Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-11-08 / 45. szám

Életben, halálban Krisztussal Fii 1,19—26 Életben is, halálban is az ürességtől, a semmitől félünk leg­inkább. Akkor fárasztó, terhes az élet, amikor nincs igazán tartalma és értelme. Akkor ijesztő és rettenetes a halál, ami­kor a semmit sejtjük mögötte. Ezt a fárasztó ürességet, tartal­matlan hiábavalóságot zokogta el Ady néhány szóban, kifeje­zően: „Batyum a legsúlyosabb nincsen, Utam a nagy Nihil, a Semmi. A sorsom: menni, menni, menni.” Vasárnapi textusunkban olyan ember beszél, aki életének tartalmát és értelmét megtalálta Krisztusban, éppenúgy, mint, ahogyan eloszlott halálfélelme és iszonya a megsemmisüléstől, mert bizonyos volt abban, hogy a halálban is együtt lesz Vele. Élete is, halála is, tartalmat, értelmet nyert a Krisztusban. Szava mindig újra elgondolkoztató: „Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.” Az apostol mondanivalója ezért kerül elő az egyház igehir­detésében, hogy ma is elűzzön minden ürességet, tartalmatlan- ságot, s felvillanyozzon emberek közötti hasznos, tevékeny életre egyfelől, másfelől, megszüntesse halálfélelmünket és ha­lálvágyunkat, megszabadítson a halál uralmától és a Krisztus áldott uralma alá helyezzen. AZ ÉLET KRISZTUSSAL. Itt egy boldog, elégedett ember beszél, aki megszabadult önzésétől, kritikus helyzetben is látja feladatát, szolgálatát, életének hasznát emberek között. Érti az összefüggéseket, telve van bizalommal, saját magánál is komo­lyabban veszi azt az ügyet, amelyben áll. örül, hogy ez a jó ügy általa és mások átal előbbre jut. Nem túlozza el, nem is becsüli kevésre a maga helyét és szolgálatát a Krisztus ügyé­ben. Józanul tudja, életére szükség van, munkája nem feles­leges, személye nem ötödik kerék.' Azért szeretne továbbra is az élők sorában maradni, mert úgy tudja, még sok dolga van a világon. Jelenléte, szolgálata mások gyarapodására, örömére szolgálhat a jövőben is. Életének olyan pontjára érkezett, ami­kor józanul kell számolnia azzal is, hogy esetleg csak napjai vannak hátra. Börtönben ül, sőt siralomházban. Ilyen helyen megszűnik a szerepjátszás, lehull az álarc. Az apostol helyzete hitelesíti mondanivalóját. A keresztyén ember valójában min­dig úgy látja helyét a világban, ahogy itt Pál látta és érzékel­tette a magáét. József Attila mesteri szavaival summázhatjuk a mi sajátos feladatainkat, nemcsak az ő nemzedékét: „Ren­dezni végre közös dolgainkat — ez a mi munkánk, s nem is kevés.” — Az élet Krisztussal szükségszerűen sokdolgú élet. A HALÄL KRISZTUSSAL. Nyereség. Ebben az összefüg­gésben szokatlan szó. Mi lehet e különös kifejezés mögött? Ha­lálvágy? Kiábrándultság? Emberutálat? Fanatikus mennykó- rosság? Bizonyára egyik sem! Ha nem Pál írná, talán el sem hinnénk ezt a kijelentést. Ha nem ebben az összefüggésben ír­ná — ahol az élet hasznosságáról és a szolgálat megbecsülé­séről esik szó —, félreérthető és elfogadhatatlan lenne. De így és itt hihetünk neki. A halál nem jelent ürességet. Krisztus tanítványával marad. Még a halál sem szakít el Isten szerete- tétől (Hm 8, 38—39). Mi a halálban a nyereség? Az, hogy szín­ről-színre látjuk azt, Akiben itt csak hittünk (1 Kor 13, 12— 13). Teljes, maradandó közösségre jutunk azzal, Akivel itt nem volt mindig zavartalan a kapcsolatunk. Csak Krisztusban nem „hamis vigasztalás” ez a kijelentés. Csak Krisztus miatt és nem önmagában nyereség a halál. Nem egy elkeseredett ember, egy öngyilkosjelölt beszél itt, aki úgy véli, a halál old meg mindent, a halál a megváltás, hanem egy keresztyén ember, Jézus Krisztus apostola, aki Urát tartja Megváltónak, a halálból is Szabadítónak, a halál Legyőzőjé­nek. Semmi sincs itt az ókori rómaiak, vagy katonás japánok öngyilkosságmagasztalásából. Több ez, mint Shakespeare Ham­let j ének tartózkodása a „puszta tőr” önpusztító használatánál, mert „hátha” folytatódik az élet, s nem álomtalan aluvás a ha­lál. Több ez, mint a Madách Ádámját a szirtről visszahívó hit­vesi hang. Több ez, mint Goethe Faustját a méregpohár kihaj­lásában megtorpantó zarándok ének húsvét reggelén. Ez a hit bizonyossága. Imponáló nyugalom árad az apostol szavaiból. Tudja: élete, halála jó kezekben van. Ezért nem látja egyiket sem üresnek. Tartalmas az élete, ígéretes a halála. Pál apos­tol nyomán, éneklő őseinkkel együtt valljuk: „Krisztus Te vagy életem, nyereség halálom; reményem beléd vetem, a halál csak álom.” _______ Dr. Hafenscher Károly Is tentiszteleti rend Budapesten, 1970. november 8-án — FELSÖPETÉNY. Október 4-én csendesnap volt a gyüle­kezetben, amelyen Karner Ágoston országos főtitkár Sza­bó István ősagárdi és Kiszely Sándor csővári lelkész szol­gált. — LUCFALVA. Október 4-én emlékezett meg a gyülekezet temploma felszentelésének 186. évfordulójáról, mely al­kalommal dr. Rédey Pál fe­rencvárosi lelkész szolgált. Deák tér de. 9. (úrv.) Trajtler Gábor, de. 11. (úrv.) dr. Kékén András, du. S.- dr. Kékén András, du. 6. szeretetvendégség: dr. Hafen- scher Károly. Fasor de. 11. D. Koren Emil, du. 6. D. Korén Emil. Dózsa György út de. lél 10. D. Korén Emil. Ü1161 út 24. de. léi 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Solymár János, de. 12. (magyar), Thaly Kálmán u. 28. de. 10. Franclsci Guido, de. 11. Francisci Guido, du. 6. Francisci Guido. Kőbánya de. 10. Sülé Károly. Utász u. de. 9. Veö- reös Imre. Vajda Péter u. de. lél 12. Sülé Károly. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rákosíalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. de. léi 10. Boros Károly. Fóti út de. 11. Baranyai Tamás. Váci út de. 8. Benczúr László. Frangepán u. de. fél 10. Benczúr László. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de 10. Virágh Gyula. Soroksár Újtelep du. léi 3. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11. Matuz László, du. 5. szeretetvendégség Solymár Péter. Kispest de. 10. Kispest Wekerle- telep de. 8. Pestújhely de. 10. — Szentháromság után a 24. vasárnapon az oltárterítő szí­ne: zöld. A délelőtti istentisz­telet oltári igéje: Mt 9, 18—20; az igehirdetés alapigéje: Fii 1, 19—26. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. November 15-én, vasárnap reg­gel 7 órakor az evangélikus egyház félóráját közvetíti a Petőfi Rádió és az URH adó. Igét hirdet BLÁZY LAJOS új­pesti lelkész. — A GYÖR-SOPRONI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége október 15-én Győ­rött tartotta ülését. Űrvacsorát osztott Valtinyi Gábor. Igehir­detési előkészítőt Laborczi Zoltán, előadást Plachy Lajos és Bödecs Barnabás, tájékoz­tatót Weltler Rezső esperes tartott. — MESZLEN-ACSÄD, Ok­tóber 11-én aratási hálaadó ünnep volt mindkét gyüleke­zetben. Ez alkalommal iktatta be Welltler Sándor lelkész a gyülekezet új tisztségviselőit. A két gyülekezet közös gond­noka Borbély Rezső, meszleni gondnok Györgyi József, jegy­ző Pethő Jolán. — CSORVÄS. Az október 11-i szeretetvendégségen Benkő Ist­ván orosházi lelkész szolgált igehirdetéssel és előadással. Témája a finn egyház életének és szolgálatának bemutatása volt. Schreiner Vilmos. Rákospalota MÁV Telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Rákospalota Kistemplom du. 3. Rákosszent­mihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Várady Lajos, de. 11 (úrv.) Várady Lajos, du. 6. Madocsai Mik­lós. Torockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. ÓBUDA de. 9. Hernád Tibor. de. 10. (úrv.) Hemád Tibor. XII. Tartsay Vilmos u. de. 9. Ru’.t- kay Elemér, de. 11. Ruttkay Ele­mér, du. fél 7. Csengődy László. Budakeszi de. 8. Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11. Csengődy László. Kelenföld de. 8. (úrv.) Reuss András, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út de. 9. Bencze Imre. Nagytétény de. fél 9. Visontai Ró­bert. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Budaörs du. 3. Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. fél 11. — BÉNYE. Szeptember 13- án Mekis Ádám békéscsabai esperes végzett szolgálatokat a gyülekezetben. A délelőtti istentiszteleten igét hirdetett, délután pedig előadást tartott a békéscsabai gyülekezet éle­téről és szolgálatáról. — HALÁLOZÁS, id. Süme- ghy József a soproni gyüleke­zet volt presbitere, lapunk hű­séges olvasója, október 12-én, életének 85. évében Vadosfán elhunyt. Benne Sümeghy Jó­zsef vadosfai lelkész édesap­ját gyászolja, „...elköltözésem ideje elérkezett. A nemes har­cot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartot­tam; végezetre eltétetett ne­kem az igazság koronája, ame­lyet megad nekem azon a na­pon az Űr, az igaz bíró...” — Dr. Hartay Erzsébet, a bu­davári gyülekezet tagja el­hunyt. Évtizedekig a Magyar Tudományos Akadémia könyv­tárában dolgozott. Rokonai, jó- barátai, tudóstársai nagy rész­véte mellett temették el októ­ber 14-én Madocsai Miklós lel­kész szolgálatával, aki az el­hunyt által választott ige alap­ján — Zsolt 103, I—5 — hirdet­te a vigasztalás evangéliumát — Bárdosi Aladár ny. kájn- tortanító, életének 91. évében október hó 3-án elhunyt. Előbb Bakonytamásiban, majd 34 éven át a gecsei gyülekezetnek volt kántortanítója. Az el­hunytban Bárdosi Jenő dabro- nyi lelkész édesapját gyászolja. „Aki mindvégig állhatatos ma­rad, az üdvözül.” (Mt 24, 13) VASÁRNAP. — „Uram, ki­hez mehetnénk? Örök élet­nek beszéde van tenálad.” (Jn 6, 68) Ez a kérdés általában tanácstalanságot, valamilyen „beszorítottságban” mutakozó gyengeséget takarhatna. „Nincs már más lehetőségem, nem tu­dok változtatni helyzetemen.” Péterék esetében azonban egészen másképp hang2ik: Pé­ternek és tanítványtársainak lett volna lehetősége Jézust elhagyni és máshol próbál­kozni a boldogulással, ö azon­ban nem tanácstalanságból kérdez, hanem azért, hogy mindjárt válaszolhasson is, boldog bizonyossággal: Örök életnek beszéde van tenálad! Ezért nem érdemes, ezért nem szabad Jézustól elpártolniuk! A mai ember megszámlálha­tatlan „lehetőséget” lát maga előtt, az élet minden terüle­tén. 7 HÉTFŐ. — „Mindez pedig Istentől van, aki magával meg- békéltetétt minket Jézus Krisztus által és aki nekünk adta a békéltetés szolgálatát.” (2 Kor 5, 18) Íme, az előző napi boldog bizonyságtételnek itt van az egyenes folytatása és következménye: aki az örök életnek beszédét megis­merte, szívének minden bé­kétlenségét ez örömhír fényé­be állíthatja és képtelen tét­lenül nézni a körülötte mutat­kozó békétlenséget is! Milyen nagyszerű dolog, eszköz lenni a megbékélés szolgálatában! Nemrégen egy nem-keresztyén arab államfő békéltető szol­gálata után közvetlenül meg­halt. Keresztyén ember sem kívánhat magának más véget: ilyen szolgálat végzése köze­pette (s még mennyi feladat vár reánk!) érkezni el az út végére, ahol a Békesség Feje­delme vár. KEDD. — „Micsoda a ti éle­tetek? Bizonyára pára az, amely rövid ideig látszik, az­után pedig eltűnik.” (Jak 4, 14) Aki reálisan értékeli az em­beréletét, bármilyen korú s tudású legyen is, igazat kell adnia ez igének. S ebben nincs semmilyen túlzott borúlátás vagy lemondás. Egyszerűen nem akarjuk önmagunkat s egymást becsapni. De múlan­dóságunk megvallásával egy- időben azt is meg kell valla­nunk, hogy az a „rövid idő”, melynek során pára-életünk látható térben és időben, nagy­szerű lehetőségek sorozatát rejti magában! Semmi nem véletlen, minden részlet tar­talmat jelent: 1970-ben élünk e Földön, Magyarországon, szocialista társadalomban, csa­ládunkban, evangélikus ke­resztyén emberként, Isten szol­gáiként. SZERDA. — „Gondunk van a tisztességre, nemcsak az Űr előtt, hanem az emberek előtt is.” (2 Kor 8,21) Pál apostolt nem csupán újszerű igehirde* tése miatt fogadták nagy ér­deklődéssel a pogány városok lakói, hanem azért is, mert kí­váncsian figyelték: vajon élet­folytatása megfelel-e a hirde­tett elveknek? Jól tudta ezt Pál és társai is. Nekünk is tudnunk kell! Nem szavaink­ra figyelnek csupán embertár­saink, hanem egész életünkre. CSÜTÖRTÖK. — „Isten adott megtérést az életre.” (Csel 11,18) Igénk előzményé­ben a jeruzsálemi keresztyé­nek Péter szavai nyomán bol­dogan ismerik fel, hogy Isten személyválogatás nélkül, a po- gányoknak is adott megtérést, az életre. Mennyi kárt okozott már Isten ügyének a keresz­tyének gőgje, másokat leki­csinylő, megítélő, szinte Isten helyett ítélő önhittsége. S mi­lyen nagyszerű lenne, ha min­den ítélgetést elvetve úgy néz­nénk minden emberre, faji, népi, világnézeti különbségté­tel nélkül, mint akik Isten sze- retetének hordozói s akikben Isten végzi a maga áldott mun­káját, bölcs akarata szerint. A megtérésnek számtalan ága van s ezekben nekünk sok ta- nulnivalónk van még. Isten­hez csak úgy térhetünk meg, ha emberekhez is megtérünk, az ö küldetése nyomán. PÉNTEK. — „Én vagyok a jó pásztor és ismerem az enyéi­met.” (Jn 10,14) Ezt a ma már nehezen érthető fogalmat a hozzátapadt sok romantikus képzetet jó lenne átalalkítani mai fogalommá és képpé. Jé­zus hasonló az emberek irá­nyítását megértéssel és fele­lősséggel végző vezetőhöz, a gyermekét nevelő, ám mindig megérteni igyekvő szülőhöz, a szülőt is megérteni tudó és sze­rető gyermekhez, az igazi ba­ráthoz, a segítőkész, a kis és viágméretű kérdések megoldá­sáért semmilyen fáradságot és áldozatot nem sajnáló ember­hez. Az ö szeretete nyomán így lehetünk mi is jó pásztorok e világban. SZOMBAT. — „Jaj ugyanis nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem.” (1 Kor 9,16) Az az apostol, aki már nem fél a törvény bilincseitől, a bűn és halál átkától, a reá lesel­kedő veszélyektől — íme egy dologtól mégis fél; nehogy el­haljon egyszer ajkán az evan­gélium, az Isten jó híre, ne­hogy elfáradjon, nehogy hi­deggé és közönyössé váljon a szíve, nehogy megszokja egy­szer is Isten kimondhatalan szeretetét s az ebből származó feszítő erőt, mely őt, a hitet­len Saulust is szolgálatba ál­lította. Bizony az előbbi kí­sértések bennünket sem kímél­nek: le tudjuk-e győzni őket —Isten erejével? Szirmai Zoltán IMÁDKOZZUNK Jézus Krisztusunk! Bocsásd meg örökös elégedetlenségün­ket. Néha az élet ellen rugódozunk, máskor a halál ellen láza­dunk. Ügy látszik Nélküled nem tudunk sem helyesen, öröm­mel élni, sem békében, nyugodtan meghalni. Köszönjük, hogy adtál értelmes, tartalmas hasznos életet s a halál utánra élő reménységet! Adj világosságot, hogy fényed­ben fölfedezzük emberek közösségében helyünket és szolgálati lehetőségeinket, azt, hogy hol, mikor, miben, kiknek van szükségük ránk. Adj erőt, hogy járni is tudjunk a megvilágított helyes úton és gyümölcsöző szolgálatot végezzünk mindenkor, amíg testben élünk. Végy ki szívünkből halálfélelmet és halálvágyat, hogy józanon, hivő tanítványaid módjára készüljünk találkozásunk­ra Veled halálunk után is és Miattad ne rettegjünk az elmene­teltől. Készíts fel életre, halálra, Urunk! Ámen. Az érdekes vas Győzött a rák. A két árvát, Marikát és Ja• nit, fekete ruhába öltöztették a rokonok. — Meghalt az anyukám! — dicsekedett Ma­rika az utcabeli ismerősöknek. Szegényke! ö még nem értette — hogyan is érthetné egy négyéves gyermek —, mit jelent édesanya nél­kül maradni. — Milyen érdekes! — villant fel a gondo­lat a temetési szertartás alatt a kislány agyá­ban — miért sír ez a sok ember? ... A koporsót lebocsátották a sírba. Mari­ka ezt a történést is csak nézte, nézte. Mikor azonban a mélybe bocsátott koporsóra a sír­ásók szórni kezdték a földet — valami mély titok oldódott fel benne —, a kétségbeesett gyermek rémületével könyörögte: — Anyukám! Anyukám! Ne menj el! S mert a könyörgésére sem felelt az édesanyja, utána akart ugrani a sírba. * Temetés után Marikát és Janit Takács La- josék vették magukhoz. Takács Lajos édes­testvére volt a meghalt asszonynak. — Meglátjátok, milyen jó lesz nektek ná­lunk — mondta hazafelé menőben Lajos bá­csi Marinak és Janikának. Pista fiam és Ro­zika már várnak titeket. , Takácsné az első pillanattól kezdve nem szív­lelte a házhoz hozott két rokon gyermeket. — Jani! Hallod-e, Jani! Hozz egy vödör vi­zet! — parancsolta Takácsné napjában négy­szer is a hatéves gyermeknek. A kút jó két­száz méterre volt Takácsék házától. Szegény kisfiú, alig bírta hazacipelni a vízzel teli vöd­röt. — Jani! — kiáltotta Takácsné. — Szaladj a boltba, hozz egy kiló cukrot és három deka élesztőt. Hozz egy tábla csokoládét is! Lódulj! Szedd a lábadat! Janika a csokoládéosztás reményében gyor­san megjárta az utat. Takácsné előbb a cso­koládét vette el tőle. Kettétörte. Az egyik, da­rabot a fiának, a másikat a leányának adta. Janika csak nézte, nézte Pista és Rozika kezében a csokoládét — aztán eltörött a mé­cses; Janika sírt. Takácsné ráripakodott a gyermekre. Amikor mind a négy gyermek kinn volt már az udvaron, Takács Pista egy-egy szele­tet letört a csokoládéjából és odaadta Jani­kának és Marinak. Takácsné a konyhaablakon keresztül észre­vette Janika kezében a csokoládét: — Gyere ide azonnal, te, átkozott! — sü- völtötte Takácsné. Miért vetted el a fiam csokoládéját? Megállj! Ha este hazajön La­jos bátyád, jól megveretlek. Addig lázította Takácsné a férjét az árvák ellen, míg sikerült a férfit teljesen a gyerme­kek ellen hangolnia. — Jani! Hajtsd ki a disznókat az erdő szé­lére. Napnyugta előtt aztán ne merészelj ha­zajönni velük, mert megint megpofoztatlak Lajos bátyáddal — parancsolgatott és ígér­getett Takácsné irgalmatlanul. Janika már két órája künn volt a disznók­kal, amikor Takács Pista utána szökött. Jó fél órája játszott már együtt a két gyer­mek, amikor Takácsné a kislányát küldte az erdőszélre, hogy nézze meg, nem ment-e Pis­ta Janika után. Rozika barátsággal érkezett a fiúkhoz. S hogy ő is részt vett a fiúk játékában, el is felejtette, miért is küldte őt az édesanyja a fiúk után. — Nézzétek, milyen érdekes vasat túrtak ki a disznók a földből! — hívta fel játék köz­ben a fiúk figyelmét Rozika a disznók túr- kálmányára. A fiúk azonnal abbahagyták a játékot, és szaladtak megnézni a kitúrt, érdekes vasat. Rozika néhány lépéssel távolabb virágot kez­dett szedegetni. — Mi lehet benne? — tette fel az izgalmas kérdést Pista — és egy kődarabbal ütögetni kezdte az érdekes vasat. Hatalmas robbanás hallatszott be a falu­ba. Az érdekes vas az elmúlt háború után el­ásott szárnyasakna volt. — Ügy látszik, gyakorlat lesz megint az er­dőben — mondta egy férfi a szembejövő falu­bélinek. Estefelé, mert egyik gyermek sem jött ha­za, Takácsné utánuk ment. Először Rozikát vette észre. Rozika kezében ott volt a virág, amit szedett. Takácsné azt hitte, hogy Rozika alszik. Amint azonban közelebb lépett hoz­zá, látta, hogy csupa szakadás és vér Rozika ruhája. Ébresztgetni kezdte a gyermeket. Ek­kor vette észre, hogy Rozika halott: — Segítség! Segítség! — és amint kétségbe­esetten kiáltozott, tekintete ráakadt a két, széttépett testű, halott fiúra. * A három gyermek temetésén ott volt az egész falu. — Lehet lázadozva, átkozödva is temetni, de lehet csendben is. térdre hullva, úgy, amint Jób tette, aki, ha sírt is, halott gyermekei lát­tán, ezt tudta mondani: „Az Űr adta, az Űr vette el — áldott legyen az Űr neve” — kezd­te a szent igéből megéledő vigasztalást a lel­kész. Takácsné, mint egy eszelős, üres tekintet­tel, könnytelenül meredt a koporsókra. Mi­kor azonban a lelkész Jób szavait idézte, fel­szakadt benne a fájdalom: — Rozikám! Janikám! Pistikém! Ugye, nem igaz?! Ugye, nem hagytok itt! — zokogta. * A négyéves Marika hiába kereste Janikát és a két Takács-gyereket, egyik sem felelt ne­ki. Pedig olyan nagyon rossz volt egyedül játszani. * A temetés után — amint egymást váltották a napok — Takácsné egyre inkább nem talál­ta helyét az otthonában. Kézen fogta Mari­kát, és elindult vele együtt a faluba. Akivel csak találkozott, mindenkinek elmondta, ho­gyan találta meg a halott gyermekeket. Vi­gasztalásra vágyott —, de senki nem vigasz­talta. Kegyetlen bírák az emberek! Azt mond­ták, megérdemelte, ami történt. Másnap Takácsné — miután ismét végig­járta a falut — bement a boltba, vett egy tábla csokoládét, és odaadta Marikának. A hetedik napon, Marika, csokoládéval a kezében, átölelte az asszonyt. A sötét fellegek közül előbújt a nap. Sugara ráhullt a könnyes szemű asszonyra: — Marikám! Mondd nekem azt, hogy „Édesanyám” — kérlelte az asszony a kis­leányt. — Édesanyám! — mondta Marika, és hoz­zásimult az asszonyhoz. Takácsné érezte, hogy bűnének terhe alól most oldotta fel őt az Isten. Takácséknál új élet kezdődött Németh Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom