Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-10 / 19. szám
Szívvel talált ország Különböző korú, ma is szolgáló lelkészek életrajzkötetét adták ki nemrég Finnországban. „Sokan keresik a lelkészben az embert.” Ezt a felismerést használta fel Voitto Viro, a kötet szerkesztője, s vallatta lelkésztársait álmaikról, terveikről, első szeretetük melegéről, lelkesedésükről és csalódásaikról, lendületükről és meg- fáradásaikról, A szép kötetben olvassuk barátunknak, Viljanen Paavo- nak is az önéletrajzát „Nagy kaland” címen. Idézünk néhány mondatot abból a résztél. ahol irántunk való lelkesedéséről és szeretetéről ír. „Nagy kincsemnek tartom — írja —, hogy tanulmányi évem alatt megtanultam magyarul. Ez maga, s ennek-a gyakorlása kimondhatatlan örömöt jelentett, ha nem magát az élet tartalmát... Egy népet csak felületesen lehet megismerni, ha nem ismerjük a nyelvét. Merőben új, színes és csodás világ tárult ki előttem a szép magyar nyelv érdeméből, A magyar föld mintegy második hazámmá vált... Gazdag ember vagyok! Ez az ezertó-or- szág az én eredeti hazám. Magyarország a második — s a mennyben vár a harmadik. Három ország polgárának lenni nagy gazdagság!” Tovább arról ír Viljanen Paavo, hogy doktorátusra készülhetett volna, ha nem jön annak idején Magyarországra. „De ha elmaradtam volna Magyarországról, doktori címmel és doktori kalappal lélekben sokkal szegényebb volnék, mint amilyen most vagyok. Sok magyarországi utam, s ott a Duna—Tisza táján szerzett számtalan barátom a mérleg- serpenyőben többet nyomnak, mint bár akár a legmagasabb titulus. Ám ha valaki soraim mögül ezt olvasná ki: savanyú a szőlő..., kívánom neki ezt az örömöt. Ráülök a kurucok Göncöl-szekerére, s a nyugtalan Európa fölött elszállok a hortobágyi pusztára, vagy a Mátra örökszép hegyei közé...” Amikor ezeket a romantikus, szép sorokat olvassuk, az életrajz egy másik összefüggésében idézett Pietilä-mondat jut eszünkbe: van Istennek népe e világban, amelyet „szívvel könnyebb megtalálni, mint fejjel”. K. Templomból hazafelé — Sokan voltunk ma is a templomban, kedves Etelkám. A papunk is szépen beszélt, hála legyen az Istennek érte. De itt vannak ezek a Fehérék! A templom tövében laknak, és mégsem jár tőlük senki templomba. Én majdnem a falu utolsó házában, az alvégen lakom, mégis úgyszólván minden vasárnap eljövök az Isten házába. Hidd el nekem, Etel, nagy pogányok ezek a Fehérék. Csak szerezni, harácsolni minél többet. Ez az egyetlen céljuk. Ezért dolgoznak még vasárnap is. Pedig Isten igéje is azt mondja, hogy az ünnepnapot meg kell szentelni. Azért nincs is áldás az ilyen munkán! — És, mit gondolsz, itt ezek a Nagyék különbek? Az ember volt ugyan a templomban, de nem sok áldás lehet az 6 istentiszteletén sem. Évek óta pereskedik testvéreivel az örökség miatt. Nem fogynak ki a pereskedésből és a civako- dásból. Az ilyen emberek templomozásán sincs sok áldás! — Most itt megyünk el a Feketééit előtt. Eszti lányuk is eljött a templomba. Volt képe annak a szégyentelennek ott megjelenni, nagy hassal az esküvő előtt! Hidd el, Etelkém, kész Sodorna és Gomora a mi falunk! Nem is tudom mivé fog fejlődni ez a világ?! — És itt vannak Kovácsék és Takácsék, a két szomszéd. Rossz szomszédság, török átok, szokták mondani. Ezeken aztán igazán rajta van ez a török átok! Hosszú évek óta haragban vannak egymással, és mégis ott voltak a templomban mindkét családból. Hát szabadna az ilyeneknek átlépni Isten házának ajtaját? Hiszen az írás is azt mondja, hogy előbb meg kell békülnünk atyánkfiáival, mielőtt az ajándékot az oltárra vinnénk! Bizony, Etel, sokan, akik ott ülnek az Ür templomában, nem oda valók. Jézus, mint annak idején a ku- fárokat, ma is kiűzné, kizavarná onnan! — Azt kérdezed, hogy melyik igéről prédikált ma lelkészünk a templomban? Hirtelen eszembe se jut. Mit? Hogy a szeretetlen itélgetés ellen beszélt? Lehet. Csakugyan, emlékszem valami ilyenre. De miért mondod ezt most nekem? Hát már te is ellenem vagy? Micsoda világ! Sikter László Egyházunk útja és teológiája Az egyház prófétai szolgálata Az egyház számára döntő funkció az igehirdetés. Az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy az „erkölcsprédikációk”, a szűk „lelki világ gettójába” húzódó igehirdetések, a „keresztyén teóriák” nem érik el a modern embert és nem indítják elgondolkodásra és felelős cselekvésre. Pedig Isten igéjének olyan bizonyságtételként kell megszólalni, amely elér a hallgatók szívéhez, s felelős döntésre, s aktív tevékenységre indítja őket. Az egyház prófétai szolgálata abban állott, s abban áll ma is, hogy meghallotta és meghallja azt, amit az eltiprottak, jogaikból és emberi méltóságuktól megfosztottak kiáltásaként meg kellett hallani. Az egyház prófétai küldetését végezve hirdette meg az új társadalmi rendben élő gyülekezeteink felé, hogy nem isteni rend az, hogy egyesek dőzsölnek, mások nyomorognak. Ahol az egyház a nyomort, háborút, éhséget, szenvedést, faji gyűlöletet és embertelenséget, kizsákmányolást és megalázást az „isteni rend” bélyegével látta el, ott az egyház az uralkodó egyház szócsövévé és a kapitalista ideológia támogatójává lett. Az egyház prófétai szolgálatát betöltve hirdeti meg, hogy Isten parancsa tiltja az embertárs életének kiuzsorázá- sát és ember voltától való megfosztását. Óv attól, hogy az ember erőszakra törekedjék, vagy másoknál ilyet jóvá hagyjon. A kizsákmányolással, faji megkülönböztetéssel szemben a keresztyéneknek munkálkodni kell, s minden törekvést támogatni, amelyik arra irányul, hogy minden ember elnyerje emberi méltóságát, s így boldog, szabad, megelégedett életet élhessen. Ezért tudjuk igeneim azokat a forradalmakat, amelyek a rabszolgaságból az embersorsba kerülést vívták, vagy vívják ki, a zsarnoki uralom, a gyarmati sorból való felszabadulást munkálták, vagy munkálják. A prófétai igehirdetés széttört minden hamis istent és más istenre épített hiedelmet. A prófétai igehirdetésnek mindig számolni kell a minden oldalról jövő kritikával. Amikor egyházunk elkezdte járni a prófétai szolgálat útját, a kritika özöne zuhant rá. Ma visszapillantva egyházunk két évtizedes útjára, Isten előtti hálával mondhatjuk, a történelem Istene állott ott a prófétai szolgálatot vállaló egyházunk mögött. A prófétai igehirdetés ideje a történelmi ma. Az egyház prófétai szolgálata megköveteli a mindenkori történelmi helyzet analízisét, s az adott helyzetben adja tovább Isten eligazító üzenetét. Isten minden korban az aktuális kérdésekkel kapcsolatban szólaltatja meg prófétai igéjét. Az egyház prófétai szolgálata közben nem építhet ki általános és szisztematikus igazságokat igehirdetése és cselekedete számára, mert prófétai szolgálata közben mindig sajátos monda nivalója van. Az egyház prófétai szolgálatát soha nem elvontan, elvont helyen, hanem kijelölt területen, meghatározott időben végzi. Az egyház prófétai szolgálatában Istennek akaratát képviseli és hirdeti meg ma. Az egyház prófétai szolgálata közben az Istennek a történelemben vezetett és épített „új ösvényét” (Ézs. 43:14) hirdeti meg. Nagyra tágítja az istenismeret horizontját és Isten uralmának körét. Istennek ezen a mi történelmünkben elénk adott „új ösvényén” jár egyházunk a mában, s népünkkel együtt munkálkodik Istennek a magyar földön élő népe még szebb, még boldogabb holnapjáért. Az egyház prófétai szolgálata közben a szociális és politikai kérdések felé is forduL Az egyház prófétai szolgálata és igehirdetése közben, a lutheri örökségre támaszkodva, soha nem igazolhatja a „steril ige- hirdetők’* képviselőinek irányvonalát, akik csak a „lelki embernek” akarják az élő Isten üzenetét továbbadni, kiszakítva őt népe, embervilága, társadalma köréből. A modem ember érdeklődése a metafizikai dolgokról a politikai és társadalmi kérdések felé fordul. Az egyház prófétai szolgálata közben rámutat arra, hogy a történelem mögött álló Isten úgy irányítja a történelmet, hogy a jó diadalra jusson és a gonosz, az igazságtalanság visszaszoruljon. Isten a történelemben mindig újat kezd. A prófétai igehirdetés felszólítja Isten népét arra, hogy járjon az „új történelmet” formáló Isten nyomában, s a szolgáló szeretet munkás tevékenységével épüljön bele a mi mai világunkba, társadalmunkba Istent a modern ember ott tudhatja minden jó és nemes célkitűzése és törekvése mellett. Isten akarata az, hogy az emberek megszabaduljanak az előítéletektől, s részesüljenek igazságban és kulturális fel- emelkedésben. Prófétai szolgálatát végezve a szeretet mindent legyőző hatalmával munkálkodni kell az egyháznak azért, hogy társadalmi igazságtalanságok és ellentétek legyő- zessenek. Technikai vívmányaink valamennyi ember jólétét és boldogságát szolgálják. A történelmet formáló Isten úgy alakítja emberek életét, hogy nem akarnak már tőke- felhalmozók és uzsorások lenni, akik felé a reformátor ostorozó szava hangzott egykor: „A zsugori, az uzsorás kapar és gyűjt magának, mintha mindent el akarna használni, vagy ki akarna vinni magából a világból... minden ember jelszava: gazdagság, gazdagság végtelen végig.” A keresztyén szeretet nem lehetséges szociális és politikai felelősség nélkül. A keresztyén ember is felelős azért a közösségért, amelyben él, s amely javaival ellátja és hordozza. Arra a társadalmi közösségre, amely egyeseknek privilégiumokat biztosít, nemet mond, s ahol a „jogok asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet”, azt igenli, s annak javára együtt munkálkodik minden emberrel. t A történelemben egyházunk akkor tölti be küldetését, ha a történelmi mában Isten eligazító, új és életet újító üzenetét prófétai erővel hirdeti meg úgy, ahogy általa mai népéhez, ma szól az Űr! Nagy István PLATÁN Platán, Platán, öreg Platán mehitt rokon, csöndes barát! Lombod már kiteljesedett: beszélgethetek hát veled. Fejed fölött tombol a nyár, a nyolcvanadik már talán. Mennyi vihar dúlta hajad s meg nem hajolt hős derekad. Letúrtad az únt kérgeket s kezdtél mindig új életet Kiforrtad az átszúrt szívet melyben a nyíl már nem sziszeg. Jó neked, hogy minden évben büszkélkedhetsz új levéllel Jó nekem, hogy négy szép ágam duzzad új szent életvágyban. Jó nekem, hogy Isten segít jó neked, hogy irigyeid nincsenek s a boldogságot tisztán, mélyen szétsugárzód. Büszkén feszül égnek mellünk mintha megállna felettünk Világcsodájára a Nap: if julunk a nagy csók alatt Át is látunk tán az égen: tudom, véged, tudod, végem Azt is tudjuk, mi lesz holnap hullásakor szőke lombnak. Es a halál, a zord halál. .1 nem is oly rossz, ugy-e Platán? Élünk dalban, gyermekekben s maradunk a végtelenben. Sántha György m „Megpróbáltam valamit helyettük is elmondani” — Búcsú Veres Pétertől — Ezrek kísérték utolsó útjára nagyjaink temetőjében a balmazújvárosi Gyepsor szülöttét. Élettörténetében és írói művében a XX. századi magyar szegényparasztság sorsa tükröződik messze világító fénnyel. A „hárommillió koldus” volt társa a régi Magyarországon, a névtelen zsellérek, akiknek útját járta: gyermekkorában kiskondás, később évescseléd, idénymunkás nagygazdáknál és úri birtokokon, vasúti pályamunkás, napszámos, részesarató, árendás. Ezzel a könyörtelen, nyomasztó sorssal kétféleképpen is szembeszegült kezdettől fogva: önképzéssel az irodalmi és szellemi élet magasságába emelkedik az alföldi viskó mélyéről, s kora ifjúságától elszántan küzd, vállalva érte üldözést, bántalmazást, a szocialista forradalmi változásért. S amikor eljött az elnyomott nép felszabadulásának órája, a megváltozott történelmi helyzetben lankadatlan hűséggel szolgálta tovább mint politikus és író nemzetének ügyét. Bármennyire eggyé vált is egész életében ez a kettő, a politika és az írói alkotás, mégsem lehet vitás az élettörténetére visszatekintő előtt: adottsága elsősorban az író tehetsége és szemlélete volt. Politikai pályafutását a nálunk arra hivatottabbak nem ítélik tévedés- és zökkenőmentesnek, de a belső meggyőződés heve, emberi tisztasága és becsületessége, magyarsága és , forradalmisága, népéért élő áldozatossága töretlenül vonul végig életén, szegénységben, kiszolgáltatottságban csakúgy, mint közéleti méltóságban. írói magatartása mindvégig az önérdekkel nem sokat törődő felelősség. Az utolsó éveinek publicisztikai munkássága, a gazdasági és kulturális élet, a mai társadalom mindennapi kérdéseit tárgyaló cikkei is jelzik a meg nem lankadó erőfeszítést, hogy népe éltét jobbá, különbbé tegye. „Egy nép világszintre emelése volt a gondja. Az igény és műveltség e szintjének követe volt köztünk” — mondotta koporsójánál Illyés Gyula. Emlékezésünkben most figyelmünket egyetlen tárgyra irányítjuk életművében: írói világára. Az a világ, amelyet írásai főként feltártak, a magyar parasztság „mélytengeri” világa. A két világháború közötti időben ez a látvány a felfedezés erejével hatott olvasóira. Ennek a társadalmi rétegnek létezéséről, küszködéséről, keserveiről élményszerű tapasztalata, de akárcsak ismerete, tudomása is csupán nagyon keveseknek volt. A városi proletár nyomorúságával még inkább kénytelen volt szembetalálkozni a polgár, mint a zsellérség megrázó sorsával. Veres Péter, más népi írókkal együtt' ebbe a rejtett társadalmi mélységbe vezette el az olvasót. Közvetlen forradalmi cselekedet nem születhetett az olvasmányból, de égetővé tette sokak szemében, különösen a fiatal értelmiség és munkásság soraiban, a társadalmi kérdést a paraszti élet legembertelenebb részén. Az így feltárult kép annál hitelesebb és megrázóbb volt, mert látszólag kevés művészi eszközzel készült. Írói fantázia, érdekes cselekmény, változatos meseszövés távól van tőle, inkább csak leír, rögzít, beszámol. S ami széppróza így kikerült írói műhelyéből, mégsem tanulmányízű, hanem eleven irodalom, mely szürke, komor színekkel, látszólagos ér- zelemtelenségével kelti olvasójában a megrendítő drámai átélést, a benne szereplő alakok — még inkább: közösség — sorsával való azonosulást, lázító szenvedélyt. Veres Pétert ennek a ma már eltűnt „mélytengeri” világnak, az ő élete legszemélyesebb világának emléke elkíséri az új Magyarország földjén is haláláig. Vagy úgy, hogy különös rokonszenvvel ábrázolja régi alakjait a megváltozott társadalmi helyzetben, a földreform után, a magyar falu nagy, sokszor viharos átalakulásában. Vagy úgy, hogy nyomon követi a városba kerülésüket, s akár ironikusan mosolyog némelyikük magával hozott jámborságán, akár a városi életformát nézi némi paraszti ellenszenvvel —, a szíve ott lüktet azoknál az embereknél, akik sorstársai voltak, és érzéseiben örökre azok is maradtak. De úgy is, hogy nem egy új könyve visszanyúl a régi társadalom mélységnek még teljesebb, művészibb megformálására. Így lesznek a felszabadulás után írt szépirodalmi művei töretlen folytatássá, amelyben immár máshonnan, a történelmi fordulat emelkedőjéről látjuk ugyanazt a népet, az ő volt szegényparaszt népét megjelenni. Az emberi hűség, végsőkig való összeforrottság, de több annál: írói hagyaték, művének öröksége, amely, mintha Atlantisz harangjai szólalnának meg a mélyből, a mai és az elkövetkezendő új nemzedékeket kísérni fogja a magyar szegényparasztság elmúlt kiáltó sorsának megjelenítésével. Legsajátabb írói világa mégsem teszi Veres Péter alkotásait pusztán a történelem írói dokumentumává. Az egykori társadalmi, történeti helyzethez rögzítettségében oly sok maradandó, örök emberi értéket, élményt hordoz novella- és regényírása, hogy ennek változatlan időszerűsége klasszikussá avatja szépprózáját. Az alapvető emberi érzések, az egyéni és közösségi sors mély összeszövődöttsége, a népi elem, az alföldi egyhangúnak tűnő táj belső átszínesedése és megelevenedése, a természet és az ember meghatározó, egyéniséget alakító, rejtett összefüggése, a társakkal együtt végzett legsivárabb fizikai munkában is jelentkező hatások, amelyek nyomán a szerszám, az anyag és az ember belső kapcsolata, az egymás iránti figyelem, a munka szépsége és öröme születik — mindez, és még sok más vonás ad Veres Péter irodalmi műveinek a tovatűnő kor ábrázolását felülmúló, mindig új és friss művészi jelentőséget. Egyik kései, tíz éve írt regényét, „A kelleti«» lány”-t szeretném kézbe adni, miközben száradni kezdenek sírján a tavaszi virágok. Megindító szép vallomás ez Veres Péter együttérzéséről azokkal, akik emberi jósággal élik életüket, de önmagukat nem tudják még gondolatban tudatosítani, kifejezni, s nem tudnak még felnőni megbecsülésben mások mellé. „Most én megpróbáltam valamit helyettük is elmondani.” De hát egész írói életművében nem ezt tette?! Ez a történet is 1945 előtt szövődik, a falusi lány asszony» sorsáról. Miniatúra ábrázolás, mint középkori kéziratok parányi festett képein, az egyszerű emberi élet apróságukban is nagy örömeiről és bánatairól, reménykedéséről és boldogságáról, melybe belehasított a könyörtelen társadalmi és történelmi valóság. Három évtized távolából felvillan előttem evangélikus leánynépfőiskolások arca, akikkel abban az időben a Veres Péter-i falu nőideálja felé tartottunk: „jó asszony, egyenrangú ember, felelős, gondolkodó állampolgár”, és mi hozzátettük — erről nála nem volt szó, noha tiszteletre méltó megbecsüléssel tudott nézni a másféle meggyőződésre — Krisztushivő szív. Ez a régi személyes emlékem objektív tanulságot is tartalmaz; Veres Péter írói látomása a megsokszorozódást várja népében, elsősorban ahová elszakíthatatlanul tartozott, a föld népében. Veöreös Imre
