és nehézséget. De ezzel még nem ért véget a Lutheránia soproni vendég- szereplése. Másnap, a vasárna­pi istentisztelet keretében az énekkar rövidebb lélegzetű mű­vekből összeállított, színes cso­korral ajándékozta meg a gyü­lekezetét. Először régi meste­rektől hallhattunk, majd pedig Weltler Rezső esperes igehir­detése után helyet kapott a mai magyar egyházi zene is egészen Szokolay Sándorig. „Pünkösdi ének” című alkotá­sából már hallhattunk részle­teket, melynek értékét külö­nösen is megnövelte, hogy ma­ga a szerző vezényelte. Ezúttal Trajtler Gábor ült az orgonapadon, s az első részben Bach monumentális g-moll fantázia és fúgáját szólaltatta meg, a második részben pedip bebizonyította, hogy otthonos a modern orgonazenében is, hi­szen szuggesztív erővel adta elő Sulyok Imre művét, "mely­nek témáját a „Királyi zászló jár elöl..kezdetű énekünk­ből vette a szerző. S mivel is zárhatnám mással ezt a rövid beszámolót, mint azzal, hogy jó érzés arra gon­dolni, hogy olyan egyházi énekkarunk van, amelyik ma­gas művészi igényű koncertél­ményt is tud adni, de ugyán- ilyen magas szinten szolgál va­sárnapról vasárnapra, alázatos szívvel a templomkarzatról. Góms Péter A Déli Egyházkerület Püspöki Hivatalának közlése D. Káldy Zoltán a i/éli Egyházkerület püspöke közli a lelké­szekkel, presbiterekkel és gyülekezeti tagokkal, hogy augusztus 1—31. között szabadságolások és külföldi utak miatt szünetel a fogadás a Püspöki Hivatalban. Isten sáfárai vagyunk Nem az a cél, hogy másoknak könnyebbségük legyen! Képes Géza: Óda nélkül Petőfire emlékezve Költészettel meg lehet fogni az életet de költészetet megfogni csak élettel lehet Mi ő? Villám? Nem. Sas? Nem. Hegy? Folyam? Az sem. Hát mi? Az erdő mélyén messze bővizű forrást látni. Fáradt vagy? Szomjas? Fölé hajolhatsz, ihatsz vizéből. Körülötte szép zöld minden — a zöld szín szinte lobog. Csobogj ' forrás csobogj. Égbenyilalás Világok tüze Zajló tenger Hegyomlás — Tudom tudom: hasonlat volna, sok. , Ülök csendben a balkonon, könyvére hajolva olvasok. Képes Géza Baumgarten-díjas és József Attila-díjas költő CSIGAHÁZ című 1973-ban megjelent kötetéből. Megyaszai László ambrózfalvi lelkész j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom