Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-04-16 / 16. szám
4 Az Igehirdetés Isten felelős cselekedetre indító üzenete ma A teológia doktorává avatták Nagy István esperest „Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható“ Az akadémiai ünnepi ülés Március 24-én nagy ünnepe volt Teológiai Akadémiánknak és evangélikus egyházunknak. Az Országos Egyház Üllői úti imatermében megtartott akadémiai ünnepi ülésen az Evangélikus Teológiai Akadémia a teológia doktorává avatta Nagy István tatai esperes-lelkészt, miután az előírt vizsgákat és szigorlatokat sikeresen megállotta. Ezzel újra nőtt eggyel szóiknak a lelkészeinknek a száma, akik a teológiát tudományos szinten művelik, s így járulnak hozzá, hogy egyházunk szolgálatát minél eredményesebben végezhesse népünk és az egész emberiség javára és Isten dicsőségére. AZ ÜNNEPI ÜLÉSRE zsúfolásig megtelt az Országos Egyház imaterme. Jelen volt D. Káldy Zoltán püspök, az Országos Egyház lelkész-elnöke, D. dr. Ottlyk Ernő, az Akadémia ügyeiben ez évben eljáró püspökünk, Lovrek Károly székesfehérvári egyházügyi tanácsos. Ott voltak a testvér akadémiák, a Budapesti Református Teológiai Akadémia, a Budapesti Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémia, a Baptista Szeminárium képviselői, a testvér egyházak küldöttei, az Országos Egyház tisztségviselői és dolgozói, több esperesünk és budapesti lelkészünk. A jelölt hozzátartozói és barátai mellett igen nagy számban jöttek el lelkészek, presbiterek és Ii;.. A másik ügyéhez egész létemmel van közöm.. (Garai: Artisták) Helyünk a hazai egyházak közösségében HAZÁNK sajátos földrajzi fekvésénél fogva mindig számolni kellett népek és nyelvek különbözőségével, kultúrák érintkezésével, szellemi áramlatok találkozásával és ellentétes érdekek ütközésével. FELEKEZETI SZEMPONTBÓL is a sokféleség jellemzi hazánk egyházi helyzetét. Sorolhatnánk az országokat és népeket Finnországtól Olaszországig, amelyek gyakorlatilag egy egyházhoz tartoznak, „egy hiten vannak”. Nekünk ez nem adatott meg. Magyar- országra az elsők között jutott el Luther reformációja, és nyomában jött a kálvini reformáció. Már majdnem egységesen protestáns lett az ország, amikor páratlan erővel lépett fel az ellenreformáció, de az sem tudott maradéktalanul győzni, az évszázadokig húzódó súlyos harcok ellenére sem. Az utolsó 100 évben közismert társadalmi helyzetünkben nálunk is jelentkeztek azok az egyházi mozgalmak, amelyeket korábban. csak szektáknak neveztünk, és ezek is tovább színezték hazánk felekezeti térképét. A felekezeti megosztottság olyan tény, amely alapvetően határozza meg helyzetünket a hazai egyházak közösségében. A SOKFÉLESÉGGEL SZÁMOLNUNK KELL, de nem minden egyházhoz fűz minket azonos kapcsolat. A reformátusokkal nemcsak a messzemenően közös hit, hanem az egyházi létünkért folytatott évszázados küzdelem is összekapcsolt. Róluk nem is szoktunk másként beszélni, mint református testvéreinkről. A testvéri együttműködés tipikus történeti példája volt az 1790— 91-es zsinat, amelynél az egyház vezetősége közös tanácskozásokon alakította ki a közös állásfoglalásokat, s azután mindegyik a maga módján a maga zsinatában a szükséges határozatokat az egyeztetett elvek alapján. Ez lett tradícióvá a két testvéregyház között mind a mai napig. A felszabadulás után bontakozott ki igazán ez a testvéri együttműködés, amikor együtt kerestük egyházaink új útját. Egyek voltunk és vagyunk abban, hogy népünk megújuló életébe mindenestül beleépülve kell végeznünk az evangélium szolgálatát, szavainkkal, cselekedeteinkkel, magatartásunkkal Erre kötelez minket közös Krisztus-hitünk és közös elkötelezettségünk népünk iránt. De szolgálatunk közben őrizzük és , mélyítjük sajátos hitbeli felismeréseinket is. AZ ÖKUMENIZMUS nálunk ilyen értelemben több évszázados múltra tekint vissza, mert a történelmi szükségszerűség hozta létre. A Magyar- országi Ökumenikus Tanács törzsét is ez a két testvéregyház alkotja, de harmadik csoportként szerepelnek benne a szabad egyházak, főként a baptista, a methodista és az adventista egyházak, és tagja a Magyar Orthodox Egyház is. Egyházaink e szervezet révén közvetlenül kapcsolódnak bele a nagy nemzetközi ökumenikus mozgalmakba, mindenekelőtt az Egyházak Világtanácsának munkájába, valamint a Keresztyén Békekonferenciának és az Európai Egyházak Konferenciájának jelentős nemzetközi szolgálatába. Az ökumenikus közösségben végzett tanulmányi munkánk nemzetközi szinten sokoldalú érdeklődés és megbecsülés tárgya volt az elmúlt negyedszázadban, mivel azokról a felismeréseinkről adtunk számot, amelyekben egyházunk Ura részesít minket azzal, hogy szocialista társadalomban végezhetjük szolgálatunkat. NEM TARTOZIK SEM AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSÁHOZ, sem a hazai Ökumenikus Tanácshoz a római katolikus egyház. Régi történelmi, mai nemzetközi és egyházi-egyházpolitikai okai vannak ennek, amelyekről nem kell szólnunk, mert közismertek. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni, és a jelenlegi helyzeten sem lehet rajongó módon máról holnapra változtatni. Mégis új utakat kell keresnünk a testvéri találkozásra. Ennek lehetőségét világosan jelölte ki D. Káldy Zoltán püspökünk az Országos Közgyűlésen tartott beszédében: „A magyarországi Római Katolikus Egyházból azokkal a vezetőkkel és lelkészekkel tartunk fenn gyümölcsöző jó viszonyt, akik velünk együtt azon az állásponton vannak, hogy a dogmatikai különbségek fenntartásával, együtt kell dolgoznunk a szocialista társadalom építésében és az emberiség nagy kérdései megoldásának segítésében. Úgy gondolom, hogy ilyen tartalmú együttműködésünket a jövőben még fokozni is tudnánk.” KIS EGYHÁZ VAGYUNK, mi, magyarországi evangélikusok, de hazai viszonylatban s római katolikus és a református egyház után mégis a harmadik helyen állunk. Mintegy ezer helyen hirdetjük az evangéliumot vasárnaponként, sok ezren hallgatják, és még többen vannak, akik közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban állnak egyházunkkal. Népünknek kb. 4 százaléka. Ez nem csekélység! Ügy érezzük, hogy Isten a lutheri reformáció örökségével nagy kincset bízott ránk: általa megvilágítja az evangéliumi és világi szolgálat különbségét és szoros kapcsolatát. Ebből következik fokozott felelősségünk is azért, hogy az evangélium indítására népünkkel együtt építsük hazánk boldog jövőjét. Br. Prőhie Károly gyülekezeti tagok a fejér-komáromi egyházmegye gyülekezeteiből, elsősorban a tatai gyülekezetből. A doktori értekezés Dr. Prőhle Károly prodékán igeolvasása és imádsága után D. dr. Pálfy Miklós dékán üdvözölte a megjelenteket. Dr. Groó Gyula szaktanár és dr. Vámos József korreferens ismertették a jelölt doktori értekezését és annak bírálatát. A doktori értekezés — amit a jelölt a gyakorlati teológia tárgyköréből választott, s amelynek címe: „Az igehirdetés Isten felelős cselekedetre indító üzenete ma” — egyházi szolgálatunk egyik legégetőbb kérdésével, az igehirdetés problémáival foglalkozik. S ezt nem hagyományos, hanem eredeti módon teszi. Az ide vonatkozó szakirodalom alapos ismeretével bátran fejti ki az igehirdetés személyi, egyház- politikai és politikai feltételeit. „AZ IGEHIRDETÉS ÜGY TÖLTI BE FELADATÁT a modem társadalomban — írja többek között —, ha az embereket az evangéliumnak helyesen való hirdetése közben felszabadítja arra, hogy Istentől kapott értelmük felelősségével vegyenek részt előrelendítő erőként a gazdasági, társadalmi és politikai életben.” A keresztyén ember Isten megtapasztalt szeretetét a hétköznapok „okos istentiszteletében” tükrözi vissza. Éppen ezért az igehirdetésnek a megfeszített és feltámadott Krisztust úgy kell hallgatói elé állítani, mint akinek van mondanivalója itt és most, aki az atomkorszakban, a faji megkülönböztetések korában, a hideg- és melegháborúk korában élő embernek tanácsot és útmutatást ad. A szociális, gazdasági és politikai kérdések hozzá tartoznak az igehirdetéshez, ha az valóban a min- denség Urát hirdeti meg. S hogy a gyakorlatban hogyan és milyen szempontok figyelembevételével teszi ezt a jó igehirdető, arról szól a 182 oldalas doktori értekezés. A doktori értekezés megvédése Ezután a szakbírálók ismertették bírálatukat, majd a tanári kar többi tagjával együtt kiegészítő kérdéseket tettek fel. A jelölt válaszaiban bizonyságát adta, hogy jól ismeri a tárgyával kapcsolatos kérdéseket és problémákat, s méltó a doktori cím viselésére. Curriculum vitae Az ünnepi ülésen dr. Sel- meczi János kari jegyző ismertette a jelölt életrajzi adatait: Nagy István 1933. április 11-én született Celldömölkön. Az elemi iskola alsó osztályait szülőfalujában, középiskolai tanulmányait a celldömölki állami általános gimnáziumban végezte el. Teológiai tanulmányait 1953-tól 1958-ig a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián végezte. 1958. július 6-án szentelték lelkész- szé Celldömölkön, lelkészi oklevelet 1959-ben szerzett. 1968—69-ben Svájcban, az Egyházak Világtanácsa bos- sey-i intézetében és a zürichi egyetemen folytatott tanulmányokat. Segédlelkészként Kisfaludon és Budapest-Angyal- földön szolgált. Rövid fóti gyülekezeti lelkészi és budavári kisegítő lelkészi szolgálata után, 1963-ban a tatai &mle- kezet hívta meg lelkészéül. 1970 február 5-e óta a fejérkomáromi egyházmegye esperese. Több magasabb egyházkormányzati testület tagja. Tanulmányai jelentek meg a Lelkipásztorban, és cikkei az Evangélikus Életben. A doktorrá avatás „Magamat a teológia tudományos művelésére kötelezem egyházunk és népünk iránti hűséggel embertársaim javára, Isten dicsőségére” — csendültek fel a jelölt ajkán a doktori fogadalom szavai. Ezután a dékán átnyújtotta Nagy Istvánnak a díszes doktori oklevelet. A dékán és a tanári kar minden tagja kézfogással doktorrá avatta Nagy Istvánt, és ünnepélyesen felvette őt az Akadémia doktorai sorába. A doktorrá avatás ünnepi aktusa után az új doktor meleg szavakkal mondott köszönetét a tanári karnak, s ígéretet tett a teológia további szorgalmas művelésére. Az ünnepély a Himnusz eléneklé- sével ért véget. Dr. Selmeczi János Horváth Imre: Kérdés Ki ádáz ellenséged? — Ki oktalan dicsérget. S ki véradó barát? — Ki elborzad, ha lát. Válasz „Nagy időket éltem, de semmi se tört le!” — Ettől még, úgy vélem, maradhattál törpe... Semmittevő Ő alkot, s száz hibája van, neked egyetlenegy: hogy nálad a föld kerekén nem akad tétlenebb. ’ Neki megbocsátja a nép hibák egész sorát, de annak, aki mit se tesz, soha meg nem bocsát! Adósság Amióta nincsen bajom, van gondom azóta: napról napra többel vagyok népemnek adósa! (A költemények a romániai magyar költő „Hősök hitével” című kötetéből való.) — HALÁLOZÁS, id. Szebik Imre, a lébényi gyülekezet tagja, lapunk hűséges olvasója életének 67. évében váratlanul elhunyt. Az elhunytban Szebik Imre miskolci lelkész édesapját gyászolja. „Tanácsoddal vezetsz engem, és dicsőségedbe fogadsz be engem.” — Dombi Béla, Dombi Kálmán árpási gondnok húsz éves fia elhunyt. Árpáson temették el nagy részvét mellett március 16-án. Krisztus meghalt és feltámadott! — Simon Aranka vasdiplomás pedagógus hosszú, türelemmel viselt szenvedés után elhunyt. Évtizedekig Miskolcon tanított, élete utolsó éveit az albertirsai szeretetotthonban töltötte. Kívánsága szerint Miskolcon helyezték nyugalomra. Ravatalánál Veczán Pál se- gédlelkész és Roszik Mihály alberti lelkész, a szeretetotthon vezetője szolgált. „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét minden nap...” Egyházi szolgálatom majdnem egyidős Népköztársaságunk Alkotmányával, s így .az én korosztályom az első azok közül, akik már erre az Alkotmányra tették le az állampolgári esküt. Az eskütételről szóló hivatalos okiratot gondosan őrzöm, s teszem ezt nemcsak azért, mert fontos személyi okmánynak számít, hanem azért is, mert a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészeként az államhoz való hűség elkötelező, írásos dokumentumának tartom. S tudom, hogy így cselekszenek, így gondolkodnak a szolgálatban társaim is, akiket velem együtt nem a kényszer, hanem a személyes döntés szabadsága állított és állít ma is egyházunk és népünk szolgálatába. Hogy mit jelentett népünk és személy szerint mindnyájunk számára az 1949-ben született Alkotmány, hogy mit adott a számunkra — Radnóti szavaival élve — „nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható” (Nem tudhatom ... című verséből.) Nincs, mert valóban nem is lehet olyan műszer, amely megmutathatná azt, hogy mit jelentett az állampolgárok jogainak alaptörvénnyé tett megfogalmazása és a mindennapokban! megvalósítása; olyan alapelvek kimondása és olyan emberi jogok biztosítása, amelyek először kerültek a magyar államjog írott soraiba és a magyar élet gyakorlati valóságába. Ilyen alapelvekre gondolhatunk, hogy államunkban minden hatalom a dolgozó népé, s arra, hogy például a munka nem csak kötelesség, hanem jog is — tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy kell, hanem arról is, hogy lehet dolgozni és ezt a lehetőséget kell biztosítani minden állampolgár számára. De szólhatunk arról is — s ez bennünket evangélikus keresztyéneket első renden érintett —, hogy az Alkotmány (megint csak először népünk történetében) megszüntette a felekezetek közötti „rangsorolást”, egyenjogúvá téve bennünket is más egyházakkal; biztosította a lelkiismereti- és vallásszabadságot, nemcsak puszta lehetőséget, hanem a nyugodt élet feltételeit is nyújtva egyházaink számára. Tudom, hogy a felsorolás egy ilyen szűkre szabott cikkben nem lehet teljes, hiszen akkor az Alkotmány teljes szövegét kellene idéznünk, s tudom azt is, hogy az olvasó — éppen a maga élethelyzetének megfelelően — más és más mondatot, más és más tényt húzna alá legszívesebben a szövegben. Éppen azt, ami az ő számára a legtöbbet mond, a legtöbbet jelent. Abban azonban mindnyájan egyet érthetünk, hogy Alkotmányunk az elmúlt huszonhárom évben többet jelentett, mint holt betűt, írott szavakat. Többet, mert meghatározta, építette államunk, társadalmunk egészét, előbbre vitte népünk és a magunk sorsát. Most asért új lépcsőfokhoz érkeztünk, állami, társadalmi fejlődésünk újabb szakaszához. Hogy ide elérkezhettünk, azt az elmúlt évek okos politikája, vezetőink, dolgozó munkásaink, parasztjaink és értelmiségi rétegeink közös erőfeszítései tették lehetővé. Mert miközben teljesítettük vállalt munkánkat, feladatainkat, ugyanakkor egyre előbbre léptünk, erősebbek lettünk, nagykorúbbakká váltunk. S a nagykorúbbá válás sok-sok jele olvasható ki abból a szövegből, amely az elmúlt hetekben, napokban került a kezünkbe és kerül legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szervünk, az Országgyűlés elé. Űj Alkotmányunk szövege az, azé az alkotmányé, mely megőrzi az eltelt két évtized minden jó eredr ményét (így például a lelkiismereti- és vallásszabadság,.,» felekezeti egyenlőség kialakult normáit is) és rögzíti azokát a tágas kereteket, amelyek Népköztársaságunk életének elkövetkező éveit, évtizedeit fogják meghatározni. „Tágas kereteket” írtam, s tettem ezt korántsem véletlenül, hanem nagyos is tudatosan. Nagyon is tudatosan, mert új Alkotmányunk új elemei éppen ezt a tágasságot biztosítják — a szocialista államnak az eddiginél fejlettebb lehetőségein belül. Ilyenekre gondolhatunk, hogy a társadalom vezető rétege, a munkásosztály a hatalmat a szövetkezetekbe tömörült parasztsággal szövetségben, az értelmiséggel és a társadalom többi dolgozó rétegével együtt gyakorolja. Vagy arra, hogy „az állampolgárok munkahelyükön és lakóhelyükön közvetlenül is részt vesznek a közügyek intézésében”. Vagy- arra, hogy „a Hazafias Népfront tömöríti a társadalom erőit a szocializmus teljes felépítésére, a politikai, gazdasági és kulturális feladatok megoldására.. Minden, a régiekben megalapozott újat, most sem sorolhatunk fel, de már az előbb, emlitettek is érzékeltetik azt, hogy szocialista államunk az eddigieknél is jobban számít a jóakaratú, jószándékú állampolgárok politikai felelősségére, anyagiszellemi önépítő öntevékenységére. Mindes pedig nemcsak felhívás a közös jelen és jövő feladatainak teljesítésére, hanem elkö- telezés is erre az önzetlen munkálkodásra. Arra, amit népünk java eddig is vállalt, de amelynek vállalására még több lehetőségünk nyílik a jövendőben. Amikor ezt a megbecsülő, megtisztelő és elkötelező felhívást a valamikor elmondott állampolgári eskü naponkénti tevőleges teljesítésével — a szolgálatban társaim és egész egyházam nevében is — megújítottan vállalom, akkor mint egyházi ember nem csupán jónak, hanem természetesnek tartom azt is, hogy az új alkotmány jogilag is rögzíti: „a munkás- osztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Természetesnek tartom, mert eddig is ez volt a helyzet, s mert — mint Krisztusban hívő, pártonkívüli ember — nagyra becsülöm, megnyugtatónak tartom mindazt, amit ez a párt helyettem — de nem nélkülem —, értem s mindnyájunkért tett és ugyanilyen módon tenni fog.’ Tisztelet és megbecsülés illesse mindezért! A cikk címében a költőt idéztük, s rá hivatkoztunk mondanivalónk más helyén is. Azt a költőt idéztük, aki egykor népe sorsán keserűen aggódva írta le szavait, de akinek „nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható” sorát mi most egy új életszakasz minden bizonnyal megvalósuló reménységeként — a népi-nemzeti egység egyre jobban megvalósuló valóságaként — értelmezhetjük. Mert mi most már tudjuk, egyre bizonyosabban tudjuk azt, hogy „mit jelent nekünk ez a táj”, ez az ország, ez a nép, ez a rend: a szocialista állam emberséges rendje. Dr. Vámos József — SZARVAS-ÓTEMPLOM. Az elhalálozás folytán megüresedett gondnoki tisztségre a gyülekezet egyhangúan Dénes Mátyást választotta meg. Az új gondnok március 19-én isten- tisztelet keretében tette le az esküt és vette át szolgálatát. — LAJOSKOMAROM. Az üresedésben lévő gondnoki tisztségre a gyülekezet közgyűlése Czéh István perbitert választotta meg, akit március 5-én istentiszteleten iktatott be szolgálatába a gyülekezet lelkésze, Szakáts László. \ ■K *
