Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-12 / 2. szám

Ami hitelképes Van, aki azt mondja, hogy az örökélet vigasztalása és a bűn- bocsánat a két keresztyén sajátosság, amelyek ilyen határozot­tan és döntőn sem más vallásokban, sem semmiféle eszmei­ségben nem szerepelnek. Való igaz. A Krisztus feltámadása által hirdetett feltámadás és örökélet sehol másutt nem ész­lelhető. A Krisztus váltsághalála által szerzett bűnbocsánatot semmiféle más eszemeiség nem hirdeti s nem vallja. De eddig el­jutni a keresztyénségen belül sem egyszerű. Krisztus-hitünk az emberért végzett szolgálaton mérhető le. Érthetővé és bizony­ságtévő erejűvé csak a szolgáló életnek abban az egészében lesz, sőt csak a szolgáló életnek abban a sorrendjében válik hitelké­pessé, ahol a betegségbe, bajba jutottak gyógyulása nemcsak ígéret, hanem folyamat a keresztyén szolgáló szeretet gyümöl­cseképpen. Valamikor! a szolgáló szeretet kicsi ügyekben fejeződött ki. amelyek ma már szinte csak jelképes jelentőségűek. A köz- kutakhoz kitett pohár, hogy a szomjazó enyhíthesse szomját, a vendégfogadás elemi kötelezettségei, az özvegyek és árvák iránti tapintat, amiken mind túlment Jézus a betegek csodás gyógyításaival. Ma kiszélesedett képletek tárják elénk ugyan­ezeket a kérdéseket. Kórházak, öregotthonok, egyetemleges egészségügy, a világ egyharmadának éhségproblémái, dúskáló jólét és kizsákmányolás, a gazdag és Lázár világméretű kiszé­lesedése — valamikor száradt kezűekről és „ördöngősökről” tudtak, ma leküzdött járványok és tuberkulózis után az érrend­szeri megbetegedések, rák, az alultápláltság és túltápláltság okozta egyetemleges bajok elleni harc azok a világméretű kér­dések, amelyek immár nem elszigetelt problémák, s amelyek kihívják a keresztyén felelősséget. Valamikor a halálfélelem s egyesek váratlan halálának fájdalma volt a kérdés, ma hábo­rúk borzalma, internálótáborok nyomora, faji feszültségek okozta szenvedés, atomhalál félelmes árnya teszi fel a kérdést: hol vannak a krisztusi szeretet szolgálói? S mikor ezekre fe­leletet tudunk adni, akkor, és csak ezek után jön a bűnbocsá­nat kérdése. Addig nincs? De van. Ám hitelképessé, elfogadha­tóvá a világ számára akkor lesz, ha helyén van a keresztyének szíve, elszánása, felelőssége, s megvan a minden jóakaratú em­berrel való összefogás a megoldások érdekében. Amíg ezekben a kérdésekben nem helyes a keresztyén felelősség és magatar­tás, addig a „kicsoda néked a Krisztus” kérdése vád, vagy gúny. A bizonyságtevő felelet ott adható csak, ahol a keresz­tyén szolgáló szeretet, az emberért hordozott felelősség egyér­telmű és gyümölcsöző. Amíg nem tudunk konstruktív feleletet adni. s amíg nem hordozzuk együtt a világ gondját ezekben a kérdésekben, mint éhség, szegénység, élnyomottság, faji meg­különböztetés, háború, halál és atomhalál, gyarmati és félgyar­mati elnyomás, addig aligha hiszi el a világ azt, amit a bűn­bocsánatról, örömhírről mondunk. Az ember megsegítésében elfoglalt egyház és a cselekvő keresztyén élet szerez csak hitelt arra, hogy prédikáljon bűnbocsánatot, hogy a maga sajátos mondanivalóját hirdesse. Valami ilyen a „jó ütemre dobbanó szív”. Ez a szív keresi a felé kinyújtott másik kezet is, ez jut megegyezésre'a jóakaratú emberekkel, ez talál partnerre az ember érdekében azokkal is, akik máshonnan indultak, más forrásból táplálkoznak, más alapállásból nézik ugyanazt az em­bert és ugyanezt a világot. „Megőrizni a gyermeki hitet!” — nem annyit jelent, hogy vissza kell menni a „naiv” gyermekkorba. Hanem annyit: rá­találni a Krisztusra, aki megküzdött az emberért. „A földön békesség a jóakaratú embereknek” — valaha így indult a ka­rácsony. A küldetés így folytatódott: „ha valamely házba be­léptek, mondjátok: „békesség e háznak”. S ez nem köszönési formula volt, hanem a szolgálat tatalma. Értünk áldozta ma­gát — így fejeződött be az, ami karácsonyban kezdődött. Ez a Krisztus van velünk minden nap a világ végezetéig — így va­lóság ez nekünk keresztyéneknek ma. Készletek D. Koren Emil rádióban elhangzott igehirdetéséből MEGHALT QUERVAIN PROFESSZOR A nálunk is ismert dr. Al­fred de Quervain berni teoló­giai professzor 73 éves korá­ban elhunyt. Quervain 20 évig volt az erkölcstan és társada­lomtudományok professzora a berni egyetemen. A Szentírás ma A Ssentirás egzisztenciális értelmezése Azt a bonyolult, sokrétű, a szerteágazó kérdésköteget, amit egzisztenciális Szentírás értelmezésnek nevezünk, egy­házi néplapban közérthetően bemutatni valószínűleg csak úgy lehet, ha leegyszerűsítve a kérdéseket, egyrészt megpró­báljuk ennek a módszernek kulcsszavait megérteni, más­részt bemutatjuk azokat a ve­szélyeket, amelyek ezzel az ér­telmezéssel járhatnak s így ér­zékeltetjük a kísérlet pozitív és negatív oldalát. A jobban ismert mitosztalanítás (mi- toszfosztás) kísérlete Rudolf Bultmann professzor nevével szövődött össze. Az egziszten­ciális értelmezés kísérlete is az ő nevével forrt össze. A három kulcsfogalom: a hit, a személy (én) és a ma, mindhárom a hirdetett igével kapcsolatosan. Ez az' irányzat a Szentírásban, ősi reformá- tori örökségre támaszkodva, elsősorban az igehirdetés, a hangzó bizonyságtétel eszközét látja. Hit. A Szentírás monda­nivalójához senki sem kerül­het közel másként, csak sze­mélyes Krisztushiten keresz­tül. E könyvnek lényegét, üze­netét nem értheti akinél ez hiányzik. Ez a hit nem egy­szerűen ismeret, hanem ráha- gyatkozás a Teremtőre, biza­lom a kegyelemben, s hatásá­ra új egzisztencia születik, az ember megszabadul a bűntől, szabaddá lesz szeretetre, re­ménységre. Krisztushit nélkül a Szentírás nem tárulkozik fel senki előtt. Ez a hit a Szentírás szerint hirdetett ige hangzása által születik. Személy (én). Bultmann szerint Istenről beszélni csak úgy lehet, ha közben önma­gámról is szólok, amikor Öt értelmezem, egyben önmaga­mat is magyarázom. A Szent­írásnak minden szava Isten­ről, akaratáról, terveiről, cse­lekedetéről csak úgy ragad­ható meg, ha magamra vonat­koztatom — különben csupán elméleti igazság marad! Isten kegyelme megújul: ez még csak elméleti igazság lehet. „Meg-megújul, nagy a Te ir­galmad” ez már az egyén sze­mélyes vallomása, átélt, eg­zisztenciálisan megtapasztalt valóság. Isten: Atya, ez általá­nos igazság, személytelen meg­állapítás — Isten Atyám: ez egzisztenciális vallomás, amely egyúttal új önértelmezéshez is vezet: ha Ő Atyám, úgy én gyermeke vagyok. A Szent- írás igazságai mind ilyen sze­mélyes igazságok, s nem sze­mélytelen megállapítások. Ma (jelen). Ez az írásmagya­rázati módszer elsősorban az­iránt érdeklődik, hogy mit je - lent az olvasott vagy hallott Szentírás ma, hogyan lesz a Szentírás több ezeréves üzene­te jelenné. A múlt már nem a miénk, a jövő még nem, a je­len adatott arra, hogy találkoz­zunk Vele, a Megfeszítettel és Feltámadottal, akiről a Szent­írás szól. A prédikációban tör­ténhet meg ez a találkozás, amelyben a Szentírás szava is­mét itt és most hangzó isteni megszólítássá válhat, eltalál, személyes döntésre hív fel: Krisztus elé állít. Veszélyei: 1. a történetiet- lenség, 2. a közösség lekicsiny­lése. Történetietlenség. Mivel az egzisztenciális értelmezés a je­lent hangsúlyozza nem érde­kes számára sem a történelem, sem a jövő. A teljes időfolya­matból (múlt — jelen — jövő) csak a jelen marad meg, a pil­lanat, amelyben az ember meg­ragadhatja az örökkévalóságot. Az Isten nagy történelmi drá­májából (teremtéstől ítéletnap­ig) nem marad meg más csak egy „kis egzisztenciális kama­MÜNCHENI HÍR A Münchenben nemrég lé­tesített Evangélikus Teológiai Fakultásnak jelenleg 120 hall­gatója van. Az 1968/69. tanév­re D. dr. G. Kretschmar pro­fesszort választották meg dé­kánnak. A FASOR TÉLÉN... A Fasor télen. Ügy mint régen, Fehér ruhába öltözött. Templom tövében Könnyű jégen Az ifjúság körözött És szünetben Filléreken Spacseknál vettünk sült tököt, A Fasor télen Ügy mint régen Most már másnak ad örömöt! Ágh Tihamér radarab”. A múlt csak modell, amiből jobban érthetjük mai döntéseinket, s a jövőtől már nem várunk semmit, mert a je­len pillanatban már megkap­tuk az örökkévalóságot. Így a kinyilatkoztatás történetisége elmosódik és a jelen Krisztus­eseménye, a hirdetett ige válik egyedül döntővé. Ez a fajta magyarázati kísérlet Pál apos­tolra hivatkozva (2. Kor. 5,16) nem érdeklődik a „testszerin­ti”, a történeti Jézus iránt, csak az igehirdetés Krisztusa lényeges számára. Nem érdekli egy-egy evangéliumi elbeszé­lés, csak annak lényege, tétel­ben megfogalmazható képlete. A történelemből csak forma lesz, keret, amiben megtalál­ható a lényeg. Mint az absz­trakt irányzat a művészetben, olyan a bultmannizmus a teo­lógiában. A közösség lekicsinylése. Ez a kísérlet az emberrel elsősor­ban, mint egyénnel, személlyel számol, s alig van tekintettel arra, hogy az egyén a világban, közelebbről az embervilágban él. Mi a Szentírást a maga tár­sadalmi beágyazottságában szeretnénk érteni. A Szentírás Krisztusa nem csupán egyének­nek adott boldogságot, egy­mástól elszigetelt embereknek üdvösséget, hanem egyes tanít­ványait komolyan véve, szol­gálatra küldte őket emberek közé. A tanítványok ezért a másik emberben nem látnak „poklot”, nem is közömbösek iránta, hanem felelősen élnek a másik ember szolgálatában. A Szentírás Istene az égést világgal foglalkozik, nem csupán az egyes ember eg­zisztenciájával, Isten szere- tetébe beletartoznak tárgyak, növények, állatok s embe­rek, mint közösségi lények. Az ember nem üvegháziján, akváriumban él, amelynek fa­lairól mindig csak önmaga tükröződik, mint „örök önér­telmezési probléma”, hanem a valóságos világban, emberek között, a társadalomban. Az ember önértelmezése nem vál­hat Isten világától független önértelmezéssé. Világértelme­zés, társadalomértelmezés, ön- értelmezés összetartoznak, kell hogy kapcsolatban legyenek. Az ember környezetben (mil- liőben) él, sőt történelmileg meghatározott helyzetben (szi­tuációban), sokoldalú kapcso­latban áll a környező világgal és sokféle feladata van a tár­sadalomban: családban, állam­ban, egyházban — ma, itt a huszadik században. Ha erről a Szentírás egzisztencialista ér­telmezése elvonja figyelmün­ket rossz szolgálatot tesz. Van ennek az írásmagyará- zási kísérletnek tehát haszna: a hitet, az egyént, s a jelent komolyan véteti, de van ve­szélye is: a történetiség és a közösség mellőzése. Mi érté­keinek megbecsülésével, de tu­datos kritikával tekintünk az egzisztenciális írásmagyarázat kísérletére. Dr. Hafenscher Károly Fábián Imre 1884-1968 A Veszprém megyei Puszta- miskén született, tisztes pa­rasztházban. Mint tehetséges gyermek az ősi soproni lí­ceumba került. 1905-ben érett­ségizett. Teológiát végzett a soproni Akadémián, majd Er- langenben. Gyurátz Ferenc püspök 1909-ben szentelte lel­késszé. Rövid ideig Celldömöl- kön, majd néhány hónapig Pá­pán volt segédlelkész. 1911-ben került Tolnába, Kölesdre. öt- tálentomos szolga volt. Körü­lötte mindenütt feléledtek a gyülekezetek. Kölesden papla­kot épített, majd elfogadta a közeli sárszentlőrinci gyüleke­zet meghívását nagyhírű lelké­szeinek, Szeniczey Bárány György esperes, Nagy István superintendens, Balassa János, Sántha Károly és Bohár László örökébe. Nemzedékeket nevelt. 32 évig szolgált Lőrincen és erejének nagyobb részét itt hagyta. 1953-ban történt nyug­díjazása után a tengelici híve­ket gondozta még 12 évig fia­talokat megszégyenítő erővel és hűséggel. A nagykiterjedésű Tolna— Baranya—Somogyi egyházme­gyének először belmissziói, majd három cikluson keresztül főesperese volt, a második vi­lágháborút megelőző és követő legkritikusabb években. Tol­na—Baranya dimbes-dombos tájai hányszor láthatták ke­rékpárján, motorján a gyüle­kezeteit járó főesperest! Ige­hirdetései még ma is sokfelé emlékezetesek. Lelkésztársai részére felejthetetlenek a Lő­rincen rendezett lelkésztalál­kozók. Három évi pihenés után, éle­tének 85-ik évében hazahívta az Űr. „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igé­jét hirdették nektek; figyelje­tek életük végére és kövessé­tek hitüket” (Zsid 13, 7) Krähling Daniéi A fiatal Petőfi és egyházunk (3) 1833 nyarán a sárszentlőrinci diák szünidei szabadságit Szabadszálláson tölti és többé már nem is tér vissza a Sió-parti iskolába: egy nagy városba, Pestre kerül diáknak. Mi­előtt útnak indulnánk vele a pesti evangéli­kusok Szénpiaci iskolájába, álljunk meg egy pillanatra. A fiatal Petőfi 4 éve jár iskolába és a négy osztályt öt iskolában öt különböző városban végezte. 10 éves korára annyi he­lyen megfordult, annyiféle egymástól elütő vidéknek és társadalmi rétegnek lett a belső ismerője, amennyinek ebben a korban az aggastyánok sem. Az apa kettős okból küldi fiát a Szénpiaci iskolába. Egyrészt azért, mert a sárszentlőrin­ci iskola célját tekintve elsősorban tanítókép­ző volt s így az akkor még jómódú és feltö­rekvő apa nem falusi rektort akart nevelni fiából, hanem többre szánta, főiskolára, fő- tanodába: mérnöknek, fiskálisnak vagy éppen reverendás lutheránus papnak. Másrészt pedig a kor szokása szerint német szóra akarja fog­ni fiát. Tehát német lakosú városba, német környezetbe küldte, a viszonylag közeli Pest­re, amelynek polgársága akkor túlnyomórészt német volt. S ez volt az evangélikus gimnázi­um tanítási nyelve is. 1833 őszi szemeszterére a fiatal Petőfi Pest­re érkezik. Vessünk néhány pillantást az ak­kori városra. Pest a török hódoltság előtt szín­magyar város volt. A hódoltsági időben a bu­davári harcok következtében kipusztult a magyar lakosság. Helyét a török kitakarodása után német lakosok foglalták el. Pest 1721-ben még nem nagyobb, mint -gy alföldi mezővá­ros, mindössze 2000 lakosa van. Még az 1800- as évek elején is alig több mint 20 000 lakost tart nyilván a városi regiszter. De a század első felében az ipar és a kereskedelem meg- bolydulása folytán öles léptekkel halad a fej­lődés, s mire a fiatal Petőfi felérkezik, már 64 000 lakosa van, minden más várost messze felülmúló forgalommal, lüktető élettel, tüle­kedéssel és áradással, amelyet mindenki meg­bámul és a nyugati utazó is megcsodál. A vá­ros polgárainak leleményessége és szorgalma alapján készül a feladatra: Pozsony szerepé­nek az átvételére. Ennek a nyüzsgő városnak kereskedelmi központjában a Szénpiacon — a mai Deák téren — állott a lutheránusok eme­letes iskolája, amelyben Fábry Pál volt az igazgató. Mielőtt Fábry direktor uram Stühlmüller professzorral együtt megexaminálná a sár­szentlőrinci eminens diákot, nézzünk szét az evangélikus egyház portáján. Bizony, ki hin­né ma, hogy az ország templomának hatalmas gyülekezete az 1800-as évekig templom nél­küli szórvány volt. II. József türelmi rende­leté után kezdhettek csak szabad vallási éle­tet élni. Templomuk nem volt, így az akkori pesti meg pestkörnyéki evangélikusoknak az ősi Cinkota volt a lelki központja. Vasárna­ponként Pestről és Pest környékéről porzó, csattogó szekerek hosszú sorai érkeztek a cin- kotai templom elé. Lassan azután saját lábára állt, szerveződ­ni és fejlődni kezdett a pesti gyülekezet. Elő­ször magánházban tartották istentiszteletüket, majd 1811 pünkösdjén felavatták a toronynél- küli templomot, amelynek alapkövét 1799- ben tették le. A hosszú templomépítés anya­gilag kimerítette a gyülekezetét és nem gon­dolhattak azonnal iskola építésre, s így elő­ször csak a kántor saját szobájában tanította hittanra, meg betűvetésre a gyermekeket. De lélegzetvételnyi szünet elég volt arra, hogy áldozatkészségbőt újra példát mutatva, 1815- re álljon már az emeletes iskola. Az iskolaépítés ösztönzője és az iskola meg­alapítója a nagy iskola-reformer, Schédius Lajos volt. Ez az iskola volt Petőfi első pesti iskolája. Mivel új iskolába kerül és mivel ebben az időben a bizonyítvány egymagában nem so­kat számított, vizsgát kellett tennie, s a vizs­ga eredménye alapján sorolták be az új isko­la kurzusába (osztályába). A vizsgáztató pro­fesszor Stuhlmüller volt, aki alig tudott ma­gyarul, és a kunsági Petőfinek előtte kellett német nyelven megállni a nem könnyű exa- ment. Már Sárszentlőrincről hozott azonban olyan alapvető német tudást — szóban és írásban —, amely reményt nyújtott német is­kola elvégzésére, de tanulmányai alapján megillető magasabb osztályba nem sorolták. Meg kellett ismételnie a sárszentlőrinci isko­lában végzett osztályt, most már német nyel­ven. Az bizonyos, hogy a pesti evangélikus gimnázium elsőrendű tanerőkkel rendelkező és kora tudományos színvonalának az élén járó intézet volt, de az is tény, hogy Stuhl- müller személyében egy egészen más típusú professzor és más atmoszféra várja itt a fia­tal Petőfit. A sárszentlőrinci iskolában pat- riarchálisabb volt a légkör. Lehr közvetlen ember, együtt él, együtt játszik diákjaival, Stuhlmüller viszont szigorú, tudós típus, aki alkalomadtán a suhintót is alkalmazza, aki­nek elsősorban az elvont tudományokhoz volt érzéke, mint a gyakorlati pedagógiához. A pesti iskola a nagyvárosi légkör indivi­dualizmusát lehelte. Sárszentlőrincen Petőfi az iskola kórusában énekelt, tanáraival longa- métát játszik, a tanulók nagy összetartó kö­zösségébe tartozik, míg az emeletes pesti is­kolában az elvont tudományokat hallgatja idegen nyelven. A játék tilos, a torna magán­ügy. a felelés, a tanult anyag közlése és meg­beszélése német nyelven történik. Nem volt könnyű tanulótársaival versenyezni az egykor mindenben kitűnő diáknak. Hiszen társai, osztályának nagy többsége német anyanyelvű, vagy német nyelven kitűnően beszélő polgár­családok fiaiból került ki. Itt már nem válik ki sem ügyességével, sem szorgalmával, sem előmenetelével. Az első félévben a 114 tanuló között a 108. helyre szorul hátra. Az apa megharagudva, kiveszi fiát a Szén­piaci iskolából és a következő évpen katolikus iskolába, a pesti Piaristákhoz íratja. Egyéb­ként leszögezhetjük, ha rossz is volt a bizo­nyítvány, a tulajdonképpeni célt az ifjú Pe­tőfi elérte. A pesti evangélikus gimnázium­ban való időzése nem volt hiábavaló: megta­nult németül. Mert aki szögmértanból elégsé­gesre vizsgázik német nyelven, annak a nyelvtudása, bizonyára magasszintű. A pesti magyar Piarista gimnázium vala­mennyi evangélikus diákját (kb. 12-t), s köz­tük Petőfit is, külső vallástanárként Kollár János, a pesti evangélikus szlovákok papja tanította hittanra és készítette elő a konfir­mációra, mivel akkor még magyar nyelvű evangélikus egyházközség Pesten nem volt. A magyarul is tökéletesen beszélő Kollár János a cseh és szlovák egység hirdetője, lelkes pán­szláv költő, a szlovákok Vörösmartyja volt. A magyar Petőfi irodalom, erősen eltúlozz Kol­lár Petőfire gyakorolt hatását és sokszor té­vesen értelmezi kapcsolatukat. Így felemlege­tik, hogy Kollár mintegy kényszerítette Pető­fit, hogy szlovák nyelven tanulja a hittant és hogy ezért már Petőfi ifjú korában olthatat- lan gyűlöletet táplált Kollárral szemben. Die­nes könyvének érdeme, hogy itt is homályt oszlat és tisztázza a kérdést. Kollár nem kény- szeríthette a szlovák hittan tanulására Pető­fit „Kollárnak ilyen hatalma távolról sem volt a Piarista magyar gimnázium tanárai és a nem szlovák evangélikus tanulók szülei so­hasem adták volna ehhez hozzájárulásukat. Képtelenség feltételezni is. hogy magyar szü­lök egyszerűen tudomásul vették volna azt, hogy gyermekeiket egy teljesen idegen nyel­ven, csehül készítsék elő a hittanra és a konfir­mációra.” Hiszen akkor már számos magyar nyelvű káté volt forgalomban. Kollár minden bizonnyal magyarul tanítot­ta hittanra és készítette elő a konfirmációra Petőfit, és Petőfinek ,,Kollárról sem jó, sem rossz emléke nem maradt”. Matuz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom