Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-05-03 / 18. szám

Nem hova, hanem kihez!

Jn 11, 1—12

János evangéliumának ez a hosszú szakasza, ahonnan mai igénk származik, a Bibliában a „Jézüs búcsúbeszédei” címet viseli. Jézus előre közölte tanítványaival, hogy eltávozik közülük. Feltámad és élni fog, mégsem lehet őt örökké látni mint embert. Az eltávozásnak ezt az eseményét nevezik keresztyén szóhasználat szerint mennybemenetelnek. Mennyi felesleges fejtörést és gondolkodásbeli zűrzavart takaríthattak volna meg eleink és mi magunk is, ha a mennybemenetel helyett arról beszéltünk volna, amiről Jézus is beszélt: az Atyához menetelről. A kettő között óriási különbség van. Nem arról van ugyanis szó, hogy hova ment Jézus térbelileg, hanem arról, hogy kihez! Az ő „eltávozása” nem kilométerekben, vagy csillagászati fényévekben kifejezhető helyváltoztatás volt a régi módon óriási skatulyának elképzelt világűr valamelyik távoli pontjára, vagy azon túlra. Nem a Földről ment el valahova máshova az űrbe, hanem az emberi létből ment át az Istennel való teljes és végleges közösségbe. Ez pedig nem térbelileg lejátszódott esemény. Akkor sem jutunk azonban közelebb e titok nyitjához, hogyha a régi világképpel szemben egyszerűen kijelentjük, hogy Isten nem itt, vagy ott, hanem mindenütt jelen van, tehát Jézus is mindenütt jelenlétbe távozott. Ez végeredményben a régi, helyhez rögzített menny kozmikus kiterjesztése lenne.

A magunk képzeletei helyett Jézusra figyeljünk ebben az igében! Jézus sehol sem arról beszélt, hol van Isten, hogy néz ki Isten, hanem arról, hogy mit cselekszik Isten. Az Istent kereső embereknek útmutatásul önmagára mutat. Ha engem láttatok, az Atyát is láttátok, ha a mennyet keresitek, énrám nézzetek, ha Istenről akartok információt, rám tekintsetek! Érdekes, hogy Jézus sohasem vesződött Isten létezésének és hollétének a bizonyításával. Nem sokra megy az ember azzal, ha elfogadja, hogy Isten van, mint ahogyan van telefon, mákdaráló és számtalan egyéb létező. Istent a cselekvésében ismerjük meg. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom”, mondja egy helyen Jézus. Isten és a menny megismerésére Jézus ismerete szükséges. Jézust általában úgy ismerjük, hogy ő tanított és tanítását különböző cselekedetekkel illusztrálta, illetve szavai hitelességét cselekedetekkel bizonyította. Pedig a valóság talán éppen fordítva van. Szüntelenül cselekedett, egy művet hajtott végre és azt magyarázta szavaival. Amikor beszélt, akkor is Isten cselekvéséről tudósított.

övéit is cselekvésre ösztönözte. Száraz „tanításokból” sohasem lesz fogalmunk Istenről és a mennyről. Sohasem lesz eleven kapcsolatunk Istennel és a mennyel, sohasem jutunk az Atyához, az Atya házába Jézus ígérete szerint, amíg Isten lété- ről-nemíétéről vitázunk és a magunk létén-nemlétén, hogylétén kesergünk.

„Nem beszédben áll Isten országa, hanem erőben”, mondja az ige. Jézus azért ment az Atyához, hogy ezeket az erőket számunkra adja, hogy lehessünk cselekvéseink által az embervilág számára a „mennynek egy darabja”.

Mindez hit kérdése. Az tud már most a mennyből élni, akinek hite ezt jelenti: az ember Jézusban Isten cselekedett embervilága javára és ebbe a cselekvésbe ma bennünket is be akar vonni.

Baranyai Tamás

Haan Antalnak

as egyház ügyét szolgáló festményei

Lapunk múlt évi február

9-iki számában Haan Antal egykori festőművészünk életének és művészi tevékenységének rovidebb ismertetését közöltük. Ez alkalommal arról szólunk, miképpen szolgálta 5 a keresztyén egyház ügyét művészi tevékenységével.

Hazánk és egyházunk e nagy művésze, Haan János békéscsabai lelkészünk fia, tanulmányainak befejezése után, Kossuth Lajos hívó szavára, honvéd őrmesterként állt csatasorba s innen, a világosi fegyverletétel után, Olaszországba költözött. Édesanyjának halálát követően — 1863. évben — tért vissza, hosszabb időre hazájába S itt oltárképek, arcképek és népviseleti tárgyú festmények készítésével próbált beilleszkedni az akkori magyar képzőművészetet életre keltők sorába. Abban, hogy itthon maradását határozta el, jelentékeny része volt két nagynevű pártfogójának: Pulszky Ferencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának és Ipolyi Arnold egri rám. kát. kanonoknak, később besztercebányai, majd nagyváradi püspöknek. Utóbbi, akit egyházi munkásságán kívül a történelmi múltunk emlékei és ezek között is elsősorban képzőművészeti emlékeink egyházi vonatkozású festményei érdekelték: legjobban, műértő figyelmével hamar felismerte Haan Antalnak kiváló tehetségét. Meghívta őt magához Egerbe, megbeszélte vele a hazai művészetünk viszonyait és megbízta őt az esztergomi érsekek és a besztercebányai püspökök arcképeinek festésével. Ezeket a képeket azután, Haan Antal művészi kiválóságának méltatásával mutogatta látogatóinak Ipolyi Arnold.

Jelentékeny része volt a kiváló magyar főpapnak abban Is, hogy Haan Antal templomi

oltárképek festésével is kezdett foglalkozni. Első ilyen művét a békéscsabaiak 1745—1773. években épült és bővített „kis- temploma” részére készítette. E képen Jézust a Getsemane kertjében látjuk. Az ottani egyháznak akkor „szőlőbeli” (ma erzsébethelyi) templomát 1876-ban építették s ide hozták át a kistemplomból azt, a Budán, 1728-ban készült régi oltárt, amely előtt Haan Antalt is keresztelték 1827. január 6-án. Ennek az oltárnak is, most már két új képét (Krisztus a keresztfán és felette Krisztus a szamaritánus nővel) Haan Antal festette. Az 1769—1770-ben épült békéscsabai római katolikus templom főoltárán állott Páduai Szent Antalnak az a képe, melyet a Haan Antal festette Nepomuki Szent János képpel cseréltek ki 1878-ban. Ezt a régi templomot 1907-ben lebontva, helyébe az 1910-ben felszentelt új templomot építették, a régi oltárképek nélkül s így ezeknek hollétét ma már nem ismerjük. Az ambrózfalvai egyházközségünk is Krisztust a szamaritánus nővel ábrázoló, eredeti Haan oltárképet őriz s ilyet találunk még a csanád- alberti templomunk oltárán is, Krisztust a keresztfán ábrázolattal. Haan Antal készítette oltárkép került az egykori mokrai gyülekezetünk templomába is, erről azonban bővebb adataink nincsenek.

Felmerülhet az a kérdés is, került-e külföldre Haan festette oltárkép? E kérdés lehetősége fennáll, mert a későbbi időben műveit Olaszországból, eladásra, rendszeresen Berlinbe szállította; a Capri-szigeti villáját látogató sok külföldi pedig gyakran nem üres kézzel távozott onnan. A külföldre került képek adatai ismeretlenek, csupán Haan egy-egy levelében tett ezekről említést.

Bell Lajos

Egyházunk útja és teológiája

Hivatás és közös munka

Egyházunk hívő népe meggyőződéssel vallja, hogy a történelmet formáló Isten jelölte ki helyünket a szocializmust építő Magyarországon. Köztudott, hogy a népi demokratikus Magyarország társadalma, amelyben élünk, s amelynek építésében mi is részt veszünk, a munka és a munkás megbecsülésén épül. Következésképpen fontos egyházi feladat volt az ■ elmúlt években felülvizsgálni és tovább fejleszteni a munka és hivatás teológiáját. E munka során Isten igéjén tájékozódva, az atyák bizonyságtételére figyelve, sajátos történelmi, társadalmi helyzetünket szem előtt tartva formálódott egyházunk mai tanítása a munkával és hivatással kapcsolatosan.

Az előttünk járt atyákkal egyetértésben hisszük és valljuk, hogy a munka a teremtő Isten akarata, mindenkire érvényes életrendje. A Szentírás nem hagy kétséget a tekintetben, hogy Isten az embert munkába állította, s ezzel munkatársává tette. Az ember a maga tevékenysége révén Isten világfenntartó munkájának részese, általa maga Isten munkálkodik a világban.

A bibliai álláspont érvényesült a reformáció tanításában és gyakorlatában. Tudjuk, hogy a lutheri reformáció milyen sokra becsülte a munkát, hogy a becsületesen végzett munkát Luther Istennek tetsző istentiszteletnek mondotta. A munkának ilyen szemlélete és értékelése akkor meglepően, szinte forradalmian új volt. A munka a hivő keresztyén ember számára hivatássá lett, amelyben Isten előtt állva szolgált a felebarátnak, a társadalomnak.

A reformátori tanítással

egyezően nyomatékosan hangsúlyozzuk azt a bibliai igazságot, hogy a munka a megélhetés, a kenyérkereset Istentől rendelt alapja. Közismert az apostoli intelem: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (II. Thess. 3, 10) Luther élesen ostorozta a dolog- talan, henyélő egyházi és világi embereket. A hetedik parancsolat Nagykátéban található magyarázatában kemény szavakkal ítéli el azokat, „akik hamis mértékkel, súllyal, pénzzel, ügyesen, ritka eszességgel, gyors találékonysággal járnak túl mások eszén”, s nem becsületes munkával keresik meg kenyerüket. A nagy reformátor felismerte és bátran kritizálta a kezdődő kapitalizmusnak azt a kísértését, hogy a tényleges munkán és kockázaton túlmenő, mások megkárosítása révén szerzett haszonhoz juttathat.

A kapitalizmusban a munka egyéni vállalkozássá, az egyéni képességek és lehetőségek kibontakoztatásának, s az elvégzett munkával nem arányos jövedelem, a haszon (profit) megszerzésének eszköze lett, s egyes „kiválasztottak” kezén úszott el, herdálódott el. Ezzel háttérbe szorult, s csaknem megszűnt a munka hivatás- jellege. A mások haszna érdekében agyonhajszolt munkás nem lelhette örömét munkájában, nem tapasztalhatta munkájának társadalmi szükségességét és megbecsülését. Az egyház igen nagy mulasztása, hogy ebben a helyzetben nem állt egyértelműen az elnyomottak, a jogfosztottak, a kizsákmányolt dolgozók oldalára, s nem harcolt jogaikért.

A szocializmust építő társadalomban megváltozott a munka szerepe és jellege, s ezzel együtt a dolgozók helyzete. Itt

A MUNKA HIMNUSZA

Anyád múltjához végig hű maradt: munkába vitt a bordái alatt, és munka fonta Mózes-kosarad ...

És munka törte égő vállait, mikor apád az iskolába vitt, és munka-fiúk lettek társaid.

Munka érlel az első tavaszig, ahol már párnak várhatsz valakit, s lázaid köve kemény, mint a hit!

Hiszel az izmok lendületében, híddá feszülsz ... s a túlsó partféler integet már a régvesztett Éden.

S a munka vára: békéd és béred, s vigasztalód, ha rútul az élet, mást ad, mint amit dalban ígért meg:

És gyógyulás lesz a munka sodra, ha mély árkot vés is homlokodra: száz megadással ő kel bírókra.

Üj napok elé vonszol magával, léptén teremtés ritmusa szárnyal, — az életedért dúl ez a párbaj!

Szavára kelsz, ha utolér az ősz, követeli, hogy vele keregetőzz, ha csüggedés szívedbe tör, legyőz.

S Fény lesz, mely mindig élőbb, mint a köd sugarán erők, terek és idők.,.

A Munka urad, őröd, önződ'

Esti Gyula

a munka nemcsak az egyes ember ügye, hanem a társadalomé. Ebben a társadalomban mindenkinek joga van a munkához. A becsületes munkával arányos a tisztességes kereset. Nálunk nincs helye a nyerészkedésnek, a tisztességtelen haszonnak. A sokak becsületes munkájának haszna az általános életszínvonal emelkedése mellett pedig nem egyesek profitjává válik, hanem közjóvá.

Valljuk, hogy az ember közösségi lény. Következésképpen nem lehet az emberi természettel és Isten akaratával ellentétes a közös munka. Sok feladatot csak közösen lehet megoldani. Különösen vonatkozik ez a tudományos munkára.

Isten azt akarja, hogy az ember „uralkodjék a földön”, vagyis használja fel a világ javait, erőit, adottságait, lehetőségeit. Ennek egyik, ha nem a legfontosabb feltétele a tudományos munka. A tudományok fejlődése és szakosodása szükségessé teszi a tudományos munka magas színtű szervezését, megosztását és összegezését. Köztudott, hogy ma már egy-egy tudományos felfedezés a legtöbbször nem egy tudós, hanem egy tudós kutatócsoport nevéhez fűződik.

A tudomány nem önmagáért, hanem az emberért van. Isten azért adott értelmet az embernek, hogy tudása, tudománya segítségével a maga javára használja a természet javait, hogy küzdjön az ember életét rontó és veszélyeztető erők ellen, s így szebbé, boldogabbá tegye életét a földön. A tudomány rohamléptekkel halad előre. A tudományos munka művelői között megtaláljuk a hivő keresztényeket. Az ő helyük azok között az emberek között van, akik az egész emberiség javára végzik munkájukat és segítik a tudomány jó irányú fejlődését. A hivő keresztyén ember örül annak, hogy az értelem fénye, a tudomány egyre nagyobb területet világít meg a világban, s a tudomány fényében egyre nagyobbnak látja a világot teremtő Istent, szerető mennyei Atyánkat.

A teljes Szentírás arról tanúskodik, hogy a világteremtő Isten nem tétlen, hanem mindig munkálkodik. Az ember akkor hasonlít Teremtőjére, amikor maga is munkálkodik a maga és embertársai javára.

Köszönjük meg Istennek, hogy olyan hazában, olyan társadalomban élhetünk, ahol a munka „becsület dolga”, s ahol a mi becsületes munkánkra is szükség van, s azt elismerik. Végezzük azért minden munkánkat azzal a tudattal, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Urban. (1 Kor 15, 58). Táborszky László

A Jó Pásztor nyomában Öskün és Várpalotán

E címet nemcsak azért választottam, mivel április 12-én a Jó Pásztor vasárnapja volt, hanem azért is, mert a címben megjelölt Jó Pásztor sze- retete különösen szép, és a Lélek jelenlétét bizonyító ünnepet teremtett a „Veszprémi Dombos Vidék” két gyülekezetében.

D. dr. Ottlyk Ernő püspök feleségével együtt e napon látogatta meg a várpalotai és az ösküi gyülekezeteket. Mindegyik ősi, de a jelenben is élő gyülekezet, ahol nemcsak a templom kövei beszélnek a múltról, de a hívek sokasága; köztük öregek és felnőttek jó példája, mindkét nembeli ifjúság lelkesedése, kicsinyek igen kedves és megható buzgalma tanúskodik e gyülekezetek biztos jelenéről és jövő reménységéről, a Jó Pásztor szeretetéről.

A püspököt délelőtt 10 órakor megtelt templom várta Várpalotán, hogy hirdesse Kir. 19, 9—13. alapján Annak üzenetét, Akinek pásztori követségében jelent meg közöttük. Szólt arról, hogy Isten a keresztyén embernek nem engedi meg a világból vagy az emberi közösségből való „csalódott” kivonulást, elvonulást. Mindig visszaküld a csendes szolgálatra emberek közé. hogy életünkkel bizonyítsuk Isten és az emberek iránti szeretetün- ket. A keresztyénség: életfolv- tatás, a szeretet megélése. Ma és itt is csak ez esetben él az egvház. A temolomi istentiszteletet gyülekezeti és gyermek- kórus gazdagította.

Istentisztelet után először az egyházmegye esperese köszöntötte a püspököt e gyülekezetben, rövid időn belül másodszor. Ugyancsak meleg ragaszkodással szólt a helvi lelkész is, majd a későbbiek során a gyülekezet felügyelője és gondnoka.

A kora délutáni időben már az ösküi templom harangiai szóltak. Nem templomba hívogattak. hisz a gyülekezet ao- raia-nagyja ott volt már. Jelelték az istentisztelet kezdetét. Itt a püspök a Jó Pásztor egvik klasszikus textusa; Ezekiel 34.15—16. alapián szólaltatta meg az ige üzenetét. Tegnap kaptam egy ösküi levelet; „Éreztük, hogv az igén keresztül Isten most is pásztorol, keres, gyógyít, erősít, vezet és megtérésre hív bennünket.”

Istentisztelet után a püspök szólt egyházunk világhelyzetéről, illetve onnét kiindulva és haladva ért el az ösküi gyülekezetig.

Gyorsan tett az idő. A lelkészcsalád és a gyülekezet vezetőségével együttesben alig, hogy részesedtünk vendégszeretetükben, máris indult a püspök és kísérete vissza Várpalotára, ahol a délután 5 órakor kezdődő istentiszteleten az esperes szolgált igehirdetéssel a vasárnap kijelölt alapigéje szerint és szólt a bűnbocsánat erejéről, mely a Krisztust megtagadó Pétert pásztorrá emelte s bennünket mindannyiunkat is kötelez az egymással való törődésre.

Végül nagy figyelemmel nézte és hallgatta a gyülekezet Ottlyk püspök vetített képes előadását az Egyházak Világtanácsa uppsalai gyűléséről, mely dokumentálta azt, hogy fehérek és feketék, vagy színesek, legkülönbözőbb fajú, nyelvű emberek mind egyek vagyunk, egy test a Krisztusban. Szeretetre és nem gyűlölködésre hívattunk el.

Egy család mutatkozott meg a várpalotai gyülekezet közös, nagy vacsorájánál is, amelyen a gyülekezet nagy része képviselve volt s részt vett a Hazafias Népfront városi titkára is. Nem ünnepi „tósztok” hangzottak el sem a gyülekezet felügyelője, sem gondnoka felszólalásában, hanem az egyházát, népét szerető szívek tárulkoztak fel.

Későre járt már az idő, de a püspök, az esperes, a gyülekezet vezetői még tanácskoztak. Egy olyan gyülekezet templomrenoválási gondját osztották meg egymás közt, amely hivő, templomos, élő gyülekezet. Várpalotai gyülekezetünk nemcsak szám szerint jelentős (1120 lélek), de lélekben is nagy. Lelki otthona pár évvel ezelőtt földrengés és a régebbi háborús károk következtében is veszélyessé vált. Mennyezete beszakadással fenyeget. 600 000 Ft a gyülekezet szükséglete. A hívek már 100 000 Ft-ot összeadtak (az elmúlt vasárnap többek közt három 1000 Ft-os adományt hirdettünk!). Felvette gondját a Városi Tanács, Hazafias Népfront, Műemléki Felügyelőség és mint írtam, egyházkerületünk püspöke s rajta keresztül közegyházunk is. Hiszem, hogy megújul a várpalotai templomunk a hívek áldozatkész sze- retetéből, de bizonysága lesz — püspökünk szavaival élve —, a testvéri összefogásnak is! Ebben is megerősödtünk Várpalotán.

Síkos Lajos

1