Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-10-31 / 44. szám

Isten indít cselekvésre Reformáció Két igehely kerül felolvasásra gyülekezeteink előtt.. Oltárt igeként Máté evangéliuma 22-ik részéből, a királyi mennyegző példázata; szószéki igeként, Pál apostol intelme: Félelemmel és rettegéssel munkáljátok tídvösségteket: mert Isler az, aki ■munkálja bennetek az akarást is és a véghezvitelt is jótetszés­ből”. Világossá válik az ige üzenete: Az em,ber, aki a napi élet el­foglaltsága között meghallja a Bibliából Isten szavát, annak a külső élet minden jelensége félelmetesen elkötelező kihívás­sá válik. Megvilágosodik ugyanis előtte, hogy Isten indítja szívét állásfoglalásra, cselekvésre környezete es kortársai gondjában. Reformáció hetében természetes, hogy Luther Marton alak­ja és nagyszerű helytállása jut eszünkbe. Luther észrevette, hogy Tetzel barát, a bűnbocsátó cédulák ürügyén, becsapja az ébredő lelkiismeretű embereket és csupán csúnyán megko­paszt ja, utolsó fillérükből kiforgatja a hit dolgában járatlan embereket (nem kell igehallgatás, bűnbánat, gyónás, csak — pénz!). Öérettük. ugyanakkor a hit becsületéért fogott tollat, fogalmazta meg és szögezte ki híres 95 tételét, amivel az egy­ház reformációjának ügye közgonddá vált. Változnak a korok, a gondok, á kihívó élethelyzetek. Van azonban egy szembeötlő azonosság a nagy keresztyén szemé­lyiségek életében: Pál apostol, Assziszi Szent Ferenc, Luther Márton, Schweitzer. Albert és a ma élő prófétai látású elhi­vattak, világosan felismerték, mi az korukban és környeze­tükben, de saját magukban is, ami gonosz Isten előtt Ma köztudott dolog, hogy a fél világ éhezik. Ezt egyes gazdag államok — tanulatlanság meg elavult struktúrák révén — igyekeznek minél tovább megőrizni, hogy kizsákmányol­hassák őket. Ahol a, nép mar nem akarja tűrni kizsákmányo­lását — legyen az Korea, Kongo, Vietnam, az arab világ, vagy Dél-Amerika —, vagyis Földünk bármely részén: ott ez az érdek zsoldost állít, fegyvert szállít, háborút provokál, vagyis mérhetetlen szenvedést zúdít e szerencsétlenekre... Folytat­hatjuk: bőrszín szerinti megkülönböztetés, színesek üldözése, hajtóvadászat a kinyílt szemű emberekre; vallási ellentétek szítása, sok milliós menekült tömegek a pusztulás kapujában. Lehet-e azt mondani erre, hogy ez „véletlen”, „Isten csapása", nincs orvossága? Igenis van! Tanítani kell az elmaradottakat, munkaeszközt adni a kezükbe, tervgazdálkodásra szoktatni őket, termelésüket bekapcsolni a világgazdasági vérkeringésbe, a szük­séges anyagi eszközöket pedig a fegyverkezés csökkentéséből kell előteremteni. Sokan azt mondják: „Ez nem vallási kérdés! Nekem a lélek gondjával kell törődnöm!... Hát feléjük is szól az Ige: „Na­gyon vigyázzatok, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üd- vösségtekét". „Munkáljátok”, — régebbi fordítás szerint: „vi­gyétek végbe”, vagyis az Isten akarata éppen nem bénító. Ami visszafog a diakóniától, nem a pietas hangja az, hanem a rosszértelmű pietizmusé, a jerikói út farizeusa és papja tettek igy, akik a mások gondját elkerülve siettek Isten elé. Igen, ez az, amikor nem szojnngunk a testvér elveszthetése, az idő és alkalom visszahozhatatlansága, az Isten ítélete miatt. Ke­resztyén felelősségünk ezt hangsúlyozni tétovázó testvérek üdvösségéért, a hit egyenességéért, az Egyház becsületéért, a vilá,g és minden ember javáért... Nézzünk szembe a kérdéssel: Honnan ez az indíttatás? Az ige szavát bennem, a költő szavaival élve, „visszhangozzák hangos szívverések”. Isten az, aki munkálja bennünk az aka­rást is, a cselekvést is, mert neki ez tetszik. Igen, Isten végez­te el, hogy ma az ige akarásra és cselekvésre indítson. A Szentlélek csodálatos műhelyében, az egyházban, a gyü­lekezetben formálódnak Krisztus arculatára, a cselekvő sze­retet, vagyis diakónia formájában tanúskodó emberek, égő lelki­ismeretű megszólítottak, akik tudják, mi a vőlegény ízlése, szán­déka és akarása. Hogy senki el ne vesszen és mindenkin legyen menyegzői ruha, ami az Írás szerint — „a szentek igazságos cse­lekedetei”. Jézus erre a cselekvő tanúskodásra bíztatott! Az emberi rászorultság számláját akkoriban az angyalok, az árvák és özvegyek sorsán vezették. A kiszolgáltatottság a vi­lágban elsősoron közösségi síkon érzékelhető, mint ami a társa­dalmi osztályok, népek, fajok fokozatnál tart. Ezért hangsúlyos a nemzetközi élet és a társadalmak diakóniája! Copperfield Dávidok és Twist Olivérok a mi magyar társadalmunkból ki­koptak már — a valóban kiszolgáltatott gyermekek, testileg és lelkileg sérültek pedig, egészségügyi gyermek-otthonokban, szereteiházakban vannak gondos ápolás alatt. Irántuk és öreg­jeink iránt is növekszik felelősségérzetünk, amikor az egyház, ugyanúgy mint államunk, egyre többet áldoz emberi jósor- sunkert. Az ilyen irányú gyakorlati ténykedésban nagyon kö­zel, szinte csaknem testvéri közelségbe jutunk Isten sokféle felfogású és indíttatású gyermekei, akik a szolgálatban ki­formálódott megbecsüléssel segítjük egymást a gyakorlati cél — minden ember java felé ... Részletek Virágh Gyula esperes rádióban elhangzott igehirdetéséből Az evangélium és betű szol­gálata a reformáció idején sa­játosan egybeesett. Ha erről van szó, azonnal a legnagyobb tény jut eszünkbe: az evangéliumot a szó szoros értelmében a nép nyelvén hir­dette. A „nép nyelvére fordí­tás”, ez a hallatlan újítás nem a régi kulturális kincsek lebe­csülését és elvetését jelentette. Idevág Luther Mártonnak „A német mise és az istentisztelet rendje” című írása néhány mondata: „Én a latin nyelvet semmiesetre sem akaróm az istentiszteletből egészen kikü­szöbölni, mivel én mindenben az ifjúság érdekét nézem. S ha módomban volna ... vasárna­ponként felváltva mind a négy nyelven, németül, latinul, gö­rögül és héberül volna mise, éneklés és olvasás. Én egyálta­lán nem tartok azokkal, akik csak egy nyelvért rajonganak s a többieket megvetik. Én bi­zony szeretnék olyan ifjúságot és népet nevelni, amely idegen országokban is hasznára tudna lenni a Krisztusnak s idegen emberekkel is tudna beszélni.” A reformáció, legalább is an­nak lutheri iránya nem vetette el a régi kulturális kincseket, 3 a „nép nyelvén beszélés” nem azt jelentette, hogy engedni akart korának akár a legma­gasabb műveltségi színvonalá­ból valamit is. Jó, ha az érem­nek erre az oldalára is gondo­lunk, amikor a reformáció kulturális szolgálatáról beszé­lünk. A legnagyobb, legdöntőbb lépés a Bibliának, istentiszte­letnek, énekeknek, nemzeti nyelvre fordítása volt. Előbb idézett írásában így folytatja Luther: „A második: a német mise s istentisztelet, amiről most akarunk szólni, amelye­ket az egyszerű nép kedvéért kell létesítenünk.” Egy másik könyve megjelenésével kap­csolatban így ír egy barátjá­nak: „Nem is félek többé, sőt már kiadom a népnek szóló könyvemet a pápa ellen az egyház reformálásáról.” Ezért születtek meg német nyelven a könyvek, írások, melyeket népének szánt, többek között a Kiskáté és a Nagykáté. Mind­ezekkel és hasonló írásokkal hatalmas lendületet vett a nemzeti nyelv és kultúra a re­formáció országában. Amikor azonban a „nép nyelvéről” beszélünk, még többre js gondolhatunk. Lut­her sohasem általában beszélt Turmesei Erzsébet : ..Egy csoda útban van feléd!“ Vigasztalásul bánkódó édesanyának „Egy csoda útban van feléd! - — írta valaki messziről bátorító levélben. S aggódó anyai szíved tele lett boldog reménnyel, mintha már hallanád a csoda közeledő lépteit, mintha már a küszöbön sejtenéd: Búcsúztunk. Vitt a vonat. Rád gondoltam. A bánatodra. A levélre. S vonatom kereke folyvást azt zakatolta: „Egy csoda... egy csoda . egy csoda útban van feléd!” De hadd írjak most én Is levelet, s beszélgessek benne veled. Hadd írjam meg, hogy tévedés: egy csoda kevés! Nem egy, hanem száz és számtalan, mindannap új csoda van útban feléd! Hogy letörölje könnyed, hogy kútja legyen erőnek, örömnek, szolgálatnak, bizakodásnak, teherbírásnak, megbocsátásnak, megoldhatatlan kérdéseidre váratlan megoldásnak! Jézus Krisztus nyomában mindennap új csodák földje nyílik eléd, száz és számtalan, mindennap új csoda van útban feléd! Bár hittel hinnéd, és soha, soha ne felejtenéd! 1971. Reformáció hava Hiszem a bűnök bocsánatát Négy évvel ezelőtt, ami­kor a reformáció megindulá­sának 450 éves jubileuma volt, sokat foglalkoztunk Luther Mártonnal, munkásságával, a reformáció ügyével, tanításá­val és hatásával. A reformátor 1517-től 1521-ig nagy utat tett meg, vele együtt az ügy is, melynek zászlaját kibontotta. Ez idén néhány cikkben, meg­ismételve az előzményeket is, a reformáció jelentős vívmányai kapcsán elevenítjük meg a re­formátor életét. Egy-egy mozgalomnál a leg- izgalmasabb pillanat az indu­lásnál van. De vajon rögzíthe­tő és megragadható-e egy drámai pillanat akkor, ha egy mozgalom fejlődés eredménye, vagy a mozgalom elindítója is fejlődésen ment keresztül? Luther Márton életében éppen ezért nehéz egy adott pilla­nathoz rögzíteni a reformáció ügyét. Életének az a szaka­sza, amely döntő ebből a szempontból, „különös fejlő­dés” eredménye. Erre a sza­kaszra kiváltképpen áll, hogy a Szentlélek Úristen formálta és alakította, hogy alkalmassá tegye ügyének végrehajtására. Ezért találunk sokszor ellent­mondást és bizonytalanságot életében és ezért lehet az utó­kornak olyan sokféleképpen kiértékelni cselekedeteit. Az bizonyos, hogy a vívódó, üdvösségét kereső „hűségesés lelkiismeretes” szerzetes nem külső indítékok alapján jutott el az igazság útjára* noha a középkor minden eresztékében recsegett és ropogott és az égen új eszmék villámfényei cikáztak. Az egyháznak, a hitnek, a vallásosságnak a te­kintélye azonban egy vékony társadalmi rétegtől eltekintve még érintetlen volt, s Luther véletlenül sem tartozott ehhez a vékony réteghez. A közép­kori egyházat a századok so­rán kialakult dogmák kormá­nyozták s alig akadtak olya­nok, akik e dogmák igazságá­ban kételkedtek volna. Ha egyházon belük vagy kívüliéi is léptek kételkedők, az egy­ház roppant erejével találták magukat szemben, s egyetlen mozdulatával ajkukra fa­gyasztotta a szót. Húsz elret­tentő példája lebegett a kö­zépkori levegőben. De az az ágostonrendi ba­rát, a szász bányász családból származó szerzetes, valóban a cellák nyirkos mélyén vívó­dott olyan kérdésekkel, me­lyek görcsei megakadályozták az üdvösség bizonyosságának megszerzésében. Bűnbocsánát- hoz jutni, a fenséges, hatal­mas Isten sít'ne előtt igazként megállni, minden vallásos H- vő ember legolthatatlanabb vágya volt. Ez a kérdés so­dorta Luthert is olyan vizek­re. ahol szükségképpen tá­madta meg a középkori egy­ház alaptanítását. Ezért a re­formáció bűnbocsánatról szó­ló tanítása a hit legmélyébe nyúló vitával vette kezdetét. A vita valahol „belül” kez­dődött, de 1517-ben az „utcá­ra került”. És talán így ért­jük meg 1517. október 31. je­lentőségét. Az ekkor witten­bergi egyetemi tanár 95 tétel­ben, ahogyan akkor mondták, tézisben támadta meg a bűn­bocsátó cédulákkal való visz- szaélést. De hát mik is voltak azok a bűnbocsátó cédulák? Az egyház minden időben a bűnbocsánat feltételeként meg­bánást és javulást követelt. Viszont régi gyakorlat volt az is, hogy önsanyargatás, áldo­zat és töredelem külső jelei kísérjék a megbánást. Az „ál­dozat” kérdése lassan eltoló­dott és új területek nyíltak kifejtéséhez. A zarándoklatok, vagy a kereszteshadjáratok­ban való részvétel például tel­jes értékű áldozatként szerepelt és megbánásként fogadták él. Ezt a sort lehetné folytatni. Volt egy másik lehetősége is a bűríbocsánat megszerzé­sének. Krisztusnak és a szen­teknek sókkal több „jócsele­kedete” volt, mint amennyi a bűnbocsánat megszerzéséhez szükséges. Ezekből a jócsele­kedetekből olyan mértékű tartalék képződött, hogy az egyház segíthetett a vergődő, alapjaiban tehetetlen hívein. Innen már csak egy lépés vá­lasztotta el „kötvények” kibo­csátásától. A búcsúcédulák osztogatása tehát abban az elméletben gyökerezett, hogy Szent Péter utódainak jogában volt a jócselekedetek kifogy­hatatlan kincstárát eloszto­gatni a hívek között Az a gondolat, hogy a jőcselekedet nem valami múlókony dolog, hanem mint valami nemes va­luta növeli a lelki gazdagság tárházát sőt növelhető fede­zet, egyaránt volt kedves hí­vőiknek és a pénzszükségben levő egyes pápáknak. Évek gyakorlata volt azután kisebb, nagyobb összegekért árulni a bűnbocsánatot És az, aki 1517-ben már hosszas tusakodás után ennek a középkori naiv felfogásnak a hamis voltát önmagában megvívta, vitára hívta a teo­lógusokat, hogy mások hité­ben is rendet teremtsen. A ki­hívás elindította a reformá­ciót. A máglya egy késő őszi napon gyulladt meg Witten- bergben és századokra bevilá­gította a hit világát. A pasz- szív „eszköz” lendületbe jött és Isten elvégezte vele nagy, törtánelemformáló munkáját. Dr. Rédey Pál és anyanyelv a népről, vagy a népnek. Min­dig korának a valóságos embe­rére gondolt, a cselédlányra, a szolgára, a katonára, a bor­bélyra, kereskedőre, paraszt- emberre, vagy a nemesember­re. Ezeknek írt, ezeknek akart szolgálni ügy, hogy értsék a szavát. Ezért lett a prédikáció mértéke, hogy „a Mari néni és a János bácsi is megértse”. Forrón szerette népét, s min­denképpen annak javát, üdvét akarta szolgálni. Hányszor be­szél szeretettel, vagy fájda­lommal „az ő népéről”. Mind­ezt így is össze lehetne foglal­ni: ami eddig misztikus, na­gyobbrészt érthetetlen volt a népnek, azt a reformáció kö­zelvitte, érthetővé, a nép ügyé­vé tette.. Reformátoraink iga­zán a nép nyelvén szóltak és írtak. A reformáció kulturális szolgálatáról szólva ezt sem szabad elfelejtenünk. Ahogyan az evangélium olt- hatatian tüze a határokon túl­ra is tovább terjedt magával vitte kulturális hatását is. A reformációt józanul senki sem tekinthette „német ügynek”, hanem minden nemzet saját­jának érezte. S bár sokan von­zódtak Wittenbergba ' tanulni (egyedül hazánkból Luther ot­tani működése alatt — 1522-től 1546-ig — 166 diák fordult meg!), a hazatértek mind nem­zetük ügyét szolgálták, fgy in­dította el a reformáció nem egy országban a nemzeti nyelv és kultúra fejlődését. Magyar reformátoraink kulturális szol­gálatáról egy ma élő jeles iro­dalomtörténészünk így ír: „Minden veszéllyel szembe­nézve, urak, papok, török ül­dözésétől és bosszújától meg nem riadva terjesztették az új hitet, iskolákat alapítottak, nyomdákat szerveztek, tanítot­tak, vitatkoztak, prédikáltak és — írtak... A reformáció évti­zedei ... a magyar kultúra és irodalom megújulásának és bi­zonyos mértékben ’demokrati­zálódásának’ korszaka.” A 16, századi nyomtatott könyveink 50—60%-át a reformátorok könyvkiadásai jelentették. Kétségtelen tény, hogy ezzel a magyar nyelv műveléséhez és fejlesztéséhez is hozzájárultak. Mit tanulhatunk mindebből ma? Hogyan hasznosíthatjuk ezt az örökséget? Azon túl, hogy Isten iránti hálával emlékezünk elődeink­re, legyünk nyitottak a kultú­ra felé. Talán kevesen, de még mindig vannak, akik azt hi­szik, hogy az igazi keresztyé­nek „egy könyvesek”, a Bib­lián kívül semmi mással nem foglalkoznak. Minél többet ve­gyünk fel a kultúra régi és mai kincseiből, fgy leszünk iga- zabb keresztyének és egész em­berek. Világosan látnunk kell azon­ban azt is, hogy ma nem az egyház a kultúra hivatott ter­jesztője. Volt idő, amikor így értették félre a reformációt (kultúrprotestantizmus). Mai társadalmunk különböző szer­vei óriási erőfeszítéseket tesz­nek és. hatalmas eredményeket értek él a kultúr^ terjesztése területén. Hazánkban a kul­túra csakugyan mindenkié lett. A mi dolgunk az evangé­lium hirdetése — kultúráltan! Végül, de ez a legfontosabb: reformátor elődeinktől tanul­juk meg hazánk és népünk: forró szeretetét. Ha ez lesz éle­tünk motívuma, ha megérzik belőlünk, hogy őszintén né­pünk javát Szolgáljuk, további felemelkedéséért küzdünk, ak­kor — amint egyházunk egésze megtalálta — megtalálja ki-ki maga is ennek a szolgálatnak helyét és módját szocialista társadalmunkban. Csak így mondhatjuk el ma­gunkról, hogy a reformáció örökösei vagyunk és az örök­séget helyesen forgatjuk. Keveházi László éfc &J,mefaekuul? Haza! Száll a madár. Szélsebesen, boldogan. Kova? Fészkére — haza! fgy kellett volna Já- kóbnak is hazatérnie szülő­földjére, Kánaánba. Nem te­hette. Hiszen nem szabad ma­dár, hanem csaló. Otthon mindenki így emlegette. Ki­vált testvére, Ézsau. Húsz. évig szolgált Lábán- nál Jákob, amikor az Űr így szólt hozzá: Én vagyok a te Istened, aki megjelentem né­ked Béthelben. Követ is állí­tottál emlékeztetőül. Kelj fel. Térj haza. Jákob magához szólította Leát és Ráhelt, vet­te gyermekeit és útra kelt. Magával vitte juhait, ökreit és minden vagyonát. Amikor Kánaán közelébe értek, követeket küldött Ézsa- uhoz. Ezt üzente haragvó test­vérének: Húsz évigHáránban éltem. Most visszatérek. Kér­lek, békülj meg velem! A követek visszatértek és így szóltak: Találkoztunk Ézsauval. Már jön is felénk. De nem egyedül, hanem négyszáz fegyveres férfi kísé­retével. Ekkor nagy félelem szállta meg Jákobot. Embere­it és nyáját két táborra osz­totta. Ügy gondolta, ha Ézsau megsemmisíti egyik seregét, megmarad a másik. Jó gon­dolat volt, de nem tudta lel­kiismeretét megnyugtatni. Rettegve gondolt régi bűnére. Istenhez fordult és így imád­kozott: Kisebb vagyok minden jó­téteményednél és minden hű­ségednél, amit a te szolgád­dal cselekedtél. Mert csak egy pálcával keltem át egykor a Jordán folyón, most pedig meggazdagodtam. Olyan va­gyok mint egy fejedelem. Kérlek, szabadíts meg engem, az én bátyám kezéből. Nagyon félek tőle. Hiszen te ígérted, hogy nem akarod vesztemet, hanem megáldod életemet. De az imádság se tudta le­csendesíteni Jákob lelkiisme­retét. Ezért magához hívatta szolgáit. Az egyikre 200 kecs­két, a másikra 200 juhot, a harmadikra tevéket, tehe­neket bízott és ezt mondta: Menjetek Ézsau elé. Ha talál­koztok vele és megkérdezi, hogy kik vagytok, mondjá­tok: Jákób szolgái vagyunk, az állatok Is mind az övé, ne­ked küldi ajándékul. Meg­próbálta gazdag ajándékkal kiengesztelni Jákob Ézsaut, de ez se nyugtatta meg lelki­ismeretét. Jákób tehát meggazdago­dott húsz év alatt. Ma azt mondanánk, hogy nagyot emelkedett az életszínvonala. Ezt hálásan köszönte meg Is­tennek imádságában. A gaz­dagság azonban nem minden. Nem tudott zavartalanul örülni. Rossz volt a lelkiisme­rete. Félt, rettegett. Megpró­bálta lelkiismeretét udvarias­sággal, imádsággal, ajándék­kal megnyugtatni, de nem nyugodott meg. Hogyan tehe­tünk szert jó lelkiismeretre, ha az imádság és az engesz­telő ajándék se elég? — Er­ről majd a következő héten olvashatsz. ANNA-MAIJA RAITTILA KITÜNTETÉSE Anna-Maija Raittila finn kének finnországi tartózkodása költőnő, aki a mai magyar köl- idején a munka érdemrend tészet kiemelkedő termékeinek arany fokozatának kitünteté- műf ordításával és finn meg je- sében részesült, lentetésével igen komoly szol- Anna-Maija Raittilával az gálatot tett a finn—magyar elmúlt számunkban közöltünk kultúrkapcsolatoknak. Loson- beszélgetést. Ő fordította finn- czi Pálnak, a Magyar Népköz- re Sajtóosztályunk Somvirág társaság Elnöki Tanácsa elnö- című kötetét is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom