Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-18 / 20. szám

Ég és Föld különbség

„AZ EGÉSZEN MAS” — így beszélt Istenről Barth Károly, a néhány hónapja elköltözött híres hittudós. Mérhetetlenül különb, mint amilyennek elképzelnénk gyarló emberi fogalmaink és vágyaink alapján, ö nem valamivel és nem sokkal több az embernél és az ember „isten eszményénél'’, hanem minőségileg más, mint mi és képzeteink. Ahogyan az óceánjáró elsősorban nem annyiban különbözik a csónaktól, hogy méretei annak sokszorosát teszik ki, hanem konstrukciójában, felszereltségében, teljesítőképességében, s általános magasabbrendűségében. Az ember és mondjuk a csiga közötti különbséget sem lehet mennyiséggel kifejezni, dekákkal és centiméterekkel. A differencia minőségi!

MÁST AKAR az Isten, vagyis jobbat, mint mi. Nem biztos, hogy kellemesebbet, de eredményére nézve okvetlen különbet, fölemelőt. Rövid távon, e földi életünkben krisztusszerű életstílusra tanít és szoktat. Ezért követése kész elvonókúra indulatainktól, attól, hogy életünket félelmeink és vágyaink mozgassák elsősorban — többnyire bevallatlanul — s, hogy a jól-rosz- szul leplezett önérvényesítés jellemezzen bennünket. Ehelyett 0 lát el „a szeretet által munkálkodó hit” pozitív töltésével, hogy ne önmagunkra ítélten, magunkért és magunknak rohanjunk be az életet, szükségképpen belső magányban kötve ki, hanem észrevegyük és megragadjuk azt a hordozó közösséget, amelyet Isten az iránta való engedelmességben s embertársaink szolgálatában kínál. Ebbe a nemes harcba érdemes bevetnünk erőinket!

Hosszú távon is görcsoldónak bizonyul azonban az a kezelés, amelyben „az Egészen Más”, a mi alig ismert Urunk részesíti a neki megnyílókat. Nemrég egy szívspecialista a rádióban „kozmikus szorongásról” beszélt, mint ideges szívpanaszok és lelki- bántalmak egyik fő okozójáról. J.- P. Sartre, akinek filozófiája a „hősies lemondást” tudja csak ajánlani az emberi élet végső kimenetelére nézve, talán ugyanezt fogalmazza meg „A fal”- ban: „Ha az ember elveszti azt az illúzióját, hogy örökké él, teljesen mindegy, hogy évei, vagy órái vannak még hátra”. Micsoda erő ezzel szemben teljes hittel rábízni magunkat arra, aki „nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene”, s akinek minden emberi vágyálmot és fantáziát meghaladó hatalma olyan „egészen más” új életre képes feltámasztani, amelyről „halvány segédfogalmunk” is alig lehet!

MÁSKÉPPEN CSELEKSZIK ÉS „GONDOLKOZIK” az Isten, mint képzelnénk és elvárnánk. Mi sokszor a pillanatnyilag kellemest és az egyénileg hasznosnak képzeltet óhajtanánk. Isten jósága azonban kritikai jóság, s éppen azért más a „vonalvezetése”. Ahogyan a kisgyerek szeretné egyszerre benyakalni a sok édességet, mert „drazséközpontúan” gondolkozik, szülei viszont ezt nem engedik, mert ők nevelés-központúan gondolkoznak, s ezért „rossznak” tűnhetnek a kicsi szemében, valahogy úgy lehetnek nekünk „problémáink” Istennel. Hiszen az ö útjai, vagyis eljárása, módszere, stílusa, sors-bonyolítása, célkitűzése és tervmegvalósítása annyira magasabbrendű a mienknél, hogy élénk nemtetszésünket válthatja ki. Mert a mi beállítottságunk, szemléletünk igen könnyen túl egyéni, ön érvény esi tő, félelmeinktől és vágyainktól nagymértékben befolyásolt, összetéveszti a kellemeset a jóval és végképp nem célja mások javára változni, s ezért saját javát is rosszul akarja. Isten viszont nem önérdekből, hanem szeretetből hív és parancsol, értékrendszere, szempontjai mérhetetlenül különbele a mieinknél, s jobb irányba vonz, mint indulataink.

Emberi fogalmakat, képeket, hasonlatokat nem nélkülözhetünk, ha egyáltalán akarunk valamit mondani Istenről. De maga Isten is ezt teszi a Bibliában: a mi nyelvünkön, „emberül” szól. Sőt, az Ige hozzánk hasonlóvá, testté lett, megragadhatóvá — és megfeszííhetővé. De hitben befogadhatóvá is Így szeret az Isten: a meg nem értés kockázatát is vállalja, értünk. Szent valóságát, lényét nem fejezheti ugyan ki a legbrilliánsabb szókép, formula, vagy dogmatikai tankönyv sem, mert az kimondhatatlanul több és különb, mint amit mi egyáltalán el tudunk képzelni. De Istent nem úgy kell megismernünk, mint egy matematikai, vagy vegytani képletet, hanem mint 'élő Urunkat, aki kézbe vesz és formál. S minél komolyabban és tovább engedelmeskedünk neki, annál jobban megtapasztalhatjuk: érdemes!

Bodrog Miklós

Ülést tartott az egyház Külügyi Bizottsága

Aprilis utolsó napján a Déli Egyházkerület Püspöki Hivatalának tanácstermében D. Káldy Zoltán püspök elnökletével ülést tartott az Országos Egyház Külügyi Bizottsága. Az ülésen az egyház külügyi programjának időszerű kérdéseit beszélték meg.

Készülünk Porto Alegrere

Egyházközségi könyvtárak, levéltárak,

Hírt adtunk már arról, hogy a LVSZ nagygyűlését 1970-ben tervezik megtartani a dél-amerikai Porto Alegreben. Bár a világszövetség központja a nagygyűlésen tárgyalandó kérdések témáinak megjelölésén túl részletes elkészületi anyagot még nem bocsátott ki, hazai egyházunk a témák alapján megkezdte a részletes előkészületet.

Az Országos Közgyűlés még a múlt év végén héttagú bizottságot választott, amely a LVSZ Magyar Nemzeti Bizottságaként irányítja a felkészülés munkáját.

A bizottság elnöke, D. Káldy Zoltán püspök, tágabb értekezletet hívott össze, amelyen az elnöki bevezető és dr. Prőh- le Károly titkári beszámolója után megalakították a munka- bizottságokat, s ezek meg is kezdték munkájukat.

A LVSZ ötödik világgyűlésének főtémája: „Elküldettünk a világba”. A főtéma három kérdéscsoportra oszlik, s eszerint alakult meg a három tanulmányi csoport. Ezeknek mindegyike elnök, titkán és jegyző vezetésével négy-négy rendes tagból, valamint nyolcnyolc levelező tagból áll, akik közül mindegyik csoportban van laikus is. A három tanulmányi szakcsoport az altémák

szerint a következő tagokkal alakult meg, a névsor elején az elnök, titkár és jegyző nevével: 1) „Az evangélium továbbadása”. Dr. Pálfy Miklós, dr. Selmeczi János, Solymár Péter, valamint Balikó Zoltán, D. Koren Emil, Muntag Andor és Szabó Gyula. 2) „ökumenikus elkötelezettség”. Dr. Profile Károly, dr. Fabiny Tibor, Reuss András, valamint Benczúr László, Bodrog Miklós, Cserháti Sándor és Görög Tibor. 3) „Felelős részvétel a mai társadalomban”. Dr. Nagy Gyula, dr. Vámos József, Szirmai Zoltán, valamint dr. Groó Gyula, dr. Hafenscher Károly, dr. Rédey Pál és Lehel Ferenc.

Az együttes gyűlés után — amelyen elhangzott azok beszámolója is, akik már eddig részt vettek a LVSZ olyan bizottsági ülésein, amelyen ugyancsak a nagygyűlés anyagának előkészületeivel foglalkoztak, — a jelenlevők a három fenti csoportra oszolva megbeszélték a további feladatokat és kiosztották a munkát. Bár még a megadott témákon túl előkészületi anyagot a genfi központ nem küldött, a magyar bizottság a maga részéről igyekszik feldolgozni a teljes anyagot, s kidolgozni a maga állásfoglalását az egyes kérdésekben.

RÖVIDZÁRLAT

A szívünkön hullámok futnak át Impulzusok, parányi parolák indulnak el az emberek felé.

Az agyunkban milliárdnyi dúcok, sejtelektrónikus ideghúrok s gerjedő sok kis áramkör, releé.

Mégis! Sokszor nincs összeköttetés, s érezhető feszültségcsökkenés, mert valahol kiég egy „lámpa”, és szálak szakadtak! S hívó szavára bántó, süket fülekre talál a szív — a sóhajok egymást lökdösik — s míg bús magányú gyászba öltözik, lángolt remények pislogva égnek.

Az ajkak is már keskeny dac-élek.

Hiába próbáljuk, hogy „majd... talán?”, az ész rideg, tömör betonfalán minden jószándék torzó s áldozat.

A vágy nem kerget forró álmokat.

Szédül s egyensúlyt-vesztett a lélek.

Jószándékaink „áramkörének” nem tudunk vonzó hangszínt váltani.

Elrongyoltak a hűség „szálai”.

Rövidzárlatos lett a szeretet!

S mint konok balgák, s néma gyerekek ilyenkor leszünk gyávák, kik félnek s foglyai egymás sötétségének.

Sárkány András

ŰJ ELNÖKÖT KAPOTT A ROMAI EGYSÉGTITKÁRSÁG

Az elhunyt Bea bíboros elnöki tisztét Jan Willebrands eddigi titkár kapta meg a vatikáni Egységtitkárságban. Bea halála után jó ideig kétséges volt ez a kinevezés a hollandiai egyházi helyzet miatt, hiszen Willebrands holland származású, 1909. szeptember 4-én

született Bovenkarspel hollandiai városkában.

Genfi ökumenikus körökben megelégedéssel vették tudomásul, hogy VI. Pál pápa az április Í28-án most már 136 főre kiegészített bíborosi kollégium tagjává nevezte ki Willebrands titkárt, majd pedig Bea bíboros utódjává.

múzeumok

35 évi hosszú, küzdelmes délbaranyai lelkészi működésem után, most az életem végén villant meg előttem, hogy mily fontos egy gyülekezet életében a parochiális könyvtárak felállítása, levéltárak, okmányok gyűjtése, rendben tartása, múzeális tárgyak megőrzése.

Vannak ugyan egyházaink, amelyek rendezett könyvtárakkal rendelkeznek, s levéltáraikban tán még elődeik kiadatlan remekeit is őrzik, de bizony ez igen kevés. Nemhogy pár évtizedes, de pár éves egyházi lapjainkat, kiadványainkat sem találjuk meg benne. Nem hiszem, hogy volna egyházközségi könyvtárunk, mely pl. az egykori híres Kölesden szerkesztett „Protestáns Pap”, vagy a népszerű „Evangélikus örálló” számait őrizné. Hát még egyéb, kitűnő vallásos kiadványokat!

Mindenek előtt a lelkész magánkönyvtárát külön kell választani a gyülekezeti könyvtártól, s ez utóbbit külön kell kezelni, számontartani ellenőriztetni. Minden gyülekezet évenként nagyobb összegeket vegyen fel költségvetésébe, hogy Sajtóosztályunk kiadványait könyvtárai számára megvehesse, s ott elhelyezze.

Egyházközségünk területén működött és működő kiválóságokat, írókat, költőket, feltalálókat, művészeket tartsuk számon, értékeljük. Kisebb múzeumot is létesíthetünk, ahol gyülekezetünk értékeit elhelyezhetjük.

Ilyen gondolatokkal léptem át az Ür kegyelméből a 87. esztendőt, melyeket legyen szabad e lap hasábjain nyilvánosságra bocsátanom

Vértesi Zoltán

Tehervonat

Máté 25, 1—13

Apró, istenhátamögötti vasútállomás elszürkült virágospadokkal melyeket sarkosan rakott, meszelt téglákkal szegélyeznek, — csomagolópapírral védett rózsatövek, leláncolt vaspadok a váróteremben leltárcédulával, meg selyemhernyó-tenyésztésre, elsősegély- nyújtásra buzdító plakátok, légypiszkos kincstári fakeretben.

A könyvügynök fájdalmasan lehunyta szemét és a vándorok időtlen gyakorlatával hozzákészült ahhoz a művelethez, melyet leginkább a „szendergés” szó közelít meg, amely nem alvás, nem pihenés, nem is várakozás, hanem valamiféle gyámoltalan önvédelem a csúfság, az intézményes takarosság ellen, mely mérhetetlen undort válthat ki azokból, akik nap- mint nap elszenvedik. Semmit sem nézett meg, mikor bejött, mégis tudta, hogy nem messze tőle szemétkosárnak kell lennie zöld dróthálóval, hogy százméteres körzetben az állomás körül cukorrépa kupacok vannak, — hogy a bakter abárolt szalonnát ehet most és közben a helyi újságot olvassa a tyúk- ólnyi „forgalmi irodá”-ban, ahová természetesen „Idegeneknek tilos a bemenet”. Már csak egy tehervonat megy át itt éjfél körül — ez az utolsó hazavergödési lehetőség. Az unatkozó mozdony- vezető minden bizonnyal felveszi és órákig beszélgetnek majd munkáról, nyugdíjról, hálátlan gyerekekről és nézik, amint a szikraeső kialszik a zúzmarás mezőkön. Bízott az időérzékében, tudta, hogy felugrik, ha a vonat befut és élvezettel beletemetkezett elmúlt évei képeskönyvébe, — Szat- már megyei szilvafákra, papír- csákós kőművesekre gondolt,

ráérősen matatott tovatűnt élete hordalékában, mint a gyerekek a padlás hajóbőröndjeiben.

— Amikor felriadt és rájött, hogy a vonat elment, nem volt haragos. Kisétált az őszi hidegbe — tűnődve nézegette a látóhatár előkászálódó állóeszközeit, a váróterembeliek folytatását és nem jutott eszébe semmi. Mivel körös körül csupán a sínek fejeztek ki valami határozott irányt, elindult mellettük. A talpfák olajos szálkáin pici kristály bunkók csillogtak, — dér borított mindent. (A lehajtott fejjel járók havas cipőjükről néznek fel és veszik tudomásul, hogy itt a tél.)

Aztán, felébredése óta először — eszébe jutott valami. Egy régi történet fiatal lányokról, akik lakodalomba készültek, lámpákkal, — várniuk kellett sokáig, nagyon sokáig várni és némelyiküknek kialudt a mécsese. Elmentek olajért, de azalatt megérkezett a násznép és ők kintrekedtek- Lehet, hogy nem is így volt, hanem csak elaludtak és mire felébredtek, a lakodalmas menet elment és bezártak minden ajtót.

Először csak módjával, csöndesen sírdogált, később egyre fájdalmasabban zokogott, — szakadt táskáját odanyomta egy távírópóznához, arra hajtotta a fejét és siratta azokat a lányokat, akik elkéstek — mindazokat, akik mindig, mindenről lekésnek — mert nem tudják, hogy órákon, éveken, egy életen át is várni kell ét akkor kinyílik az ajtó, megjön a menet — befut a vonat is — de ők elábrándozzák az időt — mindent, mindent elálmodoznak.

Turchányi Sándor

Emil Boleslav Lukác

A magyar irodalom régi, hűséges és igaz barátja látogatott el hozzánk, vendég s ugyanakkor velünk azonosodó kortárs, aki jól ismer minket s akit mi is jól ismerünk. Rég közöttünk éreztük és tudtuk, csupán a poétákkal késlekedő fizikai idő •hozta most körünkbe. De most megszoríthatjuk a kezét s megkínálhatjuk némi pihenővel.

Emil Boleslav Lukáé Szlovákia nagy költője, szemlélődő és tűnődő költő, heves és gyújtó, bánatos és leverő monológok közvetítője, hűséges a klasszikus Európához, s leplezetlenül vonzódik a soknemzetü, tehát sokszínű Duna-tájhoz. A szlovák élet és az európai szellemi létforma modern összeszövője ő, intellektuális költő, mint Babits s ugyanolyan ellentmondásokkal is. Sziklák közt tépelődik, mint a szlovák hegyipatak, költészete is úgy ömlik: tépetten, riadtan, jajgatva s csillagfénnyel elcsendesedve. A szlovák irodalomban alig van Lukácnál összetettebb költői jelenség. Roppant kíváncsisága, szomjas forráskeresése vitte az európai lírához, elsősorban a magyarhoz, de szenvedéllyel a franciához is. A szlovákságban még hegyi ösztönök élnek. A hegyvilág a hirtelen reakciók világa, a népköltészet és a népzene ott fenn eleven érdéi forrás, Bartók Béla mutatott rá, menynyire az. Lukác ezt a forrászenét is magával hozta.

Hodrusbányán született, 1900-ban, Selmecbánya tőszomszédságában? a kies völgykatlanok egyikében, amelyek körülfonják a festői szépségű, régi bányavárost Selmecbányán járt gimnáziumba, ad evangélikus líceumba, amelynek Petőfi és Mikszáth is diákja volt, s ahol Andrej Sládkovic, a nagy szlovák romantikus költő is diákoskodott. A Selmecbányái gimnáziumban ugyanaz a tanár tanította magyarra és latinra, aki egyúttal gondos, figyelmes osztályfőnöke volt: Klaniczay Sándor. Ez a magyar tanár közvetítette a szlovák ifjúnak az irodalmi műveltséget, az európai látásmódot, ő adta kezébe Ady Endre verseit. Nem csoda, hogy a szlovák költő ma is gyermeki szeretettel ragaszkodik emlékéhez.

1918-ban érettségizett Lukác, még egy kicsit katona is volt, magyar honvéd, de már az év őszén megjelenik Pozsonyban, s egyszerre iratkozik be az evangélikus teológiára és az Erzsébet-egyetem bölcsészkarára. A hazai népi hagyomány sodorta a lelkészi pálya felé, önnön tájékozódása vitte a tanári foglalkozáshoz. Bár tanulmányait már szlovákul fejezte be, döntő jelentőségű, hogy iskoláit magyarul végezte. S ez a magyar élmény pozitív volt. Első verseit is magyarul írta, akárcsak Hviezdoslav. De éppúgy, mint Hviez- doslav, Lukác se vált magyar költővé. Szlovák nyelvi élménye és szlovák társadalmisága formálta költővé. Az őszinte, bensőséges szavakat anyjától kapta és szülőfalujától. Az anyát és Hodrusbányát megannyi versében örökítette meg, gyöngédséggel és szeretettel. A szlovák szellemet az anyai szív szeretete és az átszellemített szülőföldi táj jelenti ennek a költőnek, tehát a legemberségesebb lelki tényezők.

Evangélikus lelkész lett s a filozófia doktora és tanár, de közben a legteljesebb hivatásérzettel s eldöntőén költő és írástudó. 1922- ben jelent meg első verskötete. Ettől fogva máig zeng a szlovák költészetben Lukác sajátos, önmagához hű költészete. Megjárta Párizst, ahol a fiatal Illyés Gyulával találkozott,

s egyszerre merültek el a helyszínen a háború utáni francia költészetben, hogy hazatérve kifejezhessék magukat bátran és felelősséggel nemzetükért. Lukác tűnődő lírája kétségtelenül Adyn érlelődött, de szabadult is Adytól, mint ahogy függetlenné vált attól a mámoros életigenlő hangtól, amely 1918 után úrhódott el a szlovák költészeten. Párizsban meglátta a nagyvilágot, de ott tudatosította magában szülőföldje szeretetét, csöndjét, emberségét, tájszépségét. A nagyvilág és a haza, e két érzelem és életállomás között zajlott le egy kortársi élet s egy költő munkássága. Eveken át tanúja voltam — Pozsonyban — ennek az életnek s figyeltem a Lukác-líra hangjait, s örültem barátaimmal együtt, hogy van a szlovák oldalon egyértelműen emberséges magatartású költő, aki őszintén együttérez a magyarokkal. Tágabb, szabadabb hont keresett a költő, így vonzódott egyszerre felénk és a csehekhez is, szinte egyszerre gazdagítva a szlovák lírai világot két ellentétes, de régi és érdekes társadalmiságú világgal.

Lukác lírája tulajdonképpen beszámoló honkereső, harmóniáért vágyódó utairól. Rendkívüli érzékenysége felszippantotta a színeket és formákat, fantáziája álmokba és vágyakba építette a látott-hallott képeket. Folyvást a valóság s a spirituális mozzanatok közt keresi magát, harmóniát érezve Isten lénye körül s a földi valóságok körül. S ez a költő, bár kénytelenszerüen nemzetgyűlési képviselő volt a háború alatti Szlovákiában. írta és jelentette meg akkor a legbátrabb antifasiszta verseket, jelképekkel és jelképek nélkül, nem

szigetelődön el a valóságtól, az igazi valóság kifejezésére összpotosította erejét. Miben sem maradt el, mindmáig, a szocialista költők mögött.

Ez a nagy költő jelentős munkát végzett a magyar költészet és szépirodalom szlovák tolmácsolása körül. A felejthetetlen Stefan Krc- méry járt ebben előtte. Lukác mestere és Ady első szlovák tolmácsolója, aki irigység és gyűlölet nélkül tudott szemlélődni a Duna-tájon. Lukác az ő nyomában lépkedett és versenyre kelt vele. Doktori disszertációját is Adyról írta. Ady-fordításainak a kötete több kiadást ért meg. De Luk.áé fedezte fel a szlovák irodalmi tájékozódásnak Babitsot is, Juhász Gyulát is, Kosztolányit, Tóth Árpádot, József Attilát, Szabó Lörincet, Illyés Gyulát. Lefordította Petőfi Apostolát, számos prózai kötetet, drámát, tanulmányt, többek közt mesterien Krúdy Gyula Podolini kisértetét is. Cikkekkel, előadásokkal, kritikákkal tájékoztatta a szlovák olvasót magyar olvasmányairól t védte meg a szlovák közvélemény előtt magyar mestereit. Kezdettől fogva azon fáradozott, hogy a szlovák—magyar irodalmi érintkezés kölcsönösssé váljék, vérkeringésszerúen működjék mindnyájunk megelégedésére. Mindezt önzetlenül tette, meggyőződésből.

Hviezdoslavot Madách, Arany és Petőfi fordításaiért ötvennyolc évvel ezelőtt tagjává választotta Budapesten a Kisfaludy Társaság. Ez volt akkor a legnagyobb magyar irodalmi elismerés. Lukáőot már régebben kitüntette a csehszlovákiai magyarok kulturális fóruma. Most a Magyar Pen Club érmét és díszoklevelet adott Hviezdoslav utódjának, örök emlékezésként, s hálánk jeleként. Látszólag csak egy költőről van szó, valójában két nemzet és két kultúra kézfogása ez.

Szalatnai Rezső