Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-25 / 4. szám

Erőmű a szívben 2 Krón 16,9 Egyetlen kor sem hódolt még oly egyértelműen a testi és tech­nikai erőnek, mint a miénk. Nem csoda, hiszen az emberiség kinőtte gyerekcipőjét és ifjúkorát éli, annak minden lendületé­vel és egyoldalúságával. Persze eszünk ágában sincs visszasírni a kőbaltát, vagy faekét; a civilizáció vívmányainak kegyeskedő lebecsülése különben is olyan gyanús indítóokokat takar, mint például „vallásos” kisebbrendűségi érzés, siker-irigység, elbi­zonytalanodás, élet-félelem. A hivő embernek isteni parancs a teremtettség meghódítása (1 Móz 1,28). Józanon és becsületesen számolnunk kell azonban azzal, hogy fennáll földi hivatásunk, világot formáló munkánk álkegyes lebecsülésének veszélye. S amennyire ezt őszintén valljuk, annyira vehetik tőlünk komo­lyan azt a valós megállapítást, hogy századunk jellemző egyol­dalúságává lett a „külső" erő kultusza. Ezzel sajátságosán együtt jár — mint számos pszichológus megállapítja — a „férfi-lélek” uralma: olyan szellem, mely alig-alig veszi figyelembe az ér­zelmeket és az ész ellenőrzési sávjából kieső tényezőket, s ér- deklődése-tevékenysége túlnyomóan, vagy kizárólag a külső dolgokra irányul. Ezt nevezik extravertált („kifelé irányuló”) intellektualizmusnak. Wilhelm Bitter dr. pszichiáter „A lélek elvesztése” című, tavaly megjelent könyvében ezt írja: Az élet- fontosságú elmélyedés, összefogottság és elmélkedés hiányzik a modern extravertált embernek. „Az Űr szemei áttekintik az egész földet, hogy erejét meg­mutassa...” — ezek a nagyon emberformájúan fogalmazott s épp ezért igen szemléletes szavak szinte úgy hangzanak, mint egy apróhirdetés: Dolgozókat felveszünk! „Díjazásuk”: a leg­nagyszerűbb minőségű erőt kaphatják és adhatják tovább! ISTEN ENERGIAHORDOZÓKAT KERES! Mert nem találom­ra szórja szét az erőt, mint felvonuláskor középkori nagyúr az alamizsnát, hanem feltételt szab: egyértelműen „behangolódni” Öreá. Az ilyeneknek, az ilyeneken és az ilyenek javára (mind­három módon fordítható a héber eredeti) „mutatja meg” ere­jét, hogy szívüket, legbensőbb emberi egzisztenciájukat fokoza­tosan erőművé építse s mintegy üzemegységenként beindítsa, mások javára. A központ komoly segítségét egyetlen részleg sem kérheti ködös általánosságban, vagy épp kénye-kedvének kiszolgálásá­ra. Csak épp keresztyének igényelhetnék Isten erejét arra, amire éppen akarják? „Rosszul kéritek — hogy gyönyöreitekre téko- zoljátok!” (Jakab 4,3). Érdekösszeütközés ez? Inkább az önvesz­tő mohóság szemléletének „visszapattanása” az Isten szentsé­géről, mely kimondhatatlanul különbül szeret, mint ahogy azt mi meg szeretnénk rendelni. S ez használ nekünk még „egyé­nileg” is: benne élni az Isten szeretetének sodrában, elköte­lezettjeiként. Ennek érdekében a program: OSZTATLAN SZÍVVEL ISTENRE IRÁNYULNI! Nem öncélú lelkizés ez, hanem megragadottság, rendeltetéstudat annak je­gyében, hogy Gazdája van az életemnek, s az ö energiáit nem zsebpénzszerűen kapom, szabad felhasználásra, hanem közös­ség-építésre. S mindig amennyire beállók erre az engedelmes­ségre, annyira (nem jobban!) kapom a friss erőutánpótlást. Egy­szerű ez: amennyire rendeltetésszerűen használjuk önmagunkat, annyira van egyensúlyban az életünk. Ennek viszont torz visz- száját tapasztaljuk meg, ha vallásosságunk csak amolyan privát házi oltár és hátunk mögé kerül a másik ember, akit talán épp­oly nehéz esetnek látok, mint esetleg mások engem. „Aki mást fel üdít, maga is f élűdül” — ez az igei sorrend, s fel nem cserél­hető. Erőmű a szívben — ennél nagyobb ajándék nincs. Bázis-em­berek kellenek az élet minden területén, akik osztatlanul, foly­tonos kontakt-hibák nélkül vannak engedelmességi kapcsolat­ban Istennel, aki nem fogy ki az emberek javát célzó tervek­ből. Szeretet-energiákkal ezek sodrában élni: ez az újulás for­rása. Alább ne is adjuk. Mert a lényeg, a minősített erő folyamato­san kikönyöröghető Istentől — csak álljunk rá tisztán az ö hullámhosszára. Bodrog Miklós AZ EGYHAZAK VILÄGTANÄCSA egyik központi folyóirata, az International Review of Mis­sion, októberi számát teljes egészében a világfejlődés kér­désének szenteli. Hét tanul­mányt közöl a világ különböző részeiben élő teológusoktól er­ről a kérdésről. Köztük máso­dikként hozza dr. Nagy Gyula teológiai tanár tízoldalas ta­nulmányát ezen a címen: The Church and the Aims of World Development (Az egyház és a világfejlődés céljai). A föld túlsó felén, messze tőlünk történt az a megrázó bűntény, amelynek tizennyolc halálos áldozata van, köztük Sharon Tate filmszínésznő, szí­ve alatt hordott nyolchónapos magzatával. Bizonyára még a helyszínen is sok homály fedi a történteket, de a napfényre került tények már önmaguk­ban is sokat mondanak. A bestiális gyilkosságot elkövető „hippi”-banda, a „Manson- család” vezetőjét többek kö­zött „Jézus”-nak becézte. Ezért kell nekünk is erről a tragé­diáról írnunk. Mert nem le­het véletlen, hogy a banda fő­nökének époen ezt a nekünk mindennél drágább nevet ad­ta. Vagy olyan vonásokat fe­deztek fel egyéniségében, amelyek Jézusról éltek képze­letükben, vagy pedig azt vár­ták tőle, amit Jézustól nem kaptak meg. Milyennek képzelem el én Jézust az evangéliumi híradás alapján? Kétségen kívül rend­kívül vonzó egyéniség lehe­tett. Szelíd volt és barátságos, de határozott is, aki egy belső iránytűhöz igazodva mindig tudta, mit kell tennie és mon­dania. Előtte nem számított senkinek a társadalmi helyze­te, mindenkiben az embert lát­ta, legyen az köztiszteletben AZT MONDJÁK, NEM VAGY Mondják, nem vagy, hogy csupán a gyöngék gyöngesége vagy, sebzett vad sírása, halálfélelem, aggódás a feledés szégyenétől, — és hogy én is csak semmi vagyok. mi tragédiát, és a nemrég ki­pattant botrányt, a My Lai-i tömegvérengzést. Olyan célo­kat, amelyeknél nem számít ártatlan emberek kegyetlen pusztulása, Jézus nevével fém­jelezni — micsoda cinizmus! Jézus tudta, hogy rajta kí­vül is lesznek vonzó egyénisé­gek, akik megváltást ígérnek követőiknek. Ezért mondja ta­nítványainak: „Ha azt mond­ják nektek, hogy az Ember­nek Fia íme itt, vagy íme amott van — ne menjetek oda és ne kövessétek!” (Lk 17, 23b) Jézust senki emberfiában nem találhatjuk meg maradéktala­nul többé. De mindig lesznek emberek, akik vállalják az ő küldetését, és. nevében igazat szólnak, gyengéket gyámolíta- nak, megromlott kapcsolato­kat gyógyítanak meg, igazsá­gos társadalomért fáradnak, békességet szereznek, és má­sok élete helyett a maguk éle­tét áldozzák fel felebarátaik igaz ügyéért. Mindig szükség lesz olyan emberekre, akikhez a többiek igazodhatnak. De gyümölcséről lehet felismerni a fát, cselekedeteikről ismeri­tek meg azokat, akikben bíz­hattok — tanácsolja Jézus, mert a farkasok báránybőrbe is bújhatnak. Ha százszor is Jézusnak nevezi magát az, aki gyilkolni küldi követőit, vagy az erőszak megváltó erejében bízik, megmarad annak, ami valójában: farkasnak. Nem hagyhatjuk, hogy bárki, le­gyen az egy fanatikus őrült, vagy egy egész társadalmi be­rendezkedés, a nekünk oly drága nevet kompromittálja! Cserháti Sándor Az első magyar nyelvű hírlap jellemzői 99 JÉZUS”? álló tanácstag vagy a társa­dalomból kivetett parázna nő. Bizalommal közeledhetett hoz­zá mindenki, mert mindig volt ideje az emberek számára. Élete mindenkié volt. Jelenlé­tében felszabadultnak érezte magát az ember. Nem csodál­kozhatunk, ha az evangéliu­mokból azt olvashatjuk, hogy sokan mentek őhozzá. Pedig népszerűsége érdekében nem használta ki az emberi gyen­geségeket. Nem lovagolta meg az önzést, a szenzációéhséget, a nacionalista indulatokat. Nem küldött senkit a halálba, de a maga életét odaadta az egész világért. Nem szabadí­tott meg senkit az emberi ter­mészet démonait féken tartó gátlásoktól, de megszabadított maguktól a démonoktól. Az újságok közölték annak a fiatalembernek fényképét is, akit a gyilkos banda „Jézus”- nak nevezett. Hosszú, fekete haja és szakálla valóban em­lékeztet a festők által elkép­zelt Jézusra. Még az elmosódó fényképből is valami titokza­tosság árad felénk tekinteté­ből. Erős egyéniség lehet, vagy ahogy ezt mondani szokták: „nagy formátumú” ember. Mindenkiben megvan a vágy, hogy egy ilyen erős egyéni­ség bűvkörébe kerüljön. Ön­magunkban nem boldogulunk, szükségünk van pásztorra. Ezenkívül egyszerű és kényel­mes a döntések felelősségét áthárítani egy emberfelettinek tűnő „vezérre”. Nem csoda, hogy ez a „kaliforniai Jézus” követőkre talált, elsősorban olyan fiatalok között, akiknek energiáit nem kötötte le a ke­nyérgond és a hivatás, és túl sok idejük maradt az önma­gukkal való foglalkozásra. Bizonyára ez a „Jézus” is megváltást ígért követőinek. Felszabadulást! A banda egyik leánytagja azt vallotta, hogy a gyilkosság végrehajtása köz­ben felszabadul a lelkűk. Az emberi lélek egyik mélységes titka előtt állunk — megren­dülve. A tömeggyilkosok nem­csak azért gyilkolnak, mert egy kérdést „radikálisan meg akarnak oldani”, mint ahogy a náci ideológia hirdette, ha­nem azért is, mert az emberi lélek mélyén elfojtott testvér­gyilkos ösztön felszabadulása a felfokozott élet élményét je­lenti a gyilkosnak. Istennek, élet és halál urának érezheti magát. Nem volt nehéz felfe­deznie ezt a titkot ennek a „Jézus”-nak abban a társada­lomban, amelyben a gyilkos­ságnak kultusza van, amely­ben a tv és mozi ebből az ösz­tönből húzza profitját, amely kitermelte magából a vietna­De tanúsítom, mert érzem, tudom: a csillagok fénye vagy, és Tied a Hold, Te vagy a jóízű víz, a húr zengése, a megforgatott rög barázdája, óriás hegyeken a napfényben fürdő hó, — és testemnek éltető vére is Te vagy. Kedvesem szemének színe, szívemben a szerelem izzása, két ajak találkozása: Te vagy. Fájdalomban szépség, vereségben diadal, végnélküli vég, maga az élet, maga a halál... Nincsen szem, mely kibogozhatná lépteid gondolatát, lábaid mégis elnyűttek: imádságom tövisei összeszurkálták. Eléd roskadok, Te megmosod sebeimet, összetöröd mankóimat, melyek a Földhöz szögeznek, és lelkemnek szárnyakat adsz, hogy magasba repüljenek: Tehozzád. DANIEL SOVC (Cirkevné Listy 1969. szept.) Szlovákból fordította: Dr. V. L. Lapunk ez évi január 11-i számában Ráth Mátyás egyko­ri győri lelkészünkről, az első magyar nyelvű hírlap szer­kesztőjéről írott emléksorok­hoz fűzök néhány jellemző adatot. A hírlap címlapját érdekes ábra díszíti. Jobb oldalán szőlővenyige fut föl, rajta gyü­mölcsök és levelek. Ezzel szemben, a másik oldalon, még csak néhol fakadó rügyet mu­tató, dísztelen ág jelképezi a magyar újjáéledést. A kép bel­ső része felhős égboltozatot mutat, Magyarorszag akkori sötét állapotát jelképezvén. Az egyik helyen villámcsapás tűnik fel, fényesre világítva az égboltot. Ez az ábra Ráth Má­tyás célját jelképezte: hitét, vágyát és törekvését. A cím­lapon latin szöveg is látható, tájékoztatásul a hírlap célja felől. Ez magyarra fordítás­ban körülbelül ezt mondja: Nem holmi balgaságokat ipar­kodom mondani, hanem az a célom, hogy a megégethető lap súlyos szavakat tartalmazzon. A hírlap címfelirata között is van egy ábra (ez a lapunk­ban közölt emléksorokban is látható), mely a művelődés eszközeit: a könyvet, a levelet, a tollat, a tintát és a híradás szerszámát: a kürtöt ábrázol­ja. Középen lent a magyar cí­mer, e fölött pedig a földgöm­bön, lengő fátyolt kezében tar­tó Mercurius látható. A hírlap jelszava ez volt: „Per Regna- Per Urbes” (Országokon és vá­rosokon át.) Érdekes és jellemző, hogy a hírlap hangja, az akkori vi­szonyokhoz képest Szókimondó és igen bátor volt. Erről írta Ráth Mátyás Kazinczyhoz írott egyik levelében a következő­ket: „Sokan bámulnak rajta, hogy Hír-adásaim oly meré­szen íródtak. De én elhitettem magammal, hogy amit a Cen­zúra helyén hagyott, azt a fen­séges udvar sem ellenzi. Azért nem érthettem, mit akar ve­lem egy Jó-akaróm, aki már másodízben jelenti, hogy na­gyon félti nem tsak szándé­komat, hanem életemet is.” Rámutatok végül arra is, hogy Ráth Mátyás a magyar helyesírásra is súlyt helyezett és ennek egyik jellemzője az, hogy az idegen szavak haszná­latát lehetőleg kerülte, ha pe­dig használt ilyet, azt a ma­gyar kiejtés szerint írta. Pél­dául Canterbury helyett Ken- terbőri-t írt. Így nyitott új utat a bátor tollú Ráth Mátyás nyelvünk fejlődésének is. Kell La jos EGY JANUÁRI REGGELEN, huszonöt év­vel ezelőtt, pontosan 1945. január ötödikén halt meg az ostrom alatt szenvedő magyar fővárosban Szabó Dezső. Jelen nemzedékünk­nek sehol sem lángolt fel egyetemesebb nem­zeti küldetéssel az írói szó, mint Szabó Dezső perzselő műveiben. A halottat egy rozoga szekrényben hozták át a József körúti ház­ból, amelynek pincéjében lehunyta kék sze­mét. Kis gyertyák lobogtak, meggyötört fér­fiak és asszonyok énekelték a zsoltárt. Ott temették el ideiglenesen a téren, a vásárcsar­nok előtt. A temetéshez Budapest kísérteties összeomlása adta a zenekari hátteret. Igaz-e, hogy az Írók akkor halnak meg, amikor befe­jezték mondanivalójukat? Szép és szellemes mondat, talán igaz is. Mit mondhatott volna még Szabó Dezső abban az új életformában, amely a második világháború után köszöntött ránk? Végzetes szenvedélyének lángja merre felé csapott volna? A ráhajló halál letörölte róla a kételyeket. Hisszük, hogy építő erőink közé tartozott volna, akárha megmarad Mó­ricz Zsigmond, s az egész nagy Nyugat-nem­zedék. Huszonöt éve gondolunk rá. Azóta megjelent töredékben maradt, mégis nagysze­rű önéletrajza, továbbá egy szatírája, s egy hazai meg egy külföldi monográfia róla. Em­léke körül ott áll a nemzet, mely legjobb gon­dolataival párhuzamosan dolgozik negyed- százada, hogy a magyarságot minden egész­séges haladás, minden praktikus jóság, min­den életképes gondolat hazájává tegye, ahogy Szabó Dezső szüntelen erővel a halála előtti negyedszázadban Budapestről hirdette. Meg­ítélhetjük az embert, aki gyarló volt, akár­csak mi, de elismerjük úttörő műveit, nem- xetféltő gondját, maradiságunkat ostorozó gyűlöletét, politikai balgaságunkat kipécéző dühét, szeretetet és összetartást prédikáló együttérzését. Mindig megmarad kiváló ta­nulmányaival, tenger morajlású elbeszélései­vei, egy-egy regenyevel, kisebb írásművet egész sorával. Olyan író volt, aki írói hős­ként élte az életét, mintha szerepet játszott volna. De a szerepjátszó Don Kisottból minduntalan jelszakadt a tragikus őszinteség anyakereső hangja. Tudta, hogy nagyon sze­retik és nagyon gyűlölik. Zászló volt, harcra buzdított, de annyi idő s annyi tanulság után ki ne látná be, hogy „tiszta szándék volt és végtelen szeretet”, ahogy egyik könyve elő­szavában önjellemzésként irta. Nem mondha­tunk le róla, szeretetünk és ragaszkodásunk kritilcai szűrőn maradt fenn, Szabó Dezsőnek megvan a szilárd helye a magyar kultúrában. A SZEPESSÉG ADTA a magyar tudomány­nak a két Hunfalvyt, az idősebbik Pált s az ifjabbik Jánost. Pál a finnugor nyelvtudo­mány egyik megalapítója, János a magyar földrajztudományé. Hunfalvy János százötven évvel ezelőtt született a Magas Tátra alatt, egy kis faluban — 1820. január 21-én — s a magyarság egyik egyetemes képviselője lett, minden magyar földrajzi ismeret első rend­szeres összefoglalója, s Pállal együtt a ma­gyar lutheránia dísze. Eperjesen jogot és teo­lógiát tanult, miután vasszorgalommal és hi­hetetlen akarattal elvégezte középiskoláit. Tudását Németországban gyarapította, aztán nevelösködött, s beutazta Nyugat-Európát. 1846-ban a késmárki jogakadémia tanára lett, két év múlva részt vett a szabadságharcban, amiért aztán osztrák börtönbe került. 1851- ben már megjelenik Egyetemes történelme, s 1856-ban híres háromkötetes nagy műve, a „Magyarország és Erdély eredeti képekben”, Rohbock Lajos szép metszeteivel. Száz év óta is nevezetes mű ez. A magyar föld első kor­szerű és teljes leltára. A születőben levő geográfia kitűnő alkalmazása hazai területen. Amit Petőfi Sándor megtett verseivel, hogy átszellemítette a magyar tájat, örök érvényű­vé avatta az alföldi síkság tájszépségét, azt tette meg Hunfalvy János az egész országgal. Éppúgy bejárta Magyarországot, mint Petőfi. Óriási s hiteles adatmennyiségc: gyűjtött ösz- sze minden városról, minden vármegyéről. Néprajzi és történeti, nyelvi és földtani, tár­sadalomtudományi és politikai, irodalmi és statisztikai, ipari és földmívelési ismereteket ötvözött eggyé, egyetlen képpé. Nem véletlen, hogy a tárgyilagos tudós annyiszor idézi Pe­tőfit ebben a nagy munkájában. Hunfalvy János tudatosította elsőnek földrajzi leírásai­ban Petőfi tájleíró verseinek nagyszerűségét, s beleiktatását a tudományos műbe. Száz éve élő, lüktető Magyarország-ismertetés ez a fel­fedező munka, holott már történelem. De a becsületes adatgyűjtés, a patrióta érvelés, a tudományos együttlátás és írói érzékeltetés nem válhatik múlttá, élő erény, amely ma időszerűbb, mint valaha. Ez a háromkötetes Hunfálvy-mű tudatosította egy ocsúdó nem­zet összetartozását, a munka és törődés értel­mét, bármely Isten háta mögötti helyen, bár­milyen tisztségben is, bizonyította helytálló emberségünket. A hazáért! — ez nem olcsó szó volt, hanem férfimunka. Hunfalvy János 1872-ben egyetemi tanár lett Budapesten, a Magyar Földrajzi Társaság első elnöke, fél­száz művet írt. Ilyen férfi nemcsak emlékez­tető, hanem nevelő és serkentő erő. A MAGYAR IRODALMAT állította elénk élményként Szerb Antal máig el nem halvá­nyodott Magyar Irodalomtörténetében. Éppen erre a művére kell gondolnunk önkéntelenül is, hogy egy dátum — 1945. január 27. — fi­gyelmeztet Szerb Antal mártírhalálára. Az ember halt meg csupán, de él az író és él a szándéka: élménnyé tenni a tankönyvek élet­telen, művészietlen, lélekölő adathalmazát, az irodalmat. Szerb Antal az erdélyi írók pá­lyázatára írta meg művét, mely rövidesen eljutott minden önérzetes magyar értelmiségi ember kezébe. Megmagyarázta, hogy nemzeti létünket műveltségi tudatunk tartja össze igen erős kapcsokkal, hogy magyarnak lenni az érzésnek és gondolatnak egy sajátos mód­ját jelenti, ami ezer év értékeiből szűrődött le, kultúránkból. Ügy írta meg irodalmunk ezer évét, mint egy izgalmasan szép és föl­emelő regényt. írói munka volt ez a javából, mint ahogy nem is lehet más az irodalom történetének elmondása, mint igaz írói mun­ka. Szerb Antal kétkötetes irodalomtörténete, habár harmincéves, még mindig élő mű, nincs jobb ebben a fajtában, s módszere ma is az egyetlen, mely lehetővé teszi az irodalom el­ismerését, velünk együttélését, nemzeti tuda­tunk kútforrásaként. Szerb Antal kora egyik irányzatának, a szellemtörténeti felfogásnak hódolt ugyan, de olyan finom érzékkel kerülte el a szemlelet csapdáit, hogy a jó látású író győzött, nem a divatos módszer. Történelem és társadalom- tudomány, lélektan és irodalomismeret, írói sugallat és fölfedező erő mind együtt hatott Szerb Antalnál. így írta meg egységes szem­pont szerint később világirodalom-történetét is. S ha ez utóbbiban hibákat követett el, — például nem írt a kelet-európai kis nemzetek irodalmáról, — ez is nagyszerű összefoglalás­sá alakult. Hozzá kell tennünk, hogy kiváló ,szépíró volt, elsőrangú kritikus, elragadó esz- szék írója. Mélységes meggyőződéssel magya­rázta Jézust. Mint annyi kiváló fiatal írónk, ő is a fajgyűlölet áldozataként pusztult el idő előtt. Művei azonban ma is élnek, eszméltei­nek arra a magyar kultúrára, amely bárhol élünk a világban, mindnyájunkat összetart. Szalatnai Rézsű Szabó Dezső, Hunfalvy János és Szerb Antal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom