Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-06-04 / 23. szám

Emberséget teremtő szeretet 1 János 4, 16—21 A napokban városunk egyik terén egy nagyon felindult fér­fit láttam. Kezében magasra emelt balta. Serdülő fiút kerge­tett. Szavaiból durvaság, mozdulataiból fenyegető, gyilkos in­dulat áradt. A közelben templom állt nyugodtan, mozdulat­lanul. MINDENNAPI ÉLETÜNKBEN NAGYON SOK A DURVA­SÁG. Valahonnan a mélyből sötét, gonosz indulatok törnek fel s támadnak pusztító erővel az embertársra. Házastársak, családtagok között sokszor szikrázik a levegő. Még mindig sok szülő veri meg durván — haragos indulatában — gyermekét, öregek fojtják el könnyeiket, mert nagyon fájnak az idege­sen odavetett durva szavak. Hol van az az erő, amely ember­ségessé formálja indulatainkat, s több türelemre, szelídségre, emberi jóságra képesít? Emberi kapcsolataink. — sajnos — ki vannak téve a bűn rontásának. Jól indult házasságok kerülnek súlyos válságba. Szemünk fénye, a gyermekünk, úgy el tud távolodni tőlünk, mintha soha nem lett volna közünk egymáshoz. Munkahelyen úgy el tud romlani a légkör, hogy az ott dolgozó emberek két­ségbeesetten kérdezik: de hát hogyan történhetett? A leg­nagyobb baj, ha reménytelennek látjuk a helyzetet. „Már ké­ső” — mondjuk csüggedten. „Itt már nem lehet segíteni” — mondjuk ki letörten a végső szót. Pedig ez a reménytelenség csak a merevségünket és a hitetlenségünket bizonyítja. Hol van az az erő, amely az emberileg reménytelen helyzetekben, végsőkig kiélezett, elrontott emberi kapcsolatokban megte­remti az új kezdés drága lehetőségét? BEZÁRT AJTÓK — BEZÁRT SZÍVEK. Sokan úgy húzód­nak be a maguk kis világába, mintha rajtuk kívül senki és semmi nem volna. Pedig a közelükben esetleg tragédiák zajlanak le, emberi drámák bontakoznak ki, magányos, riadt, síró, tanácstalan emberek várnak emberi közeledésre, meg­értésre, segítésre. Hol az az erő, amely szét tudja feszíteni a közöny borzalmas falát s az önző, magának élő embert el tudja indítani a másik ember nyomorúsága felé? Az említett baltás ember templom mellett rohant el szit­kozódva. Biztosan nem látta a szent épületet, a felfelé mutató tornyot s rajta az Isten szeretetét hirdető keresztet. Maga a templom nem is tud segíteni. Sokan csak érdekes épületet, műemléket, látnak benne. De a gyülekezet az élő Istenben hisz, aki szüntelenül hatalmas erővel árasztja ránk, az egész világ­ra. minden emberre szeretetét. Nemcsak azért, hogy élvezzük, hanem főleg azért, hogy továbbadjuk a „baltás emberek", a maguknak élő, reménytelen, szeretette szomjazó emberek fe­lé. Sok embert nem lehet elérni a templomi szolgálattal. De mindenkit el lehet érni azzal a szeretettel, amely az Istenben élő emberek életéből árad. TÁRSADALMUNKBAN AZ EMBERSÉGES ÉLET KIALA­KÍTÁSA fontos cél. Ezért fáradoznak sokan nagy odaadással. Mi, akik ismerjük Isten szeretetét, végezzük — másokkal együtt — teljes igyekezettel ezt a munkát. Egy leány nagy sietséggel varrt egy pislogó gyertya fényénél. Barátnői meg­haragudtak, amiért nem törődött velük. „Miért kell ilyen siet­ve dolgozni?” — kérdezték. A válasz ez volt: „Mert csak ez az egy gyertyám van, s ez is hamar kialszik. Nincs több gyer­tyám!’’ FELADATOK, SZOLGÁLATOK TÖMEGE TORNYOSUL ELÉNK. Az emberséges életet magunk körül kell kialakíta­nunk. Sok az alkalom és a lehetőség Isten szeretetének to­vábbadására. Értsük meg: sietni kell! Amíg ég a gyertyánk. S a láthatatlan Istent a látható emberekben lehet és kell szeret­nünk! Tarjám Gyula AFRIKAI VÉLEMÉNY THIELICKE PROFESSZOR AFRIKA-KÖNYVÉRÖL Gottfried Delius, a tanzániai keresztyén ifjúsági mozgalom szóvivője, sajnálkozását fejez­te ki Helmuth Thielicke pro­fesszor „Így láttam Afrikát” című könyvének megjelenése alkalmából. Delius az ismert professzorhoz intézett levelé­ben többek között leszögezte, hogy könyvének információi részben elégtelenek, részben pedig megtévesztelek. A profesz- szor beszélgető partnereinek majd’ mindegyike európai volt és ezért teljességgel hiányzik a könyvből az Afrikával való kontaktus. Emellett a szerző minden személyes elkötelezett­séget „tudatosan” elhárított magától. Az ifjúsági szóvivő, a keresztyén ifjúsági mozga­lom nevében, háromhetes in­gyenes körutazásra hívta meg Thielicke professzort és felesé­gét Tanzániába, de a professzor ezt a meghívást nem fogadta el. (epd) Önkéntelenül is arra gondol mindenki, hogy a falun élő em­ber magától értetődően a föld­műveléssel keresi meg maga és családja számára a minden­napi kenyeret. • Ugyanezt gon­dolhatja mindenki a csömöri falusi emberekről is, hiszen fa­lunk tipikusan mezőgazdasági jellegű falu. Ez azonban ma már merőben téves elképzelés! Több, mint ötezer lelkes köz­ségünkben csupán háromszáz­ötvenen (!) dolgoznak aktívan a termelőszövetkezetben. A la­kosság döntő többsége — főleg a férfiak — Budapesten a leg­különbözőbb üzemekben, gyá­rakban dolgozik. Az évek fo­lyamán a régi csömöri földmű­ves városi ipari munkás lett! A fiatalok pesti iskolákban tanulnak, vagy ugyancsak a városban helyezkednek el. Szinte nincs a faluban fiatal, akinek élete célja az lenne, hogy a TSZ-ben dolgozhas­son ... A nagyon nehéz földműves munkát az asszonyok végzik. És nem is akárhogyan. Pedig a kereseti lehetőség a TSZ-ben ig'en jó. A vezetőség átgondoltan szervezi a mun­kát. A gépesítés igen nagy ará­nyú ... A TSZ-ben dolgozó asszo­nyok és férfiak átlagos évi ke­resete huszonötezer forint kö­rül mozog. Ebben nincs benne a nyereség! A TSZ öt évvel ez­előtt alig tízmilliós tervvel dolgozhatott, ma már ennek több mint a háromszorosával számolnak. A szorgos kezek munkája nyomán aranyat te­rem a határ. A régi hat-hét aranykoronás földnek ma, ha felmérnék, a céltudatos gépesí­tés és a nagyüzemi művelés hatására biztosan tiz-tizenket- tőt érnének. A mezőgazdaság szocialista átszervezése óta — ezt nálunk mindenki jól tudja és vallja — soha nem látott életszínvonal emelkedést ért el a falusi la­kosság. Az elmúlt tíz esztendő alatt 450 új ház épült, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a falu egyharmada él teljesen kényelmes, összkomfortos új lakásban. Ezek a házak és egy­két kivételtől eltekintve vala­mennyi etázs- vagy olajfűtésű, modern fürdőszobákkal felsze­relt, minden igényt kielégítő. A faluban ezerötvenhárom tv; ezerszázhatvanhárom rádió; száz gépkocsi; s megszámlál­hatatlan motorkerékpár jelzi a statisztikai mérőszámok alap­ján a nagyarányú fejlődést. Ezek az adatok is azt mutat­ják, hogy a falusi ember ma már teljesen „városi kényelem­ben és komfortban” élhet. Ki fog dolgozni a földeken? A nagyszerű lehetőségek,f a nagyarányú fejlődés mellett azonban vannak a jövőt illető­en aggasztó tünetek is éppen a földműves munka terén: most is a jobb és szebb élet kialakí tásában. Elvárosiasodás egy Budapest környéki faluban Ha ez a mostani, a földeken dolgozó asszonysereg kiöreg­szik, ki fogja a paraszti mun­kát végezni? Ki fogja átvenni tőlük a kapát, a kaszát? Ki fogja reggeltől estig hajolva szedni az annyira keresett pa­radicsomot? És ki fogja emel­getni a súlyos ládákat? A gyá­rakban már ipari munkássá lett falusiak biztosan nem! A most növekedő és értelmiséggé váló ifjúság még inkább nem! Az ő céljuk már nem a mezőn való munka, hanem a minél magasabb képesítés elérése és a fővárosban minél jobb mun­kahely szerzése! Egyelőre nincsen semmi gond. A tsz-ben jól szerve­zetten folyik a munka. Hallat­lan energiával dolgoznak a mai fiatalok szülei azért, hogy mi­nél jobban élhessenek. Tény, hogy a falusi emberek itt, má gazdagok. De ezért nagyon megdolgoznak! részét mindenből, ami szebbé, jobbá teheti életünket, műve­lődésünket, szórakozásunkat. A falu arculatának kialakításá­hoz mi is hozzájárultunk pél­dás adakozókészséggel. Az el­múlt két évtized alatt több mint félmillió forint önkéntes adománnyal formáltuk, szépí­tettük egyházi épületeinket. Mindezt saját erőnkből. Temp­lomunk ma a falu egyik dísze. Lelkészlakásunk — hasonló­an a többi házhoz — minden igényt kielégítően korszerű és kényelmes. Otthon vagyunk a falu társadalmában Az egyházak, tagjai és veze­tői jól tudják falunkban, hogy komoly szerepük volt és van Mindenben igyekszünk úgy formálni és vezetni híveinket, hogy mindent a nagy közösség, az egész falu javára tehessünk. Tudjuk, hogy minden apró se­gítséggel saját magunknak és gyermekeinknek építjük a még szebb és jobb jövendőt. Volt feladatunk eddig is bőven és lesz is ezután az adódó prob­lémák megoldásában. Felnőtt és ifjú híveinket úgy igyeke­zünk mind a szószékről, mind a mindennapi beszélgetések al­kalmával tanácsolni, vezetni, ahogyan azt minden ezért a tár­sadalomért becsülettel dolgozó embernek tenni kell. A kialakult jó kép mögött — mint mindenhol — bizonyára sok apró gond és még megol­dásra váró feladat rejlik. De azzal a határozott célkitűzés­sel, mellyel eddig is épültünk, mindezek — hisszük! — me­netközben megoldódnak. Solymár Péter Különös jegygyűrű A földeken a közösben reg­geltől estig dolgoznak. A gyá­rakban dolgozók munka után sietnek a háztájikra megmű­velni a saját földet. Hajnalban piacra viszik a saját árut. Ez a plusz jövedelem! Mikor a gyári munkások reggel Pestre utaznak, a földműves asszo­nyok már jönnek haza a pia­cokról. A jólétért, a modern lakásért, az autóért és minden szépért nagyon megdolgoznak a fiatalok szülei. S a most nö­vekedő ifjúság sok mindent készen kap. De vajon ők fog­ják-e ezt továbbvinni. A föld ilyen szeretete nem hal-e, vagy már nem halt-e ki belőlük? Bizony úgy tűnik, a maiakból teljesen kiveszett mindez. Mintha elfelejtették volna, hogy a földművelésből is meg lehet élni, mégpedig igen jól! Jó értelmű elvárosiasodás Pest közelsége, a közeli munkalehetőség, a fővárosi szórakozási alkalmak nálunk nem fenyegetnek az elvándor­lás veszélyével. Innen nem költözik el senki. Sőt,egyre nő a messze vidékről betelepülők száma, akiket Pest közelsége vonz. Városiasodási folyamat van bőven, de mindez igen jó értelemben. A minél kényelmesebb élet, a község arculatának minél jobb kialakítása, „városi szint­re” emelése jól szervezett mun­ka szerint folyik. Falunk fiatal és lelkes vezetősége mindent megtesz ennek érdekében. Jól szervezett kulturális ren­dezvények és nagy beruházá­sok árán létesített szórakozó lehetőségek szinte tálcán kí­nálják a falusiaknak a helyi művelődést. Éppen a múlt hét végén rendeztünk nemzetiségi fesztivált, melyen 10 község kultúrcsoportjai szerepeltek. Ennek szervezésében a Tanács, a Hazafias Népfront, a TSZ és az egyházak képviselői egyfor­ma lelkesedéssel működtek közre. Az evangélikusság — a ró­mai katolikusokkal együtt — természetesen szívesen veszi ki Bizonyosan láttál már jegy­gyűrűt A vőlegény, amikor élj egy zi menyasszonyát, gyűrűt ad neki. Belevéseti nevét és az eljegyzés napját. Ez a jegy­gyűrű. A vőlegény hasonló gyűrűt hord, de abba meny­asszonya nevét véseti. A jegy­gyűrű egymás iránti szeretetük jele, és figyelmeztetés is; légy hűséges! ne járj mással! Isten Izrael népét azért sza­badította ki Egyiptomból, hogy eljegyezze magának. Kiválasz­totta őket, hogy vele járjanak. Jegygyűrűt is adott, különös jegygyűrűt: két kőtáblát. Így irta bele nevét: Én, az Ür va­gyok a te Istened. Ezzel azt mondta: veled járok, szeretlek, szövetségesed vagyok. A két kőtáblára az is fel volt írva, hogy csak egyet kíván Izrael népétől: legyen hűséges, ne legyen más istene. Tíz paran­csolatban foglalta össze, ho­gyan kel] hűségesnek lenni. Most még nem mondom el, miképp adta át Mózesnek a különös jegygyűrűt, a két kő­táblát. Az eljegyzés ünnepé­ről lesz szó. Előre gondolha­tod, különös eljegyzés volt. Három hónapi vándorlás után magas hegy tövéhez, a Sinai-hegyhez érkezett meg Izrael népe. Tábort ütöttek. Mózes felment a hegyre. Is­ten így szólt hozzá: Láttátok, miként szabadítottalak ki ben­neteket a rabszolgaságból. Ha szót fogadtok nékem és hűsé­gesek maradtok szövetségem­hez, ti lesztek valamennyi nép között az enyém. Mózes lement a hegyről. Összehívta a nép véneit. El­mondta mindazt, amit Isten­től hallott. A nép egy akarat­tal felelt: megtesszük, amit az Űr elvár tőlünk. Mózes ekkor megparancsolta, hogy minden­ki mossa tisztára ruháját, ké­szüljön ünnepre, mert az Űr három nap múlva leszán a Sí­nai-hegyre, hogy szövetséget kössön népével. A hegyet kö­rül kerítette, nehogy valaki meggondolatlanul közeledjék Istenhez. Harmadik napon sűrű felhő borította be a hegyet. Villám- lőtt mennydörgőit. Kürtzengés hallatszott, mert az Űr leszállt a hegyre. A föld is megren­dült. A nép remegett a féle­lemtől. Mózes kivezette őket a hegy lábához, az Ür elé. A kürtzengés egyre erősödött, Mózes beszélt, Isten pedig vá­laszolt neki. Első szava így hangzott: Én, az Űr vagyok a te Iste­ned, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszol­gaságból, — ne Tegyen más is­tened. Azután tovább mondta1 parancsait: Isten nevét hiábacA ne vedd; az ünnepnapot meg­szenteljed; tisztáid apádat és anyádat; ne ölj; ne paráznál­kodj; ne lopj; ne rágalmazz; ne kívánd felebarátod házát; ne kívánd felebarátod feleségét. A nép félelmében kérte Mó­zest, hogy inkább ő beszéljen Istennel. Mózes ekkor megen­gedte, hogy távolabb álljanak, ő pedig közelebb ment a fel­hőhöz. Két dolgot jegyezz meg! — Isten Izrael népét a Sinai-he- gyen jegyezte el magának, Mó­zes által. Minket Jézus által jegyzett el a Golgota hegyén. A legnagyobb rabszolgatartó­nak, a bűnnek a hatalmából szabadított ki. — Másodszor arra gondolj, hogy a tíz paran­csolat ma is érvényes. Ne gon­dold azonban, hogy Isten ezer­féle dolgot kíván tőled. Csak egyet vár: légy hűséges te is hozzá! Féljed, szeressed és na­gy on-nagyon bízzál benne! Mindegyik parancsolatnál er­ről van szó. Nyolc riport a fővárosi evangélikusságról Parázs a hamu alatt 1541: Pest-Buda a töröké lesz. 1686: Pest-Buda a török alól felszabadul, de a Habs­burgok uralma alá kerül. 1781: megjelenik végre a Tü­relmi Rendelet. Voltak-e evan­gélikusok fővárosunk területén e két szomorú korszakban, s ha voltak, hogyan éltek? Két idegen eredetű szóval felelünk. Az egyik arab szó, a Koránból való: rája, ami azt jelenti: nem igazhitű nyáj. A másik in­diai eredetű: pária, ami azt je­lenti: társadalom alatti, kikö­zösített. Nos, 145 évig rájaként, 95 évig páriaként éltek evan­gélikus őseink Pest-Budán. A „ráják* A török — a hódítás első ide­jében — inkább a „mozgal­mat” pártfogolta, a lutheraniz- must, s nem a hatalommal összeszövődött „intézményt”, a katolikus egyházat. A budai pasa megengedte Luther tanai­nak terjesztését. Később azon­ban az „igazhitű” hódítót egy­általán nem érdekelte a „nem­igazhitű nyáj nép” semmiféle vallási különbözősége vagy villongása. Sőt valamiféle öku- menét kényszerített rá a budai keresztyénekre. Egy rostocki tanár az 1570-es években meg­látogatta Budán az evangéli­kus prédikátort, Szováthy Gás­párt, aki templomát közösen használta a katolikusokkal. Ugyanezt tapasztalta néhány évvel később egy diplomata. Török kísérői mutattak neki a város szélén egy kétrészes templomot. A kisebbik rész a katolikusoké volt, a nagyobbik az evangélikusoké. Egy harmadik átutazó — né­metországi kereskedő — a pes­ti helyzetről tudósít. Kicsiny város Pest, írja, rozoga házak­kal, de elég erős kőfalakkal. Hallott arról is, hogy van a városnak evangélikus templo­ma, papja és gyülekezete is. Ámde másfajta „átutazók” is jártak az idő tájt Pest-Budán: rabszolgák. A budai Csonka­torony gyűjtőhelye volt az el­fogott katonáknak, nemesek­nek, parasztoknak, férfiaknak, nőknek, gyerekeknek, akiket azután hajón vittek a török- országi rabszolgavásárokra. Ezek között evangélikusok is voltak. Az egyiknek a nevét is tudjuk: Andreas Wild, kaland­vágyó nürnbergi ifjú, felcsa­pott katonának, fogságba ke­rült s végül is hét évig rab­szolga volt. Kiszabadulása után megírta, mit szenvedett a bu­dai Csonkatoronyban. A hódoltság másfélszáz esz­tendeje alatt Buda török város­sá formálódott, 23 mecsettel, 4 mohamedán rendházzal. Pest pedig faluvá züllött, alig 300 lakóépülettel. S mindkét he­lyen „gettó-életet” éltek a meg­vetett keresztyének, köztük az evangélikus „ráják’ is. A „páriák“ Buda visszafoglalása után 10 évvel, tehát 1696-ban I. Li- pót császár a három várost és környékét a jezsuiták kizáró­lagos lelki gondozására bízta, 1703-ban pedig így rendelke­zett: a magisztrátusz dolga pol­gárokat és lakosokat befogad­ni Pest-Budára, „Zingaros et Judaeos” (cigányokat és zsidó­kat) megtűrni, vagy meg nem tűrni, ámde nyomatékosan ki­jelentve azt, hogy aki ide­gen az Igazhitű Római Katho- likus Vallástól, annak polgár­jogot semmiképpen se adjon. Doleschall, egykori Deák téri német lelkész, aki megírta a Deák téri gyülekezet első száz évének történetét, ezt a meg­jegyzést fűzi a Lipót-féle dip­lomához: íme, ama kor páriái­nál, a cigányoknál és zsidók­nál is „páriábbak” lettek a pest­budai protestánsok. Ez azt jelentette, hogy az evangélikusok háztulajdonnal nem rendelkezhettek, városi polgárok nem lehettek, s ha mint tisztviselők, kereskedel­mi-ipari alkalmazottak, vagy a nagy építkezések segéd­munkásai megtűrt bérlőkként mégis Pest-Budán laktak, gyü­lekezetté nem szerveződhet­tek, istentiszteletet nem tart­hattak. Még magán háza kban is csak a családtagok vehettek részt -a családi áhítaton. Evangélikus halottat a pest­budai temetők „megszentelt földjébe” nem lehetett eltemet­ni. Viszont az evangélikusok is kötelesek voltak megtartani a katolikus ünnepeket, s részt kellett venniök a katolikus egyház körmenetein. Az esztergomi érsek konok és éber felügyelete alatt a vá­rosi tanács kénytelen-kelletlen betartotta a rendelkezéseket. Egy vámtisztviselő más luthe­ránusokat is meghívottá csa­ládi istentiszteletre; megbün­tették. Egy ezredes beengedte a protestáns katonai istentisz­teletre a civileket is; megfenye­gették. Egy gróf házat örökölt; nem engedték meg neki a bir­tokbavételt, nehogy háza „az eretnekség terjedésének tűz­fészke” lehessen. Egy valaki­vel azonban nem bírtak: Pong- rácz Baltazárral, a pesti-béké­si egyházmegye felügyelőjével. Ez az országszerte ismert és tisztelt bíró minden évben hosszabb időt töltött Pest-Bu­dán. Ilyenkor felkereste hit­testvéreit, vigasztalta, pászto- rolta őket, s ébren tartotta bennük a reményt: eljön az idő, amikor saját templomuk és gyülekezetük lesz. Eljött ez az idő, —de addig még sokat kellett szenvedniök. A gyengébb hitűek kivándorol­tak vagy katalizáltak. A re­ménykedők tűrtek — és Cin- kotára gyalogoltak igehallga­tásra, úrvacsoravételre. Ami­kor e jellegzetesen barokk és katolikus korszakban Pesten és Budán sorra épültek a szebbnél szebb katolikus szé­kesegyházak, a pest-budai evangélikusok temploma Cin- kotán volt. Van a cinkotai templom kincstárában egy művészi ér­tékű,dokumentatív erejű, ón­ból készült kanna. Felirata szerint ezt a karmát 1758. no­vember 1-én ajándékozta a cin­kotai gyülekezetnek két Pesten dolgozó cinköntő legény: Eh­renfried Keresztély és Lan­gen strasz Kristóf. Ez a kanna a pesti evangéli­kusok hálájának egyik szép jele. Ugyanakkor bizonysága annak, hogy a közel két és fél évszázados elnyomás szürke hamuja alatt sem hunyt ki a parázs: a hithűség parazsa. Ez a parázs lobbant láng­ra, mikor eljött a „hálaadás napja.” Br, Kékén András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom