Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-22 / 29. szám

Ha már emlékezünk... Örömmel olvastuk... Sokan valószínűleg csak átlapozzák, mások az egyéb hírek mellett talán elgondolkoztak felette, mi örömmel olvastuk azt a tudósítást, amely rövid kivonatban foglalta össze a június 14—20. között Visegrádon (tehát Magyarországon) tartott Egy­házak Világtanácsa Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó munka- közössége Végrehajtó Bizottsága üléséről szóló híradást. Ne ijedjünk meg a bizottság hosszú nevétöli Az se riasszon el ben­nünket a lényegtől, hogy ez a bizottság csupán előkészítője az Egyházak Világtanácsa Genfben tartandó Központi Bizottság ülésének. A valóságban az Egyházak Világtanácsa nem olyan bonyolult intézmény, mint így elméletben, illetve leírva. S annak egyik bizottsága sem olyan misztikus, mint azt nevé­ről feltételeznénk. Nos, ezt a bizottságot a Magyarországi Egy­házak ökumenikus Tanácsa hívta meg, a tudósítás pedig, amelyre céloztunk, az ökumenikus kőnyomatosban (ökumeni­sche Pressedienst) jelent meg. Ennyit a keretről, amelynél nem is óhajtunk hosszabban időzni. De megfontolandó mindaz, amelyről a tanácskozás folyt. Fel is tehetjük magunkban a kérdést, vajon miért. Miért vált ki izgalmat belőlünk az, ha teológusok, tudós és vezető egyházi személyiségek állást foglalnak ún. nem-teológiai kér­désekben? Hogyan kerülhetnek ezek a kérdések egyáltalában a teológia asztalára, holott látszólag „idegenek” tőle, és inkább a politikusokat foglalkoztató problémák, mintsem azoké, akik az üdvösség evangéliumát vannak hivatva hirdetni. NEM SZERETNÉNK TEOLÓGIAI FEJTEGETÉSEKBE BO­CSÁTKOZNI. Annál is inkább, mivel erről a kérdésről rend­kívül sokat mondott és írt a magyarországi evengélikus egy­ház. Röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy mi évtizedek óta valljuk, van ún. „politikai diakónia”, vagyis szolgálatunk ki­terjed a politikai életre is, mivel Isten gondviselő munkája széles területen folyik és abba a politikai élet is beletartozik. Isten gyermekei pedig prófétai felelősséggel tartoznak a poli­tikai élet minden rezdülésével kapcsolatban. Ezen a téren a magyar evangélikus egyháznak már kiharcolt a becsülete. Ezt tartoztunk lerögzíteni. Bennünket tehát nem lepett meg, hogy ez a „megjegyezhe­tetlen” nevű végrehajtó bizottság egy héten keresztül politi­kával foglalkozott, sőt nagy örömmel olvastuk a híradást ró­la. A bizottság kellő érzékkel tapintott rá a világ fájó, tüzes daganataira. S noha gyógyulni látszanak a sebek, a lábadozó emberiség végső gyógyulásához még hosszú az út. Jó ezt ne­künk is látnunk, akiket eltölt az enyhülési folyamat optimiz­musa. HÁROM CSOMÓPONTBAN SUMMÁZÓDIK a tartalmas, minden területre tekintettel levő anyag. Az első Európa kérdé­sével foglalkozik, míg a második a leszerelés problematikáját helyezi reflektorfénybe, a harmadik pedig a még meglevő fe- szültségi gócokra helyezi mutatóujját. NÉZZÜK, MI VOLT EURÓPÁVAL KAPCSOLATBAN a bi­zottság látása! Először is megállapította, hogy a helsinki euró­pai biztonsági értekezletnek még sok nehézséget kell leküzde- nie, míg zöld utat kap a teljes békéig, biztonságig. Világos, hogy a feszültségek leküzdésére minden erőt latba kell vetni. Mert a béke és biztonság Európája az egyetlen alternatíva. De Európa nem elszigetelt kontinens. Ez az a földrész, amely­nek hatása a múltban felmérhetetlen volt, de amelynek hatá­sával a jövőben is számolni kell. Döntő dolog lesz, hogyan vi­szonyul majd Európa a harmadik világhoz. Európa nem lehet pl. a harmadik miág fegyverszállítója, még kevésbé fegyver- kereskedő partnere. Ügyszintén egy gazdaságilag erős Európa nem élhet vissza gazdasági erejével a harmadik világgal szem­ben. Ilyen s hasonló kérdésekben a keresztyénség sem lehet passzív. Fel is hívja a bizottság a keresztyénséget felelős cse­lekvésre. LÁSSUK.MOST A MÁSODIK CSOMÓPONTOT. A leszerelés korunk egyik nagy kérdése. El kell végre jutnunk odáig, hogy tudatos legyen a leszerelés követelése. Fegyverkereskedelem, fegyverkezés ellenőrzése, az energiaforrások békés célokra való fordítása, a biológiai fegyverzetek 1972-es határozatának meg­tartása, a modern háborúk minden válfajának elitélése sors­döntő feladatunk. A keresztyénség felelőssége kiterjed az emberi jogok meg­védésére is. ÉS VÉGÜL. A HARMADIK CSOMÓ a még meglévő fájó kérdésekkel foglalkozik. Sajnálkozását fejezi ki a bizottság lz- ráel Libanon elleni bombatámadásának. Ügy látja a kérdés megoldását, hogy Izráelnek el kellene ismernie a palesztin me­nekültek nemzeti jogait, s azzal, mint szervezettel megegye­zésre kellene jutnia, hogy igazságos és tartós legyen a béke ebben az övezetben. Ugyancsak fontosnak látja, hogy az Indiai óceán fegyver­mentes zóna legyen, amelyhez nélkülözhetetlen a nagyhatal­mak segítsége. Ezt a kérdést az ENSZ-nek is napirendre kel­lene tűznie. A Vietnami Köztársaságot külön felhívja, hogy a fegyver­szüneti egyezmény értelmében haladéktalanul bocsássa sza­badon a politikai foglyokat. Röviden ennyiben kivonatoltuk a híranyagot. Es azt hisszük, hogy sem a hangvétel, sem a tartalom nem cseng idegenül fü­lünk számára. És jó, hogy nem idegen, mert ebben igazolást nyer egyfelől az a jó törekvésünk, mely szerint mi kezdettől fogva ezt az utat jártuk, másfelől erősödik táborunk az Egy­házak Világtanácsa sokszínű tagjainak felelősségével. Nem voltunk közömbösek a világ fájó kérdéseivel kapcsolatban soha­sem, s most örvendezünk annak, hogy mások is kiszálltak a kö­zömbösség páholyából s velünk együtt próbálnak ott segíteni, ahol lehet. AUGUSZTUSBAN GENFBEN a Központi Bizottság ezeket a témákat fogja tárgyalni. A gyűlésen részt vesz püspökünk, D. Káldy Zoltán is. Az útja valamivel könnyebb lesz, mint a ko­rábbiak voltak. Nem pusztán azért, mert a hangvétel emberibb, felelősebb, jobb, hanem azért is, mert végre kezdjük megtalál­ni a közös hangot azért a világért, amely Isten gondviselésé­nek tárgya és amelyért meghalt a Világ üdvözítője, Jézus Krisztus. R. P. Adományok az új Teológiai Akadémia építésére SPANYOLORSZÁG KÉT „JELENTŐS” INTÉZMÉNY- NYÉL gazdagította az egye­temes emberi történelmet. Mindkettő nevének kiejtésén keserű szájízt érzünk még ak­kor is, ha manapság „rehabi­litálni” igyekeznek őket. Az egvik az inkvizíció, a másik a jezsuita rend. Az utóbbi­val azért foglalkozunk néhány sorban, mivel 200 esztendeje, 1773. július 21-én XIV. Kele­men pápa feloszlatta. Köztudott dolog, hogy ne­künk protestánsoknak különö­sen sok keserűséget idézett elő ez a rend, működésének he­vessége és virágzása éppen az ellenreformáció idejére esett, s ha szabad így kifejeznünk ma­gunkat, a rend buzgó és agi­lis tagjai az ellenreformáció élcsapatát képezték. Sok meg­hurcoltatás, türelmetlenség, börtön és kínzás mögött lihe­gett az elvakult, bigott jezsu­ita szellem és közhellyé vált a soha el nem ismert tételük: „a cél szentesíti az eszközt”. Fájdalmas emlékeket őriznek az evangélikus egyház becsu­kott történelemkönyvei és csakis az nyugtat meg ben­nünket, hogy létünk és léte­zésünk nem rajtuk múlott, hi­szen a végső cél teljes meg­semmisítésünk volt. A RENDDEL KAPCSOLAT­BAN AZONBAN a kérdést Isten nem bocsátott el üres kézzel az élet útjára, megte­remtette anyagi lehetőségein­ket is. Megáldja munkánkat, eredményessé teszi és öröm­mel tölti be, hogy lelkesítsen, segítsen a további igyekezet­re. Az önző, bűnös ember csak ezt az örömöt szeretné tartó­sítani, s úgy véli, hogy az anyagi eszközök megtartásával ez is megmarad. Pedig az örömöt nem lehet kazettába zárni és konzerválni. Az igazi öröm mások örömének a visz- szasugárzása. Még ha el is fe­ledkeznénk arról, hogy saját eredményeink elérésében má­sok is Közreműködtek külön­féle módokon, még akkor sem jogos az a felfogás: az enyém, megkerestem, jogom van hoz­zá. Ezért figyelmeztet Jézus a bolond gazdag (Lukács 12) történetével arra, hogy ne bi­zakodjunk el a földi kincsek birtoklásával. « Ezeket Isten azért adta, hogy mi is tudjunk adni má­soknak. Láttam egyszer egy ószeres raktárát. Jól-, rosszul használható tárgyak özöne összezsúfolva. „Mire gyűjti?” — kérdeztem. „Hátha szük­sége lesz még valakinek reá!” — felelte. Ölegalább valakire gondolt ismeretlenül is. Sok ember azonban a maga éle­tét zsúfolja tele mindenféle holmival, hogy eldicsekedhes­sen, mi mindene van. Vagy mert azt hiszi, ez ad boldog­ságot neki. A mások megsegítése a ke­resztyénség lényegéhez tarto­zik. A felebarát megsegítése erkölcsi kötelesség. Megszaba­dítani őt az Ínségből, bajból, segíteni egymást. Jézus az utolsó ítélet egyik mértékévé teszi (Máté 25). Az apostolok a gyülekezetek szívére helye­zik a vendégszeretet, a fog­lyokról való megemlékezést, a szentek szükségeire való ada­kozást. Pál apostol a munká­ra úgy is búzdit, hogy „le­gyen mit adni a szűkölködők- nek”. (Efezusi levél 4. 28), ma­ga is gondoskodik adott eset­ben társairól (Cselekedetek 20. 34). Az egyháztörténet folya­mán áldásos eredmények szü­lettek ott, ahol alázatos sze­retettel forduljak a rászoru­lók felé. Gondoljunk a törté­neti pietizmus nagy egyházi intézményeire. Egyházunk ma is a keresztyénség jó hagyo­mányait folytatja a szeretetin- tézmények fenntartásával. Korunk sokszínű és olykor ellentmondásos jelenségei kö­zött örömmel látjuk, hogv ha­talmasan felébredt a felelős­ség másokért. Szocialista ál­lamunk intézményesen, az egész társadalom mozgósításá­val munkálja az igazságot, a magasabb életszínvonalat mindenki szőmára. Ma már sók szempontból túl vagyunk Tóth Árpád fájdalmas megál­lapításán, hogy a csillag sincs messzebb, mint egymástól itt a földi szívek. „Küldözzük a szem csüggedt sugarát s köz­nem pusztán az üldözött pro­testantizmus, vagy egy liberá­lisabb, felvilágosultabb kor vetette fel, de kérdésessé vált, mint a pápai, vatikáni beavat­kozás eszköze az állami, poli­tikai élet előtt is. A középkor nagy küzdelmei, az állam és egyház rivalizációja a jezsui- tizmus fellépésekor már szá­zadok óta eldöntöttnek lát­szott. Az újkor állama a ró­mai egyházat a reformációban kapott sebe miatt különöskép­pen leterítettnek tekintette, s korántsem kezelte olyan félel­metes politikai ellenfélként, mint eddigelé. És e látszólag gyámoltalan helyzetben Spa­nyolországban megjelent egy lovag aki álmodozó volt, mint Cervantes Don Quijote-ja, s kardját felajánlotta a Szűz Anyának, szolgálatait pedig a pápának. Akkor még senki sem gondolta, hogy a „szent álmodozó” a minden ízében és eresztékében meglazuló Rómá­nak támpillére lesz. Még a rendszabályokat megerősítő (1540) III. Pál pápa sem gon­dolta, hogy a katonai szabá­lyok szerint megszervezett és felállított rendből nemcsak a hit fanatikus harcos rendje, de Róma egészen speciális kiildetésű hadserege lesz. Mert azzá lett, s jelentősége jóval túlnőtt önmagán. Ezál­tal újra lehetett dédelgetni a tünk a roppant, jeges űr la­kik!” — írta (Lélektől lélekig). Túl vagyunk alapvetően, de tennivaló akad ezen a téren. Éppen azért segítsük áttörni azt „a roppant, jeges űrt”, ahol még van belőle. Isten kö­zösségre teremtett s ez fele­lősségét jelent, áldozatos fele­lősséget minden ember iránt. Családunkon, gyülekezetün­kön túl is. Mindig vannak, akik saját hibájukon kívül nem tudnak gondoskodni ma­gukról. Betegek, öregek, kár­vallottak. Ezek . megsegítése rendsze­rint sokak összefogását igény­li, hiszen egy-egy embernek nincs módjában annyit áldoz­ni. Ezért van intézmény, amely ezt szervezi és végzi. Egyhá­zunk is kötelességének tartja, hogy olyan egyházi és nem egyházi emberekről, betegek­ről gondoskodjék, akik tehe­tetlenek. Az országban több mint tizennyolc ilyen szeretet- intézményünk van. Ezek mű­ködésének biztosítása az áldo­zatos szívek feladata és terü­lete. Vannak olyan intézménye­ink is. amelyek az egészséges gyülekezeti, egyházi életet se­gítik (Központi Alap, Gyüle­kezeti Segély stb.). Egy-egy gyülekezet olykor egyénileg is jelentkezik kérésével, például templomtatarozáshoz. Nagy hiba lenne ilyen esetekben el­zárkózni azzal, hogy magunk­nak is éppen elég gondunk van. « Az egyes gyülekezeteken be­lül is vannak időszakosan, vagy tartósan olyanok, akikre fel kell figyelni és melléjük kell állni, mert bűn lenne el­nézni felettük. Néha pénzben, anyagilag, máskor melléjük állásban. Egy-egy idősebb em­ber, özvegyasszony mozgásá­ban gátolva van, beszerzés, ügyintézés nehezére esik, há- zatájának rendbehozására képtelen. Nagy segítség ilyen­kor ezek elvégzése s az ered­mény kihatásaiban sokkal na­gyobb, mint amennyit áldoz­tunk reá. Olykor a világ valamely tá­voli részéről zörgetnek, akiket személy szerint nem ismerünk, de ismerhetjük azt az ínséget, amely rákényszeríti őket, hogy kiáltsanak: segítsetek rajtunk! .Bennük is Jézusnak azokat a „kicsinyeit” kell látnunk, akik­ről azt mondja: „Bizony mon­dom nektek: amit cselekedte­tek eggyel a legkisebb atyám­fiái közül, én velem cseleked- tétek.” (Máté 25. 40), majd a másik oldalról is aláhúzza: „amit nem cselekedtetek” — t. i. velük — „énvelem nem cselekedtétek” (45. vers). Bizony ilyen nagy távlatok­ban kell gondolkodnunk anya­gi javaink elosztásában Is. És úgy kell beosztani, hogy má­sok is beleférjenek és minél több helyre jusson. Sokan érezzék meg. hogy összetarto­zunk és számíthatunk egymás­ra. Kovács Pál vakmerő álmot: az egyház uralma alá hajtani a világot, megvalósítani azt a theokrá- ciát, amelyben a felső hatal­masságok látható úralkodójáé, a pápáé lesz a döntő szó. A REND CÉLJAIT pusztán a tevékenység keretei korlá­tozták, egyebekben a végte­len világ meghódítása állt előttük. „A keresztyén hit el­mélyítése, lelkigyakorlatok, if­júság és tudatlanok oktatása, nevelése, gyóntatás és vigasz­talás” — csupa általános szempont. „Isten nagyobb di­csőségének terjesztése” már feltételez bizonyos stratégiát. De mondom, ezek az általá­nos elvek bármely rend ala­pító okmányában fellelhetők. Rendkívülisége a szervezet volt, amelynek vezetője, (a ge­nerális-tábornok) akit élet- hossziglanra választottak és Rómában volt a székhelye, . közvetlenül a pápának volt alávetve, Ez már „egyszemélyi vezetés”! És ha számításba vesszük a jezsuiták mindenek feletti engedelmességét, — mint élő tárgyak szerepelje­nek a vezető kezében, — ak­kor bámulatos dolgokra lehe­tett felhasználni őket. A gyón­tatószéken keresztül pedig még a legtitkosabb gondola­tok is eljutottak Rómába. A JEZSUITA RENDDEL A POLITIKAI KÉRDÉSEK min­dig akkor éleződtek ki, ami­kor a vezetésben hatalmi kon­cepciók uralkodtak el. A sok­ezer közkatona ekkor egyetlen vezényszóra cselekedett. Idők során a „katonailag” fontos helyeket megszállták, uralko­dók és politikailag jelentős személyek széles hálózata egy intésre kaphatta a tanácsokat, s a „központ” a titkok birto­kában azonnal cselekedni tu­dott. Nem véletlen tehát, hogy az európai-, illetőleg világpo­litikában ezáltal Róma jelen­tősen képviseltethette magát, s az sem véletlen, hogy kü­lönböző európai udvaroknál igen korán terhes volt jelen­létük. Franciaországból példá­ul már 1594-ben kiűzték őket. A XVIII. században egyre tűrhetetlenebb lett a helyze­tük mindenütt. Feltűnő, hogy az úgynevezett . „leskatoliku- sabb” országok emelték fel leghevesebben szavukat elle­nük. Először Portugália 1759- ben. minden javaikat, lefoglal­ta és az ország haladéktalan elhagyására kötelezte őket. Franciaországot már említet­tem, de Loyola Ignác szülő­hazájában, vagy Nápolyban sem volt különb a sorsuk. A velük szembeni tűrhetetlen közhangulat késztette azután a pápát arra, hogy 1773-ban „Dominus ac Redemptor nos­ter” kezdetű brévéjével az egész társaságot feloszlassa. AZ IGAZSÁGHOZ HOZZÁ­TARTOZIK, hogy jelentős munkásság állt mögöttük az oktatás és a misszió területén. Kiváló személyek képviselték olykor a rendet, mint például Xavier Ferenc, aki Kelet-In- diában és Japánban terjesztet­te a keresztyény hitet. [Ferenc csodálatos tíz esztendejét (1542—1552) érdemes elolvas­nunk a „Szentek történeté­ből”.] De ugyanakkor a sze­génységet fogadó rend a va­gyongyarapítás bűnének bé­lyegét is magán hordta. Általános szerénységgel ta­lálkozunk, amikor a rend gaz­dagságáról esik szó. Sőt, a rend feloszlatásának igényét is arra magyarázzák, hogy „vélt óriási kincsekre áhítottak”, — vagyis gazdasági okok játszot­tak közre. Mert virágzásuk te­tőpontján (1762) 39 tartomá­nyuk, 1527 házuk és intézetük, valamint 22 787 rendtagjuk volt. De nyilvánvaló, hogy a politikai okok sokkal súlyo­sabban voltak, mint a gazda­ságiak. 1814-BEN, A NAPÓLEONI HÁBORÚK UTÁN VII. Pius pápa ismét visszaállította a rendet. Azóta újra több or­szágból kirekesztették. Példá­ul Olaszországban Rómára korlátozódik pusztán tevé­kenységük. Az európai álla­mok alapos okokra hivatkoz­va egyfelől kiutasították a rend feloszlatásának igényét is is tűrik őket határaikon be­lül, rendkívül szűkre szabják tevékenységük területét. Mindennek nyilván oka van. Hosszú történetet próbáltam néhány sorba sűríteni. Az idő megérett ahhoz, hogy nem kell a szenvedély hangján értékel­ni a kérdéseket. A visszaál­lított rendre is úgy tekintünk, hogy csak abban az esetben tölti be hivatását, ha fejétől a talbáig új síkba helyezi gon­dolkodását, cselekvését. Jézus rendjének valóságosan Jézus szolgálatában kell állnia. Dr. Rédey Pál Nemescsó 2300,—; Debrecen 1500,—; Szőkedencs 800,—; Szepetnek 3324,—; Gyönk 4500,—; Pilis 10 000,—; Zugló 3376,—; Gyékényes 450, —; Kiskunhalas 1150,—; Cinkota 6000,—; Kőszeg 3470,—; Pusz- taszentlászló 800,—; Aszód 10 000,— ; Vése 2315.—; Pest­lőrinc 2000,—; Elek 360,—; Za- laistvánd 2000,—: Medgvesegy- háza 2500,—; Vanyarc 5000,—; Orosháza 2000.—; Vönöck 4500,—; Tét 3500,—; Arnót 500,—; Csikvánd 5000,—; Bér 2500,—; Budavár 600,—; Csög- le 1000,—; Esztergom 2000,—; Mohara 1000,—; Pátró 700,—; Bokor-Kutasó 300,— ; Sopron 15.750,—; Gyékényes 450,—: Pesthidegkút 4000,—; Mende 6300.—; Csornád 6000,— : Szentgotthárd 1000.—; Szák 1850,—; Egyéni adományok 1200,— Ft. Eddig befolyt öszesen: 645 614, — Ft július 10-ig be­zárólag. Garai Gábor: Kis csodák A várva várt nagy csodák, többnyire — mire beteljesednek — elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik, akár a kígyóbőrt és nem marad más, csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, — aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak — közönyös füst-virágok — és az „ennyi-csupán-az-egész” görcsös kérdőjele ? kunkorodik fel egy keserves ásításban. De áldottak a köznapi kis csodák, a váratlanok, a gyermekiek. Egy idegen asszony fagylaltot vesz neked, az idegen kölyöknek, s mire megköszönnéd, eltűnik a tömegben; fejed fölé hajlik egy katona-orvos: azt mondja, beteg vagy, pedig, tudja, pihenni vágysz csak; féléd röppen egy lány, és nyomban elszáll, csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha... Az áldott kis csodák holdjai békén elúsznak fölötted; s ami a lélekben rparad, az már csupa csend vagy fényes duruzsolás, gyöngéd hullámverése apályos tengereknek. Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek megmaradni vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött; hálát adva a jóért, amit csak önmagunkkal tudtunk viszonozni, önmagunkkal: gyermeki vágyainkig lemeztelenítve: / egy elkésett köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban..'! —^ — míg emlékké szilárdult a mámor, mint a kristály, hogy tű-hegyére holnapunkat fölépítsük megint, mint rádió-adót ringó talapzatára; hadd szórja szét a hanggá duzzasztható hullámokat: — Élek még, itt vágyott, és ujjá-születek naponként! És: — El ne hagyjatok, én is veletek maradok örökre. (Megjelent a Kossuth és kétszeres József Attila díjas költő „Kis csodák” című [1968] kötetében) Isten sáfárai vagyunk Mások megsegítése

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom