Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-10 / 19. szám
„Az egész élet értelmetlen, ha nem másokért élünk” Jubilate vasárnapjának délutánján is megteltek az alberti templom padjai. Az ünnepi alkalomra egybegyűlt hívek, ha csupán létszámukat tekintjük is, azt bizonyították, hogy ebben a gyülekezetben fontos ügy, szívügy a diakónia, a szeretetszolgálat. Az ünnepi istentisztelet keretében búcsúzott a gyülekezet Kovács Erzsébettől, aki egy évtizednél hosszabb ideig volt az egyház- község szeretetotthonának vezetője. Az alberti egyházközséggel együtt kilenc gyülekezet tart fenn szeretetotthont országos egyházunkban. Otthonát a gyülekezet nem maga alapította, vagy kezdeményezte, hanem készen kapta. Az otthonnal együtt készen kapta a munka lehetőségét és a szolgálattal járó sokfajta gondot is. Nem volt zökkenőmentes az út, amelyen eljutott az egyházközség odáig, hogy ma már sajátjának tudja és érzi az intézményt, felvállalva minden örömét és nehézségét. Az eddig vezető úton volt Kovács Erzsébet otthonvezető testvér szeretettel gondoskodó vezetője az otthon 17 lakójának és hűséges tagja az egyházközségnek. Az albertiek szépszámú gyülekezete már megjelenésével is kifejezte megbecsülését és szeretetét iránta. Az ünnepség szép vonásai közé tartozott az is, hogy az istentiszteleten D. dr. Ottlyk Ernő püspök, az országos dia- kóniai munka felügyelő püspöke hirdette az ágét. Az országos egyház diakóniai osztálya képviseletében pedig Muncz Frigyes ügyvivő-lelkész jelent meg. Ott voltak még Roszik Mihály gyülekezeti lelkészen kívül a szomszédos egyházközségek lelkészei közül Keveházi László és Lupták Gyula. D. dr. Ottlyk Ernő püspök meleg szavakkal vett búcsút a nyugdíjba vonuló Kovács Erzsébettől. Visszatekintett negyvenéves szolgálatának kezdetére, a diakonissza évekre. „A 40 év előtt kimondott döntő és elfogadó szó, amely a bibliai Mária szavainak visszhangjaképpen sióit: íme, a te szolgálólányod ..., negyven esztendőn keresztül tartó hűséggel és odaadó szolgálattal pecsételődött meg. Hűséggel és szeretettel, amit Jézus vár a Neki szolgálóktól.” „A Magyarországi Evangélikus Egyház áldozatos szolgálatáért, amelyet a betegek és öregek között ilyen hosz- szú időn át végzett, szereteté- vel és megbecsülésével veszi körül.” Muncz Frigyes ügyvivő-lelkész köszöntésében a dikónia munkásának három nélkülözhetetlen tulajdonságáról szólt: a segítségre szoruló embertársat észrevevő szem, a kérések Lelkészek emlékeznek Háború volt... Hogy háború volt, azt min- kadtak a családi házak. Kevedeneki tudta. Egyre kisebb és rosszabb lett a kenyér és vészesen fogyott az ennivaló. A szappan nem habzott, cipőink bőrtalpát fatalp váltotta fel és a ruha szövete rendkívül silány lett Egy-egy gombért, madzagdarabért nagyon szívesen hajoltunk le, mert hiányzott a háztartásból. De a háború belopakodott az otthonokba is. Hatalmas kráterként tátongott a „doni kudarc” a szívekben és hajlékokban. Itt is, ott is hiába várták a férjet, vagy a gyermeket aki örök álmát aludta az orosz hómezőkön. Aztán ezrével jelentek meg a fémtestű halálmadarak az égen, gyilkos terhük ledobása után városrészek tűntek el emberekkel együtt, s hellyel-köz- zel fekete, zsíros füst szállt az égre mély morajjal és a szívek tele lettek rémülettel. Lépésről lépésre közelebb jött hozzánk a háború, óráról órára kellett „megbarátkozni” a gondolattal, hogy a háború bejöhet a hálószobánkba. Hogy át fog zúdulni rajtunk egy esztelen akarat miatt Hogy falu, vagy város, szántóföld, vagy erdő, nem menedékhely lesz, hanem csatatér. Egyre nehezebb volt hinni a „végső győzelemben”, s a lelkeken terpeszkedő nyomást hatalmas vágy akarta lerázni: legyen vége már. De tehetetlenek voltunk. A mérget naponként adagolták belénk. Küzdeni kell, ellenállni az ellenségnek, végsőkig kitartani, mert barát az, aki a vérözönt nyakunkra hozta és egyetlen megmentőnk lehet e ránkszabadult pokolban. Hittük, nem hittük, de mint vágóhíd előtt álló jószágok, bambán vártuk sorsunk beteljesülését. Az imák e végső kétségbeesésben belső tűz és meggyőződés nélkül fakadtak a vér- telen ajkakon. A hit érezte, hogy Isten kísértése az igazságtalan kérés. A próbatétel nagy volt. S a „csoda” másfelől mosolygott ránk és érkezett, mint ahonnan vártuk. Aztán a falu határában megdördültek az első ágyúk. A légnyomás ablakokat zúzott be, s kigyulladtak a szalmatetős otthonok. Hemyótalpas acélszömyek szántották végig a kerteket, s csaták bontakoztak ki szemünk láttára. Aknák süvítettek és eltévedt golyók oltottak ki emberi életeket. A félelmetes tűzijátékban a megsemmisülés érzése lett úrrá rajtunk. Ez már háború volt. Itt és valóságosan, életközeiben. Elnémultak a harangok is. Itt-ott a tornyok oldalán hatalmas rés tátongott. Isten hajléka is kivette részét a megpróbáltatásból. Megsemmisült sok emberi élet munkájának gyümölcse, amint földre rossen gondoltak arra, hogy eddig másutt dúlt a háború szörnye, most nálunk, s minden háború ezzel jár. De itt, ahol az ország kezdődött, Keleten, ahol térképünk először nyögött fel, mert szélét nyaldosták a lángok, már 1944. szeptember—októberében véget értek a megpróbáltatások. A háború, „az ördög szekere” elvonult, s a nagy csendet újra az élet ritmusa váltotta fel. Azt azonban első pillanattól kezdve mindenki érezte, hogy az élétet ott nem lehet folytatni, ahol abbamaradt. Hogy a küszöbünk előtt elvonuló háború pontot tesz egy korszakra és elkezd egy újat. Ennek megfelelően megszabadulni a háború lidérces álmából, egyet jelentett az új kezdettel. Mint Dante lelkei a purgatóriumban, szenvedtük végig pincékben, árkokban, gödrökben, romok közt a megpróbáltatást, mely tisztítótűzzé vált mindannyiunk számára. Vagyis előkészítés az új élmények befogadására és az új világ alapkövének letételéhez. De vajon emlékezünk-e még azokra a pillanatokra, amikor először jöttünk fel a védelmet nyújtó pincékből, hogy a lőporfüstös levegőben már friss illatok terjengtek? Hogy az őszi, téli, vagy tavaszi szellő mit susog? Hiszen közös, mindenkit érintő élmények sokasága raktározó.dott el lelkűnkben. Az elmúlt hónapokban sokan mártották kezüket az emlékezés hínárjába és emelték ki a feledésből életüket, vagy sorsukat megpecsételő élményüket. Azok az idézetek, amelyeket e néhány sorban közölni fogunk, távoli időket elevenítenek fel. E sorok elsősorban lelkészek vallomásai lesznek, akik visszaemlékeznek arra, hogy a magyar nemzet tagjain belül, hogyan élték át a haza történetének e sorsdöntő szakaszát. Ma már történelemmé váltak az események, de ha jól meggondoljuk, a maguk idejében csak egy-egy epizódjai voltak az egyház valamelyik sejtjének életében. E sorok mégis szeretettel közelítik meg az eseményeket, noha mindegyik fölött ott lebeg az emberi életet veszélyeztető háború. Aligha kell bővebben magyarázni, hogy a felszabadulás mindannyiuk számára elsősorban azt jelentette, hogy megszabadul a háborútól. Azután természetesen következett a társadalmi, politikai, gazdasági változások élményanyaga és mindezt együttesen érzik és vallják lelkészeink felszabadulásnak. De bennünket most elsősorban a huszonöt évvel ezelőtti élmények érdekelnek. R. P. befogadására érzékeny szív és a felebarát ügyét sajátjának tekintő lélek. Ezek jellemezték Kovács Erzsébet szolgálatát is, amelyet gyermekek, árvák és betegek, valamint az öregek között végzett. E nélkülözhetetlen tulajdonságokat pedig Jézus Krisztus igéjéből élő és táplálkozó hit alakíthatja ki. Kovács Erzsébet meghatott és meleg hangon vett búcsút a gyülekezettől és a szolgálattól: — „Már gyermekkoromban ott volt szívemben a vágy, hogy segítségére legyek a szegényeknek. Ügy láttam, hogy diakonisszaként valósíthatom meg legjobban szolgálatomat. Életem útját mindenütt szolgálatok jelzik. Első feladatom a koldusok gondozása volt. (Milyen furcsán, idegenül, majdnem értelmetlenül hangzik ma már ez a szó!) Később árvaházakban és leányotthonokban szolgáltam könnyebb és nehezebb körülmények. között. Végül Isten az öregek ápolására és gondozására rendelt ebbe az alberti otthonba. Szolgálatomban mindig sok örömöm volt és mindig csak örömeimre fogok visszaemlékezni, örültem, ha öreg testvéreim jól érezték magukat és mindennel el tudtam látni őket, amire szükségük volt. örültem, ha láttam, hogy szeretik egymást és szívesen segítenek egymáson, mint ahogy Jézus is segít valamennyiünkön. Még öreg korban sem késő megtanulni az egymáson segítést. De az egész élet értelmetlen, ha nem másokért élünk. A mi értelmezésünk szerint másokért élni, annyi, mint az Úrnak élni. Kívánom, hogy az otthon lakói így élhesenek továbbra is. Ebben a szeretetben tartsanak meg és nézzék el, ha vétettem.” Az istentisztelet másik ünnepélyes aktusa volt Kovács Erzsébet utódjának szolgálatba állítása. A távozó otthonvezetőtől Lupták Gyuláné veszi át a szolgálatot. Személyében is régi és kipróbált munkás kerül az otthon élére. Roszik Mihály gyülekezeti lelkész Isten igéjével és áldásával indította el új munkatársát az öregek közötti szolgálatra. Kísérje őt szolgálatának új útján a gyülekezet és egész egyházunk imádsága is. IDŐ Uram, minden nap Belőled kell élnem, munkában, szabadidőben, pihenés közben, ■ huszonnégy óráig. Erre csak úgy vagyok képes, ha okosan szünetet tartok. Szünetet Isten számára: magamnak is ez a legjobb szünet, mert felvidít és biztonságot ad. Egyszer majd elszámoltatsz: mit csináltam az idővel, évről évre, napról napra, minden másodperccel. És ha az derül ki, hogy életemben nem volt számodra időm, nem értem rá Istent és embert szeretni, akkor minden sietségem az ördögé volt. Paul Roth után: Bodrog Miklós A példázat éjszakája — A telefon és a villanykapcsoló ugyanazon távolságra voltak Midek úrtól — élhanyatló ereje végső megfeszítésével bármelyiket elérhette volna — ö a fényt választotta. Ha a telefon felé zuhan, felhívhatja a mentőket — de a lesújtó sors baljós perceiben ritkán tudunk ésszerűen dönteni — a menekülők rendszerint madárkalitkákat visznek magukkal, az utolsó kívánságok méltósága pedig nevetséges apróságokban vész el. Az oszlásnak induló öntudat látomásainak ellenszegülve hevert a vakító fényben, mely kíméletlenül átvilágította a drága holmikkal zsúfolt helyiség hivalkodó sivárságát. A kamráit és pitvarait összecserélő szív légszomjas zavarában Midek úr figyelme gúnyosan éber maradt — csupán gyöngesége akadályozta meg, hogy fel ne nevessen a virágfüzéreket tartó pásztorlányok, befagyott hegyi patakok láttán. Eseménytelen, de eredményes hat évtizede során először tűnt fel a kísérteties hasonlóság otthona és élete között. Mindkettő mutatós volt a távlatot adó félhomályban — de egy felkattintott főkitpcsoló, egy szívroham ragyogásában mulatságossá vált mindaz, amiért annyian irigyelték. Vele született, személyes kapcsolata volt a pénzzel, mely felcseperedő gyermekként gyarapodott a közelében — saját közegében növekedett, akár az elgurított hólabda. Jómódú volt mindég — úgy, ahogy a bámészkodó természetűek mindég szórakozottak — ahogy a rendetlenek mindég szemetelnek. A karizmatikus gazdagok példája volt ő, aki nem hajszolt halálra napszámosokat, nem küldött végrehajtót — trafikba menet, séta közben vett meg olyasmiket, amikért más félt volna pénzt kiadni. — Midek úr volt az egyenlőség örök gátja — Val- densek, Husziták, Jakobinusok lebírhatatlan ellenfele — aki még tegnap este is bőségesen evett, de sosem dolgozott. Most letaglózva hevert a négyszobás lakás ebédlőjében, egy 6X.4 méteres selyem perzsa-szőnyegen, melyet futó oroszlán és egy menekülő, piros fezes arab fiú képei szegélyeztek. Az üldözés valahol az ebédlőszekrénynél kezdődött — ott még nagy távolság volt köztük, aztán egyre fogyott és ott ért véget, ahol Midek úr feküdt. Egyszerre nagyon kíváncsi lett az arab fiú végzetére, megpróbált odébb gurulni, hogy lássa — de nem ment. Kihűlt, viszkető arca előtt tarkán ott vibrált az utolsó előtti jelenet — a fenevad úszik a levegőben, vízszintesen előre nyújtott karmai érintik a menekülő testét — már nem volt kíváncsi az utolsó képre, melyen feküdt — lehunyta a szemét és várt. Nem félt — úgy érezte, ami jön méltányos, örök mérték szerint váló — ő is tudatában volt mindég, de nem gondolt rá, mert túl jól érezte magát úgy, ahogy eddig volt. Az oldódó élet morzsákra hulló múlásában feltűnt az öreg hittanár, amint kényelmetlen, fekete ruháját igazgatva felolvassa a példázatot: „... monda pedig néki az Isten: bolond, az éjjel elkérik a te lelkedet te tőled, amiket pedig készítettél — kiéi lesznek?’ Midek úr bólintani akart, de a szőnyeg, a padló nem engedték. — A tárgyak önkénye azonban nem tartott soká, mert Midek úr évődő tekintete sorra elengedte őket. Turchányi Sándor A LUTHERÄNIA május 17-én, pünkösd vasárnap a délután 6 órai istentisztelet keretében a Deák téri templomban J. S. BACH MÜVEIBŐL EGYHÁZZENEI Áhítatot tart. Műsoron: két motetta, a 9. sz. kantáta, ar, Esz-dúr prelúdium és fuga, a d-moll totokáta és fuga. Közreműködnek: Kovács Erzsébet, Takács Judit, Marik Péter és Mezőfi Tibor. Orgonái: Trajtler Gábor. Vezényel: Weltler Jenő karnagy. Igét hirdet: DR. KÉKÉN ANDRÁS igazgató lelkész Alekszij moszkvai pátriárka (1877-1970) Amint azt előző számunkban rövid hírben jelentettük, 93 éves korában elhunyt az Orosz Ortodox Egyház feje, Alekszij moszkvai pátriárka. Alekszij — világi néven Szergij Vlagyimirovics Szi- manszkij — 1877. október 27-én született Moszkvában olyan családban, amely mélyen át volt itatva az ortodox lelkiségtől, s megfelelő lelki és kulturális nevelést tudott biztosítani a növekedő gyermeknek. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után jogot tanult, s nemzetközi jogból doktorált, majd katonai szolgálatra vonult be. 1900-ban, 22 éves korában iratkozott be a moszkvai lelkészakadémiára, majd 1902-ben Alekszij néven belépett a szerzetes rendbe. 1903- ban szentelték lelkésszé. Pályája kezdettől fogva felfelé ívelt. 1906-tól a tulai lelkészképző szeminárium rektora és az írásmagyarázat professzora. 1911-ben szentelték püspökké. Először Tyihvinben működött, majd 1916-tól a nov- gorodi egyházmegyét vezette. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején egyházmegyéjét igen nagy bölcsességgel pásztorolta. El tudta érni, hogy papjai hűségesek maradtak az ortodox egyházhoz, de az új szocialista rendet is támogatták. 1921-től jamburgi püspök, 1925-től novgorodi érsek, majd 1933-tól leningrádi metropoli- ta. Ezt a tisztségét 12 éven át, pátriárkává való megválasztásáig töltötte be. Erre az időszakra esik a Nagy Honvédő Háború és Leningrad 900 napos ostroma, amikor is Alekszij metropolita jó hazafiként igen sokat tett azért, hogy a leningrádiak bátran és állhatatosan kitartsanak a fasiszták gyűrűjében. Ezért a tevékenységéért a szovjet kormány a Vörös Zászló Renddel és a „Leningrad védelméért” elnevezésű kitüntetéssel tüntette ki. Szergij pátriárka halála után 1945-ben Alekszijt választották az Orosz Ortodox Egyház fejévé, s mint moszkvai,pátriárka 25 éven át vezette egyházát. Erre a negyedszázadra esik az Orosz Ortodox Egyház belső megerősödése és nemzetközi tekintélyének helyreállítása. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy ortodox hagyományokhoz híven úgy vezette egyházát, hogy az hű maradjon a nép ügyéhez és az egyház hagyományaihoz egyaránt. így találta meg egyháza a szolgálat módjait a szovjet nép körében és nemzetközi szinten egyaránt. Nagy elfoglaltsága és magas kora ellenére a külföldi kapcsolatok személyes ápolására is jutott ideje. / Elzarándokolt a szent földre, s látogatást tett a grúz, a szerb, a román és a bolgár ortodox egyházaknál. Matuzsálemi korban hívta őt haza az Egyház Ura. Zagorszki ravatalához sok-sok ezer ember — hívők és nem hívők egyaránt — zarándokolt el, hogy búcsút vegyen az ősz pátriárkától, aki életével és szolgálatával beírta nevét nemcsak az egyház, de a szovjet nép és az egész emberiség történetébe is. A temetési szertartáson egyházunkat D. Káldy Zoltán püspök képviselte. Alekszij pátriárka földi maradványait a zagorszki kolostor Uszpenszkij templomának kriptájában helyezték örök nyugalomra. Dr. Selmeczi János Sokat tett JAN CHABADA, a szlovákiai evangélikus egyház fiatalon elhunyt egyetemes püspöke azért, hogy szomszédos egyházaink és népeink közt testvéri jóviszony alakuljon ki. Az osztrák—magyar monarchia felbomlása után, 1918-ban megalakult a csehszlovákiai szlovák evangélikus egyház. A két világháború közt a gyűlölködés az itteni magyar és az ottani szlovák evangélikus egyház közt az akkori soviniszta politika mesterségesen szított velejárója volt. Felszabadulásunk után az első években, útban Svédország felé, Prágában találkoztam először Chabada püspökkel. Csakhamar megállapítottuk, hogy amidőn szocializmust építő szomszédos államaink közt olyan jó viszony létesült, ideje, hogy egyházaink is a testvéri jó viszony útjára lépjenek. Evangélikus hitünk s keresztyén testvériségünk erkölcsi elvei is erre köteleznek és buzdítanak. 1953 március elején törvényalkotó zsinatunkon Chabada püspök négytagú küldöttség élén jelent meg egyháza és népe képviseletében. 1918 óta ez volt az első eset, hogy szlovák egyházi delegáció hivatalos látogatásra jött hozzánk. Chabada püspök zsinatunkat és egyházunkat köszöntő nagy beszédében törtéTörténelmi címmel írt vezércikket a „Méhészet” című szakfolyóirat áprilisi számában Lehel Ferenc szombathelyi lelkészünk, országgyűlési képviselő, az Országos Méhészeti Szakbizottság elnöke a felszabadulás negyedszázados emlékünnepe alkalmából. Érdekes hátteret ad a cikknek az a körülmény, hogy az író munkaterületén fekszik az ország egyik legkisebb községe, a Vas megyei Nemesmedves. Itt áll ma betontalapzaton az a tank, amelyről szovjet katona szikratávírón jelentette, hogy Magyarország teljes területe felszabadult, az utolsó német katona is kényszerült elhagyni az országot. A cikk a méhészek nyelvén beszél arról a két „kirepülés”- ről, ami megelőzte a negyedszázad előtti tavasz jöttét. 1848 márciusa volt az első, s 1919 volt a második. Az 1945-ös után még voltak ügyem zökkenők, torzunelmi jelentőségű megallapita- sokat tett, amelyeknek az igazsága azóta csak egyre inkább beigazolódott. Néhány mondat ebből a nevezetes beszédből méltó arra, hogy idézzük: „Ma már, Istennek hála, más szelek fújnak a Dunától északra és délre, mint amilyenek fújtak még a közelmúltban ... Hallom a születő új magyar élet mélységesen mély dallamát az önök gyárainak gépeiből, a szántóföldek traktoraiból, s örülök mindennek úgy, mint saját hazám sokoldalú fejlődésének. S ezután arra kérem Önöket mind, hogy kiki a maga munkahelyén úgy éljen és úgy dolgozzék, hogy a régi dolgok már egyszer s mindenkorra végképpen elmúljanak, hogy a vén Duna örök időkre sodorja el körünkből mindazt, ami a múltban ellentétet és gyűlölséget támasztott köztünk. A Duna kössön össze minket s roppant erejét állítsa nemzeteink szolgálatába, amikor boldog és örömmel teli, békés életet építünk jelenünkben a jövőnek”. Egyházunk népe, lelkészei és vezetősége szívből osztják a szlovák testvéregyház fájdalmas gyászát 55 éves vezető püspöke, Teológiai Akadémiánk tiszteletbeli doktora elhunyta alkalmából. Dr. Vető Lajos évfordulón lások, de azokon egyre inkább túl vagyunk. „Vidáman csak a bizalom légkörében lehet élni, s ezért jó a mai politikai légkör. Több mint tízéves egyenes vonalú fejlődés van már mögöttünk. A Népfrontban a munkásosztály vezetését elfogadva, a szocialista magyar haza fiai egymással beszélgetve, a jobbért egymással vitatkozva formálódnak nemzeti közösségé. Kádár János mondotta: »Együtt kell építenünk kommunistáknak és pártonkí- vülieknek, hívőknek és nem hívőknek a mindnyájunknak megfelelő közös hazát, amelyben egyformán van helye mindenkinek, aki két keze munkájával, alkotó elméjével hozzájárul a szocialista haza felépítéséhez.« Másodivndűvé válik immár, hogy ki honnét jött, vagy mikor indult el, fő az: mit tesz a közért — szól a többi között Lehel Ferenc vezércikke.
