Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-15 / 7. szám

Esperesiktatás Tatán Nagy István, a fejér-komáromi egyházmegye esperese átvette hivatalát Ünnepélyes rendkívüli köz­gyűlésen iktatta hivatalába a fejér—komáromi egyházme­gye újonnan megválasztott es­peresét, Nagy István tatai lel­készt. A választás, melynek ered­ményét Milán János oroszlá­nyi lelkész jelentette be, tel­jesen egyhangú volt. Az ikta­tó istentiszteleten D. dr. Ott- lyk Ernő püspök hirdette az igét. A prófétai szolgálatról szólt Jer 1,9 alapján, amely messzire tekintő szolgálat. ? - ti a múltat, értelmezi a jelent és Isten szava nyomán for­málja a jövő útját. Elég hoz­zá az ige, de azt teljes hűség­gel, teljes engedelmességgel, és Isten akaratától formált teljes figyelemmel lehet szól­ni és követni. Látóhatára és területe az egyház, a haza és az egész emberiség. Az embe­ri tudás hallatlan távlatú vi­lágában a próféta szolgálatát az terkölcsi gond színezi: va­jon a lehetőségek széles terü­letén, ahol az embernek hatal­ma van a jó és a rossz cselek­vésére, hogyan tud hatni a mai élet helyes értelmezésé­vel és jövő lehetőségeivel. Megszoktuk, hogy az igét az egyéni, belső életre alkalmaz­Pokíosság — A kötést csak négy óra múlva veszik le, de az ijesztő gézlárva alatt már minden el­dőlt. A célgömbben végződő orr, az ínyét fitogtató csúf száj megszelídült, de a kés nyomán ott vöröslenek a ki­forrt hegek — és akkor hiába volt az egész... A szorongva várt, sorsdöntő dolgok jóval előbb dőlnek el, mint ahogy megtudjuk őket — a felvételi vizsgák, beadvá­nyok sorsa, a születendő gyer­mekek neme hetekkel, hóna­pokkal előbb eldől —, mégis a könyörtelen befejezettség né­hány óráig még jövő maradhat a reménykedőknek. * Kislány korában nagyon sze­retett matricázni. — Óvatosan dörzsölte a benedvesített ké- pecskék hátlapját —, egy vi­gyázatlan mozdulat és a temp­lomnak lemaradt a tornya, és a kismajom kezéből eltűnt a banán. Emlékszik, hogy mi­előtt felemelte a vékony hár­tyát, mindig lehunyta a szemét, — félt az alaktalanságtól, a torztól, mely minden megvaló­sulást fenyeget. Okos, töpren­gő anyja eldugta a babáit — azt mondta, beléjük megy tt por, csak évek múlva értette meg, hogy ez is oltalom volt —, csak a tükörbe kellett néznie, és mindent megértett. Aztán behálózta a tapintat minden­kire kiterjedő összeesküvése, a csakis neki járó udvariassá­gok és a gyerekek mondták meg ujjongva, hogy: olyan vagy, mint a lótetű, vagy a hőscincér a mesekönyvben! Ez a műtét hatezer forintba került — nem kellett megkop­lalnia, de sokszor eltűnődött, hogy azokat, akik tudatosan tesznek kárt magukban —, megsérült verekedők, rekord- hajhász sportolók — ingyen gyógyítják, ő pedig, aki nem tehet semmiről, bizony lemon­dott egyről-másról a szabadu­lásért. — Ez minden, amit még megtehet — nem a fér­fiakért, nem a villamoson kun­cogó szerelmespárok miatt —, csakis önmagáért, hogyha ne­tán eltűnne egyszer —, a sze­mélyleírásában okvetlen szere­peljen a középszerűség hatósá­gi elismerése: „különös ismer­tetőjele nincs”. Május van, vasárnap, haj­nali fél három — a szanató­rium kéményeiben fészkelő csókák riadtan repülnek neki a vadgesztenye ragadós virá­gainak — pedig a tetőn osonó kandúrok ez egyszer nem rá­juk vadásznak. — Aludni kel­lene —, nagyon bízni a reggel­ben, — vagy imádkozni —, de egyik sem megy. A bizalom csak ennyi: amit tudtam, meg­tettem magamért. A fohászban pedig eddig jut: „Uram Iste­nem, én olyan sokat kínlód­tam, segíts meg végre!” Érzi, hogy amit kér — sok, amit mond kevés —, de többre nem futja. — Az éjjeliszekrényen ott a Szentírás — fekete, bal­jósán jelentőségteljes —, az egyedüli sötét folt a kórterem fehér mezején. (Kána, pipacsos júdeai mezők, megnyílt szemű vakok — miért van az, hogy ez a könyv mindig fekete — si­ralomházak, ravatalozók kellé­ke —, tényleg ennyire szomo­rú?) Találomra felüti — hátha üzen valamit — a nagyanyjá­nak, aki behozta, naponta mond valamit. Ezt olvassa: „Es kösd azt kék zsinórra, hogy legyen az a süvegen, — o sü­vegnek előrészén legyen az.” Sóhajt, és visszateszi a naran­csok, képes magazinok közé. A két fehérköpenyes ápoló úgy áll az ágy két oldalán, mint a gyertyák, ő hanyattfek- ve aludt, kezeit összekulcsolva a mellén. Egyikük a vállára teszi a kezét — úgy, ahogy a letartóztatottaknak szokták, és ö úgy kel fel és követi őket, mint azok — a kezelőbe. A vi­zit végét váró látogatók tisz­telettel nézik menetüket, — az egyik pádon zsebrádió szól, il­ledelmesen lehalkítva: ... hall­gassuk meg Istennek Igéjét, megírva találjuk...” — Tulaj­donosa állomást vált —, az ap­ró készülék recsegve viaskodik a tomboló dzsesszel. A lány le­lassít, megáll a szőke fiatalem­ber előtt, aki oda sem nézve, próbálja kitisztítani a vételt. — Nagyon kérem, állítsa vissza Pestre. A szőke felnéz, csodálkozik, és visszahozza a rádióistentisz­teletet. „Es imé eljővén egy bél- poklos, leborula előtte, mond­ván: Uram, ha akarod, meg­gyógyíthatsz engem. Es kinyújt­ván kezét, megilleté őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. Es azonnal eltisztult an­nak poklossága.” Aztán ismét elindultak. Turchányi Sándor zuk, a belső éietformálódásra téve a hangsúlyt. A prófétai szolgálat hű a közösségi, tár­sadalmi életre mutató, igéhez is. A püspök rámutatott arra is, mit jelent tudni a múltat, ér­telmezni a jelent és szólni a jövőt akkor, amikor negyed- százados emlékeinkről és ün­neplésünkről van szó, benne egyházunk útkereső törekvé­seiről, teológiai és egyházpo­litikai felismeréseikről. Az istentisztelet után, ame­lyet a püspök Várady Lajos budai esperes és dr. Selmeczi János, a Teológus Otthon igazgatója, a fejér—komáromi egyházmegye hivatalát átadó esperesnek segédletével vég- ■ zett, dr. Szelényi Gusztáv egy­házmegyei felügyelő nyitotta meg a közgyűlést, köszöntöt­te a lelépő és ,az új esperest, s a megjelent vendégeket. A tatai gyülekezet imater­mét nemcsak az azt megtöltő közgyűlési és gyülekezeti ta­gok tették otthonossá, hanem a gyülekezet asszonyainak az a szeretete, amely a szívesség, jóság és áldozatosság sok-sok jelével rendezte külső keretei­ben a gyülekezetei is megtisz­telő ünnepséget. Az együtt örvendezők sere­gében ott láttuk D. dr. Ottlyk Ernő püspök mellett egyhá­zunk vendégét. Beste püspö­köt, az NDK lutheránus egy­házszövetségének elnökét, to­vábbá az ÁEH Komárom me­gyei és Fejér megyei tanácso­sait, Tata város Tanácsának küldöttét, több református lel­kész élén Zsoldos Gyula refor­mátus esperest, az országos esperesi kar részéről, s egyben az Országos Gyülekezeti Se­gély részéről D. Koren Emil és Várady Lajos espereseket, végül az egyházmegye lelkészi kara mellett több vendéglel­készt Nyíregyházától Celldö- mölkig, felügyelőket és pres­bitereket, barátokat és tiszte­lőket. A közgyűlés során dr. Sel­meczi János összefoglaló ké­pet adott tízéves esperesi szol­gálatáról, Nagy István esperes pedig megtartotta esperesi be­köszöntő előadását, amely a feltámadott Krisztus követésé­ről szólt a mában, a szolgáló szeretet útján egyházban és világban s az igehirdetésben. Az esperesi székfoglalóra, amely egyházunk legfiatalabb esperesének jelentős megnyi­latkozása volt, még visszaté­rünk. Az új esperes segédlelkészi szolgálatát az angyalföldi, majd a budavári gyülekezet­ben végezte, ahonnaft a tatai gyülekezet hívta meg lelké­széül, ahol mindeddig szolgál. Közben egy évet Svájcban, a Bossey ökumenikus Intézet­ben töltött tanulmányai foly­tatásával. Fő témája a mai igehirdetés. Szeretettel köszöntjük ben­ne egyházunk legfiatalabb es­peresét. „DÖNTÖ KIINDULÓPONT”! Szalay Mihály' Kilencven évet élt. Lelkészi karunk legöregebbje volt. Gene­rációkat és korszakokat élt át. Regélhetett volna a „világ vál­tozásairól” — de ő szüntelenül arról szólt, aki „tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”. Nagyapák állhatták körül koporsóját, akiket még ő keresztelt. Falusi pap volt a szó legnemesebb értelmében. A város: nem az ő világa volt. De falusiassága nem eltemetkezés volt, hanem kivirágzás. Élete harca ott teljesedett ki, ahol az eke szarvát fogták kérges kezek. Az övé is az volt. Beutazta fél Európát. Rendkívül olvasott volt a maga korá­ban. Egy időben országos evangélikus lapot szerkesztett. Verse­ket bőven írt, kötetekre valót. S nem is akármilyeneket! Ké­nyes ízléssel formálta pontosan lejtő sorait. Élete alkonyán eze­ket simogatta. , Húsz éve készült erre az útra. Akkor írt borongó verseket arról, hogy „hetvenet megértem”. Nyolcvan éves születésnapját azzal ünnepelte, hogy „Napnyugta előtt” címen csokorba fogta útrakészülő verseit. Ézel^közül való az a három is, amit sajtó- osztályunk „Somvirág” gyűjteményes kötete közöl. Élete, szolgálata Lovászpatonához kötötte. Nyugdíjas éveinek jó részét Tab ön élte, vejének otthonában, Jakus Imrééknél. De utolsó hónapjaira, s az örök pihenésre hazatért Lovászpatonára. Utolsó hívó szava, hogy én temessem, csak akkor ért el hoz­zám, amikor már elmondták frissen hantolt sírja fölött január 25-én a végső áldást. Verseiből lapunkban olykor közöltünk, ünnepként várta ringó léptű betűgyermekei megszületését. Utolsó hónapjait is ez fű­tötte. „Mennyire várta, hogy legalább egy verse lejön még éle­tében” — írja Jakus Imre. Szerkesztő az egykori szerkesztőnek: leteszem két szál versét virágnak a sírjaira. TÉL FELÉ Napom, jaj, de jár! Fogy a fénye már. Egyre hosszabb lesz az árnyék, Dalt, virágot hogy is várnék? Elillant a nyár. Árnyék, jaj, de nősz! Hajam tiszta ősz. Dérré dermed már a harmat, Vérem lassul, tüze hamvad. Mulóban az ősz. A Lutheránus Világszövet­ség dr. Kent Knutsonnak, a dubuque-i (USA) Teológiai Wartburg Seminárium elnö­kének a vezetésével teológiai konzultációt tartott Dániában, amelyen nyolc ország 20 kül­dötte vett részt. A konzultá­ció elsősorban az egyház egy­ségének a kérdéseivel foglal­kozott és megállapította, hogy az egyház egységét mindig küldetése felől kell nézni és adott helyzetnek megfelelően kell megítélni. Egyetértettek a résztvevők atekintetben is, hogy a reformáció egyházai csak akkor tudnak megfelelni küldetésüknek a jelenben, ha a történeti hitvallásokat nem egyszerűen ismételgetik, ha­nem ha azokat az evangélium­mal egyetértésben újramagya­rázzák. A Porto Allegre-i világgyű­lés elé készített iratukban a következőket mondják: „Arról van szó, hogy az evangéliumot bizonyságtételünk ma adott helyzetében kell közösen újra­magyaráznunk ...” Kifejezet­ten hangsúlyozzák, hogy az Ágostai Hitvallás VII. cikke­lye („Tanítjuk továbbá, hogy az egy anyaszentegyház min­den időben megmarad. Az egy­ház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentsé­geket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységé­hez elegendő,i hogy egyetértés legyen az evangélium tanítá­sában és a szentségek kiszol­gáltatásában. De nem szüksé­ges, hogy az emberi hagyomá­nyok, vagyis az emberi erede­tű egyházi szokások és szer­tartások, mindenütt egyfor­mák legyenek. Amint Pál mondja: ,Egy a hit, egy a ke- resztség, egy az Isten és min­deneknek Atyja’ stb. Ef 4* 5 —6.”) ma is alapul és tájékoz­tatásul szolgálhat az egyház egysége körüli vitákban. Ami­kor más egyházakkal folytat­nak megbeszélést evangélikus egyházak a tanításra vonatko­zólag, akkor az Ágostai Hitval­lásnak ez a része — nem ugyan megfogalmazásában, de a tartalma szerint —, a „dön­tő kiindulópont” lehet. Csípős már a széL Lelkem fázva fél. Kóbor szellő kórót kerget, Borús érzés megdiderget Rám köszönt a téL HAZA HÍVNAK Hívtak valaha nagy messzeségek: Hegyek, tengerek, pompás vidékek, Régen leomlott beszédes romok, Márvány paloták, csoda templomok. Remek szép szobrok, gyönyörű képek, Nagymultu földön küszködő népek. A hívás után mentem örömmel, S meg-megtelt lelkem tiszta gyönyörrel. A szép emlékek bár megavultak, Fel-felujitják a boldog múltat. Nem hiv már Berlin, se Svájc, se London, Brüsszel. Antwerpen, nincs rátok gondom. Maradj Velence, Milánó, Nizza, Páris szépségét lelkem nem issza. Eliramodtak tőlem az évek. A szép ijfúság tetszik mesének. Más messzeség hiv sokkalta messzebb; Titkos tájai mély ködbe vesznek. De biztatókig gyúl egy-egy csillag, S estharang mondja, hogy haza hívnak. EGYHÁZUNK ÉS A FELSZABADULÁS 2. Az egyház helye A felszabadulást követő időben megindult a teológiai eszmé- lődés az új helyzet egyházi értékelésére és felmérésére. A Hor- thy-korszakban annyira elnyomták vagy elszigetelték a haladó hangokat, hogy ez még a felszabadulás utáni időre is kihatott. Lényegében készületlen volt egyházunk az új helyzetben. Las­san indult meg a tájékozódás a gyors változásokhoz képest. Az eseményeket így igyekszik követni az egyházi sajtóban né­hány felvetődő gondolat: „A háború földinduláshoz hasonlóan nagy változásokat hoz létre. Megváltozik emberek, családok és emberi közösségek élete. Átalakul az állam, politika, gazdasági rend, a szociális élet. Romokon új világ épül.” (Evangélikus Lelkipásztor Körle­vél, 1946. ápr. 57. o.) A két világháború közötti korszak propagandája annyi ijeszt­getést tartalmazott a szocializmussal szemben, hogy sokan fel­ültek az egyházüldözésröl szóló hírveréseknek. Ezzel szemben kellemes csalódást okozott az a tényállás, hogy a felszabadító szovjet csapatok parancsnokai mindenütt intézkedtek a normá­lis élet folytatásáról, s köztük a gyülekezetek istentiszteleti életének szabadságáról. Ennek folytatásaként biztosította az új kormány az egyházi élet zavartalanságát. „Történelmi változások küszöbén sokan erőszakos beavatko­zástól féltették egyházunkat. Egyházüldözéstől, templomelvé­teltől, papok elhurcolásától féltek. Istennek legyen hála, más­ként történt. Az orosz parancsnokságok a szabad vallásgyakor­latot biztosították. Egyházunk végezhette munkáját, híveink él­hették vallásos életüket. A Nemzeti Kormány fenntartotta az állam és egyház eddigi helyzetét. Régi törvények alapjára he­lyezkedett. Meghagyta a vallásgyakorlat szabadságát. Anyagi támogatásban részesíti az egyházakat. Gyülekezetek, iskolák, intézmények, egyházi munkások egyformán érzik ezen állás- foglalás kedvező következményeit. E nélkül a keresztyén egy­házak könnyen anyagi válságba kerültek volna, s munkájuk egy része megbénult volna.” (Evangélikus Lelkipásztor Körle­vél, 1946. ápr. 57. o.) A jövőre irányuló figyelmet elsősorban az egyház és állam viszonyának alakulása kötötte le. Ennek akkor még csak a kör­vonalai látszottak: „Végleges kialakulás még nincsen. A jövő dönti el, hogy mi­lyen lesz az egyház és állam viszonya és hogyan alakul ki egy­házunk külső helyzete.” (Evangélikus Lelkipásztor Körlevél, 1946. ápr. 57. o.) Az egyház belső életére nézve is szükséges volt a változás. A második világháború évei nem jelentettek fejlődést, előrelé­pést. A problémákat évről évre a béke idejére halasztották. Egyszer azonban szembe kellett nézni az élet adta feladatok­kal. „Az evangélium szellemében és az idő követelésében meg kell vizsgálnunk: egyházunk szervezetét, munkájának módsze­rét, szükségleteit és lehetőségeit, anyagi forrásainak teljesítő képességét, háztartási rendjét. Az időhöz kötött emberi és vál­tozó tényezőket összhangba kell hozni az egyház hivatásával és elvégzendő munkájával.” (Evangélikus Lelkipásztor Körlevél, 1946. ápr. 58. o.) Jelentkezik az a törekvés, hogy felül kell vizsgálnia az egy­háznak az elnyomottak, a szegények, az alsóbb társadalmi osz­tályokhoz való viszonynak a korábban kialakult helyzetét. Az egyház nem állhat a gazdagok oldalára, mert a Szeraírás éppen a társadalmi igazság megvalósítása irányában ad biztatást. Ha a nagybirtok és nagytőke Magyarországában nem is, de a nép felszabadult Magyarországában már megszólal az evangélium szociális igazságra mutató ereje. „Az evangélium szocializmusa ítélet a kizsákmányoló gazda­gokkal szemben. Az ószövetségi próféták kíméletlenül támad­ják a szociális bűnöket. Az evangélium szocializmusa ott kez­dődik, ahol megszólal Isten szociális törvényének és ítéletének kíméletlen hirdetése. Mégpedig nem általánosan, hanem konk­réten. Ahogyan Bornemisza Péter merte nevÉn nevezni az urak bűneit. Az evangélium szocializmusa ugyanakkor örömhír a sze­gényekhez: Ne siessünk túl gyorsan hozzátenni: a lelki szegé­nyekhez. Mert Jézus Krisztus valóságos szegények között járt. Megkérdezhetjük önmagunkat, mi lelkipásztorok: Nem hanya­goltuk-e el az elmúlt időkben gyülekezeteink szegényebb nép­rétegeit? Azt mindenesetre világosan látnunk kell, hogy a gyári munkásság nagyvárosi gyülekezeteink legmostohább lelkészi te­rülete volt. Az evangélium mindenesetre nem ad új társadalmi és gazdasági rendszert. Igaz, hogy a régit sem szentesíti. Hanem az emberek szívét változtatja meg és belülről, a lélekből akar új, igazságos szociális helyzetet teremteni. Ahol az evangélium hatalommá lesz az emberi szívekben, ott magától következnek a szociális tettek.” (Evangélikus Lelkipásztor Körlevél, 1946. jún. 85—86. old.) Ezen a fogalmazáson még érződik a „keresztyénszocialista” hatás, amikor valamilyen külön evangéliumi szocializmusról szól. De abban az időben még nem is lehetett várni a maihoz hasonló, kifinomult teológiai fogalmazást, amely a szocializmus céljainak támogatásáról szól és nem valami külön evangéliumi szocializmusról. A fenti idézet mindenesetre hűen fejezi ki^a jó szándékú útkeresést. Helyre akarja hozni az előző évtizedek hibáját, amelyben az egyház ritkán értette meg a nép egyszerű fiainak helyzetét. Az egyház helyét a fenti gondolatok kísérelték meg kijelölni az új helyzetben, a kialakuló új társadalmi viszonyok között. D. dr. Ottlyk Ernő ANGLIA Üj nemzetközi szervezetet akarnak az anglikán egyházak létrehozni, amelynek nemcsak lelkészek, hanem laikusok és nők is tagjai lehetnek. Ennek az „Anglikán Tanácskozó Tes­tületnek” kereken 50 tagja lesz és kétévenként tartja üléseit. A Végrehajtó Bizottság éven­ként ülne össze egy főtitkár vezetésével. ANGOL EGYHÁZI KÜLDÖTTSÉG A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN Az elmúlt hónapban angol egyházi küldöttség járt a Né­met Demokratikus Köztársa­ságban Sansbury püspök veze­tésével. A 12 tagú küldöttség­nek tagja volt dr. E. Payne baptista lelkész is, aki az Egy­házak Világtanácsának egyik elnöke, valamint egy metodista teológiai professzor és egy ka­tolikus lelkész. A küldöttség tagjai az Evangélikus Egyházi Szövetség vendégei voltak. AZ 1520-AS ÄTOKBULLA Bár az elmúlt években egész sor nem hivatalos megbeszélés folyt evangélikus teológusok és mértékadó vatikáni körök között a Luther Márton ellen 1520-ban kihirdetett átokbulla hatálytalanításának a kérdésé­ről, eddig még nem nyilatko­zott a pápa Most egy hamburgi jogász terjesztett ebben a kérdésben emlékiratot a Lutheránus Vi­lágszövetség Végrehajtó Bi­zottsága elé. Dr. Wilhelm Michalis azt kéri a Lutherá­nus Világszövetségtől, hogy tárgyaljon a Vatikán Keresz­tyén Egység Titkárságával az átokbulla hatálytalanításáról.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom