Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-04 / 18. szám

i Keresők £zsaiás 55,6—7 Kevés dolog olyan jellemző az emberre, mint az, hogy keres. Alapvetően létének értelmét, önnön rendeltetését, életének cél­ját keresi, még akkor is, ha ennek nincs tudatában. És bizony nem mindegy, mit talál. Bizonyított tény, hogy aki nem ta­lálja meg „helyét a Nap alatt”, az akár bele is betegedhet ebbe. Keressétek az Urat! — nem tűnhet meghaladottnak s eről- tetettnek e felszólítás ebben az összefüggésben? J. Rudin pszichiáter csak pár éve fejtette ki azt a nézetét, mely szerint az embernek születésétől adott ősfunkciója, hogy hihet. S kap­csoljuk ehhez Jung professzor véleményét: az ember speciális Istenre irányítottsága egy önnön mélységeiből feltörő „ős-sod- rásnak” felel meg, a lélek veleszületett szükségszerűségének, melyet a pszichikus egészség súlyos károsodása nélkül nem lehet átlépni, vagy megsérteni. Jó másfélezer éve meglepően hasonlót mondott Augustinus: „Magadnak teremtettél, Uram, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Mindez természetesen nem akármiféle vallásosságra vonat­kozik, hanem éppen keresztyénségünk elmélyítésére kötelez, szívünkben és magatartásunkban egyaránt, hiszen az inkább csak külsőleges és önmaga körül forgolódó kegyeskedés éppen nem különb más bálványoknál. Rendkívül érdekes példát említ- Rudin az „Idegbetegség és vallás” című kötetben. Egyik pá­ciense, aki a kegyességre legalábbis formailag sokat adott álmában egy templomban találta magát, de a szertartásból szinte semmit sem látott-értett, mert a templomot teljesen be­lepte a tömjénfüst, s ő teljesen eltévedtnek és bénultnak érezte magát. Nem is lehet ezen csodálkozni az illető „ködös helyze­tében” — fűzi hozzá a szerző. Köd a templomban? Csak azt ne! Világosnak kell lennie: akit ott keresünk, az nem címzetes Űr akar lenni, hanem való­ságos, aki életünket formálja mások és önmagunk javára (ha nem is mindig kedvünkre). Így aztán amit a templomban ke­resünk, nem csupán lelki élmény, bár az is kell, s alkalmi segítségre sem korlátozódhat, hanem alapvetően: életem át- programozódása, beállása az Isten terve szerinti pályára, általa adott töltéssel. Valami hatalmas átkapcsolásnak kell történ­nie: „Hagyja el útját a gonosz.” Én, gonosz? Nono — gondol­juk. Pedig hány gonosz, romboló indulat lel bennünk alkalmi szállásra, vagy húzódhat meg nálunk tartósan is a „pincében”, lelkünk letagadható homályán, mely viszont annál veszedel­mesebb, éppen mert ellenőrizhetetlen. Mindenesetre Isten ke­resése: életstílus-váltás. Egyben gondolkozásmódunk, beállí­tottságunk, „látásunk” isteni reformja. A természeti embernek még Istennel szemben is a maga tervei a legfontosabbak. Az Urához megtérőnek pedig: mi az Ő programja számomra — hiszen ö különbül szeret, mint én önmagamat! Isten óriási, megbocsátó szeretetét tárja elénk az ige. Amíg ez számunkra nem eleven valóság és szükséglet, addig afféle hideg elvi rokonszenvvel viseltetünk — legjobb esetben — Istennel szemben. De amikor némi komolyabb önismeret bir­tokában és Jézus Krisztus szentségétől megérintve rádöbbe­nünk, hogy egyáltalán nem „csinált” bűnösök vagyunk, akik­nek néha illik úgy tenni, mintha komolyan vennék szerepüket, hanem egészen valódi, teljesen „eredeti kiadású” bűnösök, akik ténylegesen tudnak szeretetlenséget árasztani, indulataik­kal rombolni magukban és másokban stb. — akkor egyszerre kapós lesz ez az oly igen szükséges, nagyszerű, felszabadító szeretet! A keresés „menetrendjét” azonban nem mi állítjuk össze. Azt Isten szabja meg! „Amíg megtalálható” — hangzik a biz­tatásban a figyelmeztetés is. Isten ismételten ad alkalmat a rá figyelésre, feltöltődésre s a tevékeny szeretet valósággá élésére. Ha ezeket kihagyjuk, mind jobban elgyengülünk. Egyre több bajunk lesz magunkkal is, másokkal is. Akárcsak az a fog, amely nem rág, inaktivitásos pangás miatt romlani, fájni kezd. Ez a nagy keresés nem a mi magánvállalkozásunk; azzal csak eltévednénk. Amikor komolyan elkezdünk keresni és Is­tenre találni, az annak a jele, hogy a Nagy Kereső már sokkal hamarabb akcióba lépett. S akit ö megtalál, napról napra, annak megnyílik a szeme s mind jobban észreveszi, mi keres­nivalója van a földön. Bodrog Miklós Az egyháztörténetből Leonardo da Vinci: kora fáklyája 450 évvel ezelőtt, 1519. má­jus 2-án halt meg Leonardo da Vinci. A XV. század második felé­ben egyre érezhetőbb volt a középkori hűbéri társadalom hanyatlása. Ennek nemcsak a fegyveres parasztforradalmak­ban, a társadalmi harcokban, hanem a kultúrharc területén is megvoltak a maga kétségte­len tünetei. A XV. század embere már idegennek érzi a középkori életfelfogást, amely a földi élet „siralom völgyében” az önsanyargatás programjával lefékezte az emberi haladás erőit. Az érdeklődés egyre inkább a látható világ felé fordul. Er­re az időre esik a könyv- nyomtatás feltalálása, Ameri­ka felfedezése, a régi görög és római írók műveinek újraérté­kelése, az arab írók által meg­őrzött természettudományi is­meretek elterjedése. Mindezt a hatalmas fejlődést és felsza­badulást a középkori papi szel­lemi elnyomással szemben a XV. század embere így fogal­mazta: renaissance, újjászüle­tés! Az új szellem nagy gyorsa­sággal terjedt a felfelé törek­vő polgárság soraiban, a tő­kés termelés fellegváraiban, a kereskedővárosokban. Külö­nösen Olaszország pompaked­velő és élvezetvágyó polgársá­ga, a gazdag nemesség és a fényes pápai udvar vetélked­tek a művészetek pártolásá­ban. „Fess, amit akarsz!” — mondta II. Gyula pápa Michel­angelónak, mikor a Sixtus­kápojna boltozatfestéséről volt szó. A pápa számára a fény és a pompa volt fontos, azonban a művész kezében az eszmei mondanivaló fegyverré lehe­tett a haladásért folytatott harcban. Így volt ez Leonardo da Vinci életében is. Leonardo da Vinci 1452-ben született a Firenze melletti Vinci faluban, mint egyszerű parasztasszony és egy falura vetődött polgár gyermeke. A fiatal Leonardo Firenzében Verocchio tanítványaként kezdte meg festői pályafutá­sát. Fejlődése során állandóan foglalkoztatják a festői látás problémái. Leonardo pontos és hiteles képet akar adni az emberről és világáról. Az elő­ző korok bő fantáziájú mitoló- gikus festészetével szemben reálisan érzékelteti az ember és a természet, az ember és valóság viszonyát. Sokat fog­lalkoztatta a finom félárnyé­kok festői feldolgozása, amivel a barokk művészetnek lett elő- futárja. A fény és árnyék problémáinak festői megoldá­sa a „Sziklák közt ülő Ma­donna” c. festménye. Festésze­ti tankönyvében mondja: „Fi­gyeljük csak meg alkonyaikor, vagy ha rossz az idő, az utcán levő férfiak és nők arcát: mi­lyen báj és finomság jelentke­zik rajtuk.” A fénynek és ár­nyéknak a formák körvona­lait elfátyolozó, lágy átmenetei adják az újat, amely világhí­ressé tette Giocondo firenzei polgár feleségének Leonardo által festett arcképét, amely Mona Lisa néven ismeretes. Ebben a képében bátran dom­borítja ki az egyes ember je­SZERETETOTTHONBAN Az ablak alatt madarak. A barátaim. Etetem őket. Azelőtt hat gyermekemet etettem. Messzire vannak és' nincs idejük. Nincs idejük az anyjuk számára. Helyük sincsen. Szobámat egy másik asszonnyal osztom meg. Neki is vannak gyerekei, azok se érnek rá. Együtt etetjük a madarakat. Vidámak, mozgékonyak, örülünk nekik. Mi nehézkesek, lassúak lettünk. Bárcsak madarak lehetnénk! Olyan fészket raknánk, amilyet szeretnénk. És mi látogatnánk meg őket, a gyerekeinket, akiknek nincs idejük és akik mindig sietnek, akkor is, ha meglátogatnak bennünket. Madaraink el-elröpülnek, boldogok, hogy a természet olyan gazdag. Nekünk már mindig itt kell maradnunk és sántikálnunk. Sántikálunk ágytól asztalig, és asztaltól ágyig. Addig, amíg valaki nem jön, hogy elvigyen. Nem a fiúnk, nem a lányunk. Nem, hanem a halál. Akkor eljönnek a gyerekek is. Elviszik, amink még volt. És akkor is sietni fognak. Németből dr. Vető Lajos lentőségét, aki öntudatosan néz szembe a világgal, s nem tekinti magát az uralkodói és papi akarat jámbor és aláza­tos eszközének. Másik festői jellemvonása Leonardonak, hogy kerüli a középkori misztikát, titokza­tosságot, sejtelmességet, érthe- tetlenséget. A lényeget és a jellemzőt domborítja ki s ezért képeinek mondanivaló­ja világos és könnyen érthető. Példa erre a gyermek Jézus előtt hódoló „Három királyok” festménye, amelyen az előtér­ben világosan emelkedik ki a főcsoport, amely geometriai­lag a térben elhelyezett gúla­idom keretében jelenik meg. A főszereplők mozdulatainak művészi ellentétei feloldják a szigorú szimmetriát. Az egyik király mélyen leborul, a másik térdelő helyzetben van, Mária kissé félrehajlik a frontális helyzetből, s ezzel nem a ki­mértség, hanem a mozgalmas­ság színét ölti fel a kép. Leonardo ecsetje Istent szolgálta. Keresztyénsége azonban már nem tükrözd a középkori vallásosság elemeit. Leonardo festészete egyház- történelmi esemény abban a vonatkozásban, hogy mögötte a középkortól eltérő hitbeli lá­tás húzódik meg. ö, aki olyan sokat foglalkozott a festészet elvi, tartalmi kérdéseivel, fes­tészetében is vallomást tesz hitbeli látásáról. Ezt szemlél­hetjük világhírű képén, az „Utolsó vacsorá”-n. Ebben nyoma sincs miszticizmusnak, a középkori fantázia árbránd- képeinek, hanem bibliai rea­lizmussal ábrázolja Jézus Krisztust és tanítványait ab­ban a jelenetben, amikor Jé­zus kijelenti: „Egy tiközüle- tek elárul engem”. Leonardo rajzainak végtelen sora tanús­kodik arról, hogy milyen fá­radhatatlanul kutatta a meg­felelően kifejező emberi moz­dulatokat és arcvonásokat ehhez a jelenethez. Goethe hívta fel a figyelmet arra, hogy Leonardo nagy művén a szereplők milyen változatos kézmozdulattal tudják kife­jezni azt az érzést, ami szí­vükben van. Az „Utolsó va­csora” témája a legkeresztyé­nibb, amelyben Jézus, a testté lett Ige osztja ki testét és vé­rét tanítványainak és minden idők keresztyénéinek. Leonardo kora új típusú embere, akit mélyen érdekel az ábrázolás problémája. Nagyszámú rajza tanúskodik arról, hogyan tanulmányozta és kísérletezte végig pl. a pil­lanatnyi gyors mozdulat ábrá­zolásának művészi kérdését. Ezekkel a tanulmányaival függ össze a budapesti Szép- művészeti Múzeumban őrzött bronzszqbrocska. A testek mi­nél tökéletesebb ábrázolásá­hoz boncolási tanulmányokat is végzett, amit pedig szigo­rúan tiltott a középkori egy­ház. A természettudományos megismerés olthatatlan vágya sarkallta arra, hogy minél ala­posabban megismerje a ter­mészet törvényeit. Kora élen­járó kutatója volt a fizikában, matematikában, mechaniká­ban, csillagászatban, építé­szetben. Tanulmányozta a madarak repülését és ennek alapján repülőgépeket szer­kesztett. Kijelentette, hogy a madarak is fizikai törvény alapján repülnek, s ezeknek a törvényeknek a megismerése az ember számára sem lehe­tetlen. Mikor kora természet- tudománya meddő elméleti já­tékokkal foglalkozott, lehetet­lennek' tartotta az örök moz­gás, „perpetuum mobile” lét­rehozását, valamint a kör négyzetesítésének problémáját. Helyette konkrét és az embe­riség előrehaladását szolgáló nagy tervekre hívta fel a fi­gyelmet. ö építtette az Adda és Martesana csatornáit és fel­vetette a Szuezi-csatorna épí­tésének gondolatát. A mate­matikában híres újítása volt, mert ő alkalmazta először a plusz- és mínusz jeleket. Művészi felfogása újat je­lentett: a beható optikai tanul­mányozáson alapuló valóság- ábrázolást. Természettudomá­nyi kutatásai új embert jelen­tettek, aki új ismeretek felfe­dezésével, tudományos újítás­sal, nagy tervek keresztülvite­lével akarta szolgálni az egész emberiség haladását. D. dr. Ottlyk Ernő Munkatárs búcsúztatása az Országos Egyház irodájában Kedves alkalmon voltak együtt hetekkel ezelőtt az Or­szágos Egyház irodájának tisztviselői, s az egyház veze­tői. 28 évi egyházi szolgálat után saját kérésére nyugalom­ba vonult Varenics Antalné, aki a pénztárban teljesített szolgálatot. Kedves derűt árasztó alakjára, a pénztár Sárikájára szeretettel emlékez­nek azok, akik ott valaha Is megfordúltak. Életére, család­jára Isten gazdag áldását kí­vánja lapunk olvasótábora is. ÉPPEN EZÉRT... A konfirmációórán Bazan Tibitől a keresz­telési parancsot kérdezem. Korábbi órákon már beszélgettünk arról, hogy mennyire fon­tos a parancsot bevezető megállapítás: „Né­kem adatott minden hatalom mennyen és föl­dön ...” A feltámadott Krisztus ezekkel a szavakkal mintegy megalapozza a parancsot: „Menjetek el azért, tegyetek tanítvánnyá minden népet megkeresztelvén őket... I” (Máté 28,18-20) Tibi nyilván jól figyelt a ma­gyarázatra, mert most így mondja a szöve­get: „Nékem adatott minden hatalom meny- nyen és földön. Éppen ezért menjetek el.. Szándékosan erős hangsúlyt tesz a két általa beszúrt szóra s közben csillogó szemmel rám­néz: észrevettem-e, hogy emlékszik a magya­rázatra? Észrevettem. Annyira, hogy ezen az éjsza­kába nyúló órán sem tudok még szabadulni a két szótól. Rákényszerítenek, hogy újra el­gondolkodjam, mit is jelent számomra és az egyház számára, hogy a feltámadott Jézus­nak adott Isten minden hatalmat mennyen és földön. 1. AZ ÉLŐ JÉZUS TANÍTVÁNYAI VA­GYUNK! Nem egy halott Mester sírgondo­zói! Pedig hányszor van ilyen temetőszagunk! Ügy olvassuk a Bibliát, úgy nyitjuk fel éne­keskönyvünket, úgy ülünk be a templompad- ba, mintha mindenütt, mindenre ez volna fel­írva: „Itt nyugszik a halott názáreti Jézus.” S mi komor arccal, múltra érzékeny szívvel, meghatódva vagy keserű daccal ápolgatjuk emlékét. Egy valamikor buzgó templomos gyülekezeti tag így hárította el hivogatáso- mat: „Ha belépek a templomba, azonnal el­fog a sírás, mert eszembe jut halott édes­anyám.” Igen. Az élő Jézus nélkül ilyen múl­tat sírató halottasház lesz az egyház. Feli kell riadnunk ebből a bénult, temetői hangulatból! Jézus él! „Bűnön, halálon erőt vett!" Éppen ezért bátran nézhetünk a jelen feladataira és a holnap gondjaira. Az élő Krisztus bizonyosságában állhatunk talpra, ha elestünk, szállhatunk szembe bajaink, rossz hangulataink, kudarcaink, bűneink sö­tét, bénító árnyaival, betegségek keserűségé­vel, gyásszal és a halál végső kínjával is! Nem véletlen, hogy az evangélisták Jézus földi életének eseményeit nem úgy írják le, mint egy halott Mester történetét, aki csak volt, hanem mint az élő Jézusét, aki közöttük van. Jézus él! Hatalma átfogja a mindenséget. Most már minden: múlt, jelen és jövendő eb­ben a kiolthatatlan húsvéti fényben ragyog. S mi ebben a fényben prédikálunk, kereszte­lünk, tanítjuk gyermekeinket, végezzük szol­gálatunkat. Bárcsak soha el ne felednénk ezt! 2. AZ ÉLŐ JÉZUS HATALMÁBAN VAN A VILÁG! Nem a sátán hatalmában! Pedig mi hányszor átadjuk neki! Ezt tesszük, mi­kor így gondolkodunk: a világ gonosz, nem lehet segíteni rajta! Kár minden fáradozásért! Majd jön az ítélet, elpusztul ez a világ s jön az új, az örökkévaló. Akkor jön el a mi időnk! Mert abban csak mi, a hívők ka­punk helyet. Jézus korában is így gondolkod­tak sokan. Ezek voltak a zsidó apokalüptiku- sok. Jézus azonban határozottan szembeszállt ezzel a gondolkodással. Ö is hirdette ugyan, hogy lesz ítélet és számadás. De ez alól egyetlen embert sem mentett fel. A hívőket sem! S ami még fon­tosabb: Jézus igehirdetésében a hangsúly nem a jövőn, hanem a jelenen van. Ami jön, az a jelenen dől el! „Elközelített Isten or­szága!” És éppen őáltala közelített el. Az ö irgalmas tetteiben, hatalmas tanításában (Márk 1,22), halálában és feltámadásában van közel. S ez a közelség válaszút elé állít min­denkit: térjetek meg! Szeresd az Urat, a te Istenedet! Szeresd felebarátodat, mint maga­dat! Ne légy képmutató! Légy irgalmas fele­barátodhoz! Bocsáss meg az ellened vétke­zőknek! Légy tisztaszívű, türelmes és sze]í*t Megtérni nem majd, a halálos ágyon kell (bár lehet ott is!), hanem most! Isten Jézus által közel jött, odafordult az ö teremtett világá­hoz. Éppen ezért kell olyan új életet kezde­nem, amelyben én is ugyanezt teszem. Nem ülhetek tehát tétlen felelőtlenségben, bosszúvággyal vagy éppen kárörömmel várva az ítéletet. Harcba kell szállnom ezért a vi­lágért, hogy benne általam is valósuljon Is­ten akarata! Győzze le az irgalom a gyűlöle­tet! Az igazság a hazugságot! Az igazságos­ság a nyomort, az éhséget, a társadalmi és gazdasági elnyomást! A béke a háborút! Az igazi, áldozatokra képes szeretet az önző kép­mutatást! Mindennek egyszerre kell történnie ben­nem és körülöttem! Egyszerre és most! Jézus nem nézőket hív egy apokalüptikus dráma eseményeihez, hanem a hit és szeretet har­cába küld az ő hatalmának bizonyosságában. A világ nem a sátáné, hanem a feltámadott Jézusé! Éppen ezért nem hagyhatom sorsá­ra! „Nem lehet hát veszteg állnom!” 3. AZ ÉLŐ JÉZUS IRGALMAS HATAL­MÁBAN VAN A VILÁG! Jézus hallatlanul új híre az, hogy Isten szereti ezt a világot. Pedig mi hányszor próbálnánk Öt rávenni, hogy gyűlölje. Ha nem is az egészet, de leg­alább azokat, akiket mi is gyűlölünk. Ilyen megkeseredett gyűlölködés volt az apokalüp- tikusok gondolkodásának egyik fő mozgató­rugója. Ha mi nem is bírunk ellenségeink­kel, majd elbánik velük az Isten! De Istent nem lehet erre rávenni. Ő szere­ti ezt a világot s ezen nem lehet változtatni. Jézus nem ítéletprédikátor, hanem evangéli­umhirdető, örömmondó (Ézsaiás 52,7). S ez az örömhír minden teremtménynek szól (Márk 16,15), nemcsak egyeseknek. Isten hús­úéikor hitelesítő pecsétet ütött erre a hírre. Ezért mondja Pál, hogy senki és semmi „nem szakíthat el minket Isten szeretetétöl, amely a mi Urunk Jéus Krisztusban van!” (Róma 8,39). Isten szereti ezt a bűnös világot. Éppen ezért az egyház küldetése nem abból áll, hogy komor, vésztjósló arccal ijesztgesse a világot az ítélettel. Sokkal inkább arra kelle­ne törekednünk, hogy szolgálatunk nyomán egyre több ember szívében megszülessék ez a Pál-féle, mélységes öröm, elvehetetlen bi­zonyosság: „örökre szeret engem az Isten!” Bárcsak öröm támadna körülöttünk s ne félelem! 4. AZ ÉLŐ JÉZUS HATALMA SZOLGA­LAT ! Pedig még tanítványai is erőszakos ha­talmi fellépést vártak tőle. S mi is hányszor szeretnénk, hogy —' miként Nagy Sándor a kibogozhatatlan gordiuszi csomót kardjá­val ketté vágta — Jézus is erőszakos hata­lomul oldja meg a világ összekuszálódott problémáit, szálljon le a keresztről, sújtson le ellenségeire, csodákkal oldja meg a bajo­kat. De ő ezt nem teszi ma sem. Szolgálni jött, nem uralkodni! (Márk 10,45). Ő az éle­tet is feláldozó pásztorként a türelmes szere­tet hatalmával bogozgatja, oldozgatja életünk bonyodalmait. Az út, amelyen ö jár, megkérdőjelezi és visszájára fordítja a mi megszokott gondol­kodásunkat. ö úgy erős, hogy gyenge, úgy tesz igazságot, hogy megbocsát, úgy győz, hogy veszt, úgy uralkodik, hogy szolgál. Ilyen az ő hatalma! S mi akármínt vélekedjünk is róla, hús­úéikor erre az útra mondott Isten igent. Ez a hatalom „adatott neki”. Éppen ezért az egyház útja sem lehet más a földön, ha az ő külde­tésében akar járni! És az enyém se! * Tibi csillogó szemének pillantására vissza­intek én is a tekintetemmel: Észrevettem, fi­am! S látod, néha ennyiből áll egy prédiká­ció. Két szó csupán: éppen ezért! S mennyi minden belefér! Köszönöm Neked! Dóka Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom