Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-19 / 3. szám

Isten akarata 1. Tim. 2, 4—7 Az Istent kereső ember számára mindenkor izgalmas kérdés, hogy mit kíván tőle Isten, mi a szándéka vele? Nem elégszik meg csupán annak a felismerésével, hogy Isten a teremtője az egész világmindenségnek, annak a csodálatos világnak, amely­ben él. De az sem elégíti ki, hogy érzi és tapasztalja Isten gon­doskodó jelenlétét az élet minden területén. Az is fontos számá­ra, hogy egyénileg, vele mi a terve Istennek? Pál apostol erre a kérdésre azt feleli, hogy Isten üdvözíteni akarja az embert. Az üdvösség fogalma talán elvontnak tűnik. Mit értsünk rajta? Az üdvösség az Istennel való legbensöbb, legszorosabb kapcsolatot jelenti. Azt az állapotot, amelyben az ember akaratát teljesen Isten akarata alá rendeli. Szíve mélyén kimondhatatlanul boldognak érzi magát, mert immár nem vá­lasztja el semmi Urától. Amikor átéli az ember ennek a közös­ségnek a boldogságát, az Örökkévaló Istennel való egységét, akkor még a halál félelme is feloldódik benne, mert az élete az Örök Istenhez kapcsolódott. Az üdvösségre vágyódó embernek azonban szembe kell néz­nie Isten igazságával is. El kell jutnia az „igazság megismerésé­re”. Bármilyen boldogító az a tudat, hogy Isten üdvözíteni akar bennünket, felelni kell arra is: nincs-e ennek az akaratnak aka­dálya? Ha igazán, az „igzság ismeretében” felelünk erre a kér­désre, akkor nem tagadhatjuk le, hogy bűneink milyen nagy gátat képeznek Istennel való boldog együttélésünk útján. Ami­kor az igazság súlya alatt meghajolva bánni tudjuk bűneinket, akkor döbbentünk rá, hogy ezt a terhet a magunk erejéből nem tudjuk elhárítani. A múltat nem tudjuk jóvátenni, a kísérté­sekkel szemben gyengék és esendők vagyunk. Ezért kellett Jézusnak megjelenni ebben a világban. Az Ö megjelenése nemcsak Isten szeretetének kézzelfogható bizony­sága, hanem Isten kegyelmének a feltárása is. Krisztus Jézus megszületése és emberré létele nem csak azt jelenti, hogy Isten szereti az embert, hanem azt is bizonyítja, hogy a Krisztus ál­dozatát bűneink engesztelő áldozataként fogadta Isten. Így lett Krisztus közbenjárónkká, áldott közvetítővé Isten és az ember között. Ö biztat bennünket, hogy Isten atyai szívvel szeret ben­nünket. Biztat, hogy ne féljünk közeledni Atyánk felé, mert ami akadályozna és visszatartana bennünket ezen az úton, azt 0 elhárította előlünk, ö a segítőnk, hogy a kísértő szüntelen tá­madása közben nemet tudjunk mondani. Aki Krisztussal együtt tudja járni az üdvösség útját az nem maradhat néma. Pál apostol is boldogan tesz bizonyságot erről az örömhírről és boldogan vállalja ennek a küldetésnek min­den terhét és fáradságát. Vállal minden terhet és fáradságot, mert olyan örUm és boldogság tölti be szívét és életét, ami min­den testi és földi nyomorúság hordozását könnyűvé teszi szá­mára. Éppen, mert boldognak érzi magát ebben a küldetésben, azért nem tud hallgatni. Az igazán örvendező élet mindig köz­lékeny, mert a szomorúságot lehet takargatni, de az öröm nap­fényre és megsokszorozódásra vágyik. Adja Isten, hogy az Ö üdvözítő akaratát ismerjük meg mi is. a Krisztus Jézus által s készek legyünk bizonyságot tenni erről az örvendetes hírről. Kühn Ernő CSALÁDI HÍREK — HALÁLOZÁS. id. Ga­ramszegi István, a putnoki gyülekezetnek hosszú időn ke­resztül hűséges gondnoka, 83 éves korában elhunyt. Temeté­sén Pásztor Pál esperes, Völ- gyes Pál putnoki lelkész és Marcsek János ny. lelkész szolgált. — Dr. Margócsy József orvos 65 éves korában január 4-én elhunyt. Temetése január 11- én volt a Farkasréti temető­ben. „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Isten­ben marad, és az Isten is őben­ne”. — Bódy Pál ny. esperes, aki nyugalombavonulósáig 40 esz­tendőn keresztül szolgált a tá- piószelei gyülekezetben, hosszú betegség után, életének 84-ik évében január 3-án elhunyt. Temetése január 6-án volt a gyülekezet nagy részvéte mel­lett a tápiószelei templomból. Ravatalánál Detre László es­peres hirdette az örök élet igé­jét. „Jól vagyon, jó és hű szol­gám ...” — HÁZASSÁGKÖTÉS. Dr. Gubcsó Endre és Krausz Zsu­zsa január 11-én tartották es­küvőjüket a Deák-téri temp­lomban. ' Toivo Laitinen nyugalomba vonult Kerek negyven esztendővel ezelőtt nyurga, fiatal finn lel­kész jelentkezett a soproni Teológián. Toivo Laitinen volt, az első finn lelkész, aki ha­zánkba jött tanulmányait foly­tatni s felvenni a kapcsolatot a magyar egyházzal. Törte a magyar nyelvet, egy évig ké­szült otthon az útra, mégis sokszor kellett kisegítő nyelv­ként használni — a hébert. Derűsen emlékezik erre egy levelében, s jellemzi akkori döntését: „elindultam, s nem bántam meg.” A fiatal generá­ció letéteményese volt az ak­kor megindult kapcsolatokban, néhány lelkes idősebb mellett. Éppen negyven esztendeje, hogy 1929 tavaszán Sopronból a többi között két jelentős cik­ket küldött haza a Kotimaa- nak — „Levél Magyarország­ról” és „A teológiai hallgatók életéről és törekvéseiről Ma­gyarországon” címen — s egyet hazatérte után őszei írt „A magyarországi és finnországi egyházak együttműködéséről”. Hangulatot teremtő, benyo­mást keltő cikkek voltak. Utá­na még tizenegyen jöttek egy- egy évre tanulni, a háború után pedig hárman, s cikkek is bőven jelentek meg mind­két részről, de a stipendiánsok nesztora Toivo Laitinen ma­radt, s Finnországban az ér­deklődést az ő cikkei indítot­ták meg. Paavo Viljanen, a követke­ző stipendiáns, évtizedek múl­va bő, szép és hűséges köny­vet írt a két háború közötti kapcsolatainkról. („Magyarok és finnek keresik egymást.” 1965.) Benne bőven támaszko­dik Laitinen benyomásaira és értékelésére. Toivo Laitinen negyvenéves lelkészi szolgálata három je­lentős szakaszra oszlik. Éve­ket töltött különböző észak­finnországi gyülekezetekben. Legtöbbet Puolankában szol­gált. Működésének második köre a finn gyülekezeti munka központi irányító szervezeté­nek főtitkári tevékenysége, majd a harmadik szakasz: tá­bori püspök. Közben két évig volt a Kotimaa főszerkesztő­je. 1953-ban teológiából dokto­rált. Több könyve és sok ta­nulmánya jelent meg az évek során. Finn—magyar egyházi kap­csolataink kerete, tartalma, módozatai, hatóköre bőven változtak, főleg az utóbbi évek során. Kiszélesedett, tervsze­rűvé vált, hivatalos kapcsolat­tá lett, értelme tágult. De a mélyben ott van a Laitinen- fűtötte meleg. Ezért a régi me­legért köszöntjük kapcsola­taink finn nesztorát, amikor püspöki székből .áll fel, hogy jól megérdemelt pihenésre in­duljon. Magyar barátai szere­tettel veszik körül jókívánsá­gaikkal. D. Koren Emil Csillogószemű kisgyermek voltam... Csillogó szemű kisgyermek voltam Gondtalan szívvel folyton daloltam Ártatlanul, bízón szerettem Az emberekre ránevettem. Kérő szememmel mesére vártam, Ha anyai kéz ölelte vállam S a mese szárnyain messze-messze Elrepültem a tündérkertbe... Láttam magam aranyruhában Futkosni vígan napsugárban Gyémánt virágok szikráztak rajtam S a könnyezőknek mind odaadtam. Csillogó szemű kisgyermek voltam Az álmaimat, ó, hová szórtam? Elfogytak lassan, megfakultak! Az őszi szélben szertehulltak... Én itt maradtam, és egyre várok, Hogy visszatérnek hozzám az álmoi>.. Károlyfalvi Olga Kanada EGYESÜLT EVANGÉLIKUS-LUTHERÁNUS EGYHÁZ ALAKULT A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN December 6-án tették közzé Kelet-Berlinben, hogy a Tü- ringiai, Mecklenburgi és Szász Evangélikus Tartományi Egy­házak megalakították a „Né­met Demokratikus Köztársaság Egyesült Evangélikus-Lutherá­nus Egyházát”. Az új egyházi szövetségnek közös püspöki konferenciája, egyetemes zsinata és egyházi vezetősége lesz. Jégvirágos ablakok Beállt a tél. Hízik a jég — mondja a Ba'.aton-parti nép. — Ma reggelre komisz időre ébredtünk. Csikorgó hideg, tomboló hófúvás van. Hógo- molyagok szánkásnak a Bala­ton jegén. Viharos erővel szá­guldanak át a somogyi partra, hogy ott a parti nádasokban összetörve megrekedjenek. „Ollan hideg van — mondják a gyenesiek —, hogy a kutyát is lapáton kell kitartani, hogy ugasson.” Kellemetlen érzés fog el az irodámban. Vastag jégvirággal teli minden ablaka. Nem lá­tok ki rajta. Börtönné lett az irodám. Elzárta tőlem a hideg a világot, az embereket. Asztali lámpám fénye mellett készü­lök a reggeli áhítatra. Napok óta újra és újra a sötétség és világosság, a gyűlölet és a sze­retet áll elénk az útmutató igéiben. Szemünk láttára ké­szíti Isten a döbbenetes rajzot e két világról. Komor színekkel készül a gyűlölet világának képe. Min­den olyan rideg, fagyos, mint a téli kert. Feí-felhangzik a rianás zaja. Az egykor vidám fürdőzök zajától hangos Ba­laton vize vastag jéggé mere­vedett. A növekvő hidegben egyre hízik s megreped. Nem fér el a medrében. Kilométe­res vonalakon, sávokon kidob­ja a jeget s meglátszik a víz sötét csíkja. Ablakom felső tábláin már a meleg levegő, me’y irodámat lassan betöl­ti, leolvasztja a jeget. Jégvi­rágok egy része megcsordul az üvegen. Világosabb lesz s las­san ki is látok már az udvar­ra. A kapuvári kórházban ke­zeltette nem vészes kimenete­lűnek látszó betegségét Ba­logh Ernő, a nagygeresdi gyü­lekezet lelkésze. Állapota vá­ratlanul válságosra fordult és életének 72. évében, decem­ber hó 12-én elhunyt. Balogh Ernő Kissomlyó szülötte. Középiskolai tanul­mányait a pozsonyi evangéli­kus líceumban végezte. Po­zsonyban járt a teológiai aka­démián is. Közben tanítói te­vékenységet is folytatott. Se­gédlelkész volt Budapesten, Vadosfán, majd Szombathe­lyen. Ezután másfél éven át püspöki titkárként szolgált. Gyülekezetének 44 éven át volt haláláig aktív lelkésze. Szolgálati helyéhez ragaszko­dott akkor is, amikor képes­ségei kibontakoztatása szem­pontjából kedvezőbb munka- terület kínálkozott neki. A volt sopron-alsói egyház­megyének esperese volt. így teszik otthonukat, elér­tüket börtönné a haragban, gyűlölködésben élő emberek. Visszavonulnak a várfalak mögé. Lélek se be, se ki! Idő, erő, pénz, minden megy a fegyverekre. Megáll az élet. Innen nincs messze már a gyilkosság, sőt, naponta gya~ korolják, mert aki csak ha­ragszik, már vétkezik az 5. pa­rancsodat ellen. Fáj? Ha igen, akkor fűts be. Szereteted me­lege lassan kioldja a jégvirá­gokat. Kisütött a nap. Két ol­dalról melegszenek már az ab­lakszemek. Kezd el a békét, s akkor megindul feléd a másik. Ha jól és következetesen ha­ladsz, hidd el, találkozni fog­tok. Életutunk legszebb sza­kaszai közé tartoznak ezek a pillanatok, ezek a szakaszok, ahol a földet az öröm könnye áztatja, mert béke lett. A vásznon csodálatos pasz­tellszínekkel Isten elkezdi a másik képet, S már hallani hozzá a kísérő zenét, a béke, a szeretet hangszerén. Talán így: „De jók a jóért szót váltanak újra, merre haladjon hát az ember útja, hogy békét leljen, ki a földön é'.l Gyógyítani, de sohase feledni, a népek közt erős hidakat verni, hogy mit lerombolt ádáz szenvedély, újjá legyen, s élhessen, aki él!” (Várnai Zseni: A magasból nézve) Hernád Tibor Balogh Ernő jó igehirdető volt, hívei és lelkésztársai tisztelték és szerették. Az Egyházmegyei Presbitérium­ban jól ismertek voltak át­gondolt megnyilatkozásai. Két egyházmegye lelkészi karának igen sok képviselője és sok községre terjedő gyü­lekezete búcsúzott tőle advent 3. vasárnapján, ennek a nap­nak az óegyházi epistolájá- val: „Ügy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait Ami pedig egyébiránt a sáfá­rokban megkívántatok, az, hogy mindenik hívnek talál- tassék.” Családi életére árnyékot ve­tett feleségének, Kapi Mag­dolnának fiatalon történt el­veszítése. Két leánya közül az egyik a fóti Mandák Intézet gondnokának a felesége. Eb­ben az intézetben folyik Kiss János vezetése alatt az orszá­gos kántorképzés. Bánfi Béla + Balogh Ernő A fiatal Petőfi és egyházunk (4) „Elvettem őt onnét, mert a színházak kö­rül ólálkodott, s elhoztam ide, keresztapja, Martiny Károly úr ajánlatára, professzor úr keze alá. Tettem ezt annál szívesebben, hogy mind nekem, mind különösen nőmnek Aszód kedves emlékű város. Lakása leend Neuman- né asszonyságnál, kivel nőm itt tartózkodása óta kegyeletes viszonyban van. Pesten már konfirmáltatott Kollár János lelkész úr ál­tal ...” 1835 szeptemberének első napjaiban Pet- rovics István e szavakkal mutatta be Sándor fiát és indokolta iskolacseréjét a ~nádfedeles aszódi gimnázium derék professzorának, Ko­ren Istvánnak. A pesti piaristáknál szerzett szánalmas végbizonyítvány után egyikük sem mert volna e pillanatban arra gondolni, hogy 40 év múlva az aszódi iskola falán márvány- tábla őrzi majd a fiatal Petőfi emlékét, ame­lyet a hálás kortársak állítanak a következő szöveggel: Petőfi Sándor Itt járt iskolába 1835/36—1837/38 Itt lobbant fel a láng, itt nyerte olympi tüzét a Legszeretöbb költő: a haza Tyrtaeusa. Szelleme bölcsőjét itt hü anya őrzi: szegény bár: Kincse e lángemlék, átragyog ifjaira. A mondabeli Tyrtaeus volt az, aki dalaival és énekével a spártaiakat győzelemre tüzel­te. Népünk Tyrtaeusa, Petőfi, ebben az isko­lában kezdett el énekelni: itt lobbant fel ben­ne először a láng. Aszód a költő életének egyik jelentős állo­mása: hat középiskolában tanult, de egyfoly­tában három teljes tanévet sehol sem töltött, egyedül itt. Véget érnek az önkéntes osztály- ismétlések, visszacsúszások, a tanulmányai­ban való előrehaladás itt válik teljesen terv­szerűvé. Aszód egy olyan akkumuláció szín­helye, melynek évek múlva nagy hasznát ve­szi. Vessünk néhány pillantást az aszódi isko­la történetére. A község, egyházközség és is­kola patrónusai a felvilágosodott Podmanicz- kyak voltak. A „szegény báró” Podmaniczky János vetette meg a község és egyházközség alapját azzal, hogy a török kitakarodása után a nagyrészt elnéptelenedett településre felvi­dékről szlovák parasztokat és német iparoso­kat hozott, s velük telepítette be Aszódat. Emiatt „tót bárónak” is csúfolták, pedig sem­miféle nemzetiségi szempont nem vezette, csupán hitsorsosai iránti előszeretete. Minden valószínűség szerint az ő nevéhez fűződik az elemi iskola megalapítása, melyből később kinőtt a latin iskola, azonban pontosan meg­határozni azt, hogy mikor vált az elemi isko­la középiskolává, nem tudjuk, de az iskola első professzora, aki már nem elemi, hanem latin iskolát vezetett, alighanem Kádassy Jó­zsef volt (1787—1803). Ez az iskola mind for­májában, mind tartalmában leginkább a sár- szentlőrinci iskolához hasonlított. Itt is egy tanár tanított minden tantárgyat, és célját te­kintve ez az iskola is elsősorban tanítóképző volt és aki főiskolára akart jutni, annak még két selmeci osztállyal kellett megfejelni az it­teni tanulást. Es itt is az iskola növendékse­rege a környékbeli evangélikus gyülekezetek­ből toborzódott. Nem főnemesekből, és nemes fiákból, mint a piaristáknál vagy előkelő pol­gárok gyerekeiből, mint a Szénpiaci iskolá­ban, hanem kisvárosi iparosok és kereskedők, falusi értelmiségiek és jobbmódú parasztgye­rekekből. Ez a közeg volt az, amelyben az Aszódon immár világfinak számító Petőfi jól érezte magát. Jó közérzetéhez, s még iiikább előmenete­léhez egy derék tanár is hozzájárul: Korén István. Népi sár) ő is, mint tanítványa, egy domonyi vásározó parasztszűcs fia, aki tulaj­donképpen lelkészi diplomát szerzett — de valójában sohasem lett pap. A derék tanár portréját a Petöfi-irodalom torzra festette és ezért eddig nem csupán róla kaptunk valót­lan képet, hanem Petőfi ifjúságának egy da­rabjáról is. Ezért személyével, egy külön cikk keretében foglalkozunk, Dienes könyve alap­ján. Egyelőre elégedjünk meg Dienes mitoló­giátlanító megállapításával: „Koren István emberséges ember, munkáséletű, művelt fér­fi, hazáját szerető, tisztességes honpolgár volt.” Petőfi Aszódon egy tekintélyes német kék­festő családnál, Neumannékhál lakik, ahová Korén rövidesen benősül, s így professzora otthonában, szinte családtagként él. A jó kör­nyezet, a baráti légkör amely szállásán és az iskolában körülveszi, a jómódú Neumannék nyugodt tanulást biztosító otthona, a derék tanár, akivel egy portán él, nem utolsósor­ban apja gondoskodása, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a csaknem elbukott pesti diák minden megerőltetés nélkül foglalja el helyét az eminensek között. Koren, a derék tanár, veti meg Petőfi egye­temes műveltségének alapjait. Először a ter­mészetvizsgálat felé próbálja fordítani a diák figyelmét, majd látva sikertelenségét, s ta­nítványa szellemtudományok iránti fogékony­ságát, hagyja, hogy az történelemmel, iroda­lommal és nyelvekkel kísérletezzen. Koren az egykori pozsonyi orgonista tanítja otthon zon­gorázni, s francia nyelvre a diákot. Saját könyvtárából kölcsönöz a mohón olvasni vá­gyó gyereknek, az iskolai könyvtárban alkal­masint Petőfivel helyettesítteti magát. Ter­mészetes hát, hogy Petőfi az iskolában is ki­válik, rövidesen ő javítja a német és magyar gyakorlatokat. Rajzból magánleckét is ad, ha­vi két garasért. Gyönyörűen ír, kitűnően sza­val. Az is természetes, hogy a serdülő kor­ban levő diák és tanára között nem mindig zökkenőmentes a kapcsolat: a serdülő gyak­ran fordul szembe a felnőttel, de Koren és Petőfi között mélyreható ellentét nincs. Az aszódi tanár Petőfi egyetlen nevelője, akiről így emlékezik meg: „Isten áldja meg őt.” A serdülő Petőfi — mint minden serdülő —•, gyakran dacol a felnőttek világával is. Természete eléggé változó, de vannak pilla­natok, amikor egyszerre kitör, megmakacsol­ja magát, fejjel rohan a veszélynek, nem le­het vele „értelmesen” beszélni (lásd, amikor egyik aszódi színésznő kedvéért ott akarja hagyni az iskolát). Jellem alakul benne. Ez külsejére is kiüt, télen-nyáron kihajtott in­get visel. Persze, minden diákmeg.mozdulás vezetőjének, minden lázadás szervezőjének, a márciusi népvezér mini másának megtenni ez időben — leegyszerűsített és sértő dolog len­ne. S végül itt az aszódi iskolában kezdi el a verselést. Verseléssel a XIX. század közepéig minden középiskolás diák a megfelelő osz­tályban előírt tantárgyként foglalkozott. A mai diák számára elképzelhetetlen versközel­ségben éltek az akkoriak (talán a mai termé­szettudományos érdeklődéssel lehetne össze­hasonlítani). Nagy verstechnikával faragták az akkori diákok verseiket. Kellett is, hiszen legtöbbje később mint kántor, vagy pap, a te­metésen, a keresztelésen, névnapokon és egyéb szolgálatok alkalmával nagy hasznát vette e készségnek. Petőfi eleinte nem tűnt ki különösebben versfaragó készségével osztá­lyában. De már 1838-as év végén mégis olyan eredményt mutat fel, különösen a magyar nyelvben, hogy tanárja rábízza annak a bú­csúversnek a megírását, amelyet ő maga szo­kott elkészíteni az évzáró ünnepségre. E vers­be bele kellett vennie a tanárt, a végzett anyagot, az ünnepségre érkező iskolafelügye­lőt: Podmaniczkyt. Feladatát kitűnően oldot­ta meg. A Koren által megőrzött, s első írás­ban is megmaradt verse döccenői és sutasága ellenére is elárulja későbbi erényeit: a mes­teri szerkesztést. S a könnyedséget. És az ilyen kezdőre mondják: „Ha így folytatja, vi­szi valamire.” Édesanyja, a Podmaniczkyék egykori mosó­nője talán el is mosolyodon, amikor értesült, hogy az ő nagy diák fia mondja el Aszódon a báró előtt a búcsúzó verset, de az árvíz óta mosolya fanyar lett. Hiszen ez a család tönk- remenését jelentette. Bizony a szünidőre ha­zaérkező diák már nem felhőtlen otthonba ér­kezik Szabadszállásra. Maim jusd« I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom