Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-11-01 / 44. szám

.. hogy mg ne hotránkoztassuk őket..." Mt 17, 24—27 VASÁRNAPI IGESZAKASZUNK KÖNNYEN FÉLREÉRT­HETŐ, ezért szükséges, hogy mindenekelőtt világosan tudjuk miről is van szó. Amit itt Jézus mond és cselekszik annak semmi köze sincs a Római Birodalom számára fizetett adó kér­déséhez, vagy a keresztyén ember felsőbbséghez való viszonyá­hoz. Itt a jeruzsálemi templomadó kerül elő. A templomadó címén begyűjtött összeg a teplom és a benne folyó kultusz fenntartását szolgálta. Minden húsz éven felüli zsidó férfi kö­teles volt évenként hét drachmát lakóhelyén befizetni a temp­lomadószedőnek a húsvéti ünnepet (páska ünnep) megelőző Időszakban. Ezt az adót ősi tirusi pénzben szokták leróni, amit aztán beváltottak kurrens pénzeszközre. Kapernaumban, ahol Péter volt Jézus vendéglátója, a templomszedők a házigazdá­hoz fordulnak azzal a kérdéssel, hogy vendége fizetett-e már. Péter — aki ismeri Mesterét, hiszen ekkor már kb. két éve jár vele — nem kételkedik abban, hogy Jézus ugyanúgy meg­fizeti a szokásos templomadó összeget, mint bárki más. A há­zigazdának feltett kérdésre a vendég is válaszol. Rövid példá­zatban utal arra, hogy ö, mint „királyfi” tulajdonképpen adó- mentességet élvezhetne, de nem él ezzel a „fiúi szabadsággal” és hajlandó leróni a, templom iránti anyagi kötelezettségét, hogy botránkozás ne essék. Nem akarja megtagadni a közös­séget vallásos, templomtisztelő népével. Máté evangélista a templomadó lerovását anekdótaszerűen, sőt legendásan mondja el. A fontos az, hogy egyfelől Jézus szabadsága teljes tudatá­ban vari, másfelől szabadsága tudatánál is nagyobb a szeretete. Ezért önként fizet. Hittestvéreit jobban szereti, mint saját, jo­gos szabadságát. Később megmutatta, hogy még életét is kész áldozni népéért. Viselkedése kétirányban is mértékadó a tanít­ványoknak: egyrészt ők is szabadok, hiszen a „királyfi” testvé­ri (Mt 12, 49—50), másrészt szabadságuknál is jobban kell szeretni testvéreiket! A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN ennek a példaadó magatar­tásnak csak addig volt jelentősége, amíg a jeruzsálemi temp­lom állott. Kr. u 70-ben — s ennek most van 1900 éves évfor­dulója — elpusztult a templom s megszűnt a templomadó is. A levert zsidók megszégyenítésére a rómaiak Jupiter Capito­linus római temploma javára kezdtek templomadót szedni és pedig minden 3—60 éves zsidó férfi és nő után. TÁGABB ÉRTELEMBEN Jézus szava és magatartása a je­ruzsálemi templom pusztulása után is mértékadó maradt. Az „istenfiak” szabadságát a szeretet tartja mederben és korlátok között. így nem válik ez a szabadság embertelenné és fanati­kussá. Pál apostol jól megértette és helyesen adta tovább Jézus tanítását a gyülekezeti kérdésekkel szembesülve. Pl. Rm 14, 13- ban így ír: „Ne adjatok okot atyátokfiainak megütközésre vagy megbotránkozásra” s ugyanerről a felelős szerétéiről mondja az I. Kor levélben is: „Vigyázzatok, hogy ez a ti szabadságotok valamiképpen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek.” (8, 9v.) Tovább: „ha az eledel megbotránkoztatja az én atyámfiát, inkább sohasem eszem húst, csak atyámfiáit meg ne botrán- koztassam” (8, 13 v.). A jézust szeretet mindig figyel és felelősséget érez a másik ember iránt. így oldódik meg a „szabadság vagy rend” kérdése Jézus környezetében: a szeretet szab határt a szabadságnak. A szabadság szeretet nélkül féktelen áradás, a szeretet szabad­ság nélkül viszont nyűg és teljesíthetetlen parancs. Jézus köze­lében a kettő összhangba kerül és bővölködő keresztyén közös­ségi életté terebélyesedik. Érdemes a reformáció ünnepének napjaiban arra is gondol­nunk, hogy Luther milyen jól értette és milyen világosan taní­totta a keresztyén ember szabadságának ezt a jézusi igazságát. Mai gyülekezeteinkben is előkerül sokféle formában a sza­badság és szeretet összhangjának kérdése. Végeredményben minden szabad nekünk keresztyéneknek, de nem minden hasz­nál másoknak a gyülekezetben. Ezért sohasem elég nézni mit szabad, hanem azt is, hogy mit enged a szeretet. Mindig vissza­élünk keresztyén szabadságunkkal, ha szeretetlenek vagyunk. Jaj, meg ne botránkoztassunk másokat! dr. Hafenscher Károly Istentiszteleti rend Budapesten, 1970. október 31-én, Reformáció ünnepén Deák tér de. 9 (úrv.) dr. Hafen- scher Károly, de. 11 (úrv.) D. Káldy Zoltán, du. 6 ökumenikus reformáció emlékünnepély. Fasor de. 11. Szirmai Zoltán, du. 7. D. Koren Emil. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9, du. 6. Reformáció ünnepély. Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlovák) Aradi András, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál, du. 6. Francisci Guido. Kőbá­nya de. 10. Veörös Imre, du. 7. Sülé Károly. Zugló de. 11. Boros Károly, du. 6. Bi.ros Károly. Fó­ti út de. 11. Benczúr László. Váci út de. 8. Baranyai Tamás. Üjpest de. 10. (úrv.) Blázy Lajos, du. 6. (úrv.) Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. du. fél 7. Virág Gyula. Pestlőrinc de. 11. (úrv.) Matuz László. Kispest de. 10. Pestújhely de. 10. Schreiner Deák tér de. 9 '(úrv.) dr. Ké­kén András, de. 11. (úrv.) dr. Ha­fenscher Károly, du. 6. Trajtler Gábor. Fasor de. 11. Szirmai Zol­tán, du. 6. Szirmai Zoltán. Dózsa György út de. fél 10. Szirmai Zol­tán. Üllői Üt 24. de. fél 11. Kará­csony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Aradi András , de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 10. Francisci Guido, de. 11. (úrv.) dr. Rédey Pál, du. 6. Francisci Guido. Kő­bánya de. 10. (úrv.) Veörös Imre. Utász u. de. 9. (úrv.) Sülé Ká­roly. Vajda Péter u. de. fél 12. (úrv.) Veöreös Imre. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rákosfalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. de. fél 10. Boros Károly. Fóti út. de. 11. Benczúr László. Váci út de. 8. Baranyai Tamás. Frangepán u. de. fél 10. Baranyai Tamás. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár Új­telep du. fél 3. Virágh Gyula. Pestlőrinc de 11. Matuz László. Kispest de. 10. Kispest Wekerlete- lep de. 8. Pestújhely de. 10. Sxhrei- ner Vilmos. Rákospalota MÁV IMADK Vilmos. Rákospalota MÁV Telep de. 8. (úrv.) Rákospalota Nagy­templom de. 10. (úrv.), du. 6. Re­formáció .emlékünnepély. Rákos­szentmihály du. fél 7. Karner Ágoston. Kistarcsa de. 9. Cinkota de. fél 11., du. fél 3. Rákosliget du. 6. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Vá- rady Lajos, de. 11. (úrv.) Várady Lajos, du. 6. (úrv.) dr. Ottlyk Er­nő. Torockó tér de. fél 9. Szita Istvánné. Óbuda de. 10. (úrv.) Fü- löp Dezső, du. 6. Reformáció ün­nepély : Szabados László. XII. Tartsay Vilmos u. de. 11. Ruttkay Elemér, du. fél 7. Takács József. Pesthidegkút de. fél 11. Csengődy László. Kelenföld de. 11. Reuss András. Németvölgyi út du. 6. dr. Rezessy Zoltán. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 8. Telep de. 8. Rákospalota Nagy­templom de. 10. Rákospalota Kis- templom du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sas­halom de. 9. Karner Ágoston. Má­tyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rá­koscsaba de. 9. Rákoshely de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Szi­ta Istvánná, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Madocsai Miklós, du. 6. (úrv.) Szita Istvánná. Torockó tér de. fél 9. (úrv.) Madocsai Miklós. Óbuda de. 9. Fülöp Dezső, de. 10. (úrv.) Fülöp Dezső. XII. Tarsay Vilmos u. de. 9. Csengődy László, de. 11. Csengődy László, du. fél 7. Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél 11. Ruttkay Elemér. Kelenföld de. 8. Bencze Imre, de. fél 10. Re- uss András, de. 11. (úrv.) Bencze Imre, du. 6. Reuss András. Né­metvölgyi út. de. 9. dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7. Visontai Róbert. Nagytétény de. fél. 9. Ke- lenvölgy de. 9. Visontai Róbert. Budafok de. 11. Visontai -Róbert. Csillaghely de. fél 10. Csepel de. fél 11. (úrv.) ZZUNK Istenünk! Köszönjük, hogy Jézus Krisztus által megszabadí­tottál bűntől, haláltól bennünket, saját vágyaink és indulataink sem uralkodhatnak rajtunk. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus által megmutattad azt Is, hogyan kell szeretni szóval, cselekedettel, magatartással. Adj világosságot és erőt ahhoz, hogy mindig a szeretet fe­gyelmében éljünk embertársaink között! Védj meg botránkozásoktól és segíts ahhoz, hogy gyülekeze­teid az emberi közösség szép példáját nyújtsák minden ember­nek. Tedd egyházadat a béke, a testvériség, a szeretet látható jelévé e világon! Ámen. — A reformáció ünnepén az oltárterítő színe: piros. Az is­tentisztelet oltár! igéje: Gál 5, (1-3) 4-6: az igehirdetés alap­igéje: Mt 81, 33-46. — Szentháromság után a 83. vasárnapon az oltárterítő szí­ne: zöld. A délelőtti istentisz­telet oltári igéje: Fii 3, 17-81; az igehirdetés alapigéje: Mt 17, 84-87. — A KELET-BÉKÉSI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége október 23-án Bé­késcsabán tartotta ülését. Áhí­tatot Dedinszky Gyula, igehir­detési előkészítőt Balogh Pál, előadást Fábry István, korrefe­rátumot Kun-Kaiser József, tá­jékoztatót Mekis Adám espe­res tartott. — BÖKÖD. Szeptember 27­én a gyülekezet aratási és templomszentelési hálaünne­pén Táborszky László kondo- rosi lelkész végzett szolgála­tokat. — ROZSAK! Csodálatos színvál­tozatban, lejobb minőségben csak nálunk. Kérésre árjegyzéket küld PALKÓ kertész. Budapest XV., Csillagfürt u. 8. .......Istené egyedül a halha­tatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki sem lá­tott és nem is láthat: övé a tisztesség és örökkévaló hata­lom. Ámen.” (I Tim 6, 16) VA SÁRNAP. — „Jézus Krisz­tus a mi reménységünk.” (1 Tim. 1, 1) A temetőket járjuk ezen a napon. Ügy érezzük, bármennyi idő telt is el szeret­teink eltávozása óta, valami mégis összekapcsol minket. Nem csupán az emlékek — azok könyörtelenül fakulnak s ritkulnak —, nem is csupán a közös emberi sors, mely a mi életünket is határok közé szo­rítja, hanem a Jézusban való re­ménység. E napon e reménység kiáltó szükséggé és — Istennek hála — érzékelhető, szinte ta­pintható valósággá válik. E re­ménység teszi az úton járókat erősekké. HÉTFŐ. — „A mi váltsá­gunk az ő vére által van, a bűnöknek bocsánata kegyel­mének gazdagsága 'szerint.” (Ef 1, 7) Halottak napján arra a „Halottra” is gondoljunk, aki nem saját gyarlósága, sorsá­nak végzete miatt jutott halál­ra, hanem kizárólag szeretet- ből. Jézus halála szabadítás a bűn és rossz lelkiismeret okoz­ta bűvös és zárt körből, a re­ménytelenség kátyújából. Aki ezt a szabaditást a maga életére vonatkoztatva is átgondolja, úgy érzi, mázsás súly szakadt le szívéről s ezért egyszeriben sietőssé válik élete, ezernyi feladat vár rá. KEDD. — „Nagyok és csodá­latosak a te dolgaid, minden­ható Űr Isten; igazságosak és igazak a te utaid ó népek Ki­rálya!” (Jel 15, 3) A pátosszal teljes lelkendezés távol áll a mai embertől. Az igazán je­lentős és igaz mondanivalót egyszerű szavakkal fogalmaz­tuk. Írók, költők, riporterek is így írnak napjainkban, a lel­készek is ezt a hangot keresik a szószékeken. Mózes és a Bá­rány himnikus éneke János nagy látomásában nem páto­szával ragad meg elsősorban bennünket, hanem szóról szóra következő mély igazságával. Bármerre tekintünk: a csodá­latos természetre, az alkotó s felfedező emberre vagy Isten gyümölcseiben látható munká­jára és szeretetére, csendesen és őszintén rábólinthatunk: csodálatosak a te dolgaid és igazak a te utaid, ó Isten! SZERDA. — „Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassa­nak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások min­den emberért, királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet él­jünk, teljes istenfélelemmel é* tiszteséggel.” (1 Tim 2, 1—2) Felelősséget hordozó nagy kö­zösséggé válhatna az a sok-sok keresztyén, aki e napon az iga útmutatása nyomán imádkoz­na különösképpen is a békéért, a felelős vezetőkért, a társa­dalmi kérdések igazságos meg­oldásáért. Az imádság elmon­dása után pedig ki-ki sietne, hogy e nagyszerű célok meg­valósulásáért maga is teljesít­se a reá eső s Istentől neki adott részt. CSÜTÖRTÖK. — „Annak­okáért tehát nem azé, aki akar­ja, sem nem azé, aki fut, ha­nem a könyörülő Istené.” (Rra 9, 16) Az akaraterőre az élet sok területén nagy szükség van, Isten országának igazsá­gához azonban nem elegendő. A lendületes futás is. jól jel­lemzi a mai embert s valóban nagyszerű célokat ér így el, éle­tét szebbé, kényelmesebbé va­rázsolja. Isten irgalmának el­éréséhez azonban bármilyen lendület kevés. Meg kell áll­nunk és őszintén mérlegre kell tennünk életünket. Akkor rá­jövünk majd, hogy mindenünk, amink van, Tőle származik s azt mi semmivel sem érdemel­tük meg. PÉNTEK. — „Amelyek ré­gen megírattak a mi tanulsá­gunkra írattak meg, hogy bé­ketűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménysé­günk legyen.” (Rm 15, 4) Élő könyvet tartunk kezünkben a Szentírással. Az volt keletke­zésekor is, az ma is, hiszen nem lemásolni akarjuk a tör­ténteket, hanem a máig ható tanulságait érteni. Legyen hát otthonainkban nyitva a Biblia s értsük meg a régi emberek küzdelméből s bizonyságtételé­ből Isten Szentleikének mai, megvilágosító munkája által az útmutatást. SZOMBAT. — „Akkor az iga­zak fény lenek majd, mint a nap, az ő Atyjuk országában.” (Mt 13, 43). A Nap sugarai él­tető sugarak, melyek nélkül nem lenne élet e Földön. A búzáról és konkolyról szóló példázatban Jézus a végső íté­let idejére jövendöli, a sötét­ség és gonoszság cselekvőivel ellentétben, az igazak naphoz hasonló sugárzását. Jézus ta­nításából azonban azt is tud­juk, hogy az Istentől kapott fény visszatükrözésére már itt, földi életünkben is lehetősé­günk van. Ezek a fények itt is éltető, boldogító sugarak. Szirmai Zoltán D. Korén Emilt A reformáció és a magyar műveltség A reformáció a maga korában a magyar­ságnak szinte az egészét hódította meg, s a protestáns magyarságból a katolikus Habs­burgok felé kacsintgatás a magyar kultúra el­árulásának kockázatával járt. A magyar re­formációt semmi esetre sem lehet német kul- tiírhatás ügyévé egyszerűsíteni. Nem német kézből kaptuk a reformációt, hanem Dévai Biró Mátyások, Sztáray Mihályok, Bornemi­sza Péterek, Szegedi Kis Istvánok szolgálatán keresztül. A mohácsi vész utáni kataklizmá­ban, népünk keserves kiszolgáltatottságában a magyar reformátorok, a vándorprédikáto­rok voltak azok, akik „iszákjukbán a Bibliá­val népet mentettek” (Kodolányi). Amikor minaretek tornyai nőttek remegtető felkiáltó­jelekként a magyar tájakon, nemcsak a lélek vigasztalója, de a magyar kultúra mentő­hangja volt Sztáray Mihály ékes magyar sza­va: „Mely igen jó az Űristent dicsérni...” A reformáció hitének vigasztaló erejével a ma­gyar műveltség erejét is beleénekelte a las- kóiak szívébe, pedig ő ott volt a mohácsi mezőn, s látta a „hős vértől pirosult gyászte­ret”. A reformáció magyar talajon magyar ügy- gyé lett. Mint határokat nem ismerő áradás, ragadta magával a művelődés összes ágait. Agyig sárba merült szekerek a nyomdászat hőskorának durva darabjait vitték. Sárvá­ron, Vizsolyban és másutt magyar könyvek születtek s indultak útjukra, a nép ími-ol- vasni tanult, s a művelődés hallatlan forra­dalma volt az a felfedezés, hogy Isten épp úgy ért magyarul, mint latinul. Reményik drámaian sűríti a bibliafordító Károli Gás­párt dicsérő versében: „az örök Isten beszél — magyarul.” Egy egész nép öntudatosodása járt vele. Felfedezték az első népi vagyontárgyat: az anyanyelvet. Mérhetetlen belső gazdagság él­ményét árasztotta a udat, hogy joga van a népnek saját nyelvén gyönyörködnie hitében. Luther irodalmi nyelvet teremtő bibliafordí­tásának sodró élménye fűthette a gönci paró­kia levegőjét, amikor Károli Gáspár és mun­katársai, köztük gyermek-famúlusként Szenczi Molnár Albert, akkor még kincseket érő köny­vek garmada fölé hajolva ízlelgették az Igét magyarul. Balassa istenes énekei a reformá­ció eszmeiségét árasztják, amin mitsem vál­toztat későbbi kényszerű katolizálása. Az sem véletlen, hogy Makkai Sándor a „Magyar fa sorsa” költészeti exegézisében a magyar iro­dalomnak mindmáig csupán két vallásos köl­tőjét ismeri: Balassát és Adyt. _A reformáció dús hangvételét jelképezi Lu­ther diadalmi himnuszának az Erős várunk­nak magyar útja. Első magyar fordítója Sze­gedi Gergely énekeskönyvében (1569) a zsol­tárok közé sorolja, s Gyulai Pál irodalmi elő­adásaiban az egyetemen (1901-ben) külön ki-, emelve értékeli jelentőségét. A mai napig több mint 200 magyar fordítása ismeretes, s hogy mennyire közel áll a magyar lélekhez, arra jellemző, hogy 1934-ben a műfordítói pá­lyázatra így írja ki az Egyetemes Egyház: „fordítanák le úgy az éneket, mintha Luther­nek e műve valamely magyar lélek költői al­kotásvágyából született volna.” A felszólítás­ra megmozdult a magyar lélek költői alkotás­vágya József Attilában is, s oly szabadság­himnuszt alkotott, ami eszünkbe juttatja azt az ugyancsak jellemző tényt, hogy egykor Bocskay hajdúi az Erős várunk-at énekelve indultak harcba. Az erdélyi Szabédi László fordítása pedig úgy zendíti meg lapidáris nyel­ven, mint a magyar léleknek a bizantizmus- sal szembeni fegyverét. Jókai a Lőcsei fehér asszony-ban ír róla megrendítő szépen. A költészet, az ének nehéz történelmi idők­ben a magyar kutúra tartó ereje volt. A pro­testáns énekeskönyvek a magyar kultúrkin- csek felbecsülhetetlen értékeihez tartoznak. Névtelen szerzőktől származó protestáns val­lásos népénekek a reformáció kultúrhatásának drága dokumentumai. A történelmi eszmélkedésék idején protes­tánsok merték kifejezni az újat, mivel attól ami új, nem romlást, hanem fejlődő előreha­ladást vártak. Az újhoz a merszet a reformá­ció erejéből merítették. Az ellenreformáció megindulása azzal a megdöbbentő bizonysággal jár, hogy a kato­licizmus — amikor még nem elegyedett vele a Habsburg hatalmi véreskezűség — átvette a protestantizmus kultúrfegyvereit. A reformá­ció puszta létével még az ellenfeleiben is a kútárát szolgálta. A hatalom nem volt elég a küzdelemhez, a szellem erősebbnek bizo­nyult, műveltséggel kellett hát felfegyverkez­ni. Márpedig Batizi András, Alvinczi Péter, Dévai Biró Mátyás, Szilveszter János, Geleji Katona István, Bornemisza Péter, Dávid Fe­renc, Ozorai Imre, Szegedi Kis István, Szen­czi Molnár Albert, Károli Gáspárék, Rimay János, Sztáray Mihály, s a többiek olyan fegy­vereket hoztak elő, hogy Pázmány Péterekké kellett lenni, hogy győzzék a küzdelmet. Ereje, dinamikája volt a reformációnak, s a nemzeti művelődés kéz a kézben járt vele. Egyik volt a másiknak oka, s újra a követ­kezménye. A nemzet kutúrájában méltó utó­doknak bizonyultak a Kossuthok, Petőfik, Mikszáthok, Jókaik, Arany Jánosok. Lehet azon vitázni, hogy melyikük hogyan tartotta egyházával a közvetlen kapcsolatot, s igaz az is, hogy a lángész felette van a felekezeti kor­látoknak. De igaz az a megállapítás is, hogy nincsenek magános fellángolások, fürtökben terem a tehetség (Malter Károly). A lángész is környezetből nő ki, és környezetbe épül be, amely táplálja, vagy a szenvedés irritálásával sarkallja fejlődését. Ez a környezet, háttér és talaj az említetteknél mégiscsak a reformáció hite, vagy a műveltség világába vetített esz­meisége volt. A szenvedélyt, vitát, a közegel­lenállást is ez teremtette meg, mint az ősi evangélikus családnak nagyapjában katolizált sarjánál, Madách Imrénél, s így lett Az ember tragédiája olyan, amilyen. Így került bele Lu­ther éppen ezzel a mondattal védekezve és visszavágva: „nem ismered te a tűznek vará­zsát, ki csak fazék alatt ismered azt”. A re­formáció a tűznek varázsa volt a magyar kul­túra számára. A varázs benne éppen az volt, hogy noha a fényt úgy kapta, de nem átvette, vagy lemá­solta, hanem magyarította. Amit kintről ho­zott nem majmolta, hanem átengedte a szí­vén, s teremtett olyat, ami egészen az övé. Rimay János fordított énekei éppúgy mutat­ják ezt, sokkal később, mint a Térj magadhoz drága Sión Jeszenszky Károly műfordítói tol­lából. Akik ott kint fényes karriereket futhat­tak volna be, hazajöttek agyig merült szeke­reken cipelni a nyomdát, teremteni a magyar kultúrát — mint Misztótfalusi Kis Miklós — mert hozták magukkal a tűznek varázsát, s hajtotta őket a tűznek varázsa. Izgalmas, nagy dologra tanították meg ezt a kicsi népet: magyarként versenyképesen vi­tázni nagy népek fiaival az emberiség legna­gyobb kérdéseiről. Megélni a bőlélegzetü de­mokráciát: kicsi nép is tekintélyt parancsol­hat magának a nagy népek asztalánál. A vallásszabadság egy volt a tudományos kutatás elindulásával. A merész kétség, s a legkeményebb helytállás: a reformáció iker- palántái.a magyar műveltségben és tudomány­ban. Ady, aki tusázó frigyben áll Istenével, Petőfi, aki nem alkuszik, Kossuth, aki meri a lehetetlent, Mikszáth, aki a romlatlan kedély biztonságával mondja ki derűs humorral a ve­sékig ható bírálatot, Böhm Károly, aki a ma­gyar filozófia köveit rakosgatja hallatlan tü­relemmel és szívósan — íme a szárba szök­kent palánták. Hogy a magyar kultúra hol áll, arról Illyés Gyula így elmélkedik a reformáció genfi emlékműve előtt: Övék az érdem, kiket sem a máglya nem riaszthatott vissza, sem a gálya — sem harcaik bukása, a léptenként fölmeredő „hiába”! Látták, vagy nem a céljuk, azt jól látták, hogy nincs visszafelé út: a múlt, ahogy füst-verve összeomlott, úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: előre! és ők vállalták e sorsot — Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk! (Részlet „A reformáció öröksége és kötelezése* című kiadványunkból.) Budapesten, 1970. november 1-én

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom