Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-17 / 20. szám
TEOLÓGUSNAP BALASSAGYARMATON IGEN, BÉKE Az Evangélikus Teológus Otthon igazgatója vezetésével kicsiny teológus csapat haladt Balassagyarmat felé az egyház egyik mikrobuszán. A festői Dunakanyart érintve haladtunk a „palóc föld” központja felé. Balassagyarmaton ma már komoly ipari beruházások létesülnek, amelyek mutatják a város fejlődésre képes pezsdülő életét. Egyházunk szempontjából mindig komoly helyet foglalt el, hiszen a városban és környékén sok evangélikus éh A város legmagasabb pontján — a volt vesztőhelyen — fekvő evangélikus templom melletti parókián meleg szeretettel köszöntötte dr. Selmeczi János igazgatót és a hat fiatal teológust Szabó József nyugalmazott püspök, gyülekezeti lelkész, és Rónay Zoltán másodlelkész. A tudásra szomjas ifjak első kérdése az volt Szabó József könyvtárát meglátva, hogy miként tehet egy ember szert ennyi könyvre. „Édesapámtól csak a legszebb könyvet, a könyvek könyvét kaptam. Ez a könyvtár az én negyvenéves szolgálatom eredménye” — mondta a nyugalmazott püspök A délelőtti 9 órás ifjúsági istentiszteleten Kalácska Béla szenior hirdette az igét a Zsidókhoz írt levél 3, 12—14 alapján. Istentől való elszakadás veszélyére hívta fel a figyelmet. „Sokak szerint — mondta — a tudomány az a hatalom, amely képes az embert az Istentől elszakítani. Ez nem igaz. Amint a különböző szak- tudományoknak megvan a maguk tárgyszerű módszere, úgy a keresztyén embernek Isten akaratát megismerő módszere a hit.” Igehirdetésének centrumában az állt, hogy „a fiatal evangélikus keresztyénnek soha nem kell félnie a tudomány előrehaladásától, hiszen az istenismeretet a tudomány meggazdagíthatja. A reformáció keresztyénsége az ember tudomány általi felemelkedésében mindig élen járt”. A 10 órai istentiszteleten dr. Selmeczi János igazgató hirdette az igét Lk 19, 37—40 alapján, Kiapadhatatlan erőforrás címen. A 400 lelkes gyülekezet szinte egy tekintettel figyelte dr. Selmeczi János igazgatót, aki hajdanában ebben a gyülekezetben konfirmált, szentelték lelkésszé, káplánko- dott és most, mint az ifjú Thi- móteusok pásztora tért vissza kicsiny nyájjal, hogy megmutassa nekik „hazája szeretetét” és a gyülekezetnek a jövő lelkésznemzedéket. Igehirdetésében a következőkre tette a hangsúlyt: „Jeruzsálembe egy szamáron bevonuló emberről a nép azért tudta hogy ö az Isten fia, mert közülük sokan átélték jelenlétét, amely megváltoztatta az egyént és a közösséget. Jézus jelenléte akkor is és most is ilyen szíveket megváltoztató, életet adó erő. Nemcsak a történelem folyamán, hanem ma is megtapasztalhatja az ember, hogy Jézus jelenléte, igéje, azaz Jézus maga kiapadhatatlan energiaforrás. Legyünk mi ennek az energiának hordozói! Ez azt jelenti, hogy mi is mutassuk meg szavainkkal és életünkkel azt a szeretetet, amit Jézus adott.” A sűrű programban még arra is volt idő, hogy egy pár percre ebéd előtt Túrmezei Erzsébetet meglátogassuk a kórházban és a gyülekezet lelkészeivel és presbitereivel elbeszélgessünk. Ez a beszélgetés Lelkéssék emlékesnek folytatódott és még jobban kibontakozott a Balassagyarmati Evangélikus Szeretetház fehér asztalánál. Délután 2 órakor már a balassagyarmati gyülekezet fi- liájában, Ipolyszögön — dr. Selmeczi János szülőfalujában — szolgáltunk igehirdetéssel, zene- és szavalati számokkal. A gyülekezet mindenkit megható szeretete és áldozatkészsége örökre emlékezetes marad számunkra — jelentős terményadománnyal segítették az otthont. Csesztvén megtekintettük a Madách Imre emlékmúzeumot. A múlt, a világhírű költő és a haza fű fiának csodálatától rabul ejtve kezdtük el szolgálatunkat este 7 órakor Balassagyarmaton, ahol a gyülekezeti estet az igazgató szavai nyitották meg. Beszámolt a teológiai hallgatók képzéséről és Mt 9, 35-—37 alapján indított el egy lépcsőzetes prédikációt. Erről a textusról prédikált első szupplikációja alkalmával ebben a templomban 1943 augusztusában. A teológusok a következő címek alapján prédikáltak: Kalácska Béla: „Juhok pásztor nélkül”, Zátonyi János: „Az aratnivaló sok”, Ri- bár János: „Isten országának evangéliuma”, Turchányi Sándor: „Kevés a munkás”, Csep- regi Zsuzsanna: „Kérjétek az aratás Urát”. A meghitt ünnepséget Risto Jääskeläinen finn ösztöndíjas lelkész zárta be, amikor a finn nép és a finn egyház nevében sok szeretettel köszöntötte az ünnepi gyülekezetei, majd kapcsolódott az elhangzott igehirdetési sorozathoz, amikor azt mondta: „Isten igéje univerzális, mert minden nép és nyelv felett való és Isten sze- retetéről és bűnbocsánatáról szól. Nagyon boldog vagyok — mondta —, hogy a kisebbségben élő evangélikus egyházban ilyen élénk hitélet folyik, ahol a gyülekezetek hite által sokat épülhettem.” Kalácska Béla Képek a kezeli betekkel D. Káldy Zoltán püspök szolgált a paksi gyülekezetben. Propaganda és valóság Azt mondták, hogy orosz győzelem esetén nem lesz többé egyház. Bezárják a templomokat és jaj lesz a papoknak. Átgondolt, tervszerű volt a propagandának ez a lélekmér- gezése. Sok-sok százezer ember vált földönfutóvá, menekülővé és sajnos sok lelkészünk is ide- ig-óráig félelmében elhagyta nyáját Mint a világ vége elől, úgy menekültek sokan. Ha meggondoljuk, ezen aligha lehet csodálkozni, hiszen több, mint két évtizeden keresztül tanították, nevelték így az egyszerű lelkeket és ők nem tehettek arról, hogy e bűnös propagandának áldozatul estek. Nem akarjuk szépíteni a háborúval járó megpróbáltatásokat. A háború szerte a nagyvilágon egyforma. Véres, kegyetlen és szennyes. A nagy kérdés azonban mindig az, hogy győzelem után hogyan viselkedik egy-egy hadsereg. És e tekintetben a vallomások összecsendülnek: a propaganda valótlanságot állított. A szovjet hadsereg humanizmusa kiállta a próbát Szinte közhelynek számít de nagyon sok élményben bukkan újra meg újra fel, hogy az első darab jóízű kenyeret szovjet katona adta a pincében rekedteknek, hogy orvosaik elsősegélyben részesítették a polgári lakosság sebesültjeit, hogy rámosolyogtak a félelemtől vacogó emberekre, hogy karjukra vették a gyermekeinket és apróbb-na- gyobb segítséget nyújtottak az élet megindulásához. Ilyen élmények sorsdötőek lehetnek, de sokaságuknál fogva mégsem idézzük. Inkább vessünk néhány pillantást azokra az élményekre, amelyek egyedieknek látszanak. Battonya a társadalmi ellentétektől túlfűtött községe volt hazánk keleti részének. Az elsők között szabadult fel és fel- szabadulásában az első pillanatban a társadalmi feszültség feloldását érezte: „Ilyen előzmények, körülmények közepette érkezett el Battonya számára is 1944. szeptemberében a felszabadulás. A földbirtokosok és az őket kiszolgálók elmenekültek, hisz a propaganda ekkor már eredményesen harcolt. Ott maradt azonban egy félrevezetett és magára hagyott lakosság. 75%-át kitevő magyarság mellett az uralmat átvevő szerb és román kisebbség. A kisebbségi sors elnyomásából és kizsákmányolt földmunkássorsból felszabadultak új vezetőket kerestek és találtak maguknak.” —■ írja Fecske Pál lelkész. Békéscsaba október 6-án szabadult fel és erre Mekis Ádám így emlékezik: „A szovjet hadsereg 1944. október 6-án, pénteken délelőtt szabadította fel Békéscsabát Csakhamar megtudtuk, hogy ezen a napon szabadult fel Békés megye legnagyobb része. A város vezetősége, a rendőrség, zömében elmenekült s az első napokban a közbiztonság tekintetében bizonytalanság uralkodott. Nem tudtuk, hogy az új helyzetben mi lesz velünk, lelkészekkel, s általában az egyházi élettel. A német és magyar háborús propaganda nyomán el voltunk készülve a legrosszabbra. De nem ez történt Sőt: már 1944. október 12-én a szovjet hadsereg tábornoka, Csernyi- sov, összehívatta az összes békéscsabai lelkészt s a következő kijelentést tette előttük: Szólaljanak meg a harangok, nyíljanak meg a templomok, az összes egyházi cselekményeket végezzék a lelkészek a maguk rendjén.’ Ez volt az első .ökumenikus’ lelkészi találkozó Magyarországon a felszabadulás után. Még azon a napon baráti vacsora keretében parókiámon üdvözölhettem Csernyisov tábornokot és kíséretét, ahol órákig elbeszélgettünk a bekövetkezett változásokról és a ránk váró feladatokról. Még dübörögtek a harci kocsik Békéscsabán keresztül s 40—50 km- nyi távolságban hallani lehetett az ágyúk dörgését, de híveink újra felkereshették templomainkat, mi lelkészek pedig bátran imádkozhattunk a szörnyű háború mielőbbi befejezéséért és a békéért. A szovjet hadsereg vezetőinek az egyházakkal és lelkészekkel szemben tanúsított — sokszor megkülönböztető — magatartása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak Lelkészek, hanem híveink is nem ellenségként, hanem jó barátként tekintettek a hazánkat és népünket felszabadító szovjet katonákra.” Az egyházi élet, amint azt a későbbiekben látni fogjuk, azonnal a harcok után megin- dúlhatott és ezért elsősorban az egyház Urának szóljon a hála. R. P. A vecsési templom alapkőletételén. VASBÓL ACÉL Amíg a vas acéllá válik... Nehéz út... kemény küzdelem, S a munkáló, mesterkezeknek Végeit nem érő türelem! Törik, hajlítják... nem kímélik! Kohóban izzik olvadásig! Nagy munka az, s hosszú az útja, Amíg a vas acéllá válik! Amíg a vas acéllá válik!... Lelkem is tudja... ez a cél. Fénytelen, rozsdaette vas volt, S ragyogni kezd már, mint acél Lelkem is átment már a tűzön, S dicséretet mond mindhalálig, Mert nagy műve az ég Urának, Mikor a vas acéllá válik! Haluszka M. Rózsa Egyházi múzeumügy A Művelődésügyi Minisztérium Múzeumi Főosztálya — az Állami Egyházügyi Hivatallal egyetértésben — kétnapos előadássorozatot és gyakorlati bemutatókat szervezett az egyházi múzeumi gyűjtemények vezetői és munkatársai számára 1970. április 16—17-én. Az előadássorozatot Verő Gábor MM főosztályvezető-helyettes nyitotta meg A mindvégig igen magas színvonalú és ugyanakkor gyakorlati haszonnal járó előadásokat dr. Dávid Katalin, dr. Heckenast Gusztáv, dr. Radocsay Dénes és dr. Voith Pál tartotta. Az egész program kézbentartója az egyházi gyűjtemények szakfelügyeleti bizottságának titkára, dr. Dávid Katalin, a Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa volt, — aki az előadások szünetében körvonalazta a közeli hónapokban az egyházi múzeumi gyűjteményekre váró közvetlen teendőket is. A Magyarországi Evangélikus Egyház Gyűjteményi Központját Papp Ivánná könyvtárvezető képviselte. „A halottak menete némán vonul tova. A sor végtelen: sápadtan, szó nélkül özöniik az emberi nyomorúság folyama az örökkévalóság sárgásszürke félhomályában. . . fiatalok és öregek, büszkék és alázatosak, az őrjöngő gyűlölet, a pusztulás örvényében. Ott haladnak mind: lengyelek, zsidók, németek, oroszok, amerikaiak, olaszok... valamennyi nép fiai, vérezve s tovatűnve.” Ki előtt jelent meg ez az iszonyú látomás? Dr. Hans Frank, Lengyelország volt főkormányzója előtt, a nürnbergi per tárgyalása közben (Gilbert amerikai pszichológus számol be róla). Frank azon kevesek közé tartozott, akik a náci főbűnösök közül megbánást tanúsítottak — miután 25 éve, 1945. május 8-án a fasiszta Németország kapitulált, s azok az elkövetett szörnyűségek is napvilágra kerültek, amelyeket addig rejtegetni lehetett. „Le van zárva” ez a múlt? Katonailag igen. De például társadalmilag s lelkileg mind máig iszonyú a hatása. Mintegy 60 millió halott és 35 millió rokkant az emberveszteségek mérlege; ezen belül Németország összlakosságának 10%-át vesztette el, a Szovjetunió és Lengyelország ennél is többet. Jellemző azonban a gyilkoló őrületre, hogy az orosz polgári lakosságból több mint kétszer annyian pusztultak el, mint ahány katonát Németország összesen vesztett. S a rettenetes anyagi és erkölcsi kár — utóbbi sokkal maradandóbb az emberiség életérzésében. „Épp, hogy csak megúsztuk” — ez az eredeti címe Thornton Wilder amerikai író e problémakörben mozgó drámájának, mely nálunk A hosszú út címmel lett ismertté. Ebben a bibliai őstörténetre is emlékeztető katasztrófa-sorozat után hazajön az Ádámot idéző Mr. Antrobus fia, Henry, a kaini életstílus katona-kiadású képviselője, de azzal, hogy fütyül a szüleire, emberségre, mindenre, nem akar senkihez sem tartozni és szeretetet sem kíván senkitől, s egyetlen igénye, hogy gyűlöljék, különben pedig magának élhessen és magában. Ez neki a szabadság: erkölcsi normákat nyugodtan felrúgva igyekezni mindent magának kaparintani meg. A vita hevében a színészek kiesnek szerepükből és a Henryt alakító művész csaknem megfojtja azt, aki az apát jeleníti meg, mert erőt vesznek rajta saját személyes indulatai vélt, vagy valóságos ifjúkori sérelmeiért — a „játékba” betör a halálosan komoly belső nyomorúság, mely emberek együttélését úgy megnehezítheti. Gondolkozhatunk-e úgy a 25 éve elcsitult II. világháborúról, hogy „ez egyszer még megúsztuk”, tehát minden rendben? Hogy akkor nyugodtan el lehet felejteni az egészet? — Egy hajóskapitány visszaemlékezése hadd vezessen rá a válaszra: „A Biscayai öbölben szörnyű vihar tombolt. Egy süllyedő teherhajó felé tartottunk. Közelebb jutva azt láttuk, hogy két nő kapaszkodik az elülső árbocokba. Órákig tartott, amíg megmentettük őket. Lehetetlennek tűnt azonban, hogy a férfiakat is biztonságba helyezzük. Akkor azonban a görög kapitány megmentett felesége oly kétségbeesetten könyörgött, hogy embereim még egyszer kockára tették életüket. 15 órai munka után az utolsó hajótörött is parton volt. S a 29 megmenekült magatartása? Először elárasztottak hálálkodásukkal. Amikor folyton azt kérdezgették, mivel bizonyíthatnák be hálájukat, annyit mondtam, hogy később egyszer írhatnának egy-egy lapot, mert örülnék, ha további sorsukról hallanék valamit. Ezt természetesen mind örömmel ígérte meg. De soha nem kaptam tőlük csak egy sort sem. Egyetlen árva sort sem!” Valószínű, hogy az illetők öntudatlanul a lekötelezettség érzésétől akartak szabadulni, azért felejtettek direkt szándék nélkül is. Ilyen a hálátlanság automatikája: igyekszik kirázni emlékezetünkből mindazt, aminek alapján elkötelezettnek tudnánk magunkat. Ennek nagyszerű ellenszere: A TUDATOS HÁLA múltért, jelenért és jövőért egyaránt! Már csak azért is, mert a Szentírás hirdette békesség nem va- lami lelkiekre korlátozódó magánkincs, hanem szent normali- tás, az Isteni Rend uralma emberen belül és kívül, amikor a Teremtő szándéka szerint mennek a dolgok, s nem az emberi engedetlenség által feiforgatva-összegabalyítva. Feltétlenül beletartozik az egyének, csoportok és nemzetek közötti béke is, mint feladat. Szörnyű hitelrontó képmutatás visszahúzódni valami belső „békesség” frontjára, ha ez azt jelenti, hogy ami a „külső” békességet illeti, nem ér a nevünk. Sőt, a mai hitvallásnak ez egyik döntő frontja! Béke, békesség. Jóízű szavak. Nagy kár lenne egymás ellen játszani ki őket, mikor oly nagyszerűen összeillenek, a hétköznapi életben is, családban, hazában, világban. E szó-ikrek közül most afelé fordul figyelmünk, amelyik egy sötét korszak lezáródásának évfordulóján a hála életformájára biztat. Ennek megértéséhez lehet szép segítség Zelk Zoltán „Kiáltás”-a: A béke nem gyávák odvas menedéke, de a szabadság televénye, amit felszánt munkánk ekéje, váljék termővé ezer évre! Ezért írjuk most földre, égre, hegyekre, tengerek vízére, hűségre, szándékra, reményre, a mindenség mennyezetére — Zuhogjon hát lángolva, égve sugárzó négy betűdnek fénye: BÉKE! Bodrog Miklós Szepessi Károly Lapzártakor vettük a megdöbbentő, váratlan hírt, hogy Szepessi Károly, a Szarvas újtemplomi gyülekezet lelkésze május 2-án hirtelen meghalt. Május 4-én temették az újtemplomból, a gyülekezet nagy részvéte mellett. Szepessi Károly 1913-ban született Zólyomban. Salgótarjánban szentelték lelkésszé 1936-ban. Sámsonházán és Oroszlányban volt segédlelkész majd négy évig az oroszlányi gyülekezet lelkésze. 1944 óta folyamatosan a Szarvas újtemplomi gyülekezet lelkészeként szolgált. „Közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Mert, ha élünk, az Ürnak élünk: ha meghalunk, az Ürnak halunk meg. Ezért akár élünk, akár meghalunk, az Űréi vagyunk.” (Rm 14, 7— 8.) FINN—OROSZ TEOLÓGIAI ÉRTEKEZLETET tartanak Turkuban ez év nyarán. Témái: „a világbéke vallásos alapjai” és az „eucha- risztia”. Az értekezleten — amelynek előkészítője a finn egyház külügyi bizottságában Kauko Pirinen dékán — a finn evangélikus egyház és az orosz ortodox egyház képviselői vesznek részt. Ezek között vannak a tervezet szerint Nikodim leningrádi metropolita vezetésével hattagú bizottság, valamint finn részről Simojoki érsek, Aimo T. Níkolainen professzor és Kauko Pirinen dékán. Az EVT megfigyelőként küldi ki dr. Bukás Víschert. Ugyancsak megfigyelőként vesz részt Bars Thunberg docens Sigtunából, az Északi Országok ökumenikus Intézetének vezetője. Simojoki érsek a IjVSZ Végrehajtó Bizottságának koppenhágai ülésén kifejezte azt a reménységét, hogy a LVSZ is küld az értekezletre megfigyelőt
