Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-24 / 21. szám
Egyházunk útja és teológiája Az egyház szolgai formája Mteszáfh Kálmán a századfordulón úgy fejezi be a „Különös házasság” c. regényét, hogy a békákkal brekegteti : „Urrak a papok.” Az írónak ez a gúnyos, nagyon szellemes kritikája, ha nem is általánosítható, de kétségkívül jogos bírálata volt az egyház uralkodó-hatalmi mivoltának és magatartásának. Ez a magatartás ott kísértett mindig az egyházi állam és a pápa, mint egyházfő létében és igényeiben. Ott kísértett a népegyház jellegében is. Az is kétségtelen, hogy az ún. „úri Magyarország” mesterségesen szította és reklámozta az „uraság” fölényét és lenézte a munka, a szolgálat bármiféle megnyilvánulását. Ez a szellem bizony megmételyezett többeket az evangélikus egyház papjai és tagjai között is. Mivel csak az „uraknak” volt becsületük, a szolga, szolgálat fogalma is sértően megalázó volt Legalábbis ilyen értelemben használták azok, akik a fellengzős úrhatnámság bűvöletében éltek. Lebecsülték és megalázták azokat, akik fizikai Az Achim Andrások & Szántó-Kovác. ik népét soroljuk elsők közé, akiknek feje fölül elfújta a szél a háború sötét fellegét. De vele együtt a múlt nyomorúságát, kiszolgáltatottságát, a társadalmi megkülönböztetést, a földnélküliséget is. Az Alföld tenger síkságából templomtornyok emelkednek ki. Ezek a felkiáltójelek jelzik a lakott településeket egymástól meglehetősen távol. Elszigetelten élnek itt az emberek és eddig közös összefogásra is alig volt lehetőségük. Egy-egy harangzúgás nem hallatszik el a szomszéd községig. De 1944 őszén legalább azoknak, akik a templom körül laktak, hangos zúgással hirdették a békét. „Bólogatott a parancsnok ... Tolmácsunk továbbította véleményét: örülök, hogy maguk nem menekültek el és hűségesen népük mellett maradtak. Majd kérte, induljon meg az élet a faluban. Tartsuk meg szokásunk szerint az istentisztelekei és harangozzunk ... Itt már véget ért a háború.” A falu, amelyről szó van, Csanádapáca és az akkori lelkész, Lukács László volt. Ö írta ezeket a sorokat. Az ország első felszabadított területe a Körös, Tisza, Maros által határolt kerek, zsemle alakú kis terület volt. Makó is szeptember végén szabadult fel. Komoly Sámuel lelkész arra emlékeztet, hogy már az első napokon hirdetmény adta tudtul: „Az összes felekezet templomaiban az istentisztelet szabadon tartható és senkit vallása gyakorlásában háborgatni nem engedek.” Ez a „kisalkotmány” általános érvényű lett nemcsak Makón és nemcsak az előbb határolt Viharsarokban, hanem az egész országban. A mezőberényi lelkész — Kun-Kaiser József —, arról számol be, hogy mindkét evangélikus templom megrongálódott a harcok során, de „a felszabadulást követő napon” már istentisztelet volt, noha a lelkészen kívül csak egy hivő jelent meg. Pitvaros október 6-án szabadult fel. A falu lakosságát a harcok elől áttelepítették Nagyszénásra. Nem sokáig tartott a távoliét, de a visszatért lakosság saját bőrén tapasztalta a háború anyagi és erkölcsi rombolását. Mar- schalkó Gyula erről így ír: „Ha a harcok nem is tartottak sokáig, az anyagi kár elég jelentős volt. Nemcsak a hívek szenvedtek anyagi károkat azáltal, hogy a meghúzódott, ki nem települt helybeliek kifosztották a házakat, de komoly károkat szenvedtek az egyházi épületek is. A támadó orosz csapatok a toronyban vélték a magyar megfigyelőmunkájukkal tették lehetővé az ő életüket is. Ez az időszak Jézus Krisztusból is a „pantokrator”, a mindenható dicsőséges úr vonásait hangsúlyozta. Mintegy vele akarván példázni és igazolni a mindenek felett álló, mindenkinek parancsolni akaró, tévedhetetlen „keresztyén” felsőbbrendűséget. Pedig, ami a fogantatás és a mennybemenetel között történik, az minden inkább, mint uralkodás. Aztán nagyon megrázta a rostát az Úristen és lassan újra helyükre kerültek a dolgok. Az emberek szívében és tudatában is. Isten ismételtette velünk az evangélium leckéit és így Jézust sem elképzeléseink, hanem a Szentírás kijelentése alapján tanultuk jobban ismerni. Megláttuk, hogy az élet tartalma a szerétéiből való szolgálat. Ez szolgálja az életet, az áldozatos, odaadó munka, segítés. Jézus úgy volt az emberek között, „mint aki szolgál” és „nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az életét ket és ezért szüntelenül lőtték a tornyot, melynek teteje komolyan megsérült, de maga a templom is három belövést kapott.” A lelkész a továbbiakban komor képet fest az erkölcsi rombolásokról, majd így fejezi be emlékezéseit: „Valami megmaradt: az Istenbe vetett bizodalam. És megkezdődött a munka. A harangokat átöntötték, templomot, tornyot kijavították, a lelkészlakot lakhatóvá tették, új lelkészt választottak, aki beállt a sorba __” Il yen volt Pitvaros azokban a napokban, sok más községünkkel együtt, ahol a háború démona száguldott fel s alá a poros utcákon. A visz- szaemlékezésekből arról szerzünk tudomást, hogy az istentiszteleti életben nem volt fennakadás, és hogy azon a területén hazánknak, amelyet Viharsaroknak nevezünk, már az ádventet és karácsonyt békésen ünnepelhette evangélikus népünk. De másvalami is kiderül e sorokból. Az ti., hogy a viharsarki városokban és falvakban „új élet” kezdődött. Ez az első napokban abban mutatkozott, hogy közösen javították ki a „megrongálódott fészkeket” és közösen hozták helyre a lerombolt, vagy tönkrement középületeket. így pl. az iskolákat, amelyek ez időben még egyházi tulajdonban voltak, templomokat, paplakokat, stb. íme, a közös, vagy társadalmi munkák első kapavágásai! A visszaemlékezések arról is szólnak, hogy a földbirtokosok, a csendőrség, a közigazgatás magasabb beosztású tisztviselői, ki ilyen, ki olyan okkal elmenekült és gazdátlanul maradt a falu és város, valamint határa egyaránt. Ha ugyan gazdátlanul! Mert hiszen végre is az igazi gazdája kezébe került mindez, nevezetesen a nép kezébe. És megszervezte azonnal a harcok után a közbiztonságot, közigazgatást és találunk már nyomokat a földosztásra, a hivatalos földosztási rendelet megjelenése előtt is. íme, a közös ' munka második fázisa. Éattonyáról arról szerzünk hírt, hogy az egyházat sem hagyták ki a földosztásból, és a más felekezetek között szórványbaji élő evangélikus egyház az „egyenlőség jegyében” 30 hold földet kapott. Ezen a területen a szocialista jövő első tégláit rakják le. No, még kezdetlegesen és sok hibával, mondhatnánk szervezetlenül, de az emberek tömegei tudat alatt is megsejtik a helyes magatartás követelményeit. Véget ért tehát a „gyomai pör”-korszaka, a Viharsarok elcsendesedett. De ebben a csendben megindul az új élet és ma már csak rossz álmunkban kísért a múlt vihara. R. P. sokakért”. Ez a krisztusi életforma. — És a tanítványainak is azt mondta: „nem lehet feljebbvaló a tanítvány az ő Mesterénél” és „aki közietek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája”. És még egy kép: az utolsó vacsora előtt Jézus körülköti magát a kendővel és elvégzi az akkori idők legalacsonyabb munkáját: megmossa tanítványai lábát és azt mondja nekik: „példát adtam nektek, hogy amiképpen én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást”. Ez tehát az egyház életformája is. Az igazi keresztyének nem a keresztes vitézek közül kerültek ki elsősorban, hanem az egyszerű halászok, kikötő- munkások, szolgák közül. És az édesanyák, nagyanyák sokszor agyonterhelt, kisemmizett, megalázott tagjai közül. Mert ők, helyzetüknél fogva rákényszerültek a szolgálatra és amikor azt beragyogta Jézus Krisztus példája és ereje, akkor zokszó nélkül, olykor énekelve és mosolyogva, megnemesítették és szeretetté formálták a fárasztó munkát. Isten a keresztyéneket nem dísznek szánta a világba, hanem sónak, világosságnak, hegyen épített városnak. Hogy hásználjanak, utat mutassanak, megbízható irányt jelentsenek. Nem a tévedhetetlenség, hanem az emberség értelmében. Ennek a felelősségnek a tudatára kell rádöbbennünk. Meglátni, mivel tartozunk felebarátunknak. A felsőbbrendűség tudatában élő „keresztyén” a század első felében legfeljebb karácsonykor, vagy missziói ünnepen „leereszkedett” egy kis alamizsnával a rászorulókhoz, hogy bizonyságát adja „áldozatkészségének”, s nyugtassa lelkiismeretét, hogy ő milyen jó ember. Pedig nekünk a Jézus Krisztushoz kell leereszkedni, oda, ahol ő mozgott az emberek között, az akkori élet sokszínű forgatagában, vámszedők, bűnösök, leprások, idegbetegek között, hogy együtt érezzünk és ebből az együttérzésből fakadjon fel a segítés, a szeretet gyakorlásának sürgető kényszere. Az egyház szolgai formája nem a népegyházi keretek megszűnése, hanem a felebaráthoz, a világhoz való .viszonya. „Magunkat és javainkat rendszeresen és céltudatosan a gyülekezet és felebarátaink szolgálatába állítjuk.”.— Nem az a szolgai forma, hogy számban és befolyásban csökken a szerepe, hanem, hogy felismeri lehetőségeit és kötelezettségét az ember iránt. A szolgálat: viszony. Emberhez és feladathoz való viszony. Ezért nem az alázatos és csendes keresztyén a szolgáló életforma reprezentánsa, hanem a tevékeny keresztyén. A Luther Márton, a Tessedik Sámuel és mások örökké mozgó, tevékeny alakjai. A táglátókörű, irgalmas szeretet vallói, hirdetői és megbizonyítói ők. Ez az egyház legszentebb feladata is. Megszabadulva a népegyház sok külső kényszerétől éppúgy, mint a szabad egyház sokszor az emberek feje felett elnéző önhittségétől, Isten adta erejét és tudását beleadhatja önmaga és mások mozgósításába az időszerű feladatok megoldására. Kovács Pál REPÜLŐK Repülők szállnak a magasban, fehér csíkjuk messzire látszik. Négy kis gyermek lent a homokba: várat épít, békésen játszik. Hisz harsogón virágzik minden. Körülöttünk tavasz dalol, de halljátok, Édesanyák, ágyú szól most is valahol! Azon a tájon a repülök már nem békés gépmadarak. Azon a tájon a gyermekek félelmek között játszanak. S az édesanyák mosolyát is rettegés .bénította meg. Halál arat ott évek óta, vér öntözi a földeket. Mi, akik itt békében élünk, fogjunk össze édesanyák: ezt a tengernyi szenvedést hogyan is nézhetnénk tovább! Nem nyughatunk, amíg a földön minden gyermek nem mosolyog, s a szenvedő édesanyák nem lesznek ismét boldogok. Míg — ha repülő száll felettünk, s fehér csíkja messzire látszik — nem rémül már meg tőle gyermek: tovább épít, békésen játszik! Hanvayné, T. Mária „Hátborzongatóan gyönyörű képtelenség” „Nálatok voltunk egy február végi estén, együtt a két család.” Garai Gábor írja Váci Mihályhoz intézett „kései levelében”. Akkor nem tudta még a két barát, hogy ez utolsó találkozásuk. Nem tudta még Váci Mihály, hogy versbe foglalt ígéretét nem tudja betartani: „mielőtt meghalok, még megiszunk egy szimplát állva együtt...” Beszélgettek irodalomról, készülő utazásokról. Aztán kifogytak a szóból. „Amikor kifogytunk a szóból — írja Garai Gábor —, a harmóniumhoz ültél és felváltva játszottál — s mi Veled énekeltünk — népdalokat, mozgalmi indulókat — s tanyasi kántortanító korodat idézve — régi rebellis protestáns zsoltárokat. Azt is, hogy „Térj magadhoz drága Sión ...” S utána azt a hátborzongatóan gyönyörű képtelenséget, hogy „azt bünteti kit szeret, másként ő nem is tehet...” „Képtelenség”? — igen. Jól érzi Garai Gábor. Jól érzi azt is, hogy ez a képtelenség „hátborzongatóan gyönyörű” valóság. Váci Mihály életében is valóság volt. Ebből a hátborzongatóan gyönyörű képtelenségből mindenki megkóstol valamit, aki — ha lázadozva is, ha nem egyházias szabványok szerint is — a názáreti ács gyermekének útjára került. „Azt bünteti kit szeret” — ez a képtelenség azért olyan hátborzongatóan gyönyörű, mert isteni szükségszerűség. Előbb- utóbb rájövünk, „másként ő nem is tehet”. Miért? Azért, mert éppen a legtisztábban, legigazabban embernek így kellett kiáltania: „miért hagytál el engemet?” Az egykori tanyasi kántortanító harmóniuma tudta, hogy az igazi rebellió, az igazi forradalmiság gyökerei milyen mélyre nyúlnak. Vajon ki játszik tovább Váci Mihály harmóniumán „rebellis protestáns' zsoltárokat”? Benczúr László Porto Alegre 1970 Lapunk május 3-i számában interjút közöltünk dr. Profile Károly professzorral, az LVSZ Magyar Nemzeti Bizottságának az ügyvezető titkárával a porto alegrei világgyűlés magyar előkészületeiről. Most dr. Pálfy Miklós teológiai professzorral beszélgetünk, aki a magyar tanulmányi anyag első részét készítette el. — Mi volt a magyar tanulmányi munka első csoportjának & feladata? A nagygyűlés főtémáját, hogy „ELKÜLDETTÜNK A VILÁGBA” — mint ismeretes — három altémára osztották fel a nagygyűlés tanulmányi előkészítői. Az első altéma így hangzik: „Elküldettünk az evangéliummal”. Ezt az altémát kellet úgy feldolgoznunk, hogy az mintegy teológiai megalapozása is legyen a második és harmadik altémának. Bár a másik két alcsoport előzetes tanácskozásain nem tudtam részt venni időhiány miatt, mégis sikerült ezt a feladatot úgy megoldanom meggyőződésem szerint, hogy megállapításai összhangban vannak a két másik tanulmánnyal és valóban megalapozza a második altéma tartalmát az egyház egységéről és a harmadik altéma tartalmát az egyház társadalmi felelősségéről. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a három tanulmány készítői egyértelműen benne maradtak az elmúlt 25 év nem megkötöző, hanem szárnyakat adó teológiai felismeréseiben. — Milyen segíí séget tudtak adni a munkához a tanulmányi csoport tagjai? Külön öröm számomra, ha itt a nyilvánosság előtt mondhatok köszönetét az első csoport aktív munkatársainak! Rendkívül értékes résztanulmányokat készítettek az első altémáról az elmúlt egy évben. Ezeket az utolsó munkaülésen alaposan megbeszéltük, elemeztük és közösen megállapítottuk azokat a szempontokat, amiket külön is hangsúlyozni akartunk magyar evangélikus hozzászólásunkban. — Professzor úr hozzászólást mondott. Volt alaplrat, amelyhez hozzászóltak? Sajnos csak az utolsó pillanatban érkezett Géniből egy tanulmány az első altémáról, amelyet már a csoport tagjai nem is tudtak tanulmányozni. Már a végleges fogalmazással is majdnem készen voltam, amikor megérkezett. A tanulmányt tehát egyedül öntöttem végleges formába, de messzemenően benne van a tanulmányban a csoport minden aktív tagjának a munkája. Ezt a tényt külön is szeretném hangsúlyozni, mert arról tanúskodik, hogy a tanulmány nem egy ember „magán- véleménye”, hanem egy egész munkaközösségnek a munkája és hogy ma már nem néhányan, hanem sokan tudnak és akarnak evangélikus egyházunkban együtt gondolkodni és „egyet” mondani arról, hogy mit jelent számunkra a szolgálat a világban az evangéliummal. — Milyen fontosabb problémákat tárgyal a tanulmány? A tanulmány első fejezete azt a kérdést fejtegeti, hogy miért megtartó erő az evangélium a mai ember számára. Az evangélium tartalma Isten szeretete a világ iránt a Jézus Krisztusban. Tehát az embert megmenteni akaró isteni üzenet, amit a keresztyéneknek és az egyháznak kell Krisztus missziói parancsa szerint belevinniük a világba. A keresztyének és az egyház azonban csak a bűnbánat és megtérés mélységeit megjárva válik alkalmassá ennek az embert mentő akaratnak a továbbadására. Ezen a ponton a magyar evangélikus egyháznak és híveinek bőséges tapasztalataik vannak az elmúlt 25 évből, különösen is a felszabadulást követő esztendőkből, és ezeket most elég részletesen elmondjuk evangélikus testvéreinknek a világgyűlésen is. Az egyház egészének a megtérése megtermi a maga gyümölcseit és ezek között első helyen említjük a szolgálatot Hiszen a megtérés soha nem öncélú! Az egyes keresztyén ember és az egyház nem önmagához tér meg, hanem az emberekhez és az egész világhoz! Ezért nem elég az igét csak az egyházban a „híveknek” hirdetnünk, hanem az „mindenkinek” szóL — Miért végzi az egyház ezt a szolgálatot? Mi küldetésének a célja? Éppen ezt a kérdést tárgyalja a második fejezet. Nem azért küldettünk az evangélium szolgálatával a világba, hogy igazoljuk létjogosultságunkat. Nem az az egyház marad meg, amelyik mindenáron és mindenféle ügyeskedéssel önmaga megtartására törekszik, hanem amelyik Jézus Krisztusra figyelve az önfeláldozás készségével vállalja küldetését. Ebben a munkában nem szabad magára hagyni a lelkészeket, az igehirdetőket. Érvényesíteni kell a reformátori felismerésből az egyetemes papság elvét. Tudatosítani kell a gyülekezetekben, hogy az evangélium nyilvános hirdetését ráruházta ugyan a lelkészre, de ez nem csökkenti az egész gyülekezet felelősségét és feladatát az evangélium hirdetése terén. . A harmadik fejezet a szolgálatra felkészülés szempontjait fejtegeti. Az egyház akkor készül fel jól a szolgálatra, ha szoros kapcsolatban van az emberek valóságos életével. Hiszen segítő szolgálatra és nem hódításra készíti fel az igehirdetőket. Nekünk azt az életet, azt a társadalmat, azt a miliőt kell jól ismernünk és annak igazságait elfogadnunk, amelyben itt ebben a hazában élünk. Hozzátartozik a jól felkészült igehirdetőhöz a prófétai lelkűiét is. Belsőleg szolidárisnak kell lennie azokkal, akikhez a prófétai ige szól. A teológia művelésének, a lelkészképzésnek és továbbképzésnek, igehirdetésnek és tanításnak mindig szem előtt kell tartania ezeket a szempontokat, ha meg akar felelni küldetésének az adott szituációban. Isten nem hagyja ígéretek nélkül egyházát. Ezért nem az a feladata, hogy görcsösen ragaszkodjék a régihez: régi formákhoz, szokásokhoz, megszokott elvekhez, hanem mernie kell új szántást szántania munkaterületén. Isten megújulást ajándékozó szeretete bőségesen küld majd áldást erre az így értelmezett szolgálatunkra. DR. VETŐ LAJOS A MAGYAR TUDOMÁNYOS PSZICHOLÓGIAI TÁRSASÁG TAGJA A Magyar Tudományos Pszichológiai Társaság ez évi közgyűlése dr. Mátrai László akadémikus javaslatára tagjai sorába felvette D. dr. Vető Lajos nyugalmazott püspököt. Vető püspök tagja a Nemzetközi Valláspszichológiai Társaságnak is, amely a múlt év szeptemberében tartotta munkaülését a nyugat-németo-rszági Würzburgban. MONTREUX KÖVETKEZMÉNYEKÉNT Az egyházi fejlesztési programmal kapcsolatos montreuxi konferencia javaslatainak 'megfelelően megalakították Genfben az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottságának ülésén azt a Bizottságot, amely hivatva lesz a jövőben koordinálni az ökumenikus Tanácsnak a fejlesztéssel (tehát a 3. világ megsegítésével) kapcsolatos terveit és általában felelős lesz a „fejlődés” kérdéseiben. Koordinálja az Egyházak; Világtanácsának a fejlődéssel és fejlesztéssel kapcsolatos elveit az állami és különböző önkéntes segélyszervekkel és garantálnia kell, hogy az egyházi segélyösszegek a társadalmi igazságot és a gazdasági önállóságot fogják szorgalmazni és támogatni. Lelkéssek emlékesnek A viharsarok elcsendesedik
