Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-09-28 / 39. szám

Dráma három meglepetésben 2. A bosszantó ünnepelt (Lk 19,5 — 7) Bizony igen megromlott a hangulat, amikor Jézus nem a polgári vagy egyházi elit valamelyik tagját tisztelte meg láto­gatásával, hanem a hírhedt vámkufárt. Mintha csak szándé­kosan ki akarta volna gúnyolni a „rendesek” társadalmát. Ugyancsak zúg-morog hát az érdemes közönség: az ünnepelt agyoncsapta az ünnepséget. Nahát! Persze, nem első eset, hogy Jézus magatartása erősen eltér korának előírásaitól, környezetének várakozásától. Vegyük csak tudomásul: Jézus más, kimondhatatlanul különb, mint a mi vele kapcsolatos váradalmaink. Ö azonban ezzel kritikája is a mi elképzeléseinknek. Jerikóba sem azért ment, hogy áhíta- tosan megbámulják az emberek, s aztán ott folytassák kisded játékaikat, ahol abbahagyták. Döntő változást vitt magával, amerre járt, amit azonban senkire rá nem erőszakolt. Viszont akinek a várakozása ez alatt maradt, az „csalódott” benne. Szinte mint ábrán mutatja be egy elesett lelkű emberen, egy kiégett karrieristán, hogy ki Ö és mit akar. FELISMERI AZ EMBER LÉNYEGÉT. Belelátott Zákeus harácsoló életének nagy belső nyomorúságába. De észrevette ajzt is, hogy a felhördülök háborgásában mik a tulajdonképpeni, nem tudatos, legmélyebb indítóokok: a bevallatlan irigység. Direkt szükségük volt egy jól szidható tárgyra, önismeret és bűnbánat helyett. így aztán Jézus számára általában csak két­féle ember létezett: az egyik hajlandó volt az Ige fényénél magába nézni, megborzadni és két kézzel fogózni Isten irgal­mába, a másik nem, s utóbbiak többsége akkor a vallásos kül­szín leple alá menekült — az evangélium, Isten szeretete elől. Sőt, ebbe a tintahal-magatartásukba az ítélkezésnek és gyűlöl­ködésnek is bele kellett tartoznia. Bizonyos értelemben tragikomikus vonása a drámának ez a jelenet: végre egy ember igazán találkozik Jézussal, és ezt általános zúgás-morgás kíséri! Mintha egy kórházi osztály lakói azon háborodnának fel, hogy a főorvos a legsúlyosabb betegé­hez megy először, ahelyett, hogy a legderekabbal társalogna' De mint látjuk: a zúgolódók csak statisztálnak, s most is ugyan­olyan távol állnak Jézustól, mint amikor még lelkendezve tolongtak körülötte. Az Élet Fejedelme nem velük foglalkozik, hanem: A MEGNYÍLÓ EMBERT VESZI KEZELÉSBE, aki az orvost igényli benne. A legszemélyesebb a megszólítás. Zákeus nevét talán a jelen­levő Mátétól, mint volt vámszedőtől tudhatta meg Jézus, pár­szavas helyszíni információval együtt. De ettől függetlenül is: személyi adatainkon messze túlmenően lát ő legtitkosabb ben­sőnkbe. S igazán nagy dolog akkor történik velünk, amikor szívünk mélyén talál el Gazdánk megszólítása meggyőző me­legséggel, leleplező erővel és szeretettel. Az isteni „kell" érvényesül ettől fogva, illetve megkezdődik a harc, hogy életünk kisebb-nagyobb „kell”-jei ehhez alkal­mazkodjanak, e köré csoportosuljanak, ez adjon nekik színt, töltést, irányt, mérséklést, vagy lendületet. „Csak egy dolog szükséges igazán” — mondta Jézus más alkalommal (Lk 10,42). Egyáltalán nem a „testi dolgok” lebecsülését jelenti ez, hanem éppen méltóságra emelésüket. „A te házadnál kell maradnom." Jézus akkor is „maradt”, amikor talán már másnap elindult a Golgata felé. Sokan mentek Jézus átvonulását ünnepelni Jerikóba. Egy­valaki szinte csak közéjük settenkedett — és csupán ennek lett igazi ünnepe, a többieknek meg a bosszús csalódás maradt, mert Jézusból elég lett volna nekik egy kis alkalmi lelkesedés, és talán még abban is a saját,remek vallásosságukat ünnepel­ték volna. De mi, egyen-egyenként, akarunk-e Tőle ünnepi életet?t Bodrog Miklós A SPANYOLOK ENGEDNEK? A spanyol kormány rendele­tileg könnyítette meg a protes­tánsok polgári házasságköté­sét. Eddig (1957 óta) az illeté­kes katolikus püspök engedé­lye kellett ahhoz, hogy protes­táns és katolikus fél házassá­got köthessenek a polgári ha­tóság előtt. A jegyeseknek sok­szor hónapokat kellett várniuk arra, hogy „nem a katolikus kánonnak megfelelő házassá­got” köthessenek. Az újabb rendelkezés sze­rint csak azt kell igazolnia az evangélikus félnek, hogy anya­gyülekezete szerepel az állami nyilvántartásban. Az új rendelet azonban nem szünteti meg a római katoli­kus egyháznak azt az előjogát, hogy tiszta katolikus házasság esetén a házasságkötés csak akkór érvényes, ha azt katoli­kus pap kötötte. Podmaitlczlíy FáS emlékezete HÚSZ EVE HALOTT. Ok­tóber eleji őszies napon, a sop­roni evangélikus temető fe­nyősoros útján vitték vállu­kon tanítványai a koporsóját. A gyászolók gyülekezetének ajkán felhangzott az ének, me­lyet ő ültetett át finn földről a magyar evangéliumi keresz- tyénség szívébe: „Szelíd sze­med, Űr Jézus ...” Amikor pe­dig magába fogadta tetemét a sír, a fájó érzéseket túlhar­sogta a másik legkedvesebb énekfordítása: „Uram, ó add, ha vándorutam majd véget ér...” Valamikor Finnország­ban hallotta ezt az éneket, a parttól távolodó hajó korlátjá­nál állva. így búcsúztak tőle északi barátai, finn keresztyé­nek, akiknek testvérük maradt holtukig, holtáig. Most nem a tenger ködlő messzeségében, hanem a halál sűrűsödő ho­mályában tűnt el alakja, s ugyanaz az ének forrasztotta össze a parton maradiakat a végső útra távozóval. AZ ÉLET MENT TOVÁBB. A két évtized alatt nagyot vál­tozott korunk, országunk, egy­házunk, de azoknak az élete is, akik akkor közelben és tá­volban megszomorodva bú­csúztak az elhunyttól. Azóta többen már elindultak a part­ról a „nagy vízen át”. Űj nem­zedék is felnőtt. S akik emlé­kezünk rá személyes kapcso­latból, mi sem ugyanazok va­gyunk, mert az életünk külső és belső történése szüntelenül tovább formál mindnyájunkat. Majdnem kilátástalan vállal­kozás tehát, amire vállalko­zom: felidézni őt igazi való­jában és hatóerejével egy más korban, azoknak, kik ismerték és azoknak is, akik nem. Még­is megpróbálom. Késztet rá a hála és a szeretet, melynek a halála és a múló évek nem vethettek véget, ha igazi és mély volt bennünk. Sokunk személyes érzésein túl, vezeti toliamat a tárgyi meggyőződés, hogy a halál nem csorbítja, inkább meg­sokszorozza minden igaz em­beri életnek áldó hatását. Pod- maniczky Pál nemcsak azok­ban a valóságos, noha kita- pinthatatlan nyomokban van jelen, amelyek sokfelé ágazó szolgálatából megbújnak lát­hatatlanul nem kevés ember lelke mélyén, életüket kisebb vagy nagyobb mértékben egy­kor alakító befolyással. Egész élettörténete tanúságának, pél­dájának is van világító ereje, akár saját egyháztörténeti ko­rában nézzük, akár ha áttéte­lesen a mi időnkre vonatkoz­tatjuk. FIATALSÁGÁTÓL kezd­ve különböző egyházi munka- területeken, meg nem szűnő felelősséggel fordult az embe­rek felé, hogy az evangélium világossága, öröme, békéje su­gározod j ék bele az életükbe. Falusi gyülekezetében a felső­szeli parasztembereknek, uta­zó igehirdetőként széles Ma­gyarországon kereső lelkeknek, teológiai professzori katedrá­ján és megnyitott otthonában a lelkészi pályára készülő hall­gatóinak, szüntelenül a Jézus Krisztusról szóló örömhírt mondotta, annak egyszerű tisz­taságában, mélységes embersé­gében, melegítő derűjében. Ró­la valóban el lehet mondani, hogy Krisztus szeretete belül­ről feszítette, nem bírta ma­gában tartani, meg kellett osz­tania másokkal. Közben tekin­tete mindig messze is járt: Istennek Krisztusban megmu­tatkozó szeretetét nem tudta szűkkeblűén látni. Tág volt gondolkozásának és imádságá­nak látóhatára: felekezetek, népek határai ledőltek előtte, lelkét mágnesként vonzották távoli földrészek, messzi szi­getek kiáltását hallotta. EZ A HALLATLAN felelős­ség egyetlen pillanatra sem válhatott fölénnyé vagy erő­szakos térítő akarássá őbenne, mert szelídsége, szerénysége nem magára vett viselkedés, hanem keresztyén személyisé­gének mély gyökerekből táp­lálkozó hajtása volt. Ehhez já­rult valami határtalan bizalom az emberekben. Jóhiszeműsége nem ismert korlátot. Belső alázatát hitelessé tette, hogy soha nem szűnt meg őszintén, Isten előtt vizsgálni önmagát, életét. így volt azzal a tulaj­donságával is, amit nem bírt levetkezni: a késést. Nagyon pontos életbeosztással dolgo­zott, napjai állandó megfeszí­tett munkában teltek, ötperces időközöket is felhasznált rend­szeresen olvasásra, de — vagy talán éppen ezért — soha nem tudott sehová pontosan érkez­ni. Mi, tanítványai, megértő kedvességgel néztük az előadó­terem' ablakából, amikor pe­lerines kabátjában, professzo- ros esernyőjével sietett órájá­ra — őt azonban pontatlansá­ga mindig bántotta. A bűnbo­csánat bizonyosságába fogódz­kodó bűnbánata nyilván nem­csak ezt a külsŐséges hibát érintette, ezért érezhette köze­lében mindenki magát testvér­nek vele. Mély szociális érzü­lete és gondolkodása különben is egész élete folyamán merő ellentétben állott családfájá­val. ÜGY KÖZELÍTJÜK MEG legjobban egyénisége titkát, ha azt mondjuk: gyermeki lélek lakott benne. Ez ösztönözte bi­zakodó gondtalanságra, amely sokak szemében túlzott opti­mizmusnak tűnhetett, pedig való alapja volt Mindig de­rűs, bízó nyugodtságának alapja nem életsorsában rej­lett, hiszen az sok küzdelmet hozott rá, különben is a nyo­masztó, nélkülözéssel teli ifjú­ságában és az utolsó éveit ter­helő, munkáját, terveit korlá­tozó korai betegségében. Gond­talan derűlátása az Isten atyai szeretetének rendíthetetlen tu­datából nőtt. GYERMEKI VONÁS jelent­kezett abban a közelségben, ami Isten más élő teremtmé­nyeivel, az állatokkal fűzte össze. Halála döbbenetének napjaiban is lehetetlen volt reá úgy emlékezni, hogy a de­rű át ne világítson a fekete kárpiton. Kertjének három kedves mókusa, Mik, Mák és Műk alakja is ott ugrándozott a könnyfátyolon át szemünk­ben. Meg a tyúk lépegetett immár végleg üressé vált ka­rosszéke felé, melyet „No, hát megjöttél?!” szóval engedett át egyszer a kényelmes helyre vá­gyó kodácsoló tyúkanyónak. Assisi Ferencre emlékeztet ez a szinte testvéri szeretete az állatok iránt. S ha valaki a mai olvasók közül mindezek után egyszerű gondolkozású embernek kép­zelné, most jön számára a meglepetés: tudásban is egyike EMLÉKEZÉS öt éve múlt, hogy rád találtam s azóta járok tiszta nyárban, azóta ... na ... de úgysem érted, eltört a fésűd, veszek tenéked holnap helyette, s most nézz az égre — odafönn mintha minden égne ... Jakus Imre volt a legszélesebb tájékoződá- sú szellemeknek. A vallástör­ténet, vallásbölcsészet és ke­resztyén neveléstudomány teo­lógiai tanára, bámulatra méltó nyelvkészséggel. Utoljára már 18 nyelvet ismert, a Szentírás­ba naponta az eredeti héber és görög nyelven mélyedt bele. Szépírói tehetségét az evangé­lium szolgálatába állította: el­beszélései a magyar protestáns egyháztörténelem küzdelmes múltját elevenítették meg. az északi népek keresztyén iro­dalmából sokat fordított, az Újszövetségben szereplő szö­kött rabszolgáról, Onészimósz- ról regényt írt. Irodalmi mun­kásságát teljességében fel sem sorolhatjuk. Teológiájában is a széles öle­lés jellemezte: szívéhez meleg, hivő, biblikus irányzat állt kö­zel, ugyanakkor rendkívüli ér­deklődéssel fordult az ő idejé­nek új, korszakot teremtő teo­lógiai megújhodása felé. Azzal pedig, hogy a múlt századi nagy dán keresztyén gondol­kodót, Kierkegaardot különös örömmel fedezte fel és elősze­retettel szólaltatta meg, meg­előzte korát. RÓLA VALÓ SZEMÉLYES EMLÉKEIMBŐL nem egy to­lul fel most bennem, melyet vissza kell szorítanom. Közü­lük a legrégebbire hulljon csak világosság Közel négy évtize­de már, hogy csütörtök estén­ként ott ültem dolgozószobájá­ban, más fiatal teológus tár­saimmal. Az ablakon át özön­lött a soproni lőverek esti csendje és tiszta levegője. Min­den alkalommal más keresz­tyén életrajzot elevenített meg előttünk, felejthetetlenül egyé­ni hangsúlyától kísérten. Meg­éreztette, hogy legnagyobb ha­tása, indítása a valóságos ke­resztyén életeknek van, me­lyeknek tanúságtételére már pecsétet ütött a halál. Immár az ő hitben, szeretetben valósá­gos keresztyén élete is odaso­rakozott a felénkvilágító, ál­dást termő „életrajzok” közé. Veöreös Imre MEGJELENT D Koren Emil: „IRGALMADAT ÉNEKLEM” című könyve, amely éne­keink történetét ismerteti meg az olvasóval. Ára: 35,— Ft Megrendelhető a Sajtóosztályon ! Megjelent dr. Pálfy Miklós: JEREMIAS II. Ára: 62,— Ft. Kapható a Sajtóosztályon Budapesttől Moshiig Afrikai úti élmények I. Magasra húz a gép a Ferihegyi reptérről, és hamarosan kitárul alattunk a Balaton fes­tői térképe. Délre fordulunk, a kanyargó Drá­vát és Szávát látjuk, fénylő napsütésben a Karsztok kopár hátát, a valóban feltűnően kék Adriát, és az Appeninek felülről is im­pozánsnak tűnő sziklás hegyvonulatait. Rómá­ba érkezünk. Az útlevél és vámvizsgálat for­malitásai után a pénzváltás lehetőségei felöl érdeklődünk. A repülőtéren a Banco de Spi­Evangélikus templom Moshiban rito Santo, a „Szentlélek Bankja”, tehát a va­tikáni bank, a világ egyik legnagyobb bankja áll rendelkezésre. A busz a Via Appia Anti- can visz a városba, azon az úton, amelyen 1900 éve Pál apostolt fogolyként kísérték a Forum Romanumra. Amikor a Szent Péter templomban megállunk Péter apostol sírjá­nak bejáratánál reálisabban érezzük az egy­ház történeti kapcsolatát Jézussal és az apostolokkal, mint amikor ezt csak könyvek­ből olvassuk. A templom hatalmas épülete azonban már az uralkodó egyházról beszél, benne a síremlékek sokasága a pápák ha­talmi igényéről. Viszont a legnagyobb élmény a fehér márvány pieta, Michelangelo halha- c&tlan alkotása: az önmagát feláldozó krisz­tusi szeretet hatalmáról tesz bizonyságot. Az antik római romok, a reneszánsz és bárok műremekek és a modern építészet alkotásai sajátos, de harmonikus keretet adnak a vá­ros mindig mozgalmas nyüzsgő életének, ro­hanó modern forgalmának. Nehéz déli illa­tot árasztanak a fák és a virágok, nyomasztó a hőség. Az emberek gyakran hajolnak az ivóvízcsapok fölé, sűrű csoportokban ülik kö­rül a szökőkutakat, játszva a hideg vízzel, né­melyek lábaikat lógatják a medencébe. Több mint 36 fok van árnyékban. Sötét éjszaka startolunk a sötét földrészre, de Bengázi messze világító fényei küldik az első üdvözletei a magasba. Végtelen barna sivatag felett bukik a nap a látóhatár fölé. Néhol apró telepek, körbe épült kunyhókból: miből és hogyan élhetnek itt az emberek? Az egyenlítő alatt kizöldül a táj. Buja tró­pusi erdők és rendezett ültetvények látszanak a mélyben. Kenya fővárosában, Nairobiban lé­pünk Afrika földjére. A forgalmas modern repülőtér bárhol Európában elképzelhető volna. A stewardessek és a tisztviselők ugyan­úgy mosolyognak és dolgoznak, mint bárhol a világon, csak éppen bőrük színe barna-fekete. De ezt is hamar megszokja az ember, olyan természetes közvetlenséggel érintkeznek min­denkivel. Viszont a nap észak felől próbál áttörni a felhőkön, és az első meglepetés: 10 fok van. Betű szerint fázunk, és a meleg ruha sokáig nem kerül le rólunk. Július kö­zepén „tél” vége van, és az esős időszak most kezd szűnni. Még egy rövid repülő út a Ke­let-afrikai Repülő Társaság gépén, és meg­érkezünk az LVSZ Teológiai Bizottsága ülé­sének színhelyére, a tanzániai Moshiba. Nyílt mosollyal fogad Moshi püspök titkára, pilla­natok alatt elintézi a vízumügyet és bevisz a szálláshelyre a KIÉ újonnan felavatott sze­rény, de tiszta és modern berendezésű szál­lójába. Ablakom és az ebédlő terasza a közeli Kilimandzsáróra néz. 5000 méteres, nyáron is hófedte csúcsa valószínűtlen magasságban tükröződik a KlE-ház úszómedencéjében. Ritkán látjuk egész fenségében, fejét majd­nem állandóan felhősapka fedi. Programunk úgy hozta magával, hogy mind­járt másnap elvittek az egyik leghíresebb re­zervátumba a Manyara-tó mellé. Ütünk elő­ször banán, kávé és tea-ültetvények között visz, közben kukorica és burgonya földeket is látunk, mintha otthon volnánk. Azután szá­raz tövises növényzetű, kopár, szavannás vi­dék következik, és minden vöröses barna, szürke: a föld, a homok, a kövek, és még a növények és állatok is. De autóutunk első­rendű. Az árok partján az állattenyésztő maszai törzs tagjai üldögélnek, odahozták az eladásra szánt tejtermékeket. Az asszonyok színes ruhában, tarka nyakékekkel, a férfiak tollas dísszel és kezükben lándzsával. Fenye­getően tiltakoznak a fényképezés ellen: be­csületérzetüket sérti. Nem is fényképeztem „lesből”, csak ha beszélgetés során megis­merkedtünk és magától adódott. Távolból ga­zellák, az út mentén struccok bámulják a meglepően sűrűi autóforgalmat. Beérünk a bujanövényzetű rezervátumba. A fákon és bokrok között ugrándozó majmokkal talál­kozunk először. Hatalmas, nagy fülű elefán­tok hűsölnek a fák alatt. Az egyik kinyújtja ormányát, és játékosan megrázza a fát, amely­nek derekát talán hárman sem tudnák át­ölelni. Zebrák és őzformájú, de hosszú nyakú gerenukok legelnek a tisztáson. Közéjük haj­tunk. és ők lassan elvonulnak. Az egyik ka­nyarban egy méternyire fékezünk le egy zsi­ráf előtt. Emelet magasságból pislog ránk, azután megfordul, és imbolyogva vonul visz­sza az erdőbe. Teste eltűnik, de a magas fái., koronája felett úszik a feje, és visszd-vissza nézve távolodik. A sós tó partján pelikánok, tanyáznak, és bivalyok dagasztják a sarat. Utunk sűrűbe vezet, és egyszerre elfojtottam hangzik a kiáltás: „Szimba! Oroszlán!” Vadul behajt a karaván egy óriás fa alá. Pontosan felettünk, alig 5 méternyire, az egyik törzs elágazásánál fekszik egy oroszlán. Lassan fel­emeli fejét, ránk bámul és nagyot ásít. Hat Volkswagenből negyven turista fényképezi, ö pedig egykedvűen folytatja sziesztáját. Bármennyire érdekes volt hazájukban ere­deti környezetükben látni az állatkertek la­kóit: a rezervátumok múzeumok. Mindez a múlté, már Afrikában is. A mai és eljö-j vendő Afrikával Moshiban és környékén ta­lálkoztunk, igaz nem sokat, csak amennyire az állandó munkaülések szüneteiben lehetsé­ges volt. Moshinak 14 000 lakosa van, és vá­ros európai értelemben is. Van vasútállomása, repülőtere és rádióadója, amely szoros kap­csolatot tart az „Evangélium hangja” rádió­adóval Addisz Abebában. Az autóúthálózat jelentős gócpontja, és három modern hotel áll az átutazók rendelkezésére. Őszre készül el az egészségügyi központ 640 ágyas kórházzal. Az üzletekben mindenféle áru kapható kínai szövetektől olasz cipőkig, angol hűtőszekrény­től amerikai fényképezőgépig. Az ország ke­reskedelme nyitva áll a kapitalista és a szo­cialista világ felé egyaránt. A városban há­rom jólmenő termelőszövetkezet működik, s a szövetkezeti központ szép új épülete emel­kedik a város közepén. A városhoz termé­szetesen egy szegényebb negyed is ta-tozik háziiparosokkal, munkásokkal. Fajilag és val­lásilag kevert a lakosság. A városban van két evangélikus, két katolikus, egy mohamedán, egy hindu és egy pünkösdista templom. És vannak animisták is. Az emberek általában európai ruhában járnak, a lányok ugyanolyan divatos rövid szoknyában, mint nálunk, talán kissé élénkebb színekben. Dr. Prőhle Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom