Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-16 / 11. szám

MKbVAWEMYtl

Becses a békesség

Róma 12, 18—21 és 1 Móz 13, 7—18

Korunk egyik tipikus veszélye a jogimádat: amikor valósá- ságos, vagy vélt jussunkat — az élet bármely területén — mindennél többre tartjuk, és görcsös makacssággal próbáljuk kikényszeríteni körülményeinkből (főként embertársainkból) mindazt, ami véleményünk szerint megillet bennünket. Persze szükséges és jó dolog a jog, de a legremekebb jogrendszer sem több keretnél, melyet nekünk kell megtöltenünk emberséges tartalommal, különben az önzés bálványa görbül paragrafussá. Védőrács a jog, hogy útját állja a túlkapásoknak. Ám ha fő életérzésünk az önféltés és önérvényesítés, akkor az únos- untalan emlegetett írott és Íratlan jogok bekerítenek bennünket, ketrecet csinálunk belőlük, elzárnak embertársainktól, s egyben Istentől is. Óriási kísértés, hogy jogon mindig azt értsem, ami nekem kellemes. Ettől a „jogkóros” önfojtogatástól akar megkímélni Urunk — tekintsük hát át a helyzetet.

1. A SŰRLÖDÁS MAGÁTOL JÖN, DE RITKÁN MÜLIK EL MAGÁTÓL. A modern időkben különösen „sűrű” lett az élet, a legtöbb embernek nem egy fronton kell helytállnia, sokrétű feladatokat betöltenie, amelyeket még önmagában sem mindig tud kellően összehangolni. Hát még ha másokkal is számolnia kell! Elviselhetetlen helyzeteket azonban mégis inkább indulatok teremtenek: főként a túlzott vágyak s az ebből fakadó veszélyes sebességű önhajszolás és igényeskedés. A kényes pont jobbára az, hogy ki érvényesüljön, kinek legyen igaza, kihez alkalmazkodjanak mások, kit kell jobban megbecsülni és kímélni. És itt jön az, ami nekünk, modern világban élő embereknek különösen nagy gyengénk: nem tudunk lemondani. Persze szó sincs arról, hogy elvvé akarnánk tenni a lemondást. Mindig, mindenről lemondani — ez élettagadás lenne, szinte burkolt öngyilkosság, de nem keresztyénség. Tény viszont, hogy aki nem tud lemondani, akkor sem, amikor kell, az csak őröli magát, s állandó robbanásveszélyt jelent maga és környezete számára.

2. ÉRDEMES AKAR ÁLDOZATOT IS HOZNI A BÉKESSÉGÉRT! Nem dogma ez, nem recept, ezért ne is hozzunk fel vele szemben végletes ellenpéldákat, hiszen nem arról van szó, hogy automatikusan és folyton a legarcátlanabbat hagyjuk érvényesülni. Annak idején Ábrahám és Lót „élettér”- problémájában előbbi a jog és erő pozíciójából beszélhetett volna — s milyen jól tette, hogy inkább vállalt bizonyos hátrányt, mintsem „beindítsa” a viszályt! Mai körülményeink között is az bizonyul közösségképesnek, aki tud veszíteni, görcsös düh és kényszerűség nélkül, mondhatnám felszabadultan, mert életcélja nem a szerzés és önmaga előtérbe tolása. Miért érdemes a lehetőség végső határáig mindenkivel békességben élni? Mert az ilyen „áldozat” megtérül saját lelki energiáinkban, hiszen rengeteget nyerünk önemésztő bosszankodások és időt- erőt rabló torzsalkodások megtakarításával, s lelkivilágunk is egészségesebben fejlődhet, de megtérül emberek szeretetében és megbecsülésében is. Talán nem „győzünk” egy vitában, vagy valami előnyért folytatott versenyfutásban, de megnyerjük egy vágj' több ember rokonszenvét, vagy legalábbis nem tesszük ellenségünkké, ami szintén nem kis szó. Persze, számító Okoskodással aligha képes írre az ember, de a szeretet, az már más!

A tetterős szeretetet a jövő igazolni szokta: életérzésben, mert az ilyen céltudatos, aktív béke-energiákkal töltött élet komoly nehézségek között is kiegyensúlyozott lehet, de többnyire anyagilag is (és ez nagyon érdekes), mert ilyen életstílussal együtt jár a józan szerénység, önkritika, s hogy nyereségnek tekinti azt is, ha adni tud. Nem üzlet, ez, de épp ezért „honorálódik” sokszor ott, ahol nem is várnánk.

3. JOGIMÄDAT ÉS ERÖPOLITIKA KÉSZ RÁFIZETÉS. Ügy szokott az lenni: akinek nem kell a békesség „kikiáltási áron”, az uzsoraáron veszi majd meg a békesség töredékeit (az egyéni és nemzetközi életben egyaránt; utóbbira tanulságos példát szolgáltatnak az amerikaiak vietnami „nehézségei”). Csatává fajuló válóperek, családi és munkahelyi belhar- cok megdöbbentően szemléltetik ezt, akárcsak Lót „jó” választása, melyen idővel szinte mindent elveszített.

A jövő benyújtja a számlát, előbb, vagy utóbb, részletenként, vagy lavinaszerűen, de irgalmatlanul. Nézzünk csak szét olyanok házatáján, akik az erőszakos, vagy ravasz öntörvényesí- tésre tették fel az életüket: boldogok? S főként hosszú távon: mi lesz velük? Tapasztalat, hogy amit így „nyer” az ember, azt sokszorosan elveszti.

Elveszti saját lelkében, mert marakodó-huzakodó életstílusra ítéli magát, s mind jobban válik feltételes reflexévé a csak- azértis. Személyiség-torzulásnak nevezi ezt a lélektan. Az ön- boldogtalanítás egyik legbiztosabb módja. Telhetetlenség, rosszhiszeműség, irigység járnak vele szükségképpen együtt.

Elveszti emberszívekben, melyeket elidegenít magától, s így falazza magát az önzés börtönébe. Aztán védekezni a legszerencsétlenebbül próbál: „jól bevált” módszerével' megint támad. azaz követel, de ezzel csak súlyosbítja elidegenedését. S a végeredmény: mélységes egyedüllét, nyomasztó magány, társaságban is. Nem ok nélkül hangsúlyozza Pál, mintegy kérlelve: „Hacsak lehetséges, amennyire csak rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek.” Érdemes! És Krisztus keresztjének vállalásához ez is hozzátartozik. Bodrog Miklós

Emlékezés Johannes Dieckmannra

Megilletődéssel hallgattam a rádióban az NDK Népi Kamarája elnökének, dr. Johannes Dieckmannak 76 éves korában bekövetkezett elhunyta hírét.

Amikor Budapesten járt — évekkel ezelőtt — a Református Teológiai Akadémia dísztermében a Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűlésén vendégként részt vett

KÍNA

Az utolsó metodista püspök, D. dr. W. Y. Csen, 1968. november 8-án meghalt — amint erről megkésve tudósítottak bennünket. A 70 éves korában elhunyt metodista püspök eredetileg budhista volt. 1921- ben lett keresztyén lelkész és 1941-ben a metodista egyház püspöke.

ő is, feleségével együtt, élénk érdeklődést keltve. Felszólalásában elmondta rövid életrajzát, érintette a Hitler-éra alatti üldöztetését, s elmondotta azt is, hogy evangélikus lelkésznek a fia, felesége pedig református lelkipásztornak a leánya, s ő maga keresztyén politikusként működik a szocializmust építő NDK-ban. Nehány szót válthattam akkor vele. Igen nagy érdeklődést tanúsított egyházunk élete iránt, s mindkét protestáns egyház szolgálatáról részletekbe menően tájékozott volt.

Azóta is figyelemmel kísértem politikai pályafutását. Jóleső érzéssel olvastam lapjainkban, hogy újabb tíz évre megválasztották a Népi Kamara elnökének. Ezt az időszakot azonban már nem élhette végig. Tisztaszívű szolgálata emlékezetes marad.

Botyánszky János

KERESZTYENEK A TÁRSADALOMBAN

Érdek és önzetlenség napi munkánkban

Az embert nem lehet környezetétől függetlenítve nézni és megítélni. Környezete, társadalmi, gazdasági viszonyok alakítják ki jórészt az ember gondolatvilágát, á-zelmi világát s mozgatják akaratát. Mindezek hatnak vallásos megnyilatkozásaira, áhítatára, imádságára, hitéletére.

De vajon fordítva nem kell- e történnie valaminek? Hitünk belülről nem hathat kifelé, nem befolyásolhatja mindennapi életünket? Ehhez nincs semmi köze Krisztushitünknek? Nagyon is van köze!

Miért hiszünk Urunkban, Jézus Krisztusban? A legáltalánosabb válasz erre az: hogy örök életre jussunk. Valóban ez az Isten akarata, végső célja. Ez azonban semmiképen sem válás irthat el bennünket attól amivel földi életünket töltjük. Földi hivatásunktól, munkánktól. Isten akarata határozza meg számunkra ezt is. Vagyis földi életünket, azt az időt, amíg eljutunk az örök életre Isten igéje szabja meg. Ezért kell erre döntően figyelnünk, hozzá igazodnunk. Éppen örök életünk miatt.

Isten legelső szava az emberhez ez volt: „Töltsétek be a

földet, és hajtsátok uralmatok alá.” (Móz 1, 28) Első tettét az emberrel pedig így fejezi ki az ige: „Vette az Űr Isten az embert és helyezte őt az Éden kertjébe, hogy művelje azt.” (1 Móz 2, 15.) Ez a bűneset előtt történt. Isten az embert tehát azzal indította el a földi életre, hogy „Hajtsa uralma alá a földet” és „művelje azt.” Ez pedig nem képzelhető el a hétköznapok munkája nélkül.

A munka tehát Isten akarata. Ezzel bízott meg, erre tett alkalmassá bennünket. Csak minket, az embert.

Óriási ajándék ez. Hogyan? Isten előlegezte irányunkban a bizalmat amikor megbízott bennünket, hogy a munkát végezzük. Mégpedig olyan munkát, amely voltaképen az ő „re- sortja”. Megbízott bennünk amikor a teremtett világ fenntartásában, az élet, az emberélet fenntartásában reánk bízta azt a részt, amely nélkül nem maradhat életben az ember. A „kenyérteremtés” munkáját adta át nekünk. Az „alapanyagot” belehelyezte a földbe, a természet javaiba, hogy azután az általa kezdett munkát mi vegyük át tőle, folytassuk s így „teremtsünk’’

VÁLASZ '

Tudod, mit jelent látni Ót. az építőt, a békítőt, a fényt, az egyetlent, a jót, a mindig másért fáradót ki maradónak szánt helyen téged is keres szüntelen?

Tudod, mi az szolgálni ót, legyőzni teret és időt, eldobott fegyver vasával szántam menni a mával, s hol minden magból hit fogan keresztet vinni boldogan?

Nem érezni a sebeket, nem kérni soha éleget, s nem adni úgy, hogy nem marao mindenből egyre több falat;

nincs út, ahol már nincs tovább:

Ót szolgálni nem szolgaság!

Kínból a béke méze lesz, szívedben hajnal ébredez, hol árnyak már nem kergetik se álmaid, se terveid, kincset se vágysz magadénak elég, hogy csak az övé vagy ..

S tudod, mi leszel Általa?

Vigasz-források itala s elfogyhatatlan új kenyér; élet, mit nem béklyóz a vér; szó, amit mindenki megért; ember leszel — az Emberért!

Esti Gyula

ezekből ételt, italt, ruházatot, házat s mindazt ami jó, szép és hasznos az élet, az ember, a család fenntartásában. Ez a mi érdekünk. Csak munkával lesz „kenyér”.

A munkán — a bűneset következtében — rajta van verejtékünk. De mennyivel nagyobb ennél az áldás, amit az Isten ad a jól végzett munkára. A munkanélküli érzi legjobban milyen áldás a munka.

Éppen ezért eléggé meg nem becsülhető, hogy olyan hazában élünk, ahol nem az a gond, hogyan teremtsünk munkát s így kenyeret az embernek, hanem az sokszor a gyötrő kérdés, honnan vegyük a dolgos kezeket, mert oly sok a munka. Ez a sok munka a jól értelmezett egyéni és társadalmi érdekből. felelősségérzetből ered. Onnan, hogy mindenki kenyerét szem előtt tartja. Azokét is akik már elöregedtek, megrokkantak vagy azokét, akik pillanatnyilag nem végezhetnek munkát, mert betegek. Mindezeket együttes munkával kell hordoznunk.

Isten munkára adott megbízása mindenkire áll. Nincs kivétel. Az ige szava nagyon szigorú a dologtalanra. „Aki nem dolgozik ne is egyék”.

Aki nem dolgozik, kivonja magát Isten teremtési rendjéből. Ezzel a „cselekedetével” szembehelyezi magát Isten akaratával, rombolja az Istentől teremtett rendet, megbontja azt az egyensúlyt, amellyel éppen Isten akarja, a mi jól végzett munkánk bevonásával, létünket biztosítani, széppé, boldoggá tenni.

Éppen ezért munkánkat nem jellemezheti valami vészes kettősség. Magunkért, családunkért mindent, másokért alig valamit vagy éppen semmit. Más szóval, ott kezdődik az Istennek tetsző munka, amikor nem arra gondolunk, hogyan

lehetne a legkevesebb fáradsággal a legtöbb személyes hasznot húzni, hanem amikor napi munkánk közben látjuk azokat is, akikhez munkánk gyümölcse a cipő, a ruha, a kenyér, a rádió, a mosógép vagy ügyintézésünk eljut. Akiktől mi szintén kapunk olyan termékeket amelyeket ők készítenek munkájúikkal, akár fizikai akár szellemi munka az. Nem szakíthatjuk el tehát magunkat munkánkban sem a külső világtól, környezetünktől, a társadalomtól. Kölcsönhatásban élünk felebarátunkkal. Az ő munkájuk is benne van a mi kenyerünkben, otthonunkban, javainkban, örömünkben, pihenésünkben, de a miénk is benne kell, hogy legyen az övéikben. Így tör tesztünk valamit az adósságból, a magunk jól végzett munkájával a felebarát, a társadalom javára. így válik a ,.kenyér- kereset”, a munka, szolgálattá, Istennel való együttmunkálko- dássá. így minden, becsületesen végzett munka mögött láthatatlanul, de valóságosan a gondviselő Isten rejtőzik. Ó van jelen az ilyen munkában és ő cselekszik, ö ad.

Ezt tudva hitünkön keresztül a munka értéke megnő. A. Teremtő művében, a teremtés folyamatában való részvétellé, Istentől kapott emberi Lényegünk kibontakoztatásává. így teszünk Isten akarata szerinti emberré, az ő fiaivá, akik házában dolgozunk magunkért és az ő háza népéért,

Mi azt mondjuk, amikor valamit kezdünk: az Isten nevében, az Űr nevében. Igaz akkor lesz Isten-tiszteletünk, ha ezt nemcsak liturgikus, vallásos összejöveteleinkre értjük, hanem tudjuk átérezni és megtenni ezt abban a „liturgiában”, magyarul szolgálatban, amely Isten akarata szerint a hétköznapokban történik. Tudunk dolgozni az Ür nevében, az Isten nevében.

Boros Károly

Egyházközi találkozások evangélikus irányelvei

A Lutheránus Világszövetség az egyházközi találkozások irányelveinek kidolgozásával bízott meg egy teológiai albizottságot, amely február 10-től 12-ig tartotta második munkaülését Hannoverben W. A. Quanbeck amerikai profesz- szor, dr. Prőhle Károly professzor, G. Klapper hannoveri egyházfötanácsos, H. Schnell hannoveri egyházi elnök és Dr. Harding Meyer genfi kutató titkár részvételével. A Lutheránus Világszövetség ezzel a munkával egységes mederbe kívánja terelni az evangélikus tagegyházak és a. többi egyházak között alakuló kapcsolatokat. Az 1970-es nagygyűlés elé

készülő útmutatás egyedülálló vállalakozás abból a szempontból, hogy nemcsak egy földrészre vagy egy egyházra, hanem az egész világon élő evan- gélikusság valamennyi más egyházzal fennálló vagy létesülő kapcsolataira figyel, s nemcsak a párbeszéd, hanem a kapcsolatok egyéb formáira, a közös *szolgálatokra és istentiszteletekre is kiterjed, mégpedig nemzetközi, regionális, országos és gyülekezeti szinten egyaránt. Az útmutatás alapja egy másik irat az egyház egységéről, amelyet a Teológiai Bizottság készít elő egyhazunk tanítása alapján.

A soproni könyvtár kincsei III.

Legutóbb a Luther műveit magukban foglaló gyűjteményes kötetekről volt szó. Talán hallhatnánk ezekről még valamit dr. Karner Károly tói?

— Először azt kell hangsúlyoznom, hogy ezek a gyűjteményes kötetek nagyrészt nem kizárólag Luther-íratokat foglalnak magukban. Többnyire még más egykorú íróktól származó művek is vannak bennük. Ezek közt első helyen Luther munkatársait emelhetjük ki, mint Melanchtont, Bu- genhagent, Justus Jónást, vagy Karlstadtot, kinek útja azonban hamarosan elvált Lutherétől. Itt van azonban Zwingli első döntően reformátort irata is „az ételek megválogatá- sáról”, azaz a böjtnek akkor sokat vitatott kérdéséről. Szóhoz jutnak e kötetekben Luther ellenfelei is. Az egyik kötet tulajdonosa sorjában egymás mellé köttette Lutheréval egyik legharciasabb ellenfelének: Emsernek vitairatait, úgyhogy a mai olvasó egy kötetből tanulmányozhatja a Luther—Emser-vitát

— Más iratokból Luther és a reformáció történetének egy másik fontos csomópontja, a pápai átokbulla és Luther kényszerű eltávolodása a középkori egyháztól tanulmányozható. Az egyik kötet iratai kört első helyen a pápai bullának Lipcsében nyomtatott példánya található, de a kötetben ott van Ulrich von Hutten nagyon ritka, pápa-ellenes kommentáló röpirata is. A pápai bulla elrendelte Luther iratainak megégetését. Amikor Kölnben és még néhány helyen fellobbantak a Luther- ellenes könyvmáglyák, Luther %lőször röpiratban fordult Eck ellen, aki a pápai bulla elterjesztésével volt megbízva, majd 1520. december 10-én Wittenbergben az összegyűlt diákság jelenlétében elégette a középkori egyház fontos alappillérét, a kánonjogot, az ún. „decretálékat” és magát a pápai bullát is. Ez az esemény akkor mindenfelé óriási feltűnést keltett, sokan meg is ijedtek Luther merész lépésétől. Ezért Luther nemcsak latin és német nyelvű iratokban fordult a pápai bulla ellen, hanem külön röpiratban részletesen igazolte is cselekedetét. Ezek az irawk mind megtalálhatók könyvtárunkban első, wittenbergi kiadásukban.

— Nem szabad megfeledkeznünk a Luther munkatársaitól és ellenfeleitől származó iratok mellett egy harmadik csoportról sem, amely külön figyelmet érdemel. Ezek az iratok általában névtelenül jelentek meg és felújították a középkorban megindult küzdelmet a pápaság és az egyház

visszaélései, elvilágiasodása ellen. Több ilyen irat is van gyűjteményünkben, de csak egyet említek meg. Az ismeretlen szerző Sátán nevében írja levelét ég maró gúnnyal állítja szembe' egymással, hogy milyen magatartást követel Krisztus tanítványaitól és hogyan viselkednek a pápa és főpapjai.

— Egyes kötetek a mai olvasóval is éreztetik még azt a rendkívüli izgalmat, szavakkal ki sem fejezhető felindulást, egyik oldalon mindenféle ellentmondást elsöprő lelkesedést a másik oldalon a dühödt ellenállást, amelyet Luther fellépése Németországban, de annak határain túl is kiváltott. Aki ezeket a köteteket tanulmányozza, ma is megérzi, mennyire mindenki ügyévé lett a reformáció. Nem szerzetesek civakodásáról, teológiai irányzatok vetélkedéséről, hanem sokkalta többről van szó: a legszélesebb néprétegeket magával ragadó szellemi forradalomról. Az egykori olvasó sok helyen aláhúzásokkal, a margóra tett megjegyzésekkel fejezte ki érdeklődését Sok példányon ma is látható, hogy azt az első olvasók kézről kézre adták. Sőt, hogy a másik tábor is forgatta a könyveket, annak bizonysága, hogy

néhány kötet annak a Fabri János bécsi püspöknek könyvtárából való, aki Bécsben fogságban tartotta Dévai Bíró Mátyást. Megvett néhány Luther-művet, és azokat valószínűleg 1526 táján egy kötetbe köttette.

Az Evangélikus Élet olvasótábora nevében is megköszöntem dr. Kamer Károly professzornak három részletben adott érdekes és igen tanulságos, sokrétű tájékoztatóját. Bizonnyal hasznos volt minderről az olvasóknak is tájékozód- niok. Hiszen lelkészi karunk a Lelkipásztor folyóiratunk tavalyi júliusi számában Kamer Károlynak a tollából bőven olvashattak erről. Annak a cikknek nyomán a Church Press című két nyelvű hírközlő kőnyomatosunk a világ legkülönbözőbb egyházaihoz és teológiai központjaihoz vitte el a letetek hírét. Méltó, hogy magunk is számon tartsuk közös kincseinket. Egy emberi étet is kevés ahhoz, hogy minden egyes darabot kézbe véve teljes alapossággal megforgassuk. Olyan bőséges és izgalmas anyag ez, hogy a könyvtár „legjobb ismerője” még akkor is beszélne róla, amikor lővéri kertje már rég levetette fehér ruháját, hogy zöldbe öltözzék. Mire ez megtörténik, talán a könyvtár is beköltözött már új, értékéhez illő és méltó he- lyiségébe. Weltler Rezső

J