Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-04-02 / 14. szám

Nagypéntek igéje Mégis a halott győzött, nem a halál Mt 27, 38—50 Gyászos tapasztalataink szerint, értelmünk es gondolkodá­sunk szerint képtelenség ez az állítás. De még akkor is az, ha ezt az alapigét az összefüggéséből kiszakítva önmagában olvas­suk, értjük és hirdetjük. Benne ugyanis a káromlás, a csaló­dott és kárörvendő gúny, a fanatizmus dühe füstölög. Jézus pedig szivszaggatóan elhagyatott volt és szenvedett. Még a ke­reszthalálra ítéltek „fájdalomcsillapítója” sem végezhette el hatását. „Nincs rékze könnyítésben” — mondja egyik énekünk verssora. Délután három órakor pedig meghalt. Ugyanúgy, mint „sorstársai”, majd később gyilkosai, kortársai mind és az egymást követő nemzedékek sokasága. Csupa vereség az, ami igénk szerint történt. Mi nagyot is jelenthetne egy halál a sok között, egy kivégzés a sok-sok erőszakos életoltogatás között? Csak arra volna jó igénk önmagában nagypénteken is, hogy a kudarcain tehetetlenül elbúsult ember meglelje benne saját és sorstársai fájdalmának kifejezését. Bibliai összefüggésben azonban egészen mást prédikál igénk. Győzelmet, vigasztalást, reménységet. IGAZ EZ, MERT KRISZTUS URUNK CSAKUGYAN LE­RONTOTTA A „TEMPLOM”-OT, de harmadnapra felépítette azt (1 Jn 2, 19—21-etl). Azaz: Isten mentő akarata alapján, az Atyának engedelmeskedve, a világ iránti féltő szer etet étől in­díttatva szenvedte-türte a keresztet, minden könnyítés nélkül. A hitetlenségen, vakságon, gyűlöleten, gúnyon át, Jézus ki­szolgáltatottságán és eltaszitoitságán, leginkább pedig enge­delmességén keresztül Isten maga ácsolt keresztet. Nagypéntek sötét fellegei mögött tehát nem hiányzott, sőt — nagyon jelen volt atyai szeretettnek embert, világot mentő diadala, a hús­vét terve, szándéka és bizonyossága. Megítélte a bűnt, de tö­retlenül szerette a világot. Magát ezért nem mentette meg, nem tartotta meg Jézus, noha kérhette volna az Atyát, hogy rendeljen ki védelmére tizenkét sereg angyalnál is többet. Ak­kor azonban neki az ember, a mindenkori emberiség volt az egyetlen szempontja. Magát nem tartotta meg, de a világot örökre beleépítette Isten szeretetébe. Azóta ott is van és ott is marad. Isten jelenlétének legemberibb és legszentebb temp­loma „összedőlt” akkor a kereszten, de húsvétidban már ak­kor érvénybe lépett a világ húsvétja. Csupa evangéliumot, azaz örömhírt, csupa diadalt így prédikál ma is mindahá- nyunknak az a csodálatos templom, bizony nem akárhol, ha­nem a kereszten. Engedjük azért, hogy az a nagypénteki temp­lom nekünk személy szerint is újra elmondja Isten diadalát, teljes szeretetéL AZ ELCSENDESEDÖNEK BIZONY EGESZ VIGASZTA­LÁST PRÉDIKÁL IGÉNK. Jézus, Isten Fia nem szállt le a keresztről. Éppen abban „király” Ö igazán — nemcsak Izraelé, hanem a világé, nemcsak a földön, a mennyben is — hogy nem hagyta félbe a megváltást. Nem engedett a kísértésnek sem: szálljon le a keresztről, majd hiszünk benne. Sokkal nagyobb volt a cél. Arra célzott és azért történt minden, hogy másokat, sokakat, mindenkit megtartson. Bizalommal soroljuk bele tág ölelésébe magunkat, a családot, a barátot, az ellenséget, az is­merőst, az idegent, a hazát, a világot, a szenvedőt és örven- dezőt. Vigasztalásával értelmes az élet, a munka. Lehetséges és soha többé nem reménytelen a mások életéért és békessé­géért vállalt küzdelem. AZ ÖSSZEFÜGGÉSBEN CSAKUGYAN REMÉNYSÉGET HIRDET NAGYPÉNTEKI IGÉNK. Illés nem érkezett meg Jé­zus szabadítására. E helyett Ö ment el a határig, a halálig a világ holnapjáért, holnapunkért. Megtette, mert rendületlenül „bízott" az Atyában és kifogyhatatlanul szeretett. Csak ez a bizalom és szeretet nem fogyott el a kereszten. Könnyítésben ugyanis éppen azért nem volt része, hogy rajtunk mindenben könnyítsen. Könnyítsen tétova reménytelenségünkön a hit ajándékával, bizodalmával. Könnyítsen a sír felé remegve tar­tó lépteinken a feltámadás bizonyosságával. Könnyítsen Ön­magunknak való szívünkön az ő mindig másoknak való szi­vével. Meg is teszi, mert a kereszten nem a halál győzött, ha­nem a nagy halott. Krisztus Urunk. Szabó Gyula Pilinszky János: Ravensbrücki passió Kilép a többiek közül, megáll a kockacsendben, mint vetített kép hunyorog rabruha és fegyencfej. félelmetesen maga van, a pórusait látni, mindene olyan óriás, mindene oly parányi, És nincs tovább. A többi már, a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani mielőtt földre roskadt. Harmadnapon Es íelzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerei. És szél támad. És felzeng a világ Mert megölhették hitvány zsoldosok és megszűnhetett dobogni szíve — Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die. (Pilinszky János tanúja volt a fasizmus toinbolasáuak. a né­metországi koncentrációs táboroknak, gyilkolásoknak. A fog­lyok szenvedését sokszor Krisztus történetének egy-egy állo­másával azonosította és igy a keresztyén gondolatnak új, hu­manista tartalmat adott. Ravensbrück északi városrésze l'ürs- tenbergnek (NDK). A táborban 92 000 embert gyilkoltak meg. — A költemények „Nagyvárosi ikonok” c. kötetből valók. „Et resurrexit tertia die” — És feltámadott a harmadik napon.) Húsvét igéje — BELECSKA. A keszőhi- degkűti gyülekezet filiájában böjti bűnbánati sorozatot tar­tottak február 22—24 között A sorozat témája: „A kereszt értelme” volt Az igehirdetési sorozatot Zászkaliczky Pál ma- gyarbólyi lelkész tartotta. Halálunk halála 1 Kor 15, 47—53 JÉZUS FELTÁMADÁSA IS ÉRTÜNK TÖRTÉNT. Amit Jé­zus tett, azt nem tudjuk az „értünk” szócska nélkül elmonda­ni. Amikor a názáreti műhely csendjét felcserélte a vándor­élet zaklatottságával, értünk tette, hogy kiássa belőlünk a bű­nök alá temetett embert. Amikor Isten és ember perében vál­lalta a kereszthalált, értünk tette, hogy Isten jogos ítélete és haragja helyettünk reá szakadjon. Amikor harmadnapon fel­támadt, feltámadása sem volt öncélú, de nem maradt csupán az ő Isten iránti hűségének jutalma és igazolása sem. Értünk tette, hogy a mi feltámadásunk ígérete és biztosítéka legyen. Ha földi ősünk jellege, képességei és korlátái nem maradtak elszigeteltek, hanem meghatároznak minden embert — érvel az apostol —, akkor a mi Üjjáteremtönk jellege is átszármazik re­ánk. A földi őstől örököltük a halált, az Istentől jöttől a fel­támadás ígéretét. Ha egy beomlott bányából csak egyetlenegy is megtalálja a kiutat, akkor már a többi lent rekedt is kijut­hat a napvilágra. Jézus megtörte a halál hatalmát, de nem­csak a maga haláláét, hanem a mienket is. Egyáltalán nem természetes, hogy Jézus feltámadásához a mi feltámadásunk kapcsolódik. A bűn zsoldja a halál. Jézus halála azonban Isten bűnbocsánatának záloga. Isten pedig nemcsak a bűnt, hanem a bünbocsánatot is komolyan veszi Olyan komolyan, hogy részt ad nekünk Jézus halál felett ara­tott győzelmében. De bűnbocsánat nélkül a feltámadás gon­dolata is elviselhetetlen számunkra. Azért kacérkodunk szívós életösztönünk és halálfélelmünk ellenére is a megsemmisülés gondolatával, mert vagy nem tartjuk érdemesnek folytatni éle­tünket, vagy pedig félünk a számonkéréstől. A bünbocsánat- ban Isten iránt felengedett emberi szív azonban a feltámadás ígéretében az Istennel való teljes és zavartalan közösség re­ménységének örül. FELTÁMADÁSUNK ISTEN MEGFEJTHETETLEN TITKA- A feltámadás gondolatát nehezen fogadjuk el. Tapasztalataink a halál véglegességéről beszélnek. Képzeletünk csődöt mond, amikor egy bomló test jövőjét kutatjuk. Ezért állunk vigasz- talhatatlanul a sírnál, pedig vágyódunk a viszontlátás után Bennünket nem győz meg már a tél dermedtségére következő tavasz győzelme sem, mert tudjuk, hogy a száraz ág még a ta vasz érintésére sem hoz új hajtásokat. De ne is fáradozzunk azon — int bennünket az ige —, hogy a feltámadást valahogy elképzelhetővé tegyük. Ami földi, az alá van vetve a múlandó­ságnak. A feltámadás nem a földi élet meghosszabbítása, ha nem Isten gyökeresen újat teremtő munkája. A feltámadás reménységében akkor erősödünk meg, ha a földi tapasztalásunk helyett Isten ismeretére támaszkodunk. Ha Istent élő, teremtő Istennek ismertük meg, akkor hisszük, hogy a halál sem lehet erősebb Nála. Akkor minden csak azon múlik, hogy Isten akarja-e feltámadásunkat. Hogy akarja, azt Jézus feltámadása igazolja. Jézus feltámadásáról pedig azok tanúskodnak, akiknek Jézus feltámadása után megjelent. De tanúskodik az ő életéről az evangélium ereje is. amely hatal­mas arra, hogy már itt feltámasszon bűneinkből. A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGE MAR A HALÁL ELŐTT ÁTFORMÁLJA ÉLETÜNKET. „Életünkben szüntelen halál lesi léptünk”... — mondja egyik énekünk. Halálunk tudata meghatároz bennünket. Mint kapuzárás előtt, úgy fog el ben­nünket az idegesség, ha életünk rövidségére gondolunk. A ha­lál lehelete mohóságra és önzésre ösztönözhet. A hiábavalóság tudata megbéníthatja a cselekvő kezet. A feltámadás remény­sége viszont megerősít az élet győzelmének hitében, értelmet ad a szolgálatban szétosztogatott életnek, s kudarcok után is talpraállít Cserháti Sándor * E szócska: „í/r“ Húsvéti zavar Az evangélisták húsvéti elbeszélései először erről számolnak be. Arról a megzavarodásról, ijedelemről, megdöbbenésről és csodálkozás­ról, töprengésről és tanácstalanságról, ami azokat elfogta, akik a Jézus halálát követő harmadik nap kora reggelén a sírt; ahova a Mestert elhelyezték, felkeresték. A kegyelet és a gyász vitte a Jézus tanítványi köréhez tarto­zó asszonyokat a sziklasírhoz. Végtisztességet kívántak tenni a szeretett Mester meggyötört testének. Illatos olajokkal bebalzsamozni a kor szokása szerint. Legalább ideig óráig fel­tartani az enyészet úgyis megállíthatatlan munkáját. S íme, ahogy odaérnek: a kripta nyitva! El­gördítve a bejáratot lezáró kőlap. A hely ahová Jézust helyezték, üres. „Elvitték az Urat!” Ki tehette ezt és vajon hová rejtették a drága testet? Ez az első .— és az egyetlen gondolatuk. — S ezzel tulajdonképpen ugyan­úgy gondolkodtak, mint Jeruzsálem papi veze­tői, akik a templomőrség fegyvereseivel őriz­tették, az előzőleg hivatalos pecséttel lezárt sírt. Nehogy ellopják tanítványai és azt hi- reszteljék: feltámadott a halálból! — s ez az utolsó csalás rosszabb legyen az elsőnél. S amikor harmadnap reggelre valóban üres lett a sír, ezt a hírt terjesztették él „mind a mai napig”. A Jézus sírját felkereső asszonyok zavarát és döbbenetét csak fokozta az. hogy „angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy ő él” (Lukács 24,23). Nincsen itt! Feltámadott! Mit keresitek a holtak között az élőt! így hangzott az angyali szózat s ennek hírét vitték meg az ijedten szétrebbenő asszonyok a jeru- zsálemi szállásukon csüggedten és bénultan meghúzódó tanítványoknak. Lelkendező hfr adásuk nem talált hitelre. Balga mesének (Lu­kács 24.11) tűnt előttük ez a beszéd. „Nem hit tek,”' „kételkedtek”. — ez a tanítványok első válasza az üres sír hírére. A kételynek s csüggedt reménytelenségnek ezt a homálvát maga Jézus oszlatta el tanítvá­nyai szívében. Megjelent, szólt hozzájuk, asz­talhoz ült és evett velük — így beszélik el azt ami húsvét után történt, az evangélisták. Húsvéti bizonyosság töltötte így be a megzavart tanítványokat Hogy mi s hogyan történt azon a hajnalon, a harmadnapon, az számunkra hozzáférhetetlen. Isten titka. De ami azután történt, az hamaro­san köztudottá vált, mert kézzelfogható jelei voltak: a tanítványok hittek! Az üres sír em­léke elhalványult, — Pál apostol nem is emlí­ti. Jézus sírhelye nem lett zarándokhellyé, mint a Mohamedé. Mert a húsvéti híradás első fele: Nincsen itt!, éppen azt jelentette, hogy Jézust többé tér és idő korlátja nem ejt­heti rabul. A karácsonyi ének jóslata: „Világ kit bé nem foghata, most keblén tartja Mária” (133. énekünk 3. v.) most telt be. Jézus él, a halál zárai be nem rekeszthették. Él s ez azt is jelenti: Ür, végérvényesen és korlátlan hata­lommal, az az Ür, akinek már földi életében is nevezték. A tanítványok hittek, ez azt jelentette és abban nyilvánult meg, hogy erre az élő Jézus­ra rábízták az életüket és ez a hatalmas Ür igénybe vette és szolgálatába állította őket. Bezárkózó és elzárkózó riadt csapatból kiraj­zó, bátor és boldog sereg lettek. A húsvéti bi­zonyosság: Jézus él, Jézus Ür, útnak Indította őket, ki az életbe és fel a szolgálatra. Az élő Jézus átformálta az életüket. így leltek gyüle­kezetté, íg;; született az egyház, így kezdődött az egyháztörténelem. Most értették meg a nagy titkot — maga Jézus magyarázta meg ne­kik —, hogy mindannak, ami történt Isten akarata szerint kellett így lenni: a kereszt nem vég volt, hanem kezdet lett. A Mester, akivel eddig, néhánv éven át együtt vándorol­tak Palesztina tájain, még csak most kelt iga­zán útra velük. Térben: föld szélső határáig, időben- az idők végezetéig. Megbízatásuk és elhivatásuk égy világra szólt: hirdessétek az örömhírt minden népnek! A húsvéti bizonyosság örvendező hitében járó tanítványi sereg élete, az első gyüleke­zeté, volt az első és a legigazabb húsvéti pré­dikáció. S ma sincsen másképpen. Mert az élő Jézus ma is életformáié erő. az egyház, a hí­vők életén, szeretetén, örömén reménységén szolgálatán, békességén keresztül hangzik a húsvéti prédikáció. Meglátszik az egyházon, hogy élő Jézusa van. — meglátszik-e rajtunk a húsvéti bizonyosság, hogy az élő Jézus hitéből élünk? S életté, élet kenyerévé válik-e ez a hi­tünk a mindennapok asztalán? Dr„ Groó Gyula Sok rosszal leterhelt e kis szócska: úr. Oly­annyira, hogy egy időben megpróbáltuk a szó­tárunkból teljesen törölni — mindazzal a szen­vedéssel, nélkülözéssel és megaláztatással együtt, ami hozzátapadt az emberiség, közte népünk és nemzedékünk élete során. AZ ELSŐ HÜSVÉT IDEJÉN is volt ilyen rossz íze e kis szónak. Jelenthetett korbácsot és keresztet is, .rabszolgák ezreinek véres iz­zadtságát és igába hajtott népek sóhaját Pedig eredetileg valami mást jelenthetett: rendet, biztonságot és kenyeret. Aki hordozta, az felelősen viselt hatalmat azokért, akik rá voltak bízva. Jogot szolgáltatott és védelmet nyújtott, irányt adott és helyreigazított. Ha ritkán is, törten és meghomályosodva ezt is megtaláljuk a történelem színterén. Isten igéje megtisztítottan és magasztos szépségében emelte ki az emberi történelem bűneinek szennyéből és arra ruházta, aki egyedül volt méltó annak viselésére. Isten ne­vévé tette. Az ÜR Isten az, akinek minden hatalom a kezében van, mennyen és földön egyaránt, ö „rendelkezik” mindenek felett, ő biztosítja a létet, teret és célt mindannak, ami csak van. Köztük az embernek is. aki felett egyedül Ö az úr és akit a maga nevében úrrá tett a töb­bi teremtmény felett. AZ EMBER SZAMÁRA TEHAT ISTEN NE­VE: Ür — azt jelenti, hogy neki köszönhetem az életemet, a tudatomat, a kenyeremet, a he­lyemet, a feladatomat, a jelenemet és jövőmet, mindent és mindenkit, amim és akim volt, van és lesz. És ezért én neki köszönettel és felelős­séggel tartozom. így lehet az Űr neve számomra biztonsággá, erővé, céllá és reménységgé. De félelmetessé is lehet számomra, ha hálátlanná, engedetlen­né és hűtlenné lettem vele szemben. Van jo­ga. hogy büntessen és van joga. hogy elvegyen mindent, amim van — még az életemet is. Ha így néz az ember az ő Űrára. akkor ter­mészetes számára a parancsolat: Szeresd a te Uradat, Istenedet! — és érti azt is. hogy Lu­ther a Kátéban miért kezd minden parancsola­tot így magyarázni: Istent félnünk és szeret­nünk kell! A mi életünk és a többi emberé, az elsőtől elkezdve azonban arra mutat, hogy mi Istent nem tekintjük Ürnak Sem magunkra nézve, sem más teremtményeire nézve. Magunkra nézve úgy hogy kivonjuk magunkat akarata alól. más, tőle idegen és vele ellentétes indítta­tásoknak engedünk és nem akarunk néki szá- mo* adni önmagunkról. Másokra nézve úgy. hog« nem úgy bánunk velük és nem úgv ke­zeljük azokat, mintha azok Istenéi volnának, hanem zsákmánynak és ragadománynak te­kintjük, amely felett ml rendelkezünk, akik és amik felett mi uralkodunk — tetszésünk szerint védjük, vagy pusztítjuk és ezzel sem tartozunk számadással senkinek. A HÚSVÉTI EVANGÉLIUM azonban va gyot fordít e szó értelmén. Péter így prédikál az első pünkösd alkalmából Jézus Krisztus ke­reszthalálára és húsvéti feltámadására vissza mutatva: Isten ezt a Jézust... Orrá és Krisz­tussá tette. Azt a Jézust, aki az Urat, az Is­tent, az Atyát, mint ember is — mindig Ürnak tekintette, neki magát mindig alá ja rendelte, mindvégig engedelmes volt iránta, akaratát megvalósította. Embert és világot, kenyeret és virágot, otthont és felsőbbséget Isten ajándé­kának tekintette. Így bánt vele. így kezelte, így viszonyúit hozzá. Ilyen tökéletes ember­ként, tökéletes Fiúként vállalta magára a töb­bi ember, mindnyájunk hálátlanságának, en­gedetlenségének, hűtlenségének a következ­ményét. Az Ür Isten félelmetes hatalma rajta csattant megemésztő villámként. öt tette Isten Ürrá és Krisztussá a feltáma­dás hajnalán. Krisztus urasága azt jelenti, hogy rendelkezik azok felett, akik miatt, akik helyett és akikért meghalt. Van hatalma arra, hogy megbocsássa bűneiket, megtisztítsa in­dulataikat, helyére állítsa és célra irányítsa életüket. Minden jóval, élettel és üdvösséggel ajándékozza meg őket. Az Űr neve. Jézusé, amely most már egyenlő az Istenével, így lett számunkra újra biztonsággá, erővé, céllá és reménységgé, egyszóval: életté. Luther így vall erről a Nagy Kátéban a Má­sodik Hitágazat magyarázatában: „e szócska: Űr, egyszerűen annyi mint: Megváltó. Aki el­vezérelt bennünket az ördögtől Istenhez, a ha­lálból életre, a bűnből igazságra és megtart azokban.” A Hitágazat mondatai kifejtik — mondja Luther, „mit fizetett, mennyit fáradt és vállalt ö azért, hogy megnyerjen és hatal­ma alá vegyen minket” AHOGY A HÜSVÉT REFLEKTORFÉNYE most ráhull e két betűre: Ür. arról a hatalom­ról beszél, amely egyenlő az óvó mentő, meg­tartó és boldogító szeretettel. Húsvét fénye rá­hull a terített asztalunkra, a családunkra, bé­kénkre, a jövőnkre. Bizalomra és reménységre bátorít. De az ő urasága alatt megértem a felelőssé­gemet. azokért és mindazért, akiket és amit rámbízott. Az óvó, mentő, boldogító szeretet hatalmával szabad és kell szolgálnom néki. Sosem lehetek a körn vezetem ben olvan úrrá, ak! szenvedést, félelmet és halált oszt. Ahol ő gazdává tett. ott a rendnek a biztonságnak. a békének és örömnek — az életnek keli teret nyernie hogy ez a szócska: Űr. csak egyértel­művé váljék és az 6 dicséretét hirdesse. Mezősi György » * Elvitték ?—Elment!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom