Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-13 / 37. szám

VASÁRNAPOK SVÁJCBAN "Leikészék emlékesnek Civitas fidelissima Különös görbe ország. Ha laposra mángorolnák, azt hiszem, fél Európát elfödné. Így alig nagyobb, mint Dunántúl s a Du­na—Tisza köze együtt. Sötét, mély tavak, félelmes zuhatagok, felhőkbe tornyosult szikilaóriások hazája. Honfoglaló őseink ed­dig kalandoztak. Megjelenésük korántsem volt oly félelmetes és barbár, mint amilyenné a történelem kiáltotta, s a különös gör­be országból itthonra mesevilág lett: az „ober Enns”-ből „Ópe­renciás tengeren túli,, holvolt-hölnemvolt ország. Mesevilág helyett két mondat valóságát hoztam magammal. Á két mondat nyomán tallózom emlékeimben. ZOLLIKERBERG-NEUMÜN- STERBEN, a diakonisszák kórházának halijában olvas­tam az egyik mondatot: „Uram, szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal..(I. Kir. 8, 29). Akik itt laknak, nem az­zal dicsekszenek, hogy kik ők, vagy mit tettek, hanem töre­kednek mindig abban a tudat­ban élni, hogy Isten szeme előtt vannak. Ez a törekvés és tudat nem nyomtalan az em­ber életében. „E ház” nemcsak az a több szintes épület Bizonnyal nem. Hanem az az egész, különös, görbe ország. Fényképezőgépet sajnos nem vittem, de emléke­zetem retinájáról most átvetí­tem a mozgóképet e sorokba. Külföldön a megismerésben mindig az utcáról indulok el. IDŐS FÉRFI. Lassan ballag Zürich utcáin, a Limmat part­ján. Égetőn tűz a nap. Zakóját a karján, viszi, izzadt ingét a nadrágtartó szorítja a hátához. Íme, egy svájci polgár — gondolom, s csendben követem. A sarkon méteres díszmedence, miniatűr szökőkútkén* rövid ívben csobog benne rejtett csapból a víz. A galambok szét- rebbennék a férfi jöttén, aki zsebkendőjét bevizesíti a csap­nál, s jólesőeri törli verejtékét homlokáról, nyakáról. Befordul balra egy bűbájos sikátorba, ami kis kanyarral térbe fut, s máris szédítően tornyosul előt­tünk a hatalmas kéttornyú dóm, a Grossmünster. „Szemeid e házra nézzenek”. A tiéid, Uram, igen — de va­jon az embereké is? Hatalmas dokumentációs művészettörté­neti könyvben olvasom a dóm képe alatt: „Tegnap még a vá­ros központja volt. Köré épül­tek a házak, mint gyermekek anyjuk köré. Ma? Ö az árva gyermek.. Az öreg mindenesetre a pompás kapu felé ballag, ame­lyen Zwinglivel kapcsolatos történelmi domborművek őr­zik a múltat. Az öreg felveszi a zakót, s belép a méltóságteljes oszlopok-ívek közé. Itt prédi­kált egykor Zwingli, akinek az emlékét persze dúsabban őrzi éz az ország, mint a mi egy­háztörténeti könyveink. A lelkész abból a sekrestyé­ből lép elő, amelyben ma is ott állanak Zwingli egykori úrva­csorái fakupái. A lelkész Lut- her-kabátot hord — no, nem mintha lutheránus lenne, dehát itt a református papoknak is ez a szolgálati formaruhájuk. hanem mert egész Svájcban egyetlen harangöntő mester működik, akinek viszont van füle is ahhoz, hogy minden ha­rangja harmóniában össze­csengjen. Ezúttal nem a Grossmüns- terbe megyek, amely persze megtelik, hiszen ez Zürichnek amolyan Deák téri temploma, ahová a város széltéből-hosz- szából összesereglenek a hívek, hanem itt fönn a hegyoldalban, Zollikerbergen ballagok a tisz­ta, nett, és roppant ízlésesen parkírozott családi villák kö­zött a megkapóan modern templomba, amelynek nincs is tornya, csak toronysisakja, de az legalább a földtől indul s igen magasra szökik. Ebben a Zoliikon temploma Zürich mellett Az igehirdetését is el tudom képzelni a magunk szószékein, talán még újításaival együtt is: a textust kétszer olvassa fel, előbb folyamatosan, aztán las­san, tagolva, mintha tollba mondaná. Világos felosztással beszél, közvetlen modorban, s a végén egy mondatban össze­foglalja az egész prédikációt. Ezt a mondatot az ároni áldás előtt, az istentisztelet befejezé­sekor újra elismétli. Uram, szemeid ha e házra néznek... — vajon meglát­ják-e a szívekben vaj’ csak ezt az egy mondatot — otthon is? MAGNÓSZALAG is kellene a második vasárnap filmkoc­káihoz. Mert úgy kezdődik, hogy zúgnak a harangok ... De hogy zúgnak! Egyszerre zeng- bong közel s távolban a sok református, s itt egy szál ultra­modern katolikus templomból a tornyonként 2—3 harang, s ezek mind összecsengenek. No, nem azért, mert a katolikus templom nagyharangját a re­formátus egyház ajándékozta, Kossuth eszméinek szolgálatában A felvidéki szlovákság is lelkesedéssel sorakozott Kos­suth Lajos mellé 1848-ban, amikor a felszabadulás hajna­la nálunk is beköszöntött. Er­ről tett tanúbizonyságot két nagynevű vezérük nyilatkozata és az akkori keletű szlovák népdalok eredetisége is. Kol­lár János pesti evangélikus lelkész, szlovák költő hűség- nyilatkozata jelent meg a „Pesti Hírlap” 1848. március 24-i és a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap” 1848. október 5-i számában; Szeberényi János Selmecbányái lelkész és „bányavidéki szuperinten­dens” pedig az „Országos Hon­védelmi Bizottmány”-nak az évi november 5-én kelt felhí­vására lelkésztársait és ezek segítségével híveit „a haza'vé­delmére” buzdította. Szeberé­nyi ezen körlevelét, már két nappal utóbb elküldötte az es- perességekhez, 9-én pedig már tájékoztatta is intézkedéséről áz O. H. B,-t. A felhívás sikere nem maradt el, ezt az akkori szlovák népdalok bizonyítják legjobban, melyek közül sokat­mondó ez is: ..Nebojím sa Jellaäica Windischgrätz jé len opica Kossuthova mudrá hlava Nech mu Pán Boh dopomáha” Magyarra fordítva: Nem félek Jallasichtól, Windischgrätz ma­jom, Kossuth Okos fej, Az Isten áldja meg. A világosi fegyverletétel után az osztrák elnyomó ha­talom felelősségre vonó intéz­kedései Szeberényi t is sújtották. Az 1850. február 8-án kelt ügyészi jelentés a nála tartott bizottsági házkutatásról és a lefoglalt irományokról szól. Ezek között a függetlenségi nyilatkozatnak 1849. május 13-án kihirdetett szövege és az 1848/49 időszakban írott magánjellegű naplója .is szere­pelt súlyos vádként. Ezt követ­te az akkor már 70 éves pap­nak Pozsonyba, a vízivárosi laktanyába idézése. Az itt 1850. április 25-én tartott ki­hallgatás jegyzőkönyvébe fog­lalt vádak és a vádlott vallo­mása alapján Szeberényi Já­nost vasra verve börtönbe zár­ták, halálra, de kegyelemből 20 évi börtönre ítélték. Egymást érték ezután a küldöttségek Bécsben és Pesten, kegyelmet kérésükkel. Ezekre Haynau is felfigyelt s kíséretével megje­lent a börtönben e szavaival: „Látni akarom azt a férfiút, aki miatt annyian érdeklőd­nek.” „Hogyan vétkezhetett ön ennyire?” Szeberényi válasza ez volt: „Én csupán kötelessé­gemet hittem teljesíteni.” Egy­házunk áldott emlékű1 nagy jótevője: József nádor felesége, Mária Dorottya volt ez ügyben is az első és egyedül eredmé­nyes segítségnyújtó. Az ő meg­bízásából már 1850. január 7-én írta Hammer Burgstahl, Gelringer báróhoz Bécsbe a kegyelmet kérő levelet, amely­nek eredménye volt azután a már 10-én elhatározott és vá­laszlevélben is közölt kegye­lem. A meghurcolt pap pedig visszatérhetett otthonába. Szu- perintendensi tisztétől vissza­vonult, de lelkészi teendőit to­vábbra is ellátta 1856. február 10-én bekövetkezett haláláig. A fenti adatok Steiner La­josnak, a bécsi és a budapesti levéltárakban végzett kutatá­sai eredményeképpen váltak ismertté 1936-ban. Rell Lajos templomban olyan ragyogó prédikációt hallottam, amit nemcsak elképzelni tudnék, de egyenesen kívánnék szó­székeinken. Dávid-Betsabé tör­ténete volt a textus/ s így kezdte a prédikációt Pfarrer Konrad Maurer: „ez a Bib­lia sex-története...” — s a húsz percben, míg beszélt, elmosódtak Dávid, Uriás, Bet- sabé s a fürdőlepedő kontúrjai, egyre markánsabbá lett a mai élet, mai problémák. Tudattá formálta a kérdéseket, intett, tanított, feddett és buzdított. Régen egy prédikációra, ha jó volt, azt mondták: hitet éb­reszt, felráz, megtérésre indít, figyelmet leköt. Ma Svájcban azt mondják, hogy a jó prédi­káció, „sokkiroz”. Hát ez ilyen volt A szép, tágas, nagy templom­ban, ha leszámítom a közeli anyaház lakóit, lehettek vagy hatvanam A több ezres gyüle­kezetből. Uram, szemeid ha e házra néznek... — mit szólsz az üres padokhoz? GYÖNYÖRŰ ŰTVONALAT kellett volna fényképeznem a harmadik vasárnapon. A zü­richi tó mellől Luzern csodála­tos utcái felé röpít a vonat. Ott átszállunk a hegyi vasútra (ér­dekes: itt három perc átszállá­si időre is biztosan lehet ter­vezni, mert másodpercnyi pon­tosak a vonatok), átmegyünk alagúton a Pilátus alatt, el a Vierwaldstätti tó partján, s fes­tői és félelmetes tájon kapasz­kodunk fel a Haslibergre, ezer méter fölé, hogy a másik olda­lon leereszkedjünk a Brienzi tóhoz Interlakenig, ahová rit­kán tekint be a megközelíthe­tetlen Jungfrau, mert rendsze­rint felhő fedi. Most tiszta az ég, s az ember alig kap lélegze­tet a döbbenettől, olyan fensé­gesen tornyosul fölénk a há­rom „nagy”: a Jungfrau, — Mönch, s az Eiger. Hát még amikor a tövükbe merészke­dünk Stechelbergbe,, vagy Grindelwaldba! Alkonyaikor valahol vihar indul, s a dör­gés ott visszhangzik a fé­lelmetes fehér ormok között. Mintha beszélgetnének az óriások. így beszélgetnek Tur- genyev megrázóan szép prózai versében, a „Párbeszédében — a Jungfrau, s a Finsteraarhom. De menjünk a tóparti édes kis faluba, Bönigenbe, ahol a lelkész hangosan aggódik: kevesen lesznek, nyár van. A templom azonban tele van, s a lelkész a tűzről beszél, amit tegnap este láttunk, Svájc nagy ünnepén, a kantonok első egyesülésének emléknapján, amikor tüzeket gyújtottak a városokban, falvakban s — a hegytetőkön. Hogyne jutott vol­na el a belső tűzig, a csontja­inkba rekesztett tüzig, a Szent­lélek tűzéig! Uram, szemeid, ha e házra néznek ... — látod-e a tüzet a lelkész szívében? Hazai tűz az, a mi tűzünk, innen vitte magá­val. Felismeréseink, engedel­mességünk, látásaink, elszámo lásaink és döntéseink melege lobog benne. Luther-kabátot visel. Nem azért, mert itt a re­formátusok is ezt viselik, ha­nem mert ő Sztehlo Gábor. Ez a kicsiny gyülekezet, ahol most ő helyettesít, adott a múltkor egy offertóriumot a magyarországi árvízkárosult gyülekezeteknek. De ez már a másik mondatra utal, amellyel immár befejezem tallózásomat. .......IHR ABER SEID BRUE DE R” — olvasom itt Zolliker­bergen nap mint nap az ima terem falán, amely az ebédlő­ből nyílik, „ti pedig testvérek vagytok: .Ez a tudat mozdult a bönigeni tempiomozók szívé­ben is, amikor az offertóriumot adták, s ez mozdul ebben a ven­dégszerető nagy házban, Neu- münsterben. Nem múlt el nap, hogy ennek a testvériségnek kézzelfogható jelét ne láttuk volna olyan apró és nagy gesz­tusokban, amelyeknek az volt a legnagyobb szépsége, hogy — személytelenek voltak. Sohse tudtuk, honnan van a tábla cso­koládé, a színes képeslap, a ka­lauzoló térkép, ami egyszer csak ott volt a szobánkban, az asztalunkon, a tányérunk mel­lett. Hiába kérdeztük Ober. Schwester Emmyt, Schwester Annáméit, s a többieket. Csen­des mosoly a válasz: „valaki küldte...” Azt hiszem, őket magukat is Valaki küldte — hogy testvé­rek legyenek. Uram, szemeid, ha e házra néznek ... — mit látsz: ml tfz- egynéhányan magyarok, akik éltünk a vendégszeretetben, jól éltünk-e ezzel a testvériséggel? D. Koren Emil AZ UJ ÉDESANYA Feje boglyas, félénk, vadóc. Nincsen anyja, nincsen apja. Retteg tőlem, védekezik, ha megfognám, megharapna. Ajtó mögül leselkedik, kék szemét a könny elfutja; latolgatja, merre van a menekülés könnyebb útja. Nem tudja még, szeretet is van ezen a nagy világon. Minden, minden körülötte ellenséges, kusza álom. Csalogatom, édesgetem: — Gyere hozzám, kicsi élet! Nem érti még a kis árva, mit jelent a ésókígéret. Űj vagyok még... Ismeretlen anyja helyett anyja lettem, amikor a nagy-nagy házból gyermekemnek ma kivettem ... Boglyas feje lekonyult már, elmerült egy új álomba; nesztelenül felemelem s elrejtem a két karomba, hogy mire majd itt felébred, mosolyt lássak kék szemében, s szeretetet érezzen majd először az életében. Gyarmathy Irén Igen! A hűség városa, vagy a „leghűségesebb város” hosszú időn keresztül jól vizsgázott. A nemzeti öntudat, a hazafiúi érzés magasan lobogott falai között. Nos, a kényszerítő kö­rülmények miatt, meg azután azért, mert a propaganda mun­kája itt volt legtartósabb, az utolsó napokon rosszul vizsgá­zott a város. Korántsem szabad általánosítanunk, mert hiszen mégsem menekült mindenki nyugatra, mégsem vesztette el mindenki a fejét, mégiscsak tudtak arról egyesek, hogy Sopronkőhidán kivégezték az „utolsó kurucot”, Bajcsy-Zsi- linszky Endrét, és tudtak ar­ról, hogy Balf határában vesz­tette el életét Szerb Antal, mert még az előbbi halála előtt Bárdosi Jenő lelkész vit­te az utolsó vigaszt, ez utóbbi­nál sok igaz magyar hullatta könnyét. A fájdalom azonban mégis a megosztottságban volt. Hogy egyesek félelemből-e, vagy más, talán megmagyarázhatat­lan okból kifolyólag rajongtak a németekért és azok győzel­méért, és féltek a felszabadító hadseregtől, vagy a népi rend­szertől, nem tudjuk. A kettéosztottságnak ez a szelleme megvolt a teológián is. Professzorok és diákok egy­aránt szenvedtek benne. Bi­zonytalanság, tájékozatlanság, rémület voltak titkos tanács­adói és rugói egyeseknek, míg mások fürkészve a távoli jö­vendőt, próbálták megtalálni a helyes utat. Mitykó Zoltán lelkész abban az időben teológus volt. Azok közé tartozott, akik e kusza, zűrzavaros világban valami biztos támpontot kerestek a tájékozódáshoz. Aki kételked­ve fogadta a német, nyilas propaganda hangos bizonyga- tásait, aki hallani sem akart arról, hogy nyügatra menjen, elhagyván hazáját, még kevés­bé azt, hogy a magyar evan­gélikus teológiát áttelepítsék, még ha úgymond: „provizóri­kusán” is nyugatra. Keserű emlékek buggyannak fel lelke mélyéből, amikor e nehéz na­pokról ir. Bizony, nehéz volt hallani akkor őszinte, igaz és jövőbe mutató eligazítást, és számára is nagy jelentőséggel bírt az, amikor egyik profesz- szora Jeremiás 42, 19 alapján allegorikusán hívta fel a fi­gyelmet. „Az Űr szólott hozzá­tok, óh Judának maradékai, ne menjetek Egyiptomba!” Nos, a tanácstalanság eme óráiban ez jelentett valamit. Így emléke­zik Mitykó Zoltán: „A hallga­tóknak mintegy a fele döntött a maradás mellett és három professzor családostól. Igen, de egy kiürítés esetén a városban mi sem maradhattunk volna. Hová menjünk tehát? Így szü­letett meg előbb említett pro­fesszorunkban a gondolat: Ha mennünk kell a városból, ke­leti irányba, a közeledő felsza­badító csapatok elé menjünk. A terv az volt, hogy eljussunk Kemenesaljára, hiszen ott ösz- szefüggő, hagy területen ma­gyar evangélikus gyülekezetek vannak. Ott kell tehát helyet készítenünk az idehaza mara­dók számára. Egy nagyváradi társammal kettesben vállal­koztunk a szálláskészítés fel­adatára. Kerékpárra ültünk, s egy enyhe decemberi napon el­indultunk. Utazásunkat azzal indokoltuk illetékesek előtt, hogy Kemenesalja több gyüle­kezetében vallásos esteket sze­retnénk tartani, s mivel a pos­ta megbízhatatlan volt már, személyesen készítjük elő eze­ket az alkalmakat. Bordó bár­sony ifjúsági sapkánk még hi­vatalos külsőt is kölcsönzött az utakon cirkáló tábori csend­őrök előtt. Ha utunk valódi célja kiderül, abból hadbírósá­gi ügy lehetett volna.” íme, egy epizód a teológu­sok életéből! Ezek a fiatal ok, akik ma meglett családapák, lelkipásztorok tekintélyes gyü­lekezetekben, nem is gondol­tak akkor arra, hogy az ellen­állásnak egyik formáját gya­korolják, és tudatlanul is tag­jai az ellenállási mozgalomnak. Mert csináltak mást is, hiszen közéjük is odaállították abban az időben ügynökeiket a fa­siszták és közöttük is akadt megtévedt ember. De mind­ezen lehet-e csodálkozni? De velük szemben mégiscsak ott voltak azok, akik valóban lel­késznek készültek, szerették hazájukat és népükét, s mind­ezért vállalták ama nehéz idők minden megpróbáltatását. De térjünk vissza egy szempillantásnyira azokhoz a fiatalokhoz, akik „kelet” felé indultak néhány teológus és professzor és családja számá­ra új otthont keresni. Mitykó Zoltán arról számol be, hogy mindenütt örömmel fogadták, tárt szívekkel és tárt ajtókkal őket, és bizalmasan meg tud­ták beszélni útjuk célját. „A falu elöljárói is eljöttek a pa­rókiára és biztosították a he­lyet és ellátást valamennyiünk számára. Még tanteremről is gondoskodtak, ahol az egyete­mi előadásokat is megtarthat­nák a professzorok, vagyis hogy ne legyen kiesés tanul­mányainkban. A testvéri segí­tés és áldozatvállalás felejthe­tetlen emlékével jöttünk el a faluból.” A történelem áthúzta a diá­koknak ezt a vállalkozását, a kiürítési parancs végrehajtásá­ra ideje sem volt a nyilas dik­tatúrának, mert hiszen Sopron szinte meglepetésszerűen sza­badult fel, és a korábbi (de­cember 6-a) borzalmas bombá­zás eredményeképpen romok­ban heverő város fellélegezhe­tett. De ml lett azokkal, akik elmenekültek, akik a propa­ganda nyomására fegyvert ra­gadtak, akik vezetésre voltak hivatottak, akik annyi ember­nek rossz tanácsot adtak? Ó, de nehéz lenne erre a kérdésre részleteiben válaszolni! R. P. Hvieidosla v és ä magyar költésiét Hviezdoslav, családi nevén Országh Pál (1849—1921) a szlovák költők gárdájában az elsők között foglal helyet. A magyar irodalomban főképpen arról ismert, hogy ő fordította le először Madách: Az ember tragédiáját. De mind önálló költészetében, mind műfordí­tói munkájában' sokkal széle­sebb nyomokon haladt. Mélyen érző, vallásos ember volt, s ennek költeményeiben is kifejezést adott. Megénekel­te az egész egyházi esztendőt. Nagyon tudott szeretni, övéit, szüleit, feleségét, testvérét, de főképpen édesanyja iránti sze- retete volt mély és megható. Édesanyja halála évét (1887) fekete évnek nevezte el. Ver­sei, amelyek ebben az évben fakadtak megsebzett szívéből, múzsájának legmegrendítőbb termékei. Diák korában a magyar köl­tészet berkeiben szólaltatta meg őt múzsája, de rövidesen a szlovák költészet szolgálatá­ba állt. Irodalmi tevékenysége a költészet minden ágára ki­terjedt. 1928-ban jelent meg klasszikus tragédiája: Heródes és Heródiás. Jól ismerte a vi­lágirodalom termékeit, és so­kat fordított belőlük. Műfordí­tásai tárgyilag hűek, formai­lag művésziek. A magyar költők közül Pe­tőfi és Arany költeményei áll­tak hozzá legközelebb. Petőfi­től hatvanhét verset, Arany­tól — akivel lelkileg kongeniá- lis volt — ötvennyolcat fordí­tott. Az ő nevéhez fűződik — mint említettük — Madách: Az ember tragédiája első szlovák megszólaltatása is. A német irodalom gazdag tárházából Schiller és Goethe műveiből fordított, az angol területen Shakespeare Hamlet- jéhez és a Szentivánéji álom­hoz nyúlt, a szlávok közül Pus­kin, Lermontov, Miczkievicz, Slowacki műveiből ültetett át. (Megemlítem, hogy a szkivák költők közül dr. Krcméry Ist­ván fordított legtöbbet a ma­gyar irodalomból. Vörösmarty, Vajda János, Csakonay, Ady, Gyóni Géza, Falu Tamás, Re­viczky, Vargha Gyula versei­ből fordított. Dr. Emil Boles­lav Lukác doktori disszertá­ciójának tárgya — Ady Endre volt.) Ha akadna szlovákul tudó magyar költő, aki Hviezdos­lav költeményeiből fordítana le egyet-mást, halálának kö­zelgő 50-ik évfordulójára, igen hasznos munkát végezne. Bi­zonyára erősítené a magyar és a szlovák nép baráti kapcsola­tait, hiszen szomszédok va­gyunk, és a századok során közös volt a történelmünk, örömünk és bánatunk. D, Adanüs Gyula Pozsony DÉL-AFRIKA mekek 40 százaléka hal meg az elégtelen táplálkozás miatt. A Dél-afrikai Köztársaság leg­nagyobb bennszülött rezervá­tumában a 10 évén aluli gyér-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom