Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-12 / 2. szám

Régi falak között

„Kicsi, fehér templompadokba — az ősök is mellétek ülnek” — szól a költő verse, K valami ilyen történik évről évre a győri gyülekezetben is, ahol advent első vasárnapján mindig az öreg templomra emlékeznek a hívek. Amúgy is szépen megtelik a templom, de az emlékezésben bizonnyal „az ősök is mellétek ülnek”.

Szépen emlékezik ez a gyülekezet. Nem vár emlékbeszédeket, sem ősök magasztalását, sem történelmi idők emlegetését. De szívében él a történelem, a Haubner Máték, Kar- sayak képe, amikor ezt az emlékező istentiszteletet az egykori liturgiával tartja, zamatos nyelvű bűnvalló imájával, feloldozásával együtt.

Régen álltam ezen a szószéken. Azt hittem, be kell mutatkoznom a gyülekezetnek. „A háború előtt, fiatal vendéglelkészként álltam utoljára ezen a szószéken” — kezdtem a prédikációt. „Emlékszünk rá” — mondta ez is, az is isten- tisztelet után.

Szépen emlékeznek, mert a délutáni vallásos est offertó- riumát természetszerűen az öregek otthona javára áldozták. Kissé jelképes jelentéssel is. hiszen az emlékezés hálaáldozat azok iránt, akik előttünk jártak —, s ma megöregedtek, elfáradtak. A vallásos esten adventi, karácsonyi énekeinkről szóltam. Veöreös Ildikó verseket mondott, s az énekkar emlékeztetett, de előre is mutatott adventi kézmozdulattal: „vándor áll ajtód előtt, hívd be őt, ó, hívd!”

Testvéri, kedves közösség a két pap-család: Bojtos Sándoréit és Plachy Lajoséit. Hoszszan beszélgettünk. Körülnéztünk s előre, nem vissza. Amikor késő este elbúcsúztunk, én mégis visszanéztem. De ők nem tudták. Hadd mondom el, mit láttam.

A vendégszobában, ahol aludtam, csak egy fal választott el attól a szobától, ahová engem harminc évvel ezelőtt bezártak. Messzi szórványból jöttem, s akkor prédikáltam fiatal vendéglelkészként az öreg-templomban. Itt a szomszéd szobában, az akkori lelkész megkért, hogy írjak egy cikket a szórványokról az egyházi lapba.

— Nem tudok én írni — szabadkoztam.

Szelíd, elnéző mosoly volt a válasz, s egy lakonikus mondat:

— Ha kész vagy vele, kopogj az ajtón.

S már hallottam is kívülről a kulcs fordulását a zárban.

így lettem én egyházi újságíró.

Vezércikk lett abból, amit ott akkor írtam. Ez volt a címe: „Imádságot kérünk!” A szórványlelkész verejtékezett a sorokkal a nagy győri gyülekezetben, a konvent-épület ütött-kopott falai között. Imádságot kértem a szórványokért. Isten sokszor meghallgatta azokat az imádságokat. És sokszor újramondatta.

Harminc éve ennek. A győri lelkészek ma buzgón járják a szórványutakat. S az egykor ütött-kopott konvent-épület ősi falai megújult köntösben őrzik a csendes imádságokat.

D. Koren Emil

A rendház és a világ

A rendház címmel nemrég adta ki a Magyar Helikon Szalay Sándor fordításában és Szász Endre rajzaival Jósé Maria Ferreira de Castro portugál írónak 1354-ben íródott regényét.

. .felötlött bennük as a gondolat, hogy a rendház ATours és Bordeaux közt van.. Előveszem a térképet: ez a rendház valamerre Franciaország nyugati részén lehet, nem messze a tengertől. Pontosabban nehéz meghatározni, hol: a két város közötti távolság mintegy háromszáz kilométer. .

Folytatom az olvasást.

„... felötlött bennük az a gondolat, hogy a rendház Tours és Bordeaux közt van, s úgy beléjük rögződött, mint az, amit a rádió mondott. Ahogy a hírekből kivették, a németek csak kilencven kilométerre voltak tőlük’’.

Idő: 1940. A második világháború, Franciaország eltiprá- sa. A rendház eddig háborítatlanul élt, bár nyolcvan szobájának nagy része üres volt, s a helység másik végén, apáca- kolostornak szánt hasonló épület meg sosem népesült be, a tizenhárom szerzetes imádkozott, áhítatot tartott, gondolataiba mélyedt.

Egy napon azonban Mounier misszionárius észrevette, hogy a rendház ezermestere fehér feliratot készül festeni a háztetőre. A rendház tetejére. „Rendház” — ezt akarja fölfesteni, mart a hét betű — a nemzetközi jog értelmében — védelmet biztosít a bombák ellen.

Csakhogy — döbben rá a

misszionárius — o rendházat védő fölirat egyenesen odairányítja majd a bombahozó repülőgépeket az egykori apáca- kolostor teljesen azonos formájú épületéhez, amely most gyár, négyszáz munkással, s körülötte a munkások kis családi viskóival. Odaáll tehát a misszionárius a rendfőnök elé, hogy rábírja: ne fessék föl a fehér betűket a rendházra.

A rendfőnök a népből jött. Micsoda kifejezés! Jött — ez azt jelenti, hogy most már nem tartozik oda. Most már a rendházhoz tartozik.

Persze, már elfelejtette, honnan jött. A rendházban élt, s délutánonként a helység urához járt kártyázni, egy közvetlen ösvényen. Csak most került a gyár felé, csak mcst sétált át a kis lakótelepen. S hogy maga is „az alsó rétegekből” jött, ez csak akkor jutott eszébe, amikor Roussin lovag, a helység ura a bombáktól félve a rendházba akart költözni, nehogy magára maradjon hűséges öreg szolgájával, aki „az alja népből” való.

„Jézus is a legnagyobb szegénységben született" — vetette oda akkor válaszul s ezzel maga is egy döntő lépést tett, hogy a rendház és a nép, a rendház és a világ ne kettő legyen, hanem egy.

A misszionáriusnak harcolnia kellett azért, hogy a megkülönböztető feliratot ne fessék föl. A harc első időszakában a rendfőnök jóindulatú semlegességet tanúsított, noha a zárda csöndjét fölverte a vita. Ebben az időszakban kitért a döntés elől: az egyházi felsőbbségtől kért utasítást.

A vita második szakaszában föladta semlegességét és döntött. A válaszlevelet eltitkolta, a festéssel tovább várt. Egyirányú döntés volt ez, passzív cselekedet. A harmadik szakaszra már nem került sor: a helységbe bevonultak a németek, a rendházba beköltöztek és azonnal kiadták az utasítást, hogy a feliratot föl kell festeni.

Amíg tartott a vita, különös indulatok fakadtak föl. Az egyik misszionárius lángoló szavakkal szavalta hazafias szólamait, a másik azt mondta, tenni kell valamit Franciaországért, a rendfőnök csak hallgatott és először akkor szólalt meg, amikor visszavágott a lovagnak. Be akkor már otthagyta a rendházat az a misszionárius, aki a történet elején észrevette az ezermester kezében a festékesvödröL

„Ha egyre jobban elmélyül az érdeklődésünk a földön élő emberek sorsa iránt, és ha nőttön nő az aggodalmunk az őket sújtó igazságtalanságok miatt, ez azt jelenti, hogy megrendült bennünk az a hit, hogy a túlvilági boldogságnak a földi szenvedés az ára” — mondta a misszionárius a búcsúzáskor. — „En pedig már régóta másképpen látom az embereket, nem úgy, mint azelőtt ...”

Azt hiszem, hogy ennek a rendháznak a földrajzi fekvését meghatározni nemcsak nehéz, de fölösleges is.

Nemcsak a rendházról van szó.

Arról van szó, hogy másnak tartjuk-e, többre tartjuk-e magunkat, mint az embereket.

A rendházban karácsonykor arról a Jézusról énekelnek, aki a legnagyobb szegénységben született, emberré lett, szenvedett, hogy mások életét megvédje.

Zay László

A lelkészképzésről

— D. Káldy Zoltán püspöki jelentéséből —

Erről a területről is külön jelentés hangzik el. Mégis, már itt Isten iránti hálára in- dítóan hívom fel a figyelmet arra, hogy Teológiai Akadémiánkon 1968 szeptemberében 6 professzor kezdte meg, illetve folytatta munkáját. Az előző évben még csak 5 profesz- szor és egy docens tanított, ebben az évben már 6 professzor. Szükségessé vált ugyanis az „Egyház és társadalom” problémakörrel foglalkozó tanszék felállítása. Bizonyos oldalról nézve még azt is lehetne mondani, hogy egy olyan úgynevezett „kisebbségi egyház”-nak, mint a mi magyarországi evangélikus egyházunk, talán luxus is hat tanszék fenntartása a Teológiai Akadémián. Mégsem tekintjük luxusnak, sőt inkább azt akarjuk kifejezésre juttatni, hogy egyházunkban igen nagyra értékeljük a teológiai munkát és azt nem leépíteni, hanem inkább teljessé tenni szeretnénk. Azt kívánjuk, hogy a professzoraink a legmagasabb szinten műveljék és tanítsák a teológiát, semmiben ne maradjanak el a külföldi evangélikus teológiai professzoroktól, sőt bizonyos területeken tudjanak eléjük lépni. Ezzel együtt azt

is jóleső érzéssel kell megállapítanunk, hogy professzoraink valóban törekszenek gyökerekig ható és előremutató teológiai munka végzésére. Azok az ösztöndíjasaink, akik az elmúlt 3 évben Helsinkiben, Nyugat-Berlinben, Kelet-Ber- linben, Halléban, Genfben, Zürichben és Bosseyben tanultak, egyhangúan arról beszélnek, hogy nem kellett szégyenkezniük azzal a teológiai felkészültséggel, amit hazulról magukkal vittek külföldre és az itthon kapott teológiai ismeretek sok tekintetben előbbre mutatók voltak, mint amivel odakint találkoztak.

Külön is szeretném kiemelni, hogy Teológiai Akadémiánkon nem absztrakt, önmagáért való teologizálás folyik, hanem olyan teológiai munka, amely mindenestől egyházunknak a szocializmusban való szolgálatát segíti, erősíti és gazdagítja. Professzorainknak nincs idejük arra, hogy belemerüljenek az egzisztencialista jellegű teológiába, sem arra, hogy könyveket írjanak arról, hogy az „Isten meghalt”, sem arra, hogy egy egész életet az evangélium mítosztalanítására fordítsanak. Ellenben arra törekszenek, hogy alapos biblia-teoAZ ÖREGSÉG

Fejed fölött hát elmúltak az évek S az ifjúság olyannak tekint téged Mint akit itt felejtett az idő.

Sebaj! Most élted legszebb kora jő!

Az idő, ama nagy arany-mosó A napok homokjából mosta ki A lelked aranyát s most ragyogó,

De szelíd fénnyel övezi Még hátralevő éveid sorát.

Az arany-érc nehéz s te azért érzed hát Az öregség súlyát.

Ha bántanak érte, hallgass vígan, boldogan.

Az Ümak ért gyümölcsre is szüksége van.

A tavasz, nyár — ősz nélkül mit sem ér,

De legdrágább a tél: ruhája hófehér.

Virág, kalász, gyümölcs — kezdet csupán;

A szemlélődő pihenést az életfán A tél halk hóesése hozza meg.

Hidege nem gyötör, ha a szíved meleg.

S ha öreg csontjaid oly sokszor fájnak,

Ez is csak ígérete egy újabb csodának; Gyermekkorodban is fájt a növekedés,

Most benső, drágább lényed növekszik és A lelked nemsokára szárnyát bontogatja S hogy merre szállj, az utat megmutatja.

Hiába gúnyolnak, mert munkaerőd nincsen,

Ne bánd, csak szemlélődj a drága kincsen.

Amit az Űr adott a közeledő véghez,

S ne irigyeld, ki hasznos munkát végez,

És napjaidhoz büszke ,nagy célt ne keress:

Amíg szeretni, imádkozni tudsz,

Nem vagy fölösleges.

Kertészfy Jánosné

lógiai munka alapján konfron- tálják az evangélium tartalmát azokkal a problémákkal, amelyekkel egyházunk és annak tagjai a világban, az adott történelmi körülmények között találkoznak és így segítsék egyházunkat az Istentől kapott úton és így segítsék megoldani a gyülekezeti tagoknak önmagukkal, az emberekkel és a világgal való problémáikat.

Szeretném világosan megmondani, hogy egyházunk szolgálatát semmiképpen nem segíti ma sem egy konzervatív ortodox szálakból szőtt teológia, sem egy pietista, csak a belső lelki kérdésekre koncentráló teológia, sem egy ultra-modern valamiféle egzisztencialista teológia, mert ezek mind félrevezetik egyházunkat és gyülekezeti tagjainkat a helyes útról. A konzervativizmus legalább olyan veszélyes egyházunk számára, mint az immanens kategóriákba szorított, egzisztencialista teológia. A konzervatív teológia visszahúz a múltba, régi tételek ismételgetéséből él, akadályoz abban, hogy az evangéliumot itt és most halljuk meg azokra a kérdésekre vonatkozólag, amelyeket ma tesz fel a világ és általában az élet az egyháznak — az egzisztencialista teológia pedig kiüresíti a hit tartalmát, a hit gyökereit kezdi ki és a keresztyén reménységet tépdesi. Olyan teológiát kell tehát munkálnunk a mi Teológiai Akadémiánkon, amely bátran nyúl a tudományos történeti-teológiai kutatás eredményeihez, azokat nem hallgatja el, hanem azokra is építve és felhasználva hoz létre egy olyan teológiát, amely hitre, de az érett fér- fiúság. hitére vezeti el gyülekezeti tagjainkat a nagykorúvá lett világban.

Ugyancsak a teológiai munka nagyrabecsülését jelenti az is, hogy megszerveztük a teológiai szakcsoportokat egyházunkban. Egy-egy professzor vezetése alatt azok a gyakorló lelkészek, akik tovább akarják képezni magukat a teológia valamelyik területén, végeznek ezekben a csoportokban teológiai munkát. Ezek a szakcsoportok jól beváltak és segítik a munkában résztvevőket, hogy mindig a legaktuálisabb teológiai problémát vitassák meg közösen és ezzel is segítsék egész egyházunkat, benne lelkészeinket a teológiai esz- mélkedésben.

A Lelkészi Munkaközösségekről jelentést fogunk hallani. Meggyőződésem szerint nincs még egy egyház a világ evangélikus, de más felekezetű egyházai között, amelynek szinte valamennyi papja havonta egyszer, vagy legalább kéthavonta egyszer közös teológiai munkára jöjjön össze és évi terv szerint dolgozzon fel különböző teológiai témákat, A mi egyházunkban ez történik. Különösen is ez történik az utolsó 10 esztendőben. A 16 egyházmegyében folyó Lelkészi Munkaközösségek ülései az elmúlt 3 esztendőben átlagban. 25—30 témát dolgoztak fel. Külön is szeretném kiemelni a Vasi és a Tolna-Baranyai Lelkészi Munkaközösségeket, melyek a legtöbbször üléseztek és a legtöbb témát dolgozták fel. Mellettük a Kelet-Békési és a Nógrádi Egyházmegyéket is a második helyen meg kell említenünk.

Az Országos Teológiai Konferenciákról, segédlelkész-kon- ferenciákról, a diakóniai munkások teológiai konferenciáiról más helyen lesz még szó.

Derűs sorok

Illedelmes gyermek

Az egyik szórványban a hívek között ott ül az istentiszteleten az édesanya, a nagymama és a hároméves Anikó. A kislány csendben nézeget, tetszik neki az ének, tágra nyílt szemmel figyel a prédikációra. Már-már meglöki édesanyját, hogy szólni szeretne, kérdezni, de hogy mindenki hallgat, ő is

megcsöndesül. Láthatóan először van istentiszteleten.

A záróének után köszönge- tünk egymásnak. Anikót is biztatják: köszönj szépen a tisztelendő bácsinak! Mire ő bájos mosollyal felnéz:

— Szia! — s még integet is pici kacsóival

Gcrhát Sándor

Estefelé, az első pihenés után, József ismét útnak akart indulni szeretteivel. Szamárra ült és előre indult, hogy túl a dombon kikutassa az utat. „Nem lehet már messze Egyiptom” — gondolta magában.

Eközben Mária egy cserje alatt ült, ölében tartotta gyermekét és éppen akkor járt arra egy bizonyos Horrificus, aki az egész puszta legfélelmetesebb rablója volt, ahogyan ezt mindenki tudta róla. Közeledésére a fűszálak a földre simultak, a pálmafák remegtek és szó nélkül kalapjába dobálták datolyáikat, de még a legerősebb oroszlán is meglapult, mihelyst meglátta messziről a rabló vörös színű nadrágját. Az övében hét tőr volt, mindegyik olyan éles, hogy a szelet is vágni tudta, balján egy szablya fityegett, amelyet „görbe halál’’-nak nevezett, a vállán pedig egy bunkó, annak hegyén pedig skorpiófarkak.

„Ha!” — ordította a rabló és kirántotta hüvelyéből a szab- lyát.

„Jó estét” — mondta Mária. „Ne légy olyan hangos, mert a gyermek alszik.” Amikor a félelmetes rabló meghallotta ezt a köszöntést, még a lélegzete is elállt. Ugrásra készült s közben a görbe halállal lecsapott egy bogáncsot.

„En vagyok Horrificus, a rabló” — suttogta — „ezer embert öltem meg eddig...” „Isten bocsássa meg neked” — mondta Mária.

„Ne szólj közbe” — suttogta tovább a rabló — „és az olyan kis gyerekeket, mint a tiéd, a dárdám hegyén megsütöm.” „Ez már szörnyű” — mondKarl Heinrich Waggerl:

A rabló Honificus tánca

ta Mária —, „de még szőr- feküdt az emberek félelmük- nyűbb ahogyan hazudozol.” ben szétfutottak, — „ajjaj” — Valami kuncogás hallatszott mondták — „nem olyan mint a bokrok mögül és a rabló egy igazi rabló?” Később már ijedtében a magasba ugrott, mindenki menekült és mindent

mert még senki sem mert a közelében nevetgélni. De csak kis angyalok huncutkodtak, akik első ijedtségükben megléptek, de aztán a fák ágaira telepedtek.

„Talán nem is féltek tőlem?” — kérdezte a rabló halkan.

„Oh, Horrificus testvér” — mondta Mária — „micsoda vidám fickó vagy te!” — Ez azután szelíden hullt a rabló szívére, mert az igazat megvallva, puha volt a szíve, mint a viasz. Mikor még pólyában

eldobott magától. Emellett Horrificus nagyon is jól megélt, pedig látni se szerette a vért és egy tyúkot se tudott volna nyárson megsütni. Éppen ezért jólesett ennek a félelmetesnek, hogy végre talált valakit, aki nem félt tőle.

„Szerelnék a fiacskádnak valamit ajándékozni” — mondta a rabló — „de sajnos a zsebemben nincs más csak lopott holmi. De ha neked is tetszik, akkor láncolok előtte.”

És a rabló Horrificus táncot

járt a Gyermek előtt, de olyat amilyet teremtett lélek még nem látott. A görbe halált feje felett tartotta, mint a hold sarlóját, két lábát egy antilop bájosságával mozgatta, keverte, de olyan gyorsan, hogy meg sem lehetett volna számolni. Mind a hét tört a levegőbe röpítette s a kettévágott szelet átugrotta, majd mint egy tüzes nyelv örvénylett le a homokba. Olyan erővel és művészettel táncolt a rabló, olyan pompás látvány volt csillogó fülbevalóival, a kötött övével, a tollas kalapjával, hogy még Mária fiatalasszony is csillogó szemmel nevette. Még a puszta állatai is elősompol lógtak, a királyi kígyó és «H ugróegérke, de még a sakál is, mind mind körbeálltak és a taktust verték a homokban.

Végül is a rabló fáradtan összerogyott Mária lába előtt, és már el is aludt. Józsefék már régen messze jártak, amikor végre felébredt és elgondolkodva tovább ballagott. Csakhamar rájött, hogy már senki sem fél tőle. „Puha szíve van” — mesélgette mindenfelé az egér. „A Gyermek előtt táncolt” — sziszegte a kígyó.

Horrificus a pusztában élt tovább, de a nevét elhagyta, sőt öregkorára már szent lett belőle, akit az egyházban ma is ismernek ugyan, de hallgassuk el, milyen névvel tartják nyilván a kalendáriumban.

De ha van valaki közöttetek, akinek van mit rejtegetnie, de a szíve mégis gyengéd maradt, vigasztalódjék. Isten éppen úgy megbocsát neki a Gyermek kedvéért, mint a nagy rablónak, Horrificusnak.

Fordította: Várady Lajos