Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-09-03 / 36. szám
Merj mag lenni... Lelkésziktatás Domonyban DOMONY A GALGA MENTI DOMBOK ÖBLÉBE simul. 1957. november 20-án naptárom rubrikájába itt tartózkodásom summázásaként négy szót jegyeztem fel: Vendégmarasztaló szeretet! Vendégmarasztaló sár! Ez utóbbi már a múlté. Betonjárdák, csatornák, kétszintes házak, „polgári villák” mindenütt. Nyeregtetős, múltat idéző ház már csak hírmondónak maradt. Augusztus 6-án ezt jegyeztem noteszomba: kicserélték a falut. ISTEN DOMONYI NÉPE azonban nemcsak saját házával törődik: az Isten hajlékával is!. Három éve új köntösbe öltöztette templomát, a nagy ünnepre készülőben átfestette a templompadokat, s folyamatosan rendbe hozza parókiáját társadalmi munkában. Amikor a nagyszerű munka „hőseinek” nevéről érdeklődöm azt a választ kapom: azt tessék írni, hogy öregek és fiatalok, asszonyok és férfiak végezték. Szóval az egész gyülekezet. Kerülő úton azonban megtudtam egy nevet: Pauló Pál felügyelőhelyettesét, aki e nagy munkák szervezője volt. DOMONY, EZ AZ 1681-BEN ALAKULT GYÜLEKEZET nemcsak szép jelent, hanem nagy múltat is őriz. Petőfi lábnyomát őrzi e táj. A tizenöt- éves aszódi diák — egyik biográfusa szerint — gyalogszer- rél és kocsiderékban vakációkban gyakran rándult át domo- nyi és penci iskolatársainak otthonába egy-egy anyapótló meleg szóra, no meg mint gyülekezet egy részével kirajzott Szarvasra. S így ők vetették meg az alapjait a későbbi nagy magyar pap Tessedik Sámuel kísérletező és újító terének. D. Káldy Zoltán püspök Detre László esperessel lelkészek élén ionul az iktató istentiszteletre, mögöttük Baranyai Tamás, a gyülekezet új lelkésze kosztosdiák egy kis „hazai” főztre. S ez a gyülekezet ,a szülő- anyja Szarvasnak és, az ottani gyülekezetnek is. Igaz, vajúdások között szülte. Ugyanis 1721-ben a domonyi gyülekezet akkori papja Hrdina András a Az élet nevében VAROSUNK EGYIK TER- HÉSTANÁCSADÓJÁBAN örömmel köszöntötte egymást két fiatalasszony. Az egyik az ötödik, a másik a harmadik gyermekét hordta a szíve alatt, ök nem megvetéssel pillantottak egymásra, hanem egymással szolidaritást- vállalva. — Olyan jó, hogy van itt valaki, aki nem tesz gúnyos megjegyzéseket. Elmondom magának őszintén: nemcsak ezt az ötödiket, de már a negyedik magzatomat is el akartam vetetni. Megjelentem a kitűzött napon a kórházban. Szívszorongva -ültem a pádon. A műtő melletti folyosó végén van az újszülött osztály. Egyszer csak a délelőtti etetésre egymás után hozták ki a nővérek az apróságokat. Egy- re-másra felsírtak. Ügy látszik, ezek az élet-igenlő sírások mélyebbre hatoltak, mert hirtelen megmozdult bennem valami kimodhatatlan elemi vágy és könnyek kíséretében majdnem hangosan feltört belőlem a döntő mondat: „miért ne sírhatna az én gyermekem is így?” Azon nyomban felálltam helyemről és szinte berontottam az orvoshoz: „Doktor úr, én visszaadom ezt a halálos ítéletet, mert nekem olyan síró gyermek kell most is, mint az eddigiek és amilyenek kinn sírnak a folyosón!” A család apraja-nagvja mind ott voltak a keresztelőn. Nem volt nehéz dolog igét hirdetnem. Vagy még sem volt köny- nvű? Úgy emlékszem, a hálaadásról és a vigyázásról beszéltem; VIGYÁZZUNK AZ ÉLETRE! Hangosan kell ezt kiáltanunk, hogy mindenki jól hallja és megértse. Igaz, háborúkat átélt nemzedékünkben úgy tűnik, nagyon olcsóvá lett az emberi élet, de a hivő, templomos embereknek tuniuk kell. hogy Isten az élet Istene és Ö minden esetben az élet oldalán van! Isten minden élet forrása, tőle kaptuk és kapjuk az életet. Ez azt is jelenti, hogy el kell számolnunk vele. NEM ÉLHETÜNK MAGUNKNAK! Modern korunkban ez egyszerűen lehetetlen. Ám bezárkózhat valaki saját falai közé, élheti önző életét egyénileg vagy házastársával s mondhatja, hogy senki és semmi nem érdekli. De tudomásul kell venni, hogy miközben bezárkózom és talán jó meleg szobában nézem a televíziót, ugyanabban a pillanatban is több tucat ember dolgozik értem a különféle munkahelyeken és amikor én megyek be a munkahelyemre, akarva akaratlanul is másokért dolgozom. Ha most ehhez még Jézusra irányítom a figyelmet, akkor a keresztyén életnek alapvető mottója: másokért, a másik emberért. Az Ember Fia azért jött, hogy szolgáljon és. életét adja sokakért, másokért, értünk. BENNE ÉLÜNK MAGYAR NÉPÜNKBEN ! Ebben a mi társadalmunkban, amelyik fáradozik és nagy erőfeszítéseket tesz a boldog jövő kialakításáért. Most egy életbevágó kérdés van felszínen: népességünk szaporodásának kérdése. Az általam fentebb említett, megtörtént eseten keresztül is érzékelhetjük a problémát és azt a kóros légkört, ami elárasztotta és megfertőzte gondolkodásunkat. Hogy ez menynyire nem elszigetelt jelenség, fényesen bizonyítja Fekete Gyula dokumentumgyűjteménye, ami nemrégen jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában: „Éljünk magunknak?” címen. Tisztes csokorba kötve és mégis apró részleteiben ismertheti meg mindenki az egész kérdést, amely kivétel nélkül mindnyájunk, egész magyarságunk életbevágó ügye. örültünk, amikor a különböző, anyaságot segítő intézkedések, juttatások következtében kimozdultunk a holtpontról és 1968-ban az élveszületési arány már 15 ezrelék fölé emelkedett. Most ismét romlik: 14,5 ezrelék. Egy nem régiben volt ke- rekasztal-beszélgetésen a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese világosan kijelentette: „A mostani gyermekszám nem elegendő a népesség megtartására.” A beszélgetés során felvetődött a kérdés: „A modern korral együtt csökken az emberekben a gyermek utáni vágy, ezért él mind több család gyermek nélkül? Nem. Az első gyerek a legtöbb családban világra jön. Az egygyermekes család szemlélete alakult ki. Olyan intézkedések szükségesek, hogy a 2—3 gyermekes család legyen a vonzó” — a modell. „A népesség számának megtartására nálunk tulajdonképpen 2,2 gyermeknek kellene lenni átlagosan családonként, ezzel szemben jelenleg a fiatalok kevesebb, mint két gyermeket hoznak a világra.” Ugyanekkor a művi vetélések száma még mindig döbbenetesen magas. ISMERÜNK TISZTELETRE MÉLTÓ ÉS KEVÉSBÉ TISZTELETRE MÉLTÓ OKOKAT ÉS ÉRVEKET. Tudjuk, hogy adminisztratív eszközök beve- ’.etese káros mellékhatások nélkül nem oldaná meg hosszú távon ezt a kérdést. A kerek- asztal-beszélgetésnek ahhoz az egyik végkövetkeztetéséhez kapcsolódunk, amit ott így fogalmaztak meg: „A tudatformálás az fontosabb az anyagi feltételeknél és ez az egész társadalom feladata.” Itt kétségtelen címzett az egyház is, a szószékek is, a hivő emberek is. Lábossá Lajos 1972. AUGUSZTUS 6-ÁN nagy ünnepre készült Domony. Tor da Gyula lelkész 46 évi szolgálat után nyugalomba vonult. (D. Káldy Zoltán püspök hűséggel végzett szolgálatnak, az utód becsülettel végzett szolgálatnak, a felügyelőhelyettes értékes munkának minősíti a hosszú szolgálatot.) Utódjának a gyülekezet egyhangú bizalma BARANYAI TAMÁST, a finn ösztöndíjast, a fiatal lelkésznemzedék egyik képzett papját hívta meg. Augusztus 6-án volt a beiktatása. Az ünnepségen Itt van a galgavölgyi és alsónógrádi gyülekezetek népe és papjai (22 lelkész), de Pestről is érkeztek vendégek . AZ IKTATÁST DETRE LÁSZLÓ ESPERES végezte, az igehirdetői szolgálatot D. KÁLDY ZOLTÁN püspök látta el. A püspök jól megérdemelt nyári pihenőjét szakítja meg, hogy eleget tegyen az egész gyülekezet lelkes és egyhangú kérésének, az igehirdetői szolgálat ellátásának. (A presbitérium két ülésén is írásban fejezi ki a köszönetét ezért, még többen élő szóban.) D. Káldy Zoltán püspök sodró erejű igehirdetést tartott Mt 13, 37—39 alapján. Igehirdetésében hangsúlyozta: Ma olyan lelkipásztorok kellenek, akik engedelmesen hagyják magukat, bevetni a drága magyar földbe. Baranyai Tamást Isten beveti a domonyi földbe, hogy gyümölcsöt teremjen. Nagy az Isten öröme, amikor olyan papot lát, amely gyümölcsöt érlel. Domony Magyarországon van. A mi földünk, a mi hazánk társadalmi rendjével együtt. Ezen a földön Sztárai prédikált, Petőfi járt, Kossuth szólt. Itt és most kell gyümölcsöt teremni. A gyümölcs : a szeretet. Ha Baranyai Tamás itteni szolgálata nyomán nagyobb lesz a megbocsátó szeretet Domonyban, ha Garai Gábor: Dávid könyve , (Részlet) Akkor maga az Űr szólott velem: — Minden nemzetség királya te llész, és ivadékod lesz teméntelem, s nem árthat nékik ármány,> hitsziegés. Mert ágyékod gyümölcséből fakad ki majd örökkön él földön, egekben... Szóltam: — Fordítsd el tőlem arcodat; nem kértem én ezt, s nem is érdemeltem. — Halálos ágyán nem láttam apámat, csak később tudtam meg, hogy már nem éL Izent időben, de oly sokan álltaik királyi szállásom küszöb inéi, hogy mindet meg se hallgattam, S magában fiát szólítva, ment el az apám. — Bár azt hitte volna, hogy csak a nyájam után kószálok — megnyughatna tán! Ti mondtatok, hogy a hős én vagyok. S a hírem megnövesztett óriásra. Minden terhet vállamra hordtatok, s mert nem döntött le jósorsom csapása, sokkal nyugodtabban aludtatok, mint azelőtt, — én meg virrasztva lestem, mily sorsot vetnek a csillagok fnindnyájunkra fent, a hideg egekben. (A Kossuth-díjas költő „írás a falon” című 1969-ben megjelent kötetéből. „Dávid könyve” című verse 21 versszakból áll, melyből a 10., 11. és 12,-et közöljük.) Harminchárom éve ILYENKOR AUGUSZTUS VÉGEN, amikor rendszerint megroppan a nyár gerince, mert hűvösebbre fordul az idő, gondolataim visszakalandoznak a háború előtti időkbe. Gyermek- és ifjúkorom erdeiben barangolok és mint annyiszor, megállók egy tömör mondat felkiáltójele előtt: ma tört ki a háború! Tizenhat éves voltam éppen, gyerekember, mégis úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt férfivá serdültem. Mert a körülölelő aggodalom engem is koravénné tett és a sok ezer társamért egyaránt aggódó szülői szeretet egy megmagyarázhatatlan felelősség nyomasztó érzését lopta szívünkbe. Néhány nappal korábban volt az első légoltalmi próba Budapesten. Elmagyarázták, hogyan kell viselkednünk. Bújnunk kell, hogy repülőgépről ne vegyenek észre bennünket. Fák, bokrok árnyékába húzódjunk meg, ha nincsen közelben pince. A szirénák bugását messziről hallottuk — alig volt belőlük néhány —. o harangokat verték félre szükségképpen. Ez volt az első szánalmas kísérlet. Mondták, hogy repülök is fognak jönni a próba teljességének érdekében. S valóban a látóhatár szélén, olyan magasan, hogy alig láttuk, megjelent egy gép, inkább a bugását hallottuk, s mi izgatottan siettünk teljesíteni a tanultakat. Ki gondolt akkor arra, hogy milyen megszokott lesz a szirénák vijjogása, s nem lesz szükség a harangok kon- dulására? Megszoktuk és keserves gyakorlattá lett a bujkálás. S most itt állok ismét, emlékeimmel küszködve. Harminchárom év távlatából idézem fel azt a napot, amelyre már hónapok óta fel dőlt készítve a közvélemény. Az 1939-es év drámain hasonlított 1914-hez. Szarajevóról beszéltünk, mert mindenki érezte, hogy egy újabb Szarajevó szele suhan végig a világon. A háború gyökerei nyilvánvalóan jóval messzebbre nyúlnak vissza. Aztán eljött a nap, amelyre újra, meg újra emlékezni kell! AUGUSZTUS 31-én 12 óra 30-kor Hitler aláírta a Fehér-terv végrehajtását elrendelő parancsot, azaz Lengyelország leroha- násának parancsát. A következő éjjel Naujocks SS tiszt parancsnoksága alatt egy csapat közönséges bűnöző, lengyel katonai ruhában, Heydrich álmainak és terveinek megfelelően, megtámadta a gleiwitzi német rádióállomást. Naujocks életben maradt, a bűnözőket valamennyit eltették láb alól. Ez az SS- tiszt azután Nünbergben elmondta a provokáció történetét. (Innen tudjuk hitelesen, hogyan indult meg a német hadigépezet.) Szeptember 1-én 4 óra 45-kor a Reich csapatai átlépték a lengyel határt és ugyanakkor a danzigi kikötőben horgonyzó „Schleswig-Holstein” német cirkáló is tűz alá vette a várost. S ezzel megkezdődött a világégés, az emberiség története óta a legnagyobb, legvéresebb, leg embertelenebb, legkegyetlenebb háborúja. Hat esztendeje alatt szinte az egész világ élet és halál között lebegett. E hosszú idő alatt — nem volt ok nélkü1 a szülők aggodalma... —, felnőttünk mi gyerekek is, s szüleiü nkéi együtt kerültünk a háború „húsdarálójába”. És velünk együtt mindaz, ami érték, szép és jó volt. A háború feneketlen gyomrát nem lehetett megtölteni. Istenem, de szörnyű volt! S ha Dante megálmodta is a poklot, ezt a fejezetet epilógusként hozzá kellene csatolni. Ott lenne a helye! Eltemettünk több mint 50 millió halottat, elvesztek az otthonok, pusztává lett a föld. Jeremiás kesereghetett úgy, mint mi a háború után. AZÓTA ELTELT TÖBB MINT HÁROM ÉVTIZED. Előttem az a kérdés meredezik szüntelen: tanult-e a világ e példátlan megpróbáltatásból. S van-e olyan Földünkön, aki lelkiismeret- furdalás nélkül újra szabadjára engedné a halál angyalait. Remény és kétely között hullámzik érzelmem. Olykor lehúz a vigasztalanság. A Távol-Keleten egy nép élet-halál harcát vívja. Pusztulnak emberei, otthonai, értékei. Átélik mindazt, amit mi itt Európában a háború alatt. S miért kell ennek így lennie? Milyen erkölcsi alátámasztást adhatnak annak, hogy a világ egyik katonailag legjobban felszerelt állama éppen ezzel a néppel akar leszámolni? Mikor jön el a bűnhődés ideje? Aztán reménységre vált át sok tényező bennem. Itt Európában úgy alakultak hála Istennek az események, hogy a legjobb úton haladunk a béke felé. Egyezmények születtek, amelyek szoros' gyeplőre fogták az indulatokat és illúziókat, és olyan medret szabtak az életnek, amelyből kiküszöbölik a fegyveres megoldásokat. Persze a teljességtől még messze vagyunk. Még mindig akad tennivaló bőven, hogy Szarajevó vagy Danzig rémét egyszer s mindenkorra elfelejtsük. AZ A HARMINC ÁLLAM, AMELY EURÓPA TÉRKÉPÉN helyezkedik el, békében és biztonságban akar élni. Ez a vágya a francia munkásnak csakúgy, mint az orosz kolhozparasztnak. Az angol értelmiségnek csakúgy, mint a magyar nyugdíjasnak. Biztonságban. S ez nem csupán politikai jelszó. Jellemző, hogy Európa valamennyi kormánya állást foglalt már mellette. Mind egytől egyig pozitívan. A napokban arról szerezhettünk értesülést, hogy novemberben elkezdődig az előkészítése és 1973- ban, márciusban meg lehet tartani az európai biztonsági értekezletet. A reménység újra fellobbanhat! Mert ettől az értekezlettől várjuk a háború kikapcsolását kontinensünk életéből és új, bizalommal teli életet. Biztonságos jövőt. Harminchárom éve tört ki a második világháború. Azóta sok víz folyt le a Visztulán, de a Dunán is. A sebek beheggedtek, s ha nem tépik fel újra valamilyen oktalan cselekedettel, Európa népei előtt biztonságos jövendő áll. Dr. Rédey Pál 1 Ottlik Gésa: Iskola a határon A második világháború alatt és után sok felelősen gondolkodó ember tette fel magában vagy hangosan a kérdést: hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént? Hogyan vált lehetségessé az, hogy különben becsületesnek tűnő emberek, „tisztes polgárok” a nácizmus, a minden rendű fasizmus készséges eszközeivé lettek? Miért és miképpen történhetett meg az, hogy sok „ember elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” (Radnóti) ? A felelősen gondolkodók és a „hogyan” s „miért” kérdésekre művészi eszközzel válaszolók között ott van Ottlik Géza is, aki az „Iskola a határon” című regényében nagyon messzire és nagyon mélyre nyúl vissza a maga feleletadásában. A messziség az ábrázolt kor — a húszas évek eleje —, a mélység pedig a tizenöt év alatti gyerekek viaszként formálható gondolat — és lelkivilága. A regény egy kisebb közösség, egy „határmenti” katonai középiskola mindennapi életét mutatja be. S az élet, a mindennapok egymásutánja ebben a közösségben is olyan, mint másutt: a jelentéktelen eseményeket csak nagy ritkán boly- dítja meg egy-egy váratlan mozzanat. A feljebbvalók is — egy-két kivétellel — amolyan szűrke emberek, szadista típusú nevelőnek egyik sem mondható. Mégis, ezek a szürke hétköznapok, az indulatok és érzés nélküli feljebbvalók formálják azzá a gyermekeket, amivé lettek: önálló akarattal nem rendelkező, az embertelen „rend” parancsait készségesen teljesítő, másokat és önmagukat elpusztító felnőtteké, a Horthy-fasizmus kiszolgálóivá, különböző rendű és rangú vezetőivé Nyugtalanító olvasmány Ottlik Géza regénye és még inkább azzá lesz, ha arra gondolunk, hogy egy hasonló „rend” nevében és érdekében ma is pusztítanak ártatlan embereket Vietnamban és másutt a világon. v. j. t egy kis gyermek jobban fogja szeretni az édesanyját, ha egy fiatal beszéde megtisztul és jobban tiszteli az öregeket, ha itt mint magyarok és evangélikusok tiszta kézzel, hűséggel és egész szívvel végzik a mindennapi munkájukat, akkor Baranyai Tamás nem hiába szolgált. Merj mag lenni. Isten a presbitereket, a fiatalokat és öregeket is elveti a domonyi földbe, hogy gyümölcsöt teremjenek az egész falu, az egész ország, az egész emberiség számára — mondta többek között a püspök igehirdetésében. A BEIKTATÁS UTÁN AZ ÜJ LELKIPÁSZTOR mondotta el igehirdetését. Ez hitvallás egyházunk diakoniai teológiája mellett és összecseng a püspök igehirdetésével. „Sohasem volt olyan reményteljesen erős a jószándékú emberek összefogása, mini napjainkban. A reménység nem tétlen várakozásban, hanem gondolkodásban, szeretet- ben és cselekvésben bontakozik ki. A keresztyén reménység sarkall több hitre, nagyobb szeretetre és odaadóbb szolgálatra” mondotta az új lelki- pásztor igehirdetésében. A DÍSZKÖZGYŰLÉS KERETÉBEN az egyházkerület az egyházmegye részéről köszöntik az új lelkészt, valamint a domonyi gyülekezet és a vácegresi filia apraja-nagyja Bohunka Mihály tanácselnök e szavakkal köszöntötte: „Amilyen jó az állam és egyház közötti viszony magasszinten, ezt valósítsuk meg itt ebben a faluban Is.” Ha sok minden meg is változott ebben a községben, a vendégszeretet megmaradt. A különböző gyülekezetekből érkező lelkipásztorokat és gyülekezeti tagokat szíves szóval marasztalták terített aszta] mellé. A SZERETETBÖL KÜLÖNÖSEN IS KIJUTOTT D. Káldy Zoltán püspöknek és hitvestársának. Domonyi népi ruhába öltöztetett babával ajándékozták meg őket. Ezt kapta kísérete és az új lelkész is. A vácegresi filiából jött Dudás mamóka pedig áttörve minden protokollon (ha egyáltalán volt!) a püspök asztalához sitett, melegen szorongatta kezét és köszönte meg a szolgálatot, a püspöki gondoskodást és kérte mielőbbi vácegresi szolgálatra. Kiszámítottam, hogy ebben a lelkipásztorokat szeretettel marasztaló gyülekezetben átlagban harminc évig szolgált egy-egy lelkipásztor. Ha ez a hagyomány folytatódik akkor Baranyai Tamás 2002-ben is itt szolgál ebben a gyülekezetben. Ehhez kérjük Isten áldását, meg azt, amit a püspök igehirdetése záró soraiban mondott: „Domonyiak öleljétek magatokhoz új papotokat és imádkozzatok érte.” Maíuz László
