Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-11 / 2. szám

Isten színe előtt 4 Múz 14, 10/b—23 A régieknek sokkal természetesebb volt e felismerés: egész életünkkel Isten színe előtt állunk. Nem csupán akkor, amikor mi keressük a vele való találkozást templomban, imádságban, — hanem mindenestül, köznapjaink cs ünnepeink, bánatunk és örömünk, vereségeink és győzelmeink során. A régieket azonban ez a tudat nem aieadályozta meg abban, hogy — ép­pen úgy, mint a mai kétkedő emberek — elfelejtsék Isten minden segítségét és útmutatását és bizalmatlanul szembefor­duljanak világosan kinyilvánított akaratával. Bizony „semmi új nincs a nap alatt”, a kishitűség terén sem! Ezért lehet ta­nulságos számunkra, ha a régi-régi történetet ismét kézbe veSöZiik s figyeljük szereplőinek viselkedését, indulatait, de figyeljük Isten válaszát is. — A pusztai vándorlás egyik leg­drámaibb momentumát írja le a bibliai író igénkben. A ván­dorlástól elfáradt nép már közel van a célhoz: Kánaán földje előtt állnak. Az előőrsként küldött kémek azonban riasztó hí­reket hoznak az ott lakók testi erejéről. S e hírek hallatán egyetlen óra alatt semmibe vesznek a nép számára Isten év­százados ígéretei, a szabadulás és vándorlás eddigi biztató bi­zonyságai: igen, ilyen ingatag az ember. Mi sem vagyunk kü­lönbek ... 1. BIZALMATLANSÁG. — Van ennek a szónak a mi időnk­ben pozitív csengése is: nem kell mindig mindent úgy csinálni, ahogy az előttünk járók csinálták! Korunk szociális eredmé­nyei, humánus felelősségérzetének nagyfokú növekedése abból született, hogy emberek és népek elveszítették „bizalmukat” a formákra vigyázó, de a tartalomra már kevésbé adó elvekben s társadalmi gyakorlatban. Ezt a belső feszültséget a keresz­tyén ember is jól ismeri, isten szava, saját keresztyén lelkiismerete és a szeretet sokszínű követelménye hozzák mozgásba s élesztgetik felelősségérzetét szüntelen. De a bizal­matlanság sokszor másra is kiterjed s Isten jó akaratától is el­fordít. Ne csupán a csöklcenő templomlátogatásra, az egyház­hoz tartozás meglazulásaira gondoljunk itt. Legalább ilyen mértékben jelentkezik a bizalmatlanság az emberi élet alap­vető formáiban — házasság, család, boldogság, munkaerkölcs, közös felelősség különböző közösségekben, életcél látása stb. — is. Az ezek iránti „bizalmatlanság” okoz ezek értékeiben sokféle keserűséget, elértéktelenedést. A megújuló bizalom Is­ten értünk adott parancsaiban és szeretetében, jóakaratú em­berekben és önmagunk „jóra teremtettségében" nagyon sokat segíthetne nekünk! 2. KÖZBENJÁRÁS. — Mózes közbenjáró imádsága az em­berszeretetnek alig felülmúlható példája. (13—19 versek). Ér­vei széles skáláinak és e mondatban érik el a csúcspontot: „kérlek, kegyelmezz meg e nép hamisságának a te irgalmassá­god nagy volta szerint!" Jó, hogy ilyen emberek azóta is van­nak. Akik nem nyugszanak bele a bizalmatlanság káros követ­kezményeibe, felelőtlenségbe, igazságtalanságba, békétlenség­be. Mózes hatalmas alakja példázza, hogy az imádság nagysze­rű lehetőségén túl hogyan állott minden bölcsességével, embe­ri nagyságával ingatag, hűtlen népe mellett s hogyan tudta újra meg újra Isten felé fordítani őket. A ml világunkban is létkérdéssé vált, hogy vannak-e bízó emberek, akik gátakat tudnak vetni minden embertelenségnek, akik fel tudják élesz­teni újra a hitet és felelősséget az emberi élet Istentől kapott rendeltetésében s céljában. Hála Istennek, hogy vannak ilyen emberek. Ki imádsággal, ki józan bölcsességgel, ki emberi erő­feszítésekkel, — különböző módon, de egy célt szolgálva. 3. KEGYELMES ÍTÉLET. — Isten válaszában elhangzik a híressé vált ítélet: a bizalmatlan lázadók két kivétellel meg­halnak a pusztában s csak utódaik látják meg s veszik birto­kukba az ígéret Földjét. Kegyelmes ítélet ez, noha sokan nem annak tartják. Gyakorta tapasztaljuk, hogy halálesetek kap­csán emberek elveszítik hitüket Istenben s a keserű „miértek­re” adott evangéliumi vigasztalást már meg sem hallják. Pe­dig a legnagyobb kegyelem éppen az, hogy Isten Jézusban megmutatott kegyelmét nem vonja vissza soha! Emberektől el kell búcsúznunk — s tőlünk is elbúcsúznak majd, de az ö szava, az Élet ígérete kősziklaként megáll. Az ebben való bi­zalom tehet erőssé és céltudatossá az életben és reménykedővé a földi út végén is. Szirmai Zoltán Az Északi Evangélikus Egyházkerület felhívása Az Egyházikerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segéd­lelkészek figyelmét a megüresedett kertai (Veszprém m.) lelké­sz: állásra. A javadalom az országos átlagnak megfelel. Az ér­deklődők leveliben jelentkezzenek az Északi Egyházkerület püspökénél, Budapest, VIII., Üllői út 24. A jelentkezési határ­idő: 1970. február 1. 190 éve jelent meg az első magyar nyelvű újság 190 esztendő távlatának ho­mályába vesző út kezd elánéi nem látunk mást, csupán egyetlen árva embert aki a lelkében lángra kapott szikra világánál megindul a körülöt­te terpeszkedő, töretlen, ködös pusztaságon. És megy magá­nyosan, szegényen. Viszi ifjú­ságát, lelkesedését, eszményeit, abban a tudatban, álmait egy­szer megközelíteni sikerül. Ez az ember, Ráth Mátyás, az első magyar hírlapszerkesz- tő. 1749. április 13-án indult Győrből élete útjára. Ráth Já­nos mászárpsmestsmak és Raits Zsuzsannának volt első gyermeke. Középiskoláit Modorban, Pozsonyban és Sopronban vé­gezte. Tanulmányainak befe­jeztével sokat utazott és tüze­tesen tanulmányozta a magyar nép nyelvét és életviszonyait. Magyarországon tett körútja után Németországba ment, ahol közel öt esztendőt töltött. Leghuzamosabban Göttingá- ban tartózkodott, ahol a teo­lógia mellett, különösen a régi klasszikus irodalmat tanulmá­nyozta. 1779. év elején tárt vissza, s Pozsonyban telepedett le. Mélységes megdöbbenéssel ta­pasztalta itthon, hogy a ma­gyar nyelv mennyire parlagon hever, s hogy az újságokat Is idegen nyelven írják, és ter­jesztik szerte a hazában. Akkor fogant meg lelkében az áldott terv: egy magyar nyelvű hírlap kiadásának ter­ve, mellyel — úgy hitte — hogy a' magyar nemzet szunnyadó lelkét felrázhatja majd és fo­gékonnyá teheti nyelvének mű­velésére. 1779-ben (november 17-én) adta ki az előfizetési felhívást, két nappal később adta meg Mária Terézia a kiváltságleve­let a magyar lapra. Az enge­délyt Patzkó Ferenc Ágoston, cseh származású nyomdász kérte, aki régebben Pesten dolgozott a Lan derer- nyomd á- ban. A lap évi előfizetési díja hat forint volt, hetenként kétszer, szerdán és szombaton jelent meg. Kezdetben 320 előfizetője volt, majd később azok száma 500-ra emelkedett. A lapokból három példány Madridba, öt Franciaországiba, több Hollan­diába járt HATÁRIDŐNAPLÓ Az új évre határidőnaplót vettem. Pompás lesz ezí — mondtam is elégedetten. Ebbe most már minden munkát beírhatok, — csak bírjam erővel a napi iramot. Csakhamar rájöttem: sok minden kimaradt, mit meg kell tennem az esti órák alatt. „Amit ma megtehetsz, ne halászd holnapra’’: időmből kitelik, meglesz majd éjszaka! Másnap nagyobb határidőnaplót vettem. Az esti órák is megvoltak mind ebben. Beírtam a napi és esti programot, és most már egészen beteltek a lapok. De láttam: minden nap több munkát követel, családtól, tőlem is sóik időt rabol el. Estéim egészen be vannak táblázva, s alig jut időm az üdítő alvásra. Később már nem is volt semmi pihenésem.* Még több lett a munkám, s egyre több tisztségem. Nehezen győztem már az erős iramot, — így teltek a napok, hetek és hónapok. De számításomból valamit kihagytam, ami nem szerepelt újévi naplómban. Egy napon váratlan szólt hozzám az Isten: „Készülj el, nincs tovább maradásod itten, naplómban ma itt a te neved szerepel, te bolond, még ma éjjel te következel!” Szerdahelyi Pál IMÁDKOZZUNK Istenünk, sokféle hűtlenségünk s bizalmatlanságunk terhét visszük eléd ezen a vasárnapon. Szereteted ezernyi bizonysága ellenére is sok volt bennünk a félelem, erőtlenség, közönyös­ség. Kérünk, bocsáss meg nekünk és szavaddal ismét emelj fel s küldj új feladatok elvégzésére bennünket. Hiszen olyan sokan várják e világban a biztató szót és a jót cselekvő ke­zet! Oly sokan az igazságot és békességet munkáló embereket! Egyházadnak s benne minden egyes tagnak a felelősségét éleszd fel, hogy teljesítsük azt. amire küldettünk. Erősíts meg minden emberi jószándékot és erőfeszítést ebben a világban a jobb és szebb emberi életért. Magasztalunk Téged azért a derűért és bizalomért, amellyel ez esztendőben is elindulha­tunk. Jézus Krisztusért maradj velünk az év minden napján! Ámen. Ráth Mátyás újságját a kor viszonyai között „hihetetlenül” sok felé küldte szét, az ország­ban 103 helységbe. Magyarországon abban az időben magyar nyelven csak ez az egy hírlap jelent meg, így feladata volt az irodalmi és tudományos mozgalmakról is hírt adni. Ráth újságjának nevelő hatást tulajdonított, kérte a tanárokat, hogy olvas­tassák a diákokkal. Közönsé­MMo{ Aáftony Htnink cltS aifglafc Stoabuoui telt. ELSŐ LEVELE. puMnk • kfrfrikaak, tepr A) «fondSkor tetei k*. \ frtetfecktet kcxdjék-tl lenieket. Ezt a feskáft • U UnmM «rite sea feji» ■mtenker kö­vetni: «frei k felettébb nlé bilikodiit a«« keCrelli * aoftaai világ. — De tűk ügyen «oft kg-elíftCf, (kgj Ittfzib, tt illmdöftf-tf Mg.kfrtejz, tegy érdemiét* jUfetltt-ééttUel kSűdojCn-bé Felftftf, MéUéQgw, Tífi* tetet««, TekéntewH, Nemzttu, Vitte él Érdeméi lé* le KmÁLYjAra T4H • d Nm **«fe Und k JMtrtT e TSÁSIÁRT • kite feu urai femaerat Mwi OUft erikfgtai tere, « tiff iévetltm Mt-fcs get szervezett, hozzászoktatta a korszerű kérdéseken, való gondolkodáshoz, mégpedig ma­gyarul. Ez akkor nem volt könnyű, mert még egységes irodalmi nyelv nem alakult ki. A MAGYAR HÍRADÓ ki­lenc évig állt fenn. Ráth csak három évig volt szerkesztője. 1783-ban az újra feléledt győri evangélikus gyülekezet hívta meg lelkipásztornak. A meghívást el is fogadta, s másnak adta át a szerkesztői tollat. 1783. május 4-én hirdette Ráth Győrött először az igét, a mai Kossuth Lajos utca 29. számú ház udvarán épített ideiglenes fatemplomban. A mai 185 éves. torony nélküli győri evangélikus templomban is Ráth tartotta az első magyar nyelvű istentiszteletet, 178$. november 25-én, Ráth Mátyás, aki a magyar betű ólomkatonáinak seregét először állította ennek a fel­adatnak szolgálatába, örökre beírta nevét a magyar kultúra történetébe. Ráth Mátyás 1810. február 5-én halt meg Győrött. Híved kérésére haláláig lelkészi szol­gálatot végzett. Kazinczy Ráth halálának hí­rét sajnálva hallotta: „Áldott legyen emlékezete a. jó hazafinak és világosság fiá­nak!” írásában így jellemzi: „Pázmány és Szenczy Molnár Albert kora óta — úgy mond — egy hazafi sem tett többet a magyar nyelv és kultúra gyarapítására, mint Ráth a MAGYAR HÍRMONDÓ által.” De, hadd szóljak még a Ma­gyar Nemzeti Múzeumban őr­zött kis imakönyvről is, ame­lyet Ráth 1788-ban adott ki Győrben: „Keresztyén Fehjér Népnek való Imádságos Könyv” címen. „Eiöl-járó Beszédében” eze­ket írja: „Eleinte mikor ezen munkához fogák, nem volt szándékom, hogy a Gyerme­keknek különös Imádságokat írnék. Azonban mindjárt eszembe ötlött, ezeknek szük­séges volta. Eggy az: hogy Nemzetünk mind ekkoráig effélék nélkül szűkölködött. Más az: hogy, ha az ilyen sza­bott Imádságoknak valamire nézve valami hasznokat remé- nyelhetni, valóban a Gyerme­kekre nézve különösen fogana­tosoknak kell azoknak len- niek.” Különös meghatottsággal és érzéssel olvastam a 181 év táv­latából a nekem izenő: „Befe­jező sorokat” — A ki ezt olva­sod, légy jó egészséggel s re­ménységgel! Valóban, így csak egy neme­sen gondolkodó, melegen érző, lelket szerető ember tud izen- ni. A magyar újságírás úttörő­jének tiszteletére az Evangé­likus Ifjúsági Egyesület 1937- ben Győrben emlékművet állí­tott. Ott áll ez az emlékmű Ráth egykori lakásával szem­ben, a Budapest—Bácsi út mel­lett elterülő téran, mely azóta szintén Ráth Mátyás nevét vi­seli. UgTÓczky Mihály CSALÁDI HÍREK — HALÁLOZÁS. Kemény Péter gyémántdiplomás peda­gógus, az egykori nyíregyházi evangélikus iskolák évtizede­ken át volt igazgató-tanítója életének 82. évében Nyíregyhá­zán elhunyt. Az elhunyt lapunk hűséges olvasója volt. — Orem Aranka, aki évtize­deken át vezette a gyermek- bibliakört Szirákon, elhunyt. Sok írásmagyarázatot tartott a filiákban és szórványokban. Sok elhagyott, öreg és beteg hittestvérét ápolta és gondoz­ta. A 130. zsoltárt mindennap elolvasta. Ravatala mellett is ez az ige szólalt meg. Nagy részvét mellett temették el Szirákon. — Czibur Sándor aranyok­leveles mérnök, ny. műszaki főelőadó, egykori gyülekezeti felügyelő, 81 éves korában hosszas betegség után Sopron­ban csendesen elhunyt. — „Az Űr az én osztályos részem és poharam. Te támogatod az én sorsomat”. — özv. Kalmár Pálné, sz. Zalai Júlia Kalmár Pál egy­kori kardoskúti lelkész özve­gye, ny. állami óvónő, 94 éves korában december 20-án el­hunyt. fiz utak végeiéinek Az ablak havas képet rámázott be. Odalép* tem, hogy nagyobbat lássak a fehér világból. A sarokban a kályha morogva öntötte a me­leget. Olyan bélcés volt a melegről nézni a fa­gyos világot. Alig volt valami mozgás. Ilyen hidegben még a szél is elül. Távolról szán csengője csilingelt, mintha j éggyöngyöket szórtak volna fémtálcára. Az ablak előtt őszi­barackfa ápolatlanul bokrosodott. Tőle jobbra- balra ribizlibokrok guggoltak. A vastag dértől olyanok voltak, mint a cukorba mártott bok­réta. Az íróasztalon könyvem kitárva várt, de a téli világ annyira rabul ejtett, hogy nem tudtam elszakadni az ablaktól. — A hatvanadik tél! — sóhajtottam. Villanó képként tűntek fel a régi telek. Pacallá ázott cipővel bandukoltam haza nagy hancúrozó szár.kázásból. Az orromat vö­rösre csípte a hideg és úgy éreztem, hogy a kályha nem tud felmelegíteni, pedig amíg húz­tam felfelé a szánkót és siklottam le, nem éreztem a hideget. Aztán a folyó holt ágín korcsolyával vad iramú száguldások emléke tűnt elő. Utána tüzelő arccal faltam a vacso­rát. Micsoda karácsonyi vakációk voltak azok! Gondtalanok, vígak, csak a hámori vége fel- hőzte be néha a-rohanó perceket. Amikor a magam lábára álltam, a tél hozta a tüzelő, ruha és lábbeli gondokat. A nyár is a télre való készülés gondjának idejévé szegényedett. — Mi is hát az élet? Ilyen semmiség? A nyár melegében is a tél hidege lehel gondot! A nap kibújt a vékony felhő mögül és szi- porkázva ragyogta be a fehérbe dermedt vi­lágot. Nem tudtam elválni ettől a hideg ragyo­gástól. Azt sem tudtam mondani, szép, mert a kínzó hideggel nem tudtam megbarátkozni. Új képek tűntek elő. Végtelen sorokban ka­tonák meneteltek. A szembeszél süvöltve vág­ta arcokba a havat. A hidegtől. f&radtság>ól kimerült, borostás arcok lilásszürttének lát­szottak. A bakancsban érzéketlenné dermedt lábbal óvatosan léptek, tapogatva, hogy nin- csen-e a hó alatt akna? Mcgrezdült a barackfa ága. A vastag zúz­mara lehullt róla és a nagy fehérségben derűs foltként zöldessárga tollú madár ült az ágra. Olyan közel volt az ablakhoz, hogy láttam fekete pontszemét és amint lassan ráhúzódott pillája, mintha aludni vágyna pihentető, mély alvással. Lassan előrehajlott feje, de felkapta és riadtan körülnézett, majd csüggedt fáradt­sággal ismét becsukta a szemét. A végtelen fehérségből élesen metsződött ki a más színű madár alakja. Tolla borzolt volt, mint a tépett ruhájú vándoré. Tátintott egyet, mintha ásí­tana, de ez olyan volt, mint amikor a kimerült ember már húzza magára a takarót. Megpró­bálta felemelni az egyik lábát, hogy tollai közé húzza. Fázott, kis teste megremegett és egy lábbal nem bírta tartani testét. Pontszeméről felszaladt ismét a pilla és álmosan körülhor­dozta tekintetét. Valamit keresett, de csak vakító fehérség sziporkázott körülötte. Fel­borzolta tollát, ősszehúzódott és leült. Ügy mozgott, mint egy fáradt öreg, kit már semmi nem érdekel, csak aludni szeretne, mély, álomtalan alvással. Aludni mélyen, hadd éljen körülötte minden, csak őt hagyják aludni az élők és tűnjön el szín és fény, hideg és meleg, ne legyen sem mozgás, sem moccanás. Tűnjön el veszély és gond, csak mély csend és sötétség takarjon be mindent. Aztán a madár ismét tátintott egyet, hogy húsrózsaszín torkába lát­tam. Teste megbillent. Ki sem nyitotta szár­nyát, csak lefordult az ágról és mereven a hóra vottyant. Még tátintott kettőt-hármat, de mindig kisebbet, majd mozdulatlanul a ha­von maradt, önkéntelenül is egy szó tódult ajkamra: — Vége!... A nap ragyogott tovább és szikrázott a ha­von. Szánkó csilingelt messziről, majd amikor a puha csend ismét betakart mindent, - kímé­letlen élesén megkondult a harang. Delet ha­rangoznak? Az órámra néztem. — Nem lehet, most van fél 10. Kopogtak az ajtón félénk illemtudással. Hajlott derékkal Eszter néni lépett be. Szürke naqykendőjéböl kitekintő arca sok ránca örökké könnyező szemet vesz körül. Valami­kor kék lehetett, ma kifejezéstelenné színtele­neden, mintha már minden láthatót látott volna. Kibontotta megát nagykendőjéből és szipogó orral szólalt meg. — Jó napot kívánok, aranyos Tisztelendő Uram! Engedelmet kérek a zavarásért. Sem engedelmemet, sem köszönésemet nem várta meg, csak folytatta egyvégtében mon­danivalóját. "— Jaj nekem! Mi lesz énvelem? Tisztelendő Úr, meghalt az uram! Azt harangozza már az öreg Kelemen. Ügy fagyott meg a kertünk vé­gében. Reggel találtak rá az emberek, kik az erdőre mentek fát vágni. A kis kutyánk, a Piszi, tudja, az a kis kócos fekete, rajta fe­küdt, aztán amikor az emberek arra mentek, tutult meg ugatott. Mert az a kis állat nagyon szerezte az uramat, ha jött haza, mindig elé szaladt a kert végéig. Az este is a hegyről jött haza, de ne tessék gondolni, vem volt kapatos, mert hiszen tudja, lelkem, Tisztelendő Űr, nem ivott az soha annyit, hanem csak úgy képesint. Jaj nekem, ezt a szégyent, hogy a népek azt hiszik most, hogy részeg volt sze­gény apjukom, azért fagyott meg. Tegnap ebéd után ment ki szegény, nyugosztalja Isten. A tarisznyát a vállára dobta és csak ennyit mondott: Hallod-e hej, körülnézek egyet a pincénél. Tarka zsebkendőjével megtörölte elcseppenö orrát, aztán a szemére szorította. — Nem tűnt fel magának Eszter néni — szólaltam meg —, hogy este nem tért haza szegény Péter bácsi? — Nem lelkem, Tisztelendő Uram, mert többször megesett, hogy künn aludt a hegyen, mert tetszik tudni, van ott olyan kis hajlék, mit jól be lehet fűteni ilyenkor is. Szegény apjukom, még maga rakta oda a kis tűzhelyet, mert tudja, ahhoz is értett szegény. A sze­gény embernek mindenhez érteni kell. ha bol­dogulni akar. Jaj Istenem, de magamra is ma­radtam! — Hát a gyerekei, Eszter néni? — kérdez­tem megnyugtatóan. — Aranyos Tisztelendő Uram, szanaszét vannak a világban, nősek, meg férjhez men­tek. Mindegyiknek megvan a maga gondjá­ba ja. Nem jön haza egyik sem. Én meg nem megyek el innen, mert az öreg fát már nem lehet átültetni. Jaj, jaj nekem, Istenem, de magamra is maradtam, mint az árva madár, kinek párját a macska kapta el. Arra kérem, lelkem, Tisztelendő Ur, búcsúztassa el szépen szegény öregemet. Hát csak engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. Istennek ajánlom! Az öregasszony szorosabbra húzta magán a keszkenőt és kibotorkált az irodából. Fáradt léptei csosszanósan vitték végig a folyosón, vissza a fehérre dermedt világba. Kitekintettem az ablakon, a madár ott fe­küdt a havon, összetett szárnnyal, mereven. Már nem tátintott többet. Utolsót kondult a harang, gyorsan halkult a bugása, mint ahogyan a hidegben hirtelen oszlik szét a kémény füstje. Mátis Istváa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom