Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-04-02 / 14. szám

* \ A nagy Együttmunkálkodó Még a hivő keresztyén em­ber is sokszor kísértésbe esik, ha arra, kell gondolnia, hogy mennyire más a mi helyzet tűnk, mint a tanítványoké volt. Nekik közvetlen emberi kapcsolatuk volt Jézussal, ve­le éltek és bátorította őket, ha hitükben megfáradtak. A test­be öltözött Ige, az ember-Jé­zus fogta kezüket és vezette őket az igazság és élet útján. De valóban ennyire magunkra hagyott bennünket Krisztus? Van akkor értelme annak, hogy hirdetjük a róla szóló evangéliumot, megkereszteljük a gyermekeket, emberek élnek az Űr szent vacsorájával és prédikáljuk a bűnök bocsána­tát minden ember üdvösségé­re? Krisztus feltámadása és mennybemenetele után olvas­suk Márk evangéliumának vé­gén ezt a szinte jelentéktelen­nek látszó mondatot: „Azok pedig kimenvén prédikálnak mindenütt, az Űr együtt mun­kálkodván velük és megerősít­vén az igét a jelek által, ame­lyek követik azt”. (Mk 16, 20) És ők prédikáltak. Hirdették az evangéliumot. Nyomában gyülekezetek és egyházak tá­madtak és az egész világ meg­ismerte azt a Jézust, aki ak­kor már testileg valóban nem tartózkodott itt a földön. Mert hitték azt, hogy a feltámadott Krisztus jelen van az általuk hirdetett evangéliumban és hi­telessé teszi azt. Hittek abban, hogy a mennybe ment Krisz­tus valóban elküldte a Vigasz­talót, aki elvezeti őket minden igazságra. Hittek abban, hogy ez a Vigasztaló, a Szentlélek hívta el őket az ige szolgálatára es küldi őket a világba az embe­rek közé, hogy bűnbocsánatot hirdessenek. Nem abban rejlik a mi nagy nyomorúságunk, hogy Krisztust nem tudjuk testileg közöttünk, hanem hogy nem hiszünk az evangéliumnak, amely arról szól, hogy Krisztus feltámadott és mennybe ment az Atyához. Nem hiszünk igazában abban, hogy elküldte a Vigasztalót, a Szentlelket, hogy elvezessen bennünket is minden igazság­ra. Nem hiszünk szilárdan ab­ban, hogy bennünket is ez a Szentlélek hívott el az evangé­lium által, hogy az ö nevé­ben, az Ő erejével és az <5 hi­teles ígéretével hirdessük az embereknek a bűnök bocsá­natát testi és lelki üdvösségük­re! Nem vagyunk egyedül! A feltámadott Krisztus velünk van. Mindenütt jelen van, ahol felhangzik az evangélium örömüzenete. És aki hisz ab­ban, hogy őt a Szentlélek hív­ta el az evangélium által az ige hirdetésére és hallgatására, az minden tettét abban a tu­datban teszi, hogy a feltáma­dott Krisztus előtt kell azo­kért felelnie. Az csak Vele együtt tud gondolkodni és Vele együtt tud munkálkodni az anyaszentegyház dolgában és világi hivatásában is. A keresz­tyén ember nem mozog légüres térben, mert vele van Krisztus, aki Isten személyes ajándéka kimondottan az ő számára, ahogyan Luther ezt a gondo­latot olyan sokszor elmondja húsvéti igehirdetéseiben. Húsvétot és pünkösdöt, a fel­támadott Krisztust és az Atya jobbján ülő Krisztust a hit' so­hasem választja el egymástól. Erről tesz bizonyságot a Szent­lélek munkája és erről kell bi­zonyságot tennie minden ke­resztyén embernek életével és gondolataival. A feltámadott Jézus dolgozik személyesen a hirdetett igében és munkálja azt, hogy az ige nem tár vissza üresen, hanem elvégzi, amiért elhangzik. Ezért hatékony a bű­nök bocsánatáról szoló örömhír, mert a feltámadott Krisztus maga oldoz fel a bűn megkö­töttségeiből, hiszen önmagát ál­dozta fel azért, hogy mi szabad emberekként éljünk. Mert nála a szó és a tett mindig együtt van! Ez a feltámadott Krisztus vállal velünk közösséget az úr­vacsorában és a keresztségben. De nem a gőgös keresztyének­kel, akik csak azért hajtják le fejüket úrvacsora osztása köz­ben, hogy az emberek lássák Felta rtózta tjük. vagy rendelkezésére állunk ? Az élő Krisztus nyilvánvaló­oá az egyházon keresztül lesz a világban, isten nyomai még felvillannak az egyházon kí­vül is, a nem keresztyén vál­tásokban, vagy.másutt, ahol az íz ő valóságát megsejtik em­bereik. Krisztusnak azonban a keresztyén egyházon kívül nincsenek fényjelei. Egyedül a keresztyénség tanúskodik — nem pusztán szóval, tanítással, hanem egész létével, minden eletmegnyilvánulasával —- ar­ról, hogy az egykor élt názáreti Jézus feltámadt a halálból, él s embereket a XX. században is meggyőz szeretetéről, megváltó erejéről, mindeneket átfogó hatalmáról. Ha nem lenne egy­ház, az élő Krisztusról nem sejthetnénk semmit. Még tovább visz, egy elgon­dolkoztató újszövetségi meg­jelölés az egyházról: „Krisz­tus teste”. S ez nem hasonlat, hanem annak a valóságos, bár csak hittel felfogható tény­nek emberi módon való kö­rülírása, hogy a láthatatlan Krisztus látható megjelenési formája a földön az egyház. A feltámadt Krisztus az egyház­ban ölt testet. Az inkamáció. a megtestesülés nemcsak Jézus születésére és földi életére jel­lemző haláláig: őbenne Isten testté, emberré lett. A kará­csonyi csoda az első pünkösd óta másképpen folytatódik: Krisztus immár nem emberi alakban jár-kel a világban, ha­nem az egyház működésében ölt testet. Az egyes hivő amber, az is­tentiszteletre összegyűlő és a hétköznapokban szétáradó gyü­lekezet, a sok különböző ke­resztyén egyház, teljes széles­ségben pedig az egész keresz- tyénség a földön az élő Krisz­tus „kezévé”, „szájává”, „lá­bává”, válik az emberiségben. A keresztyénség minden fo­gyatkozása, belső hitetlensége és széttöredezettsége ellenére, az anyaszentegyház részecskéin és egészén át maga a feltámadt Jézus Krisztus cselekszik a vi­lágban. Cselekvése kettős. Hitet éb­reszt, az örök élet reménységé­vel együtt az igehirdetés által. Ahol bizonyságtevő szó hang­zik fel Róla szószéken vagy a mindennapok során, ott az ő teremtő igéje dolgozik a lel­kek mélyén. És folytatja meg­sokszorozódott méretben az egykori földi életében elkezdett szeretetmunkáját is az emberi élet bajainak megszüntetésé­re egyes személyek és az em­beri közösségek sorsában. Az élő Krisztus tevékeny szerete- tének segítő ereje nyilatkozik meg a hivő keresztyének és a keresztyén közösségek, gyüle­kezet, egyház, egyházak mun­kálkodása révén az élet egyes rászoruló elesettjei felkarolá­sában, de nagyobb összefüggé­sekben is. Hívők, egyházak-be­kapcsolódása a nép és népek társadalmi, gazdasági, egész­ségügyi, kulturális, politikai kérdéseinek megoldásában az az észrevehető mozdulat, ame­lyet az élő Krisztus végez a történelem, a jelenkor kereté­ben a jó megvalósításáért az emberiség életében. Érezzük-e, úgyis mint hi­vő keresztyének és úgyis mint egyház, mint gyülekezet, a szépségét és a felelősségét an­nak a valóságnak, hogy sza­vainkban, magatartásunkban, istentiszteletünkben, prédiká­ciónkban, korunk gondjaiban és reményeiben való osztozá- sunkban, az egyéni, társadal­mi és politikai diakóniában, te­hát a kis és nagy méretű em­berszolgálatban a láthatatlan Krisztus mutatkozik meg a ma élő embereknek és jár ál­dásával az emberiség jelené­ben?! Izgalmas kérdés, hogy az egyházak az egyes országok­ban és világviszonylatban gát­lói-e a rajtuk keresztül a vi­lágban megjelenő Krisztus­nak, vagy pedig rendelkezésé­re bocsátják magukat a Feltá- madottnak! Ezt a kérdést min­den hivő magának is tegye fel. Tudjuk, hogy Krisztust nem szoríthatjuk be az egyház ha­tárai közé, hiszen az ő látha­tatlan áldó munkája messze tűi terjed a keresztyének mű­ködésén a földön, sőt hitünk szerint az egész mindenséget betölti ő. Az egyház hivatása azonban éppen az, hogy Isten mindeneket átfogó szereteté- nek. Krisztus korláttalan mun­kájának „látható” eszköze le­gyen a maga helyén. Nem szabad, hogy elcsüg­gesszen bennünket alkalmat­lanságunit tudata. Az egyház mindig csak törten, gyengén és nem teljesen lesz az élő Krisztus szerető hatalmának, jót és üdvösséget munkáló aka­ratának a kiábrázolója. A ke­resztyénség története szomorú tanúsága ennek. De nem min- egy, hogy mennyire tudjuk fel ismerni és oda szánni magun­kat Krisztus jelenléte eszkö­zeiként korunkban. A középkori Kristóf-legen­da így lesz mai valósággá. Egv gyermeket visz át a folyón Kristóf, s közben tapasztalja, hogy az egész világ Urát viszi a vállán. Az egyház Krisztus- hordözó, korunk szituációjá­ban, az egész világ javára! Veöreös Imre mímelt alázatosságukat, de be­lül talán önző, önhitt és elbi­zakodott emberek, akik minden „publikánusnál” különbnek tartják magukat. Mert a bűn­bánat az öröm átélése. Azé az ujjongásé, hogy van nekem is feltámadott Krisztusom, engem is hív, verbuvál és noszogat a' Szentlélek, hogy cselekedjem annak akaratát, aki elhívásra méltatott. A húsvéti hit, az a hit, hogy van Krisztus, aki velem együtt munkálkodik és én vele, hogy van Vigasztaló, van Szentlé­lek, az Ö Leieke, aki által hív­ja és gyűjti, megvilágosítja és megszenteli az én életemet is, ez a hit nem beszűkíti, hanem kitágítja látóhatáromat. Meg­látom a közeli és távoli test­vér életében azt, aminek Krisz­tus szerint nem kellene lennie. Meglátom azt, hogy az egész világ gondja az én gondom, az egész emberiség holnapja és békéje az én békességem is! Húsvéti hittel követem és cse­lekszem akaratát, mert ő él és vele együtt én is neki tetsző életet akarok élni. D. dr. Pálfy Miklós Mi is... Temetőket járva szembeöt­lő különbségeket láthatunk. Vannak sírok, melyek gondo- zottsága sűrű látogatásról árul­kodik, mások pedig kopár el­hanyagoltságukkal azt hirdetik, hogy régen elfelejtették már azt, akit magukba zárnak. Mintha még a halálban is kü­lönbségek lennének ember és ember között. Pedig tudjuk jól Luther ismert szavaival: „az ítélet napján engem és minden holtat feltámaszt...” E tekintetben nincsen különb­ség, ez mindnyájunk jövője, Isten ígérete szerint. A FELTÁMADÁS KÉRDÉ­SÉVEL azonban, mint Isten valamennyi ígéretével, már életünk során foglalkoznunk kell és tisztáznunk magunkban reménységünket, vagy remény­telenségünket. Sokan azzal há­rítják él maguktól e gondol­kodást, hogy nem érnek erre rá, az élet feladatai teljesen le­foglalják erejüket s gondola­taikat. Pedig Húsvét ünnepé­nek világraszóló üzenete, öröm­híre azért él századok s ezre- dek óta, hogy az élet feladatai közepette kimeríthetetlen bel­ső erőforrást adjon a múlandó­sággal küzdő embernek. Mi is feltámadunk ... Én is feltámadok . .. E vallomás le­het húsvéti ünneplésünk csúcs­pontja! — A gyermek, ha test­vére vagy barátja kap vala­mit, kiabálni kezd: „Én is, én is!...” Ha rosszat csináltak és büntetés van kilátásban, ak­kor inkább így kiált: „Én nem. én nem ...” Megrázó tragédiá­ról számoltak be az újságok nemrégen: Peru fölött lezu­hant egy repülőgép és kilenc- ven-egynéhány utasa közül egyetlen diáklány maradt élet­ben. Amikor magához tért, ká- bültan és súlyos sérülések- okozta fájdalommal járkált az őserdőben, kereste anyját és utastársait. Hamarosan rájött: senki nem maradt életben, csak ő... Megrázó élménye bi­zonyára végigkíséri majd egész földi életében. Ez váratlan, tra­gikus katasztrófa volt. Vannak azonban elkerülhető katasztró­fák is. Döbbenetes erejű doku- mentumfilmet játszanak a filmszínházak, „A világ szégye­ne” címmel. Az emberiség leg- nyomorultabbjairól, éhhalállaL elkerülhető betegségekkel kü&z- ködőkről peregnek a képek. A keresztyén ember ne mondja: „jó, hogy én nem tartozom e nyomorultak közé”, hanem te­gyen meg mindent, hogy ők is élhessenek e földön, emberi életet! — A halálban azonban már egyformákká válunk. Mindegy hogy embertelen kö­rülmények és éhezés, vagy ép­pen a modem élet túlié jlettsé- ge és túltápláltság okozta-e a halált. Az ítélet Istené. De az öelőtte való megállást senki nem kerülheti el. Jézus kortáx- sai is vitatkoztak errőL Az egyik zsidó vallási csoport szentül hitte és vallotta, hogy lesz feltámadás. A másik ki­nevette e nézetet és azt hir­dette, hogy az élet földi befe­jezése mindennek a lezárása. És ekkor szólt közbe maga Isten: « „ÁMDE Krisztus feltámadt a halottak közül és első zsen­géjük lett azoknak, akik el­aludtak!” (1 Kor 15, 20) Ez az „ámde” szócska cáfolhatatlan felelet minden kétségeskedő- nek. Ez nem elveken alapuló állítás, hanem az élet valósá­ga. A teremtés óta a legna­gyobb csoda, Isten/legnagysze­rűbb beavatkozása az élet me­netébe! És nem olyan csoda, mely „három napig tart”, ha­nem olyan éppen, mely a ha­lál három nehéz napja után kezdődött és tart mindaddig, amíg Isten ígéretét betölti és az „első' zsenge” után feltá­madnak mindazok, akikért Jé- zuís eljött élni, meghalni és fel­támadni. Vagyis az egész em- bervüág, én is, mi is ... KRISZTUS NÉLKÜL A FELTÁMADÁS gondolata fé­léimet ébresztene, hiszen lep­lezetlen találkozás lenne gyar­ló önmagunkkal, bukásainkkal, mások által sem ismert bű­neinkkel, kétségeinkkel. Krisz­tussal azonban a feltámadás gondolata Isten irgalmasságá­nak és szeretetének végső ki- teljesedése és minden félelem megszűnése a benne hivő em­ber számára Figyeljünk hát életünkben már erre a Krisz­tusra, vegyük észre, hogy <5 ajándékait nem a feltámadás napjára tartogatja, hanem már most osztogatja, bőséggel, azért, hogy a „szeretet legyőz­ze a félelmet” már itt is. Marad azonban még egy nyomasztó kérdés bennünk. Miért olyan nehéz a feltáma­dás öröméről beszélni súlyos betegséggel küszködőknek, hal­doklóknak? A küzdelmeiben is szép élet miért válik éppen a végén, az Isten hatalmába való átmenet pillanataiban gyakran terhessé, csúnyává, korábbi hi­téhez, emberségéhez méltat­lanná? Pál apostol így felel: „elvettetik ékesség nélkül, fel- támasztatik dicsőségben; el vet­tetik erőtlenségben, íeltámasz- tatik erőben”. (1 Kor 15, 43) Húsvétkor távlatot nyit előt­tünk Isten. Nem a sebeket kell látnunk Jézus kezén és lábán, hanem azt. amit a hitetlenke­dő Tamás lát akkor, amikor le­hajtja fejét és úgy suttogja: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20, 28) KRISZTUS FELTÁMADOTT — MI IS FELTÁMADUNK! 0 él, mi is élni fogunk! Ez a bol­dog húsvéti felismerés adhat erőt mindnyájunknak, hogy már itt a földön minden erőnk­kel, tehetségünkkel és hi­tünkkel az életet szolgáljuk. S ha erőink s időnk elfogy, ak­kor se veszítsük szem elől so­ha, hogy mit készített Isten az öt szeretőknek! Szirmai Zoltán Egymásnak hátat fordító „szentek“? SZÁMTALAN OLYAN SZERVEZET van ma, amely­nek az a célja, hogy emberek kisebb nagyobb csoportját egy­ségbe tömörítése, a nagy világ­szervezetektől egészen az egy község népét részben vagy egészben összefoglaló szövetke­zetekig. Ez az egységre való törekvés azonban távolról sem a divat kérdése, hanem korunk parancsa: létkérdés! A mai emberre világviszonylatban ugyanúgy, mint helyi keretek között olyan súlyos feladatok nehezednek, hogy azokat csak összefogással lehet megolda­ni. Mert az egyes ember sor­sa egyre feszesebb szálakkal fonódik bele az emberiség kö­zös sorsába. Ahogyan egy kö­zösségen belül a gazdasági vagy kulturális kérdéseket csak váll­vetve lehet megoldani, úgy például Európa biztonsága és jövője is valamennyi európai nép közös erőfeszítését igény­li, a béke ügye pedig az egész emberiség feladatává lett, mert a népek szoros egymásra utaltsága miatt csak mint az egész világ békéje képzelhető el. SÚLYOS ELLENTMONDÁS­NAK érezzük ezzel szemben azt, hogy a keresztyénség szin­te reménytelenül messze van az egységtől. Minden egyházi közösség külön-külön hiszi és vallja, hogy „egy az Ür, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunknak Atyja”, és egybehangzóan valljuk, hogy az egyház, a „szentek közössé­ge” is egy és egyetemes. Ez a hitünk, a valóság pedig szét- szakadozottság. Nem vigasz­talhatjuk magunkat azzal, hogy a keresztyénség túlnyomó többsége néhány nagy egyház keretei között él, mert ezek a nagy egyházak egymástól még merevebben elkülönülve él­nek. Jó volna, ha „csak" há­tat fordítanának egymásnak! Évszázadokon át szemben áll­tak egymással, nemcsak vitáz­tak, hanem emberek egziszten­ciáját érintő, sokszor vérig me­nő harcban álltak, és nyütan vagy rejtetten ma is folyik kö­zöttük a kötikurrencia-harc. A KERESZTYEN EGYSÉG gondolata viszont talán ép-, pen ezért vált a huszadik szá­zad egyháztörténetének egyik legtermékenyebb eszméjévé. Az ökumenikus mozgalom va­lóban olyan arányokat öltött, amilyenre talán sohasem volt példa az egyház történetében, és elvitathatatlan eredménye az, hogy sok egyház amely azelőtt elzárkózott egymástól, most legalább beszélő viszony­ba került egymással, sőt még sok jelentős közös akcióra is van példa. Mégis egyre súlyo­sabban merül fel az a kérdés, hogy milyen célt szolgál o ke­resztyének kisebb vagy nagyobb összefogása? Eg}'Ott akarnak hátat fordítani az emberiség létkérdéseinek, hogy valami külön keresztyén megoldást képviseljenek az egész világ számára? Vagy együtt akar­nak szembefordulni a nem hí­vőkkel olyan kérdésekben, amelyekben minden ember kö­zös összefogására volna szük­ség, bármilyen hitet vagy vi­lágnézetet vallanak? Ebből a szempontból az ökumenikus mozgalmak nemegyszer csa­lódást is okoztak az utóbbi években. REMÉNYSÉG SUGARA ve­tődik mégis a keresztyén egy­ségtörekvésekre húsúét felöl. Mert a Feltámadott világosán megjelöli az ökumenizmus célját, azt a feladatot, amely­ben össze kell fognunk, amikor ezt mondja: „És lesztek né­kem tanúim Jeruzsálem lói egészen a föld végső ha táráig!” Kétségtelen, hogy ennek a programnak a .megvalósítása akart lenni az a missziói világ­konferencia 1910-ben, amely meghirdette a keresztyen ösz- szefogást az egész világ evan- gélizására egyetlen nemzedé­ken belül, és ezzel a modern ökumenikus mozgalmak el­indítójává lett. Az élő Űr Jé­zusról való tanúskodás értel­mét azonban leszűkítjük, ha azt egy világméretű missziói térítő kampánnyal azonosítjuk. A tanú valóban beszél: azt mondja, amit látott és hallott Az apostolok is, mint szem- és fültanúk tesznek bizonyságot Jézus életéről és tanításáról, haláláról és feltámadásáról, a következő nemzedékek pedig az apostoli ige továbbadásával, az evangélium hirdetésével tesznek bizonyságot az élő Krisztusról. Az apostoli tanús­kodás azonban több, mint a látottak és hallottak elmondá­sa. Mert a Feltámadottal való találkozás nemcsak az evangé­lium hirdetésére való külde­tést jelentette. Jézus feltáma­dása azt is jelentette, hogy az az út, amelyen ö járt, nem végződött a kereszten kudarc­cal, hanem Isten igazolta a fel­támadással mint helyes és igaz utat. Ezért a tanúk tanúskodá­sa nemcsak beszéd, sőt nem Is elsősorban beszédet jelen tett, hanem azt, hogy együtt ráálltak arra az útra, ame­lyen Jézus járt. Az ő útja pe­dig a világba vezetett, hogy odaszentelje önmagát a világ életéért. HÜSVÉT FÉNYÉBEN ar. ökumeni zmus nem lehet más. mint olyan „Szentek közössé­ge”, akik azért keresik egy­mással a közösséget, hogy Krisztus követésével tanús­kodjanak az élő Űrről, és úgy „szentek”, hogy önmagukat szentelik a világ életéért. Dr, Prőhle Karoly EGYHÁZZENEI ÁHÍTAT lesz április 1-én, nagyszombaton este 6 órakor a kelenföldi templomban (Bp., XI., Bocskai út 10.) Előadásra kerül: Purcell két fantáziája, Werner: Simfonia da chiesa, Corelli: Sonata da chiesa. Közreműködik a gyülekezet énekkara. Vezényel: Sulyok Imre. Felvétel a Teológiai Akadémiára Evangélikus egyházunk lel­készeinek kiképzése a buda­pesti Teológiai Akadémián tör­ténik. Akik a Teológiai Akadémiá­ra felvételüket óhajtják, fel­vételi kérvényüket — az Aka­démia Felvételi Bizottságához legkésőbb május 25-ig küld­jék meg az Akadémia dékáni hivatalának. (Budapest, VIII., Üllői út 24. II.) Az akadémiai felvételi kér­vényhez a következő okmá­nyokat kell mellékelni: 1. szü­letési bizonyítvány, 2. a leg­magasabb iskolai végzettség bizonyítványa (az érettségi le­tételét utólag kell igazolni), 3. helyhatósági vagy más bizo­nyítvány, amely a kérelmező lakását, szociális helyzetét, szüleinek foglalkozását és kere­setét, illetve szociális viszo­nyait feltünteti. 4. orvosi bizo­nyítvány (részletes), 5. keresz­telési bizonyítvány, 6. konfir­mációs bizonyítvány, 7. részle­tes önéletrajz, mely feltárja a kérvényező családi és társadal­mi körülményeit, valamint, a lelkészt szolgálatra jelentkezés okait, 8. esetleg egyházi mű­ködésről szóló bizonyítvány. A felvételhez szükséges továbbá az illetékes lelkésznek és eset­leg még a vallástaníto lelkész­nek részletes bizonyítványa, mindenesetre annak a lelkész­nek a jelentkezőt részletesen jellemző bizonyítványa a lel- készi pályára való alkalmassa­gáról, aki a folyamodónak a legutóbbi években lelkipaszto ra volt. Ezt a lekészi bizonyít­ványt a lelkészi hivatal a kér­vénnyel egyidejűleg küldje meg külön levélben, közvetle­nül az Akadémia dékánjának címezve. Az okmányokat ere­detiben kell beküldeni, de in­dokolt esetben hiteles máso­latban is lehet mellékelni. A másolatot „egyházi használat­ra” megjelöléssel egyházközsé­gi lelkész is hitelesítheti. Az akadémiai tanulmányi idő öt esztendő. Az Akadémia leányhallgató­kat is felvesz, akiket azonban elsősorban a diakóniai szolgá­latban kíván foglalkoztatni az evangélikus egyház. Tanulmá­nyaikat az Akadémia ennek megfelelően irányítja. Az Akadémia hallgatói köte­lezően lakói a Teológus Ott­honnak, ahol lakást és teljés ellátást kapnak. A jó tanulmá­nyi eredményt elért és rászo­ruló hallgatók ösztöndíjban sm részesülhetnek.,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom