Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-29 / 13. szám

Hívottal!, vagy űzötten Jel 19,9 A nagycsütörtök délutánján megtérített oltár még nem a Bárány menyegzőjének vacsorája. Annak ellenére sem az, hogy a legtöbb gyülekezetben ezzel az igével fejezik be a terített ol­tárhoz hivogatást. Az csak egyszer lesz, amikor a mennyei se­regek és kórusok éneklik majd a halleluját Krisztus végső győ­zelmének előestéjén. Akkor szemtől-szembe látás lesz, most még a hit szeme kell ahhoz, hogy ezen az előestén meglássuk az elkövetkező nagypénteki eseményben Krisztus megvívott győzelmének tényét. Ez még nem a Bárány menyegzőjének va­csorája, de már 1. A BOLDOGOKAT HÍVJUK. A bűnbánót, bűne állás, bűn­bocsánat helye ez. Nem csak a megkeseredett szívek gyűjtő­helye, hanem a megszabadott szívek találkozója. Hozzuk a bű­neinket, de azért, hogy tőlük szabadulva boldogok legyünk, s nem azért, hogy vájkáljunk bennük. A bűn mardosása csak idehoz, de ez a hely Isten békességének a helye. Láttam egyszer egy vízparti táblát: „itt tilos halászni”! Ahol Krisztus a háta mögé vetette bűneinket, ott tilos köztük halászni. Itt a bűneink­től szabadulva, tehát azok nélkül vagyunk boldogok. Krisztus segített rajtunk, s a maga közösségébe fogadott. Ez még nem a Bárány menyegzőjének vacsorája, de 2. A BÁRÁNYHOZ HIVATTUNK. Nem ahhoz, aki kezében eles sarlóval ítél (Jel. 14,14), hanem ahhoz, aki azért jött, hogy a megrepedt nád el ne törjön, s a rebdeső gyertyaláng el ne hal­jon. Majd el fog jönni „ítléni élőket és holtakat”, de most csak ahhoz hívunk, aki „csak” áldozat, „csak” Bárány. A 180. éne­künk első versének egy régi változata így hangzik: „Jézus, Is­tennek Báránya — Szívemnek fénye aranya — Fellépsz, fel­lépsz — Kereszt oltárára — Bűnös, bűnös — Lelkem vátlságá- ra.” Ehhez az oltárhoz, őhozzá hívunk! Ez még nem a Bárány menyegzőjének vacsorája,de 3. AZ ODA MEGHÍVOTTAKAT HÍVJUK. Azokat, akik sze­mély szerint ismerik ezt az esaiási igét: neveden hívtalak téged, enyém vagy. Ehhez az oltárhoz csak hívotton, vagy űzötten le­het jönni. Ez utóbbi is hívás. Vannak, akiket lelkiismeretfurda- lásuk, bűntudatuk hoz. Mindkettőt az a törvény idéz fel, amely Krisztushoz vezérlő mester”. Ha mégoly különösnek tűnik is, az űzettetésben Isten hívó tevékenysége fejeződik ki. De van egy sokkal mélyebben fekvő erő, amely ide hajt. Oly mélyen fek­szik, hogy sokszor nem is merül a tudat fölé. Annak bizonyos­sága ti., hogy őhozzá tartozunk. „Eljegyzettjei” vagyunk. Már keresztségünk óta. Ezért fogózott Luther a kísértés óráin e két szóba: baptisatus sum. Meg vagyok keresztelve, őhozzá tarto­zom! Ez a tudat azonban nem csupán olykor fellángoló érzés, ami boldogan hajt ide a terített oltárhoz. Ennek a tudatában élni lehet. Őhozzá tartozom, aki „szolgai formát vett fel”. Ez a vele járó élet szolgáló tudata és tevékenysége. Küldetésünk fel­ismerése és kötelezése. Mi nem lehetünk mások, mint ami Meg­hívónk volt itt a földön: békehírnök, éhezőknek enni adó, szom- jazónak inni adó, mezítelent felruházó, magánoshoz társul lépő, elhagyottat felkaroló, örömhírt mondó, vigasztaló, reménységet 'árasztó, egész megoldásokra törő, aki beleveti magát a mások­nak való szolgálat lüktetésébe. Ez még nem a Bárány menyegzőjének vacsorája. Ez még ösz- szeköt azzal a vacsorával, ami a földön jártában utolsó volt, s aminek szerzésére ma emlékezünk. Azt mondotta: ezt csele­kedjetek, valahányszor __De ez a vacsora, ez a terített oltár ös szköt a Bárány menyegzőjének eljövendő vacsorájával is. On­nan hull ma a fény az egykor volt vacsorára ott a jeruzsálemi felházban, ahol megrettent szívű tanítványok mélységek fölé révülve hallgatták különös értelmű szavait. De onnan hull a fény a nagypénteki keresztre is, a húsvéti sírra is — és a most megterített oltárra is: „jöjjetek, íme minden kész...” D. Koren Emil Egy kétszázéves emlékkönyv Kopott, barna, bőrkötéses könyvecske. Közepén két ara­nyozott betű: S. Á. Az emlék­könyv tulajdonosának neve: Sztruhár (néhol Sztruháry) Ádám. Üt ja Kokavaró] indult, ahol apja lelkész volt. Sztruhár András 1779-ben meghalt. Pia is a lelkészi pályát választotta. 1762. ápr. 7-én iratkozott be az altdorfi egyetemre. E kis német város Jéna és Nürnberg közelében van. Csaik néhány évig volt itt több magyar tár­sával együtt. Néhány név a sok közül, akik vele együtt ta­nultak ebben az időben: Gö- möi'y Simon, Platthy László, Dezseífy András, Máriássy Fe­renc, Torkos József, Szeniczey Bárány Gábor, Szontágh Sá­muel, Taksony Mátyás, Iványi (Irinyi) Tóbiás... Neve így ol­vasható az egyetem anyaköny­vében: Adamus Sztruhár, Ko- kava, Kis-Honth, Hungarus. 1763. áprilisában már átiratko­zott a jénai egyetemre s itt fe­jezte be 1767-ben tanulmánya­it. Hazafelé mentében betért Erlangen be, ahol Tessedik Sá­muellel is találkozott, akinek néhány soros bejegyzése és aláírása éke e kis könyvecské­nek. Sztruhár Adámot 1767. szept. 5-én szentelték lelkésszé Szü- gyön, egy kis Nógrád megyei községben, ahol 1778-ig végez­te a szolgálatot. 1778—83-ig Garamszegen (itt egykori előd­je volt Katina püspöknek), majd 1783—86-ig Zólyomban lelkészkedett. 1786. március 12-én esperessé lett. Ezt a tisztet rövid ideig viselte, mert ez év július 13-án meg­halt. A bejegyzéseknek csali két sora magyar, a többi latin, né­met, francia, görög és héber. Professzorok, diáktársak lelké­szek, patrónusok tarka népe. Szép kis csokor korának pro­testáns nagyjaiból. Tessedik-év van. Szarvas nagy ünnepségekre készül. Tessedik latin mondatot írt e könyvbe, mely magyarul így hangzik: Mindketten kegyes jövőt akarunk, Istenem, vezess utadon, s ha nem bírnám testtel, kövessem szívvel. Hernád Tibor John Milton : HA TÉPELŐDTEM. Ha tépelődtem, hogyan elveszett látásom napjaim felén, s e vak világom- az egy talentom, mit halál elásnom, életemben haszon nélkül rekedt, bár egyre inkább vágytam szüntelen szolgálni vele Alkotómat híven ... „pontos napi munkát vár a fénytől-foszto Isten?” — lázadtam balgán... de a türelem csendre fogta zokszóm. Istennek nincs szükségé ember művére, öt az szolgálja legjobban, aki szelíd igáját békén viseli már. Birodalma királyi. Parancsa ütemére ezrek sürögnek szárazon-vízen szorgos rajokban. De néki szolgál az is, aki csak áll és vár. Angolból ford. Túrmezei Erzsébet MILTONNAK ÍROM Válaszul „Ha tépelődtem ... kezdetű szonettjére Egy talentom? Milyen alázat ez! Riadtan vergődtél a vaksötétben, s nem sejtetted, hogy sötétséged éppen a titkok és a fények kútja lesz. Mert egyre dúsabban kamatozott vakságodban az Isten pénze benned. Kamatoztatta várakozó csended, es tízannyit és százannyit hozott — ROZSA. Bokor-, futó-, baba­rózsa. Kiváló fajtáiból árjegyzé­ket küld PALKÓ kertész. Buda­pest, XV., Csillagfürt u. 8. — KIS ORGONA ELADÓ. Hat regiszteres, pedálos, hangszeresé­re folytán alkalmi áron, több éves fizetési kedvezménnyel. Fel­világosítás : Evangélikus Lelkészi Hivatal. Budapest, V., Deák tér 4. — TEMPLOMOK tatarozását vállalja Pusztavári Attila építész. Budapest, n.. Keleti Károly u. 43. — GONDOZÁSÉRT lakást adna egyedülálló asszonynak ötven­éves rokkantnyugdíjas férfi szo- ba-konyhás főbérleti lakásában sürgősen. Tolnai Dobiás Pál. Bu­dapest. XIX„ Kispest. Achim András a. t Világ színei messze elmaradtak, de leltedbe angyalok látogattak egekbe érő aranygrádicson. Sötétbe, mélybe taszított az Isten, hogy napvilágot lásson, felénk intsen újra az „Elveszett paradicsom”. Túrmezei Erzsébet Két istentisztelet Zsid 10, 19—25 Nagypéntek egyházunk egyik legjellegzetesebb ünnepe, A reformáció teológiájának központi tanítását, keresztyén éle­tünk alapját fejezi ki: Jézus Krisztus meghalt értünk, halá­lával és feltámadásával utat nyitott az élő, örökkévaló szent Istennel való közösségbe, örvendetes az a tény, hogy tem­plomaink nagypénteken megtelnek, az úrvacsorái gyülekezet nagy létszámú és az áldozatkészség is magas. . x De kérdezzük meg magunkat őszintén: vajon kizárólag en­nek meghallására gyűlünk-e össze ilyen szép számban? Nem hat-e súlyosan a régi tradíció, amiben viszont talán kissé megkopott a fenti tartalom? Nem jelentéktelen ez a szép ha­gyomány. Mély gyökerei vannak. A gyülekezet egyik kétség­telenül érzékelhető életjele. De most az ige fényében vessük fel a kérdést: miért jövünk? Elénkebb-e ma annak tudata, hogy Isten színe elé járulunk? És megdöbbentünk-e azon, hogy az élő Isten mit tett? Tudjuk-e, hogy Istennel való kö­zösségünk lehetősége rendkívüli ajándék, hallatlanul értékes kiváltság, mert drága áron szerezte meg számunkra Isten: Jézus odaadásával. • A jólismert dióhéj evangélium (Jn 3, 16) és ez a meleg és mély jézusi mondat: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet an­nál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért” (Jn 15, 13) mutatja világosan, hogy a nagypénteki kereszt ténye nem annyira szerzi, mint inkább máris jelzi és ajándékozza Isten végtelen szeretetét. Nagypéntek eseménye mindenképpen Isten szeretetének megrendítő vallomása. Ez a szeretet Jézus sze­mélyében ma is és mindig nyitva áll. Életünk minden kuszáit, vagy szép eseménye arra vezet, hogy újra meg újra éljünk azzal az életmegújító lehetőséggel, amit Isten egyszer s min­denkorra megteremtett számunkra. A nagypénteki tény ezt a szeretetet leplezi és ugyanakkor fel is tárja. Tragikumba burkolózik, de a hit szemének bol­dog látást nyit. A kárpit jelentősége is az, hogy elválaszt, de egyben jelzi is az átjárás lehetőségét. Hogy Jézus a keresztfa haláláig testté lett, az jelzi, hogy ő az út Istentől hozzánk és a mi utunk is őhozzá. Jézus, a megfeszített és a feltámadott, az egyetlen út az Atyához. Nem kellene-e végre megértenünk, hogy Isten a nagypénteki keresztben népének nemcsak mér­hetetlen ajándékot adott, hanem mérhetetlen feladatot is: járhatunk ezen az úton. Ez annyit jelent, hogy Isten szere- tetével szolgálhatunk a világban. Az úton járó úgy tölti be feladatát, hogy őriző je felebarátja életének, javának, boldo­gulásának, békéjének, jötxndöjének. A kereszt fényében nagyon hangsúlyossá válik az, hogy egy­másra ügyeljünk, egymást szeretette és jócselekedette ösztö­nözzük. Minden istentiszteleten történik valami. Bármely ige han­gozzék is el, mindig arról van szó — különösen nagypénteken — hogy Isten bűnbocsánatát adja, s hogy ennek a kegyelmes ajándéknak következménye van. Feltárja, hogy mi a gyüleke­zet és a keresztyén ember feladata az egyházban, a lelki test­vérek között, és mi a küldetése az őt körülvevő világ, a nép, a társadalom javára. Ebben az igében az élő hit, az élő remény­ség, és az élő szeretet munkálkodásáról van szó. Valaki azt mondta, hogy a keresztyén ember mindig két is­tentiszteletet él át. Az elsőt a templomban, a gyülekezetben, amely befejeződik a „Maradj meg kegyelmeddel..eléneklé- sével. A másik viszont akkor kezdődik, amikor az ember kilép a templom kapuján. Ez a második a nehezebb. Az első viszont Istennek volt nehezebb: mutatja a nagypénteki kereszt. A má­sodik istentisztelet nincs az első nélkül. Az első nagy témája: mit cselekszik Isten értünk? A második nagy témája: mit cse­lekszünk mi másokért? _______________________V. L. — G. Gy, — A BORSOD-HEVESI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége március 17- én Miskolcon tartotta ülését. Úrvacsorát osztott Túrmezei Sándor. Az ülésen Pásztor Pál esperes tartott megemlé­kezést hazánk felszabadulá­sának 25. évfordulója alkal­mából. Előadást Abaffy Gyu­la és Gáli Sándor tartott, a záró imádságot Buchalla Ödön mondta. — KELENFÖLD. Március 28-án, nagyszombaton este 6 órakor egyházzenei áhítatot tartanak a gyülekezetben. Közreműködik Peskó György orgonaművész és a gyülekezet zenekara. — MISKOLC. Március 8-án szeretetvendégséget tartottak a gyülekezetben, amelyen dr. Groó Gyula teológiai akadé­miai dókán tartott előadást. Délelőtt a gyülekezet isten- tiszteletén szolgált. Mindjét alkalmon nemcsak a miskolci, hanem a diósgyőri és a Diós- győr-vasgyári gyülekezetekből is szép számmal vettek részt a hívek. — SÁRSZENTLÖRINC. A gyülekezetben és filiájában — Uzdon — február 16—18-ig Lackner Aladár keszőhideg- kúti lelkész szolgált igehirde­tésekkel. BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE gránit, amelyre támaszkodhatunk. Lényének hűsége és tisztasága visszasugárzik a tarpai sírból. A sír csak emlék és jelkép azonban. Ami a sírban nyugszik, már kezd földdé válni. A férfiúnak, aki Bajcsy-Zsilinszkyként járt a magyarok kö­zött, élőként kell utunkba állnia ma is. Jelleme és szelleme, ha őszintén gondolunk rá, élővé is varázsolja. Itt van például ez az emlék­könyv (Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Válogatta és szerkesztette Vígh Károly), hu­szonegy magyar kortárs vallomása arról a tűz­varázsról, aki megejtette a lelkeket, Illyés Gyula találóan írja: „Benne van nemzeti tör­ténelmünkben, de — mindnyájan érezzük — még nem a helyén.” Ez a könyv a helyét ke­resi és követeli, igen becsületesen, vagyis hozzá méltóan: őszinte emlékezéssel. Sokkal többet mond Bajcsy-Zsüinszky Endréről, mint amennyit az elmúlt negyed század alatt val­lottak be a megemlékezések. Végigolvasva a vallomásokat és a szerkesztő megfontolt beve­zető írását, az embernek az a benyomása, hogy korunk egyik legnagyobb magyarját idézi fel a könyv. Ilyesmi nem is a közvetlen állítások­ból derül ki, bár azok éppen a legelismeröb- bek, mert ismétlem mind őszinte írások. De úgy rémlik, az összehasonlításból derül ki ez a nagyság igazán. Mint kortársak, akik végig­éltük a második világháborút, sok hős nevével találkoztunk Közép-Európában, szűkebbre gondolva, a Baltikum és az Adria között. De a huszonöt év alatt az összehasonlítással sokan szétfoszlottak, jelképesen is eltűntek, valóban is. A mi hősünk felragyogott, minden össze­hasonlítással nagyobb lett, őrzi igényeinket a magyar jellemről. Azt hiszem, az a tanulmány jellemzi őt a legtömörebben, amely megálla­pítja, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre „megmen­tette nemzetünk becsületét”. A második világ­háborúban sok mindent vesztettek el a nem­zetek, s épp a legbüszkébbek és legkérkedőb- bek, elvesztettünk mi is sokat valódi és vélt nemzeti karakterünkből, meg is bűnhődtünk érte összehasonlíthatatlanul. Nemzeti becsüle­tünket mégis feddhetetlenül megőriztük: Baj­csy-Zsilinszky Endre az egész nemzet becsü­let-jelképe, minta-modell. Érezte, hogy életét kell adnia magatartásáért. „Isten mindent lát” — kiáltotta, mikor a hurkot a hóhér nyakára vetette. Kár, hogy a szerkesztő nem tudott egy további kortársi vallomásról, Bárdosi Jenő evangélikus lelkészéről (az 1969-es Ev. Naptár­ban jelent meg), aki együtt töltötte vele utol­só óráit, fölfogta utolsó vallomásait. A könyv­ben vallomások mind. egyeznek a lelkész állí­tásával. Az egyik irásmű Zsilinszkyt kristály­nak mondja, a másik gránitnak, valamennyi keresi a megfelelő szót a tiszta jellem kifeje­zésére, a tökéletes önzetlenség megjelölésére. Példája századokig fog világítani a magyarok­nak, állítja egy másik írás. Ismét Illyést kell idéznem, aki mély beleérzéssel mondja, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre életét megváltásul ad­ta, „egy közösség földi üdvéért, vagyis nekünk adta.” Ezt ne feledjük el! JOHN MILTON Elveszett Paradicsoma je­lent meg most új magyar fordításban. Három évszázada, hogy az újkor legnagyobb vallásos költeménye megjelent. Ha Dante a pontosan körülhatárolt, logikai rendszerű katolicizmus elvszerűségeit sorakoztatja fel, Milton a protes­tantizmus fényét és erejét kápráztatja az ol­vasóra, ugyancsak tudatosan. Mégis, vagy ép­pen azért, századok múltán is azonos a kél nagy költő alapkérdése: a bűn és megváltás, az ember formálódása Isten előtt. Az Elve­szett Paradicsom az édeni boldogság elveszté­se, az emberi bűnbeesés, mikor az első ember­pár megízleli a Tudás fájának tiltott gyümöl­csét. A Pokol kígyója űzte őket a pártütésre, a bukott angyal, a Sátán által, Az eposzban végigvonul az egész bibliai krónika, a világ te­remtésétől Krisztus eljöveteléig, addig a drá­mai pillanatig, amikor a Sátán megsemmisül s a bukott világból az Űr újat teremt, a béke, szeretet és igazság honát. A hatalmas költe­ményben megtalálhatók Milton példaképei, minden költő használja őket, de ott feszül a költő kortársi élménye és angol társadalmi tapasztalata s teológiai tudása, akár Dantéé az Isteni színjátékban. Egyesek szerint Cromwell és az angol trónborító forradalom vezetői vol­tak Sátán és a lázadó angyalok mintaképei. Milton megvakulva írta nagy költeményét, de jól látta kortársait és végleges igazat akart mondani letiporhatatlan önérzettel és szuvere­nitással. Isten bejelenti az ember bukását, de Krisztus tüstént ajánlkozik, hogy feláldozzá magát az ember bűneiért. így a bűnbeesés után fölragyog a megváltás ígérete. Az Úrnak teljes aktivitást ad a költő, cselekszik, büntet, meg­bocsát, ő az eposz veleje. Milton nem is akart változtatni a bibliai szövegeken nyugvó esemé­nyeken és sorrendjükön. De ebbe a sorrend­be szövődnek a költő másfajta képzettársításai s ezeket, ha ellentétesek is, hatalmas boltozatú kompozícióba tudja beleépíteni. Csillogó érte­lem és tiszta líra sugarai pásztázzák képzele­tünk égboltját olvasás közben. Milton stílusa olyan, mint az orgonajáték, hol fenségesen zúg, hol tiszta, sima pianókra halkul, mint a síp zenéje, nagyra törő és szabad zengés. Lehet, hogy lélektani igazság, amit a fordító ír, hogy ugyanis Milton a Sátánban önmagát írta meg, forrt benne az indulat a forradalom után visz- szaállított angol királyság ellen, nem hajtott térdet-fejet, fellázad egy eposz álcájában. /1 fordítás azonos erejű és szépségű az eredetivel, a mi Jánosy Istvánunk müve. Ezt a pár sort csak azért írtam, hogy felhívjam nagy és cso­dálatos szolgálatára a figyelmet, Babits Dan- te-fordítása hasonlítható Jánosy Milton-fordi- tásához. Hűséges, költői, pontos és művészi, sa­játos magyar nyelvi erejű. Megható olvasmány a fordító jegyzete arról, hogyan fordította éve­ken át ezt a hagy költeményt. Szenczi Miklós irt hozzá egy Milton-tanulmányt. A könyvet szép külsőben adta ki az Európa Kiadó. SZABÓ LŐRINC, ha élne, most volna, már­ciusban, hetven esztendős (1957. október 3-án halt meg). Nagy költő volt? Még hallom Ily- lyés Gyulának a temetésen búcsúzó rekedt sza­vait: „A legnagyobb voltál Arany János óta!” Valóban rendkívüli költői egyéniség, akinek életműve, úgy rémlik, napról napra emelke­dik fölénk, hogy a legnagyobb szellemek ere­jét sugároztassa, vagyis úgy hasson meg, hogy nevelni és erősíteni képes. Általános ugyanis az a felfogás, hogy Szabó Lőrinc kiábrándult lélek volt, költészete lehámlotta mindenfajta idealizmusát, még az erkölcsit is. Gátlástala­nul szólt életéről s életét szemlélve reményte­lenül szólt a világról és a társadalomról. Ez így nem igaz. Szabó Lőrinc olvasása minden tisz­ta lelket arról győz meg, hogy gránit-szellem volt, akárcsak Milton, s csupán a felesleges eszményítést utasította el, gránit-lényegét, vagyis hitét és magyar emberségét megingat­hatatlanul őrizte s őrzi. Inkább arra tanít, hogy mi is szófia beszédek és önámítás helyett tör­jünk a lényegre, az önzés helyett emberségre, ésszerű és valóságra épülő nemzet-szeretetre. Ez a nagy költő gyanakvó lett abban a kö­zösségben, amelyben élnie rendeltetett. Nem bírta el, hogy a világ kihasználja, becsapja, lassan tegye tönkre. De megannyi verse bizo­nyítja lényegre törő s ezért igaz és tiszta fény­nyel lobogó ember-hitét és mélyről felbugy- gyanó, lassan kiejtett s el nem kopott lsten- szeretetét. Egocentrikus volt, mert önmaga ere­jével kívánt kiegyenlítődni az életről, a világ­gal, az isteni erővel. Ehhez elhatni rrzott őszin­teség kellett, teljes, mit sem leplező igazmon­dás. Szabó Lőrinc költészete azért nagy és el­ragadó, mert mindenkinek ezt a példát, az őszinte emberséget és igaz magyarságot ajánlja. Hitvallása ez volt: „Az igazat kere­sem, azt aki nem kényszerít, hogy hazudjam neki. Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy le­gyek egészen az, aki vagyok.” Az igazmondás elkötelezett költője volt, nem szabadulhatunk tőle. Szalatnai Rezső Három gránit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom