Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-26 / 17. szám
írok nektek . . . 1 Jn 2, 12—13 A megértett istentisztelet Asztalközösség—Jézussal és egymással Tucatszor olvasható János 1. levelében, alig néhány oldalon belül, a címben foglalt kifejezés, vagy ahhoz nagyon hasonló. Világos ebből, hogy már a kezdet kezdetén nem nélkülözhette az egyház az írott betű szolgálatát. Ugyanez a helyzet a nyomtatott betűvel is, mely '„gyermekkorában” már lényeges lehetőségeket nyújtott a reformációnak. Azt se felejtsük, hogy ezt megelőzően éppen a Bibliát nyomtatta ki legelső műként Gutenberg. „Írok nektek” — sokszor jutottak erre az elhatározásra Istentől megragadott emberek. De nézzük a címzetteket: KIKNEK? „Fiacskáim” — ez az általános megszólítása a gyülekezetnek. Ezt csak részben indokolja János apostol magas kora és tekintélye, közelebbről az, hogy ezreknek, sőt tízezreknek lehetett lelki atyja kiterjedt szolgálata révén. A megszólítás tulajdonképpeni alapja azonban ennél mélyebb. Evangéliumában így szól erről János (1, 12): „Mindazoknak, akik befogadták (Jézust), hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Az egyházi sajtó írói és olvasói is ilyen módon lehetünk helyesen, ennek a nagyszerű elkötelezettségnek a jegyében. Atyák és ifjak — így oszlik két részre a címzés. Idősebbek és fiatalok egymás mellé rendelését és különbözőségét nem is lehet figyelmen kívül hagyni. Az ezzel kapcsolatos problémák nem modern „vívmányok”. Figyeljük csak meg. hogy szól erről két híres ember. „Mi jót várhat népünk a jövőtől, ha az a mai léha ifjúságtól függ? Fiatal koromban engem illemre tanítottak és szülőtiszteletre; de ez a mai ifjúság mindent jobban akar tudni és túlságosan is fel van vágva a nyelve!” — „Ifjúságunk szereti a fényűzést, rossz modorú, megvet minden tekintélyt és nem tiszteli a kort. A mai gyerekek zsarnokok.” — S a két nevezetes nyilatkozó: Hésziodosz, illetve Szókratész, s egyikük olyan 2700, másikuk 2400 éve panaszkodott a fenti módon. Mindemellett tény, hogy korunkban, melyben felgyorsult a fejlődés és a problémák is több síkon sűrítetten jelentkeznek, a generációs feszültség is nagyobb a sok évszázados átlagnál. De akkor annál nagyobb szükség van a hitben megélt szeretet megértő és kiegyenlítő erejére! Hallottam egy 75 éves férfiról, akinek derűs keresztyénségére, nyíltszívű emberségére véletlenül sem legyintettek még az unokái sem, hiszen a mában élő hit friss, hiteles levegője áradt belőle! — Egyházi sajtónk elsőrendű szándékai közé tartozik olyan légkör alakítása, amelyben „az atyák szíve a fiákhoz fordul”, és viszont, hogy mind idősebbek, mind fiatalok rendeltetésszerűen éljenek, egymást segítve. S most lássuk az írás indítóokát: MIÉRT? Mert bűnbocsánatot nyertek a címzettek Jézus Krisztus révén. Ez az evangéliumi alap! Hallottam egy adósról, aki kétségbeesetten és megalázó módon bujkált hitelezője elől, aki végül is elcsípte — hogy közölje vele: adósságát elengedte! Nem éppen tipikus az eset, de az Isten pont ilyen alapon keres bennünket: hogy „bujkálós” lelküsmeretünkből és igazkodásainkból feloldozzon az Ö gyermekeinek szabadságára. Nem követelménnyel, nem „bunkóval” jön, hanem tiszta lapot kínál, új kezdést! Ugyan mi is lenne a hordképes létalap, ha nem annak a titkos lélekmélyben kavargó-fortyogó, tisztázatlan félelemnek a feloldása, amelyben egyéni vétkeink éppúgy benne vannak, mint a „kozmikus szorongás”?! (De sok modern dráma tárgya ez!) Szívszorító, hiteles képiességgel így monologizál erről József Attila: „Karóval jöttél, nem virággal, feleseltél a másvilággal...” További indítóoka, mondhatni táptalaja az írásnak: „Mert megismertétek a kezdettől fogva Létezőt.” Ez főként az „atyáknak” szól, akik igehallgatásban, hitbeli engedelmességben és tapasztalatban gyakorlati edzettségre és bölcsességre tehettek már szert, s akiket a rohanó évek nem összetörtté, nem cinikussá, hanem mélyebbre látóvá és szeretetképesebbé tettek, és így taníthatóvá is. A természettől fogva tettvágyó, belemenős ifjúságnak így adja okát az apostol, hogy tollat ragadott: „Mert legyőztétek a gonoszt!” Vagyis: mert beálltatok a bűnön-halálon győztes Krisztus mögé, s az ő szeretetének sodrában vívjátok „ama nemes harcot” saját önzésetek, indulataitok és félelmeitek ellen, az Isten iránti engedelmességért, a szolgáló életstílusért. Ez persze semmiképp sem jelent valami sétáló, „lazító” elbizakodottságot. Inkább olyasféle a helyzet, mint amikor a volgai csata és a normandiai partraszállás után a háború kimenetele már eldőlt ugyan, de még súlyos harcok voltak hátra. Az ifjú győzni akarás legnagyszerűbb terepe indulati lényünk krisztusi átprogramozása! Elmélyedni, cselekedni — mikor melyik kerül életünk homlokterébe, de mindkettőre szükség van. S mindkettőre a legszélesebb sávban igyekszik biztatni az Ige betűszolgálata, világ- problémákat is beleértve. „írok nektek, mert”: van miről, van miért. Csupán kész szívek kellenek. Bodrog Miklós Az istentisztelet befejeződött. A gyülekezet tagjai indulnak haza. Egy részük azonban a helyén marad. Van gyülekezetünk, amelyben ez min- denvasárnapos látvány. Másutt csak ritkábban, inkább csak az ünnepeken fordul elő. Kezdődik az úrvacsorái istentisztelet. Egy ilyen alkalommal valaki megjegyezte: „Szomorú, hogy a gyülekezet ilyenkor két részre szakad: hazamenőkre és ittmaradókra. Ürvacsorá- zókra és úrvacsorát nem vevőkre.” Valóban, kár, hogy sok helyen az istentisztelet után csak olyan „függelék” az úrvacsoraosztás. Nem a gyülekezet egészének, hanem csak kis vagy kisebb részének alkalma. Valamikor az egész gyülekezet együtt volt úrvacsoravételkor. Ma is vannak gyülekezeteink, amelyekben az egész istentiszteleti közösségben kerül az úrvacsora kiosztásra. Istentiszteleti rendünk is lehetővé teszi, hogy az istentisztelet befejező (ún. második oltári szolgálata) részeként kerüljön kiosztásra az úrvacsora. Milyen kár, hogy aránylag kevés gyülekezetünkben élnek ezzel az áldott lehetőséggel. Mi lehet az oka annak, hogy az úrvacsorának a közösségi jellege feledésbe merült? Vannak, akik az időhiányra hivatkoznak. A mai embernek már nincs ideje arra, hogy az isten- tisztelet után még az úrvacsoraosztáson is részt vegyen. Kétségtelen, a krónikus időhiányban szenvedő modern ember sajnálja az idejét arra, amit nem lát fontának az életében. Ezzel azonban el is érkeztünk a probléma gyökeréhez. Azért sajnáljuk rá drága időnket, mert nem látjuk fontosnak az úrvacsorát. A legtöbb mai keresztyén nemigen tud mit kezdeni vele. Talán az első úrvacsoravételét, a konfirmációt eleveníti fel emlékezetében. Vánnak, akik esetleg kegyes hagyományként tisztelik, s legjobb esetben csupán egyéni kegyességük építésére és ápolására gyakorolják. Pedig az úrvacsora sokkal több ennél. Az úrvacsorában három nagy ajándékban részesülünk. 1. Az úrvacsora egyesít Jézus Urunkkal. Benne Isten köCSODÁLATOS KIRÁLY (Dallam: Kapi koráikÖnyv 269) Csodálatos király, Ki Ür vagy felettünk, Engedd, hogy téged dicsérjünk1 Atyai jóságod Elárasztott minket, Bár mi elhagytunk tégedet. Óh segíts, Erősíts, Nyíljék ajkunk dalra. Téged magasztalva! Az Ég is dicsérje A Teremtő művét, Jobban, mint ember erejét! A fényes napsugár, Alkotóját áldva, Köszöntse őt magasztalva! Fénylő hold, Csiliagbolt, Készüljetek erre, Urunk dicsőítve! Óh én édes lelkem, Vígan énekeld hát, A hit drága szép dallamát! Minden, ki lélegzik, Boruljon a porba, Néked dicséretet mondva. Isten ő, Teremtő, Legyen áldott neve És emlékezete! Ki Istent ismeri És Jézust szereti, Halleluját mondjon neki! Halleluját zengjen, Ki Krisztust szereti És átadja magát neki! Jó néked, Ha hiszed, Hogy majd ott, egykor fenn, Megbocsát az Isten. Neander: „Wunderbarer König” után fordította Vértesi Zoltán zösségébe fogad bennünket. Megbékül velünk, megbocsát. Isten vendégei vagyunk az úrvacsorái asztalnál. Az asztalközösség Jézus korában — és Keleten még ma is — a közösség vállalását jelentette a másik emberrel. Valakit ászta- lomhoz hívni és vele asztalközösségben lenni, azt jelenti, hogy vállalom vele a közösséget, barátommá fogadom. Amikor Jézus asztalközösségébe hív: egészen személyhez szólóan engem fogad közösségébe és engem ajándékoz meg kegyelmével, Önmagával. A kenyérben és borban, igéje által testében és vérében, az életben és örömben magával Jézussal jutok közösségre. 2. Az úrvacsora egyesít bennünket a gyülekezettel. Jézus asztalközössége a gyülekezet asztalközössége. A mindennapi életben is bensőbb közösség jön létre azok között, akik „egy kenyéren” élnek — az úrvacsorái kenyérben és borban ugyanaz a Krisztus még mélyebb értelemben munkálja tagjaiban a közösséget és egységet. Szemléletesen mondja Pál apostol: „Egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk” (1 Kor 10,17). Az úrvacsora asztalközösségében ledőlnek a társadalmi, rangbeli, faji, vagyoni, műveltségbeli és egyéb választófalak, s valamennyien ugyanannak a Krisztus-testnek tagjai leszünk, egy testté válunk. Hasonlattal élve: amint az úrvacsorái kenyérben a búzaszemek és a borban a szőlőszemek elvesztik különállásukat, s egy kenyérré és egy itallá lesznek, úgy egyesíti Krisztus az úrvacsorái közösségben önmagával és egymással a gyülekezet tagjait. Az első keresztyén gyülekezeteknek sokáig mindennapi szokása volt a „kenyér megtörése”, az Ür vacsorájának megünneplése. S átélték a Krisztus-test egységét, amikor a szeretetvendég- séggel szoros egységben gyakorolták. Ezt érezte meg és élte át az a mai nagyapa is, aki unokája konfirmációja alkalmából otthonában vett úrvacsorát, mert betegsége miatt testileg nem lehetett jelen a gyülekezet nagy úrvacsorái közösségében. Az úrvacsorái asztalközösség úgy is teremti és munkálja az igazi közösséget, hogy a megbékélés helyévé lesz. Istennel, önmagukkal és embertársaikkal meghasonlott emberek számára drága lehetőség az úrvacsoravétel: itt békességet lehet nyerni, itt meg lehet bé- külni egymással. Isten megbé- kült velünk: hirdeti Jézus kenyérben és borban felkínált, érettünk adott teste és vére. Hogyne békülnénk meg mi is egymással! ? Régi haragosok békejobbot nyújthatnak egymásnak, meglazult családi kötelékek szorosabbra fűződhetnek, épülhet a békesség a gyülekezet határain belül és kívül is! 3. A földi úrvacsorái asztalközösség előre is mutat az örökkévalóság utolsó nagy „örömlakomájára”, Urunkkal és Istenünkkel való örök mennyei közösségünkre. Minden úrvacsora halvány, rejtett előképe ennek a dicsőséges mennyei vacsorának, amelynek dicsősége és öröme már most is rávetíti sugarát minden földi úrvacsoravételünkre. Ezért örömünnep minden Jézussal való asztalközösségünk már itt a földön, amikor még küzdünk bűneinkkel és szembenézünk a halállal De ez az öröm és a reménység nyitja meg szemünket és szívünket a földön való hűséges szolgálatra is. hogy addig is kevesebb legyen ezen a földön az éhező, az elnyomott, a kifosztott és jogtalan, ne gyilkolja az ember sem az egyest, sem egyes népeket, vagy akár az egész világot. — Miért olyan kevés az öröm gyülekezeteinkben? Lehet, hogy azért, mert kevés az úrvacsorái közösségünk Jézussal és egymással. Sárkány Tibor Felvétel kántori tanfolyamra Az Országos Kántorképesítő Bizottság 1970 nyarán Foton a következő előkészítő és továbbképző tanfolyamokat tartja: L tanfolyam: június 22—július 3. II. tanfolyam: augusztus 17—28. Jelentkezess határidő: május 15. Országos Kántorképesítő Bizottság, Budapest, VIII., Puskin utca 12. címen. Részvételi díj: 350 Ft. Jelentkezéskor, mellékelni kell: lelkész: ajánlást, rövid életrajzot, hatósági orvosi bizonyítványt. A felvételről részletes értesítést küldünk. Jelentkezhetnek teljesen kezdők előkészítésre, és haladók továbbképzésre. Karvezetés, énekkari munka és felkészí tés a téli négyhónapos tanfolyamok I—II—III. évfolyamára. Szeretettel várjuk a jelentkezéseket! ORSZÁGOS KÁNTORKÉPESITÖ BIZOTTSÁG Meghalt % templomi ütőnk — Az a mi dolgunk — volt a válasz. Ötszáz év embersége Húsvét első napján meghalt az óbudai gyülekezet templomának fűtője. Deáki Laci bácsi szorgalmas, tisztességes ember volt. Hatvankét éves korában hívta haza az Ür! Télen, amikor hordta a havat vagy süvített az északi szél, már hajnalban a kazán mellett állt és fűtött. Neki köszönhettük, hogy nem fáztunk a templomban. Meleg templomban jobban tud az ember igére figyelni! Szinte szolgálat közben halt meg. Húsvét első napján, kora reggel keresett, a kazánházból jött: — Tisztelendő úr, hívjon mentőt, nagyon rosszul érzem magamat. — Hívok, Laci bácsi — gyengéden megfogtam és lefektettem. Nem mertem neki semmiféle gyógyszert adni, arra gondoltam, hátha rosszat teszek vele. Megjöttek a mentők, levitték a beteg embert a kocsiba. Majd elkezdtek írni. Személyazonossági igazolványt kértek, Írtak, URH-telefonon beszélgettek. Nem állhattam, hogy ne szóljak: — Vigyék ezt a beteg embert, rosszul van! — Hátha meghal? — Az is a mi dolgunk! Elvitték az egyik kórházba, majd onnan — mert nem volt hely — a másikba. Ott délután három órakor meghalt. Húsvét napján halt meg. Húsvéti remény karolhatta volna át érzéseimet, de bennem egy reszelős, elutasító mondat bujkált: „Az is a mi dolgunk!” Fülöp Dezső CANTATE EST lesz április 26-án, vasárnap délután 6 órakor a Bécsikapu téri templomban. Közreműködik: a budahegyvidéki, a budavári és a kelenföldi gyülekezet énekkara. Orgonái: PESKÓ GYÖRGY orgonaművész. Igét hirdet: VÁRADY LAJOS esperes A Magyar Bibliofil Társaság legújabb kiadványa, a híres Kner-nyomda újabb remekműve; kívül-belül szuperigényes kiadvány. A neve latin — Humana Hungarica — a szövege angol és francia nyelvű, de a tartalma nagyon magyar. A sorkezdő Janus Pannoniustól Garai Gáborig huszonnyolc magyar szellemi jelesünk tesz benne szépszavú, forró és bölcs vallomást az emberségről: Balassa Bálint, Batsányi János, Petőfi Sándor, Arany János, Madách Imre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, József Attila, Kassák Lajos, Radnóti Miklós. Weöres Sándor és a többi ... A humánum félezer éves magyar stafétája ez. Mivel az eredeti magyar szövegek nincsenek birtokunkban, a sorozatból három — ma is milyen időszerű — humanista vallomást angolból fordítunk ’-issza. Bartók Béla 1931-ben kelt egyik leveléből: „Mióta mint zeneszerző megAhogy a sivatag szétküldött vízkeresői régen: nyújtott kiáltással egymásnak adják a szót: víz, VÍZ — élet! Janus Pannonius már a tizenötödik század derekán halá- los-pusztítású hosszú háború eltávozásáért könyörög, hogy a „Pater omnipotens”, a mindenható Atya szerezzen végre népének jóságosán békét. Madách Imre nagy művének, Az ember tragédiájának két prágai részletét is közli a gyönyörű kötet, Home angol fordításában. Kepler, a csillagász az avult, visszahúzó szellem elleni küzdelemre biztatja tanítványát: találtam igazi énemet, tudatosan vallott elvem minden nép testvérisége, — háborúk és konfliktusok ellenére is. Legjobb képességem szerint ezt az eszmét igyekszem szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magamat semmiféle zenei befolyás alól, legyen az szlovák, román, arab, vagy bármely más eredetű. A forrásnak azonban, természetesen tisztának, frissnek és egészségesnek kell lennie.” Mély humanizmusa mellett milyen előremutató kiáltás ez ma is! Akárcsak Kodály Zoltáné: „A mechanizálódás mai korszaka magát az embert is géppé teszi. Ettől csak az éneklő szellem menthet meg. Századunkban a szép magyar éneklést kétszer is elnémította az ágyúdörej és bombák robbanása. Ha nem hihetnénk, hogy ez nem ismétlődhetik meg még egyszer, kétségbe kellene esnünk. Erős meggyőződésünk, hogy az emberiség boldogabban él majd, ha megtanul méltóbban élni a zenével. Aki így vagy úgy ezt a célt szolgálja, nem élt hiába.” s Mi evangélikusok megnevezetten is „benne vagyunk” a szép kötetben. Bocskai István 1605 júliusában kelt békefeltételei az osztrák császárhoz: „Mint lelkünk üdvére legfontosabbat, mindenek felett óhajtjuk, hogy felséged , hagyjon meg vallásunkban egy- szersmindenkorra. Legyen a lutheránus és kálvinista hitvallás éppen olyan szabad, mint a római, hadd éljen mindenki választott hitében. A vallásszabadság fenntartása érdekében pedig vonja vissza felséged azt az embertelen régi törvényt, hogy »lutherani comburantur.« (= hogy a lutheránusokat meg kell égetni.)” A szövegeket neves angol és francia írók, költők fordították népük nyelvére. Az emberségnek ezek az okos és szenvedélyesen megkiáltott vallomásai eddig is hatottak. Itthon magyarul, de lám, határainkon túl Is meghallották és érdemesnek tartották tolmácsolni őket. így csokorba szedve azonban, szépmívű kötetben, emelt hatásfokkal hirdethetik félezer év magyar humanizmusát — külföldön is. A kötet tizenegy szövegdarabját jeles grafikusaink illusztrációi is gazdagítják. Kár, hogy a szép bibliofil kiadvány könyvárusi forgalomba nem került s így meg- vásárolhatatlan. E sorok írója is csak baráti szívességből jutott egy példányhoz. Könyvkiadásunk e legújabb dísze megérdemelte volna, hogy ne csak a Bibliofil Társaság tagjainak és külföldieknek legyen a csemegéje. Szabó József .,... Fogd hát e sárgult pergamenteket. E fóliánsokat, miken penész ül, Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik Saját lábunkon a járást velünk, Es megkímélnek a gondolkodástól. Ezek viszik múlt századok hibáit Előítéletül az új világba ...”
