Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-22 / 12. szám

Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól Bertrand Russell halála Ha Mereskovszkij, a nagy orosz író ma élne és ma írná meg az „Örök útitársak” c. művét, Plinius, Marcus Aurélius, Mon­taigne, Cervantes, Goethe, Napóleon, Byron, Ibsen, Puskin és Dosztojevszkij mellett minden bizonnyal nagy lelkesedéssel és őszinte csodálattal írna B. Russellről is, aki az elmúlt hetek­„Az emberek itt most kár­tyavetésre adták magukat: lesz-e este légiriadó, vagy nem? — Érdekes, hogy az ilyen zaklatott időkben meny­nyire virágzik a babona és hányán kéiszek legalább fél füllel hallgatni rá ..Ezt írta Bonhoeffer 1943. december 17-én szüleinek berlin-tegell börtönéből. A babona arra készteti az embert, hogy a jó és rossz le­hetőségeivel játsszék, eleinte szórakozásból és kíváncsiság­ból. A szerep azonban hamar átfordul és az ember maga válik a jó és rossz lehetősé­gek játékszerévé. Elveszti sza­badságát. Ostoba dolgoktól fél és még ostobább dolgokra épí­ti bizalmát. Az indíték nagyon sokféle lehet. A Miatyánk utolsó kérése: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól . ..” nyilván nem­csak a babonára vonatkozik. A kísértés a babona világánál sokkal szélesebb területet érint. De jól tesszük, ha a ba­bona világát is figyelembe vesszük. Egy másik levelében ezt írta Bonhoeffer: „Különös érzés, amikor az ember szinte min­denben mások segítségére van utalva. Mégis ilyen időkben tanulhatja meg a hálaadást úgy, hogy remélhetőleg ké­sőbb sem felejti el. Normális viszonyok között alig tudato­sul bennünk, milyen mérhe­tetlenül többet kap az ember, mint amennyit adni képes, és hogy életünket a hálaadás te­szi elsősorban gazdaggá Na­gyon könnyen értékeljük túl cselekvésünk és tetteink fon­tosságát viszonyítva ahhoz, amivé csak mások segítségével válhattunk.” Ha Bonhoeffer gondolatai segítségével választ keresünk a kérdésre: mi a kísértés? — ezt mondhatjuk: a kísértés akkor lép fel életünkben, ami­kor a valóságot nem érezzük át, sőt mint a délibábot, feje tetejére állítva látjuk. A hála­adás helyét a sóvár irigység, a mohó vágy, elégedetlenség, nekikeseredett lázadás veszi át. Ilyenkor minden átértéke­lődik, elvész arányérzékünk. A távolit közelinek, a közelit távolinak; a jót rossznak, a rosszat jónak; a szépet utála­tosnak és az utálatosat szép­nek tartjuk. Nincs mindig így. De bár­melyik pillanatban megbillen­het az egyensúly és máris benne vagyunk a kísértésben. Az élet nem minden területet aknázza alá egyformán a kí­sértés, de nincs egyetlen élet­terület sem, ahol biztos, hogy nem lépünk aknára. Bárhol ér el, mindenütt a bűn felől jön. Dosztojevszkij regényében Karamazov Ivánnak megjele­nik az ördög — persze láz­álomban, mint valami kény­szerképzet. Beszélgetnek egy­mással, de mintha önmagával beszélgetne. Te nem vagy! Te én vagyok! — kiált rá. Az ör­dög, kissé kopott ruhába öltö­zött úriember, egykedvűen vá­laszol: az nálam egyre megy. ördög vagyok és nincsen olyan emberi dolog, amely tő­lem idegen lenne. Valóban, nincs az életnek egyetlen olyan területe, amely át ne lenne szőve ördögi szá­lakkal. Gondoljunk csak éle­tünk legszebb, legkiemelke­dőbb tájaira: a szerelemre, a családra, a munkára, a politi­kára és nem utolsósorban a vallásra (vallásháborúk, ink­vizíció, fanatizmus, rajongás, képmutatás stb.). Jézus Krisztusban viszont Isten mondja: én meg Isten vagyok és nincsen olyan em­beri dolog, amely tőlem ide­gen lenne. Jézus Krisztusban maga Isten veszi szívére mind­azt, ami emberi. „Mindenben hasonlóvá lett hozzánk.” Nincsen az emberi életnek egyetlen egy olyan területe sem most már, ahol ne szá­molhatnánk vele, — ahol nem kellene vele számolnunk. Jé­zus Krisztus jól tudja, nálunk sokkal jobban tudja, miért vette fel a Miatyánkba ezt a kérést: „Ne vígy minket a ki­Debreceni p Csak úgy zuhog a nagyvá­rosi élet ebben a szép város­ban. Olyan a mni Debrecen, akár Budapestnek egy forgal­mas, szép kerülete. Amott a templom mintha nyugalmat, megállást erőltetne a városi rohanásra. Az álmos templom Bocskai úti oldalánál alig tizenkét éves kisfiú várakozik. Nemsokára megjelenik egy negyven kö­rüli motoros férfi, aki le sem állítja motorját, csak lehajol a gyerekhez, megcsókolja, a markába nyom valami csoma­gocskát, aztán újra megcsó­kolja, s elbúg motorjával. Nem tenne az eset kíváncsivá, ha először látnám: de már múltkor is láttam innen a vil­lamosból megismétlődni ezt az esetet. A gyerekhez lépek: — Kisöcsém, ki volt ez a motoros, akivel itt naponta ta­lálkozol? A gyerek szeme állásáról látszik, hogy bizalmába foga­dott, pedig meg se cirógattam, át se öleltem. — Apukám volt. Tetszik tudni, el akar válni tőle anyukám, mert a télen össze­vesztek és apukám mérgében a falhoz vágta az ezüst likő- rös készletet. Hát ezen össze­veszni ... Én azóta csak így találkozom apukámmal. Min­dennap. kapok tőle néhány csokoládét. Mert szeret engem. Én is szeretem őt, de... anyukámat is. — Nem tudsz kettőjük kö­zül választani, ugye? — Nagy terveim vannak! Majd én összehozom őket. — Hogy te? Ugyan... Az szép dolog lenne __ — T etszik tudni, minden csokit, amit naponta apukám­tól kapok, Samu bácsihoz hor­dom. Samu bácsi órás a Búr*■ ffundia utcában. Tetszik is­merni? Már 260 forint áru csokim gyűlt nála össze. Adott az én apukám 9 forintos cso­kit is egyszerre egy nap. És ma ezzel a 3,20-as csokival összegyűlt e szép likőrös ezüstkészlet ára. Tetszik érte­ni? — Nem én, fiam. A gyerek oldalba bök? — Ejnye, hogy is magyaráz­zam ... Szóval Samu bácsi ad egy gyönyörű ezüst likőrös készletet. A 263,20 értékű cso­kit pedig őtőle átveszi egy maszek cukorkaárus. Vagyis kevesebbért, de Samu bácsi vállalja az üzletet. Samu bá­csi is örülne, ha visszamenne a dolog. — Áhá — dereng fel ben­nem a nemes cselekedet — és odaadod a készletet apu­kádnak! — Dehogy1 Nem atkám­nak, hanem anyukámnak. „Drága anyukám, kéri apukám, tessék elfogadni az összetört másik ezüst likőrös készlet he­lyeit ezt az újat és ne tessék haragudni, hanem holnap dél­után tessék kijönni a templom mellé — békülni.” Ez aztán remek ötlet. S mi­kor a villamosra fellépek, lá­tom, hogy nyakát két válla közé húzza, s nagyokat lépve szedegeti a lábát a Burgundia utca felé. Igyekszik Samu bá­csihoz. Másnap délután újra látom a villamosból a motoros em­bert a templom oldalánál. De az én pajtásom sehol. Hanem az ember egy fiatalasszonnyal beszélget. Az asszony rá-rá- pislog, de látszik rajta, hogy nem állja a másik tekintetét A motort babrálja, vagy az eget nézi. Most az asszonyka merészen ráemeli szemét a motorosra, mire az visszamo­solyog. Akkor az egyik a mo­tor bal, másik a jobb kormá­nyát fogja meg, s lassan el­indulnak a Bocskai út felé. A templom ajtaján most egy lábnyi rés támad, s a ré­sen kigyűri magát egy kipi­rult arcú, csillogó szemű ti­zenkét év körüli kisfiú. Át- száguld az úttesten, át a Bocs­kai út elágazásánál a zebra- csíkon, majd a házak falához lapulva, oson az egymást már átölelve ballagdáló boldog szü­lők után. . Penes Géza sértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól...” Arra biztat Jézus ezzel a kéréssel, hogy amikor viszony­lag normálisan folyik életünk, akkor is vegyük ajkunkra. Amikor erőseknek, egészsége­seknek érezzük magunkat, amikor bírjuk a terheket, amikor legyőzzük az akadá­lyokat, amikor öröm és hála tölti be szívünket a siker, a kiküzdött eredmények követ­keztében — akkor is, sőt ép­pen akkor, nagyon kérjük a mi Atyánkat: ne vígy minket a kísértésbe! Egy pillanatra se feledjem, hogy „Előtted nem kérkedhetünk, Nekünk nincs semmi érdemünk. Csak ke­gyelmedből élünk”. (Luther). Kiemel elszigeteltségemből. összekapcsol másokkal. Nem azt mondatja velem, hogy „en­gem”, hanem ezt: „minket”, összekapcsol Ádám minden gyermekével. Mennyi baj áradhat szét a földön miat­tunk! Hol áll meg, ha egyszer elröpül a nehéz kő? Akik két világháborút éltek meg, jól tudják, hogy a hadi gépezet nem áll meg egykönnyen. Nemcsak rólam van szó eb­ben a kérésben. Mindnyájunk­ról. Összekapcsol mindazokkal, akik így vagy úgy, de őt kö­vetik. Gazdagon megajándé­kozott népével. összekapcsol mindenek fe­lett önmagával. Szoros életkö­zösségben akar tartani. Ma­gamtól soha, vele járva, általa mindig bizonyos lehetek, hogy „sem halál, sem élet, sem je­lenvalók, sem következendők, sem magasság sem mélység nem szakaszthat el minket Isten szerelmétől” (Rm 8, 38— 39). Nincs olyan kísértés, amely ne lenne az övé is. Meghódított terepen járok, ha vele járok. A föld az ő lábai­nak zsámolya és nem a Sátán prédája. Jézus a Miatyánk utolsó ké­résével nemcsak elszigeteltsé­gemből emel ki, hanem fel is fegyverez, felkészít, amikor rámtör a kísértés, a gonosz, ö maga lesz jó fegyverem és pajzsom. A kísértésben ma­gamra maradok, kiesnek ke­zemből saját fegyvereim. El­veim, érdemeim, erkölcsi és vallási erőtartalékaim sem­misnek bizonyulnak. Most már nekem is küzdenem kell. De nem a magam harcát, ha­nem az ő harcát harcolom. Is­ten kimondta igen szavát éle­temre Jézus Krisztusban. Eh­hez tartom magam. Évekkel ezelőtt mondta Já- rosi Andor kolozsvári lelkész egy előadásában: „Ügy kell mondanunk, úgy kell szívünk­ben énekelnünk a Miatyánkot, olyan álmélkodással és cso­dálkozással, olyan végéreme- hetetlen hálálkodással és cso­dálkozással, mintha Isten lán­got gyújtott volna szívünk­ben, amilyen lángot mi soha­sem tudnánk felgyújtani és éleszteni. A Szentlélek segít­ségével kimondhatom a szót, amit Isten vár tőlem és ez a szó egészen más lesz így, mintha én magamtól mon­danám. Benczúr László ben halt meg, 98 éves korában. Egy teljes századot átfogó monumentális életművére figyelve nem pusztán egyszerű jelzőként, hanem a teljesség igényével mondhatjuk róla, hogy ő Európa élő lelkiismerete volt. ö ma­ga idézte egyszer B. Shaw-t, a modern Angliának ezt az érde­kes és szintén hosszú életkort megért drámaíróját, aki azt mondotta: „Végső soron már csak az ellentmondó kedv tart életben”. Russellben is erős volt a szüntelen ellentmondásnak ez a lelkülete. De az tette őt igazán naggyá és felejthetetlenné, hogy nem öncélúan, hanem az igazság és emberszeretet indu­latával tudott egy hosszú életen át sok mindennek ellentmon­dani. Ellentmondott a Sorsnak. 1872-ben született és szülei 4 év múlva meghaltak. Nagyapja miniszterelnök volt és bár anya­gilag a fiatal Russell arisztokrata jólétben nőtt fel, de a mély, közvetlen szülői szeretet hiánya mindvégig nyugtalanul élt benne. És mégis sikerült megtalálnia élete kiteljesedését. Ön­életrajzában írja, hogy három nagy szenvedély töltötte be éle­tét: „Vágy a szerelem után, a tudásszomj és valami elviselhe­tetlen együttérzés az emberiség kínjaival”. Ellent tudott mondani a hagyományos és a kispolgári élet­móddal veszedelmesen összefonódott erkölcsi, társadalmi és vallásos előítéleteknek. Tudatosan ateista volt. Az a keresz- tyénség, amit látott maga körül, az vitte őt ilyen felismerések felé. Ellentmondott a gyűlölködés és a háború őrült démonainak. Ez az, ami igen kedvessé és értékessé teszi őt előttünk. Min­denkor és feltétlenül a béke gondolata éltette. Tudományos, matematikai és filozófiai műveit, Nobel-díjjal méltatott iro­dalmi értekezéseit a szélesebb közvélemény nem ismeri, de azt a tevékenységét, amelyet évtizedeken át a békemozgalom apos­tolaként végzett, jól ismeri minden ember. Nálunk is. ö ve­zette az Angliában felállított amerikai rakétatászaszpontok el­leni tüntetéseket. Ott szónokolt a Trafalgar téren és 90 éves fejjel, nyugodt derűvel vállalta — feleségével együtt — a bör­tönbüntetést azért, mert részt vett az atombomba ellenes tün­tetés szervezésében. Még 94 éves korában is (!) olyan vállalko­zásba kezdett, hogy nemzetközi társadalmi bíróság elé állítja Vietnam elleni agressziójáért az USA elnökét és társait. „Viet­namban — mondotta Russell — ugyanaz történik, amit Hitler tett Európában”. A Nobel-díjas tudós életét, hallatlan munkabírását, éber ér-, deklődését minden iránt, párját ritkító becsületességét, szenve­délyes békevágyát és békeharcát felidézve, különösen is hang­súlyt kapnak Jézus Krisztusnak azok a tanításai, melyekben értelemszerűen arra figyelmeztet, hogy a „világ fiai” sokszor megelőznek minket! Gy. S. CSAK FÁBÓL A bölcsője nem volt aranyból, nem ékkövektől fénylő drágaság; Csak fából volt — szegényes, szürke jászol és mégis áldott az a fa, vagy ág amelyből első fekvőhelyét kifaragták, ahol először hajthatta le szent fejét egy istállóban ... Mily méltatlan ágy Annak, kinek zsámolya a világ, De égi lények altatgatták s őrizték híven lehunyt két szemét. Csak fából volt a kereszt, melyet hordott s amelyre végül fölszegezték. Csak fából volt?... Csak fából — mondod? Akkor nem látod igazi keresztjét! Mert bűneinknek roppant tömegéből sulykolták össze az évezredek. De ő, az irgalom, leszállt az égből s míg bűnünk szörnyű fáján az égből számunkra így lett új kezdet a végből s így lett legszentebb bölcső a kereszt. Kertészfy Jánosné Napjaink dolgai Hányféle...? Néhány héttel ezelőtt „Hány­féle a Miatyánk?” címmel cikk jelent meg az Evangélikus Életben, amelyet sokak nevé­ben csak helyeselni tudok. 'Őszintén megvallva, azt vár­tam, hogy a bibliafordító pro­fesszorok valamilyen választ adnak arra, valamilyen ma­gyarázatot, hogy miért nem le­het egyforma szövegű a Mi­atyánk ..? — de lehet, hogy elkerülte figyelmüket a cikk?! Pedig a kérdést így lehetne folytatni: „Hányféle a refor­mátus és az evangélikus éne­keskönyvekben a közös éneke­ink szövege?” Ezen a területen még nehezebb a helyzet. Csak néhány példát kívánok felso­rolni. Hogyan énekeljük az „Erős vár a mi Istenünk” kez­detű éneket? Már a 2. vers­szakban is van kis különbség. „De kü^d értünk a hős vezér” (ref.) a „De küzd velünk a hős vezér” helyett (evang.) A 4. versszakban pedig „Kincset, életet, hitvest, gyermeket” (ref.) áll a „Kincsünk, életünk, nőnk és gyermekünk” (evang.) helyett. Ez ugyan így még' együtt énekelhető, csak az a bosszantó, hogy még ebben a jeles szövegben sincsen egyön­tetűség. Itt viszont megjegy­zem, hogy a nevezetes 90. zsol­tár, a „Tebenned bíztunk” szó­ról szóra ugyanaz az evang. énekeskönyvben, mint a refor­mátus egyházéban. Hanem a többi ének! Eltekintve a szövegek rend­kívüli zavaró különbségitől, az ..Itt az Isten köztünk'’ (evang. 750, ref. 165) kezdetű ének a mi énekeskönyvünkben 5 vers- szakból áll, a reformátusban 6 versszakból. A „Jézus én bi­zodalmám” (evang. 213, ref. 357) a mi énekeskönyvünkben 6 versszakos, a reformátusban 7 versszakos. Az „Az én időim, mint a szép nyár” (evang. 590, ref. 366) a mi énekesköny­vünkben 7 versszakos, a refor­mátusban 11 versszakos. A „Jöjj népek Megváltója” kez­detű ádventi ének (evang. 105, ref. 303) a mi énekesköoy- vünkben 5 versszakból áll. a re­formátusban 7 versszakból. A fenti énekek szövege csaknem teljesen más. De vehetjük a „Jövel Szent­lélek Úristen” kezdetű pün­kösdi éneket, amely éppen az egyház egységéről szól (evang. 236. ref. 370) és amelynek szö­vege a két énekeskönyvben egyáltalán nem képviseli a magyar református és evangé­likus egyházak lelki egységét! • Egész sor olyan éneket le­hetne még felsorolni, amelyek­nek a szövege teljesen más. Elképzelhető, milyen érzéssel énekel együtt az evangélikus és a református gyülekezeti tag valamely ökumenikus ta­lálkozón (egyetemes imahét, reformáció hete és ünnepe) egymás mellett ülve, énekes- könyvvel a kézben és — egy­mást zavarva. Ezen a területen tehát pro­fesszoroknak és himnológusok- nak egyformán nagy feladat jut osztályrészül, amely, szinte évszázadok óta vár a megol­dásra. Egy budai olvasó Beste püspök magyarországi látogatásáról D. Niklot Beste mecklenbur- gi püspök, aki ez év február 3 és 10 között hivatalosan meg­látogatta egyházunkat a „Mecklenburgische Kirchenzei­tung’’ március 1-i számában hosszai cikkben beszámolt ta­pasztalatairól. A cikk elején jelenlegi helyzetünk statiszti­kai adatait közli, idézi egyhá­zi törvénykönyvünk elején ál­ló Ünnepélyes Nyilatkozat teo­lógiai alapvetését, majd a program különböző részeire tér ki „A magyar egyház felelős vezetőivel, a lelkészek egyes köreivel való együttiét és az intézményekkel való ismerke­dés nagy örömöt szerzett. A kölcsönös megismerés, Iste­nünk igéjére való együttes fi­gyelés azokban a napokban je­lentős alkalommá vált... Al­kalom nyílt arra is, hogy vizs­gálat tárgyává legyen minden feladat, amely a jelenben a Lu­theránus Világszövetséghez tartozó egyházakra vár, egy­ben alapos vizsgálat alá került a Német Demokratikus Köz­társaság és Magyarország evangélikus egyházainak mai helyzete is. Közös kívánságunk az is, hogy a kapcsolatokat a jövőben közvetlenül és erőtel­jesebben ápoljuk és hogy az egyház egyes életterületein testvéri közösségben töreked­jünk előbbre... Ennék az al­kalomnál is a lutheránus hit­testvérekkel való közösség fon­tos és örvendetes feladattá lett, egyben bizonysággá afelől, hogy a mai egyház messze túl a nemzeti határokon az egész világra kiterjedő, nagy közös­ségben él” — írta többek kö­zött D. Beste püspök. — MEZŐTÚR. A gyülekezeti böjti ünnepélyen március 1-én Nobik Erzsébet lelkészi mun­katárs Zsid 4,16 alapján az ol­tár mondanivalójáról szólt. A gyülekezet lánytagjai szava­lattal és zeneszámmal szolgál­tak. — BTJDAPEST-RÁKŐCZI ÜT. Március 22-én, vasárnap délután 5 órakor szeretetven- dégség lesz a gyülekezetben, amelyen Lehoczky János teo­lógus szolgál. — SURD. Február 22-én Lágler Béla esperes hirdette az igét, és istentisztelet keretében iktatta be hivatalába Nagy József gondnokot és az újon­nan választott tizennyolc tagú presbitériumot. A gyülekezet új vezetősége az istentisztele­ten közösen járult az Ür asz­talához. — SIKLÓS. A február 24— 26 közötti böjti igehirdetési sorozat keretében Ittzés Gábor komáromi lelkész szolgált. A BUDAVÁRI GYÜLEKEZET ÉNEKKARA március 27-én, nagypénteken, délután 6 órakor a Bécsikapu téri templomban előadja H. SCHÜTZ JÄNOS PASSIÓJÁT Közrem üködnek: Marik Péter, Mezőfi Tibor, Fülöp Attila, Peskó György. Vezényel: Csorba István Igét hirdet: VARADV LAJOS esperes A LUTHERÄNIA március 22-én, virágvasár­nap a délutáni 6 órai isten- tisztelet keretében a Deák téri templomban előadja J. S. BACH JÄNOS PASSIÓJÁT Közreműködnek: László Margit, Sándor Ju­dit. Marik Péter, Melis György, Mezőfi Tibor, Trajtler Gábor. Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: DR. KÉKÉN ANDRÄS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom