Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-18 / 33. szám
„Az ősz ember előtt kelj fel.. Aki Isten kegyelméből sokat él, egyszer megöregszik, A családi íészek megrakása közben szinte észrevétlenül tűnnek el az évek. Egy napon rádöbben az ember arra, hogy megöregedett. Valaki azt mondotta, hogy gz ember éveit csak akkor kezdi számlálni, amikor már semmi egyéb sincs, amit érdemes lenne számontartani. Az öregkor a költők szerint az alkonyat, a naplemente előtti időszak. Visszapillantó tükör. Olyasvalami, mint amikor a turista a bércről, a hegy fokáról visszanéz a völgybe, a megtett útra. Nagy kincs, ha valaki egészségben, boldogságban, fiatalos szívvel tekinthet vissza a megtett útra. Az ember örökké a hosszú élet után sóvárgott. Bemard Shaw „Vissza Matuzsálemhez” című színdarabjában arról ír, hogy a biblia öregjei két vagy háromszor annyi időt éltek, mint a mai ember erőben, egészségben, testben és lélekben fiatalon. Az orvostudomány mindent elkövet az emberi élet meghosszabbítására. Államunk intézményesen gondoskodik munkában megöregedett tagjairól és az öregek megbecsülésére sok szép intézkedés történik. Egyházunk öregotthonai gyülekezeteink szeretetéről beszélnek. Elsősorban a fiatalok, a család bűne az, ha ma is variak még öregek, akik ilyen panaszra nyitják ajkukat: „Mi öregek feleslegesek vagyunk.” „Legjobb lenne már kint a temetőben.” 111. Mózes 19:32-ben olvassuk: „Az ősz ember előtt kelj fel, az öreg ember arcát becsüld meg és félj a te Istenedtől.” Tiszteletet, megbecsülést fejez ki ez az ige az öregek iránt. Ma sincs ennél szebb tanítás a fiataloknak az öregek iránti magatartásuk tekintetében. Paul Valéry francia író írja: „Az életben a harmadik felvonásnak éppen olyan szépnek kell lennie, mint a két elsőnek.” Nem egy fiatal az öregek meg nem értése és meg nem becsülése által teszi nehézzé ezt a harmadik felvonást. Persze ez nem általános. Sokkal több azoknak a gyerekeknek, hozzátartozóknak a száma, akik öreg korukban is szeretik, gondozzák, ha beteg, gyermeki szeretettel ápolják édesapjukat vagy édesanyjukat. Tudják, hogy ez Isten törvénye és parancsa: „Az ősz ember előtt kelj fel, az öreg ember arcát becsüld meg.. Az öregkor a boldog évek csendes kikötője, öreg korban a bajokat inkább elkerüli az ember, fiatal korban inkább elviseli. A fiatalok az élet szőnyegének tarka képét látják csupán, az öregek látják annak a visszáját is. A fiatalság munkája az élet vetése, az öregeké az élet aratása. A fiatalságot inkább a költészet, az öregekét inkább a bölcsészet jellemzi. Az öreg ember már megtanulta, hogy az életben sokszor kell megbocsátania, hogy neki is megbocsássanak. A boldog öregség titka: megtanulni örülni a mások örömének és Jézus tanítása értelmében úgy szeretni az embereket, ahogyan ö szeretett minket. Amíg szeret valaki, addig nem öregszik meg. Ilyen szeretettel hiába árnyékolja be az öregkort a halál gondolata is. Tudja ugyan, hogy alig egy lépés van közte és a halál között, de azt is tudja, hogy élő Krisztusa van, aki a feltámadás és az élet. Előtte van Pál apostol példája, aki öreg korában, a börtönben is el tudta mondani szívének-lelkének boldog vallomását: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” A hivő öreg ember egyszer eljut odáig, hogy a halál éppen olyan szükséges, mint az álom. Tudja nagyon jól, hogy nincsen itt maradandó városunk. Minden igaz, Krisztusban hivő', öreg élete végén el tudja mondani a költővel: „Hogyha utunk kezd behavazni, tudjunk szépen,... csendben... halkan elutazni.” .. Sikter Laszio Emlékek szonettje Perdül — iramlik, mint sebes kerék, Fut a gondolat — melletted vagyok S látom a szemed amint felragyog, Hallom halk-puha lépteid neszét... Eszelős ea a kóbor gondolat, Eldől, sikamlik, mint a részegek. Felhők futását, fénylő kék eget Merengve nézi — mégis vak marad. Suhan utánad — de nem érhet el S száz emlék csordul... majd életre kel Egy régi hang halkan: „Drága Kisfiam!” A lélek sír — miközben térdepel, S a balga vágyak rímben éginek el Emlékezések bús óráiban... Sárkány András Tanulmányút után. A GENFI KÁLVIN-ALAPÍTOTTA EGYETEMEN befejeződött az idei nyári félév. Az Egyetem titkárságán az ötezer hallgató közül egy magyar lutheránus lelkész is átvette indexét, melyben a teológiai fakultás előadásainak témái és professzorainak aláírásai olvashatók. A Magyarországi Evangélikus Egyház, valamint az Egyházak Világtanácsa és a Svájci Protestáns Egyház sokirányú segítsége és ösztöndíja tette lehetővé, hogy 10 hónapot tölthettem Svájcban, érdekes, sokrétű munkával, tapasztalat- szerzéssel és öt földrészre kiterjedő baráti kapcsolatok létesítésével. Röviden összefoglalva hogyan is telt el ez a 10 hónap Svájcban? AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSA KÖZPONTI FŐISKOLÁJÁN, Bossey-ban a 16. téli szemeszter négy és fél hónapos munkájára 28 országból gyűltek össze a résztvevők. Az elmúlt év után most másodízben szerepelt Magyarország is ezen országok között. A szemeszter témái a közelmúltban lezajlott uppsalai világgyűlés témái voltak, neves előadók előadásai és a résztvevők írásbeli dolgozatai segítettek megérteni és tisztázni korunk talán legjellemzőbb és legfontosabb, egyházban és világban egyaránt érvényes fogalmát: „megújulás”. A 13 FELEKEZETHEZ tartozó társak között megéltük az ökumenizmusnak, Krisztusban való testvériségünknek valóságát. Ennek számomra mindig feledhetetlen példája marad a spontán és elmélyült barátság egy-egy román ortodox, belga katolikus, svájci és kubai református lelkésszel. A második jelentős esemény számomra egy egyhetes konferencia, melyet a Svájcban tanuló és franciául beszélő ösztöndíjasok számára rendeztek, de több vendéglátó, vagyis svájci egyetemista is jelen volt. A különböző kultúrák és műveltség alapkérdéseiről szóló előadások és csoportmegbeszélések jó alkalmat adtak arra. hogy az ún. „Harmadik világ” aktuális kérdéseit (fő’e? afrikai küldöttek tolmácsolásában) de a sajátos svájci problémákat is megismerhessük. Itt is sok alkalmam volt népünk és egyházunk történetéről és életéről, felismeréseiről beszélni. A HARMADIK SZAKASZBAN utam egy genfi református gyülekezetbe vezetett. Lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt nyitott szívvel és felekezeti különbségeken túllátó testvéri szeretettel fogadtak. Résztvettem a gyülekezeti alkalmakon és magam is több ízben szolgáltam igehirdetéssel. Különösen nagycsütörtök esti szolgálatom után a közös úrvacsoraosztás során éreztem annak örömét, hogy idegenben is gyülekezeti közösség őszinte melegségét találhattam. Ezek után következett a már lődéssel hallgatták a magyarországi egyházak életéről vagy tapasztalatairól mondottakat. Magam igen érdekes előadásokat hallgathattam. Szociáleti- kai tanulmányi témámban pedig értékes ismeretekhez, kitűnő irodalomhoz juthattam. Nem véletlen s nem megszokott formaság, hogy professzoroktól, lelkészektől és gyülekezeti tagoktól így búcsúztunk kölcsönösen: Viszontlátásra! —< említett utolsó állomás: az S ez többek számára ezt jelen- Egyetem. Professzorok és teo- tette: legközelebb — Magyar- lóguisok egyaránt szívesen fo- országon... gadtak s több ízben nagy érdek- Szirmai Zoltán Reményik Sándor vallásos költészete Nehéz őróla írni, hiszen a mai nemzedék közül nagyon sokan ismerték őt. Mi fiatalabbak már nem ismerhettük személyesen, hiszen 1941-ben meghalt s mi csak néhány évvel később születtünk. Életművének pozitív és negatív számvetését elvégzi az irodalomtörténet. Én csak annyit szeretnék most: leülni mindazokkal együtt, akik ma is szeretik őt, olvasgatni verseit, s rátalálni hitben küzdő útjára. Őszintén vallott sok problémájáról, küzdelméről, erőtlen-erős hitéről. Hol hitvalló, hol Isten-kereső, Istennek soha utol-nem- érése késztette az Elérhetetlen és Fölérhetetlen után küldött kiáltásokra, erre a zsoltáros vágyakozásra: Isten, holt szívem Istene Mint faltörö kos a kőfalakon A soraimon rést üt a neved. Áldott isteni kegyelemből szárnyal merészen az ég felé, keresi Istent, a kibontakozás lehetőségét. Bár sokszor a lét és nem-lét ijesztő titkai tárulnak fel előtte, ö mégis megtalálja a kivezető utat: Sötét anyag, ím lebirkóztalak Belőled lettem, ám urad vagyok! Az örök lázadás pártütő angyalából alázatosan meghódoló, „Istenhez hanyatló árnyék” lesz. Egészen az Ür kezébe adta magát, életre-halálra, ítéletre-kegyelemre. Legnagyobb vigasza mindig a hit volt, s ő Istent-kereső hitben tudta hűségesen eldalolni mindazt, amit az Isten kegyelme „lelke falára vésett.” Eleinte csak a szépségben látta az Istent, egy hópehely, egy fűszál, egy harangvirág elég volt neki,, hogy kibékítse Istennel, s ilyenkor a nagy próféták alázatával vallotta: Ne várj nagy dolgot életedben Kis hópelyhek az örömök Szitáló halk, sziromcsodák Rajtuk át Isten szól: Jövök! Szinte nem volt a világon olyan kis dolog, amire — csodálkozó, nagy tekintetével — rá ne tudta volna borítani Sálamon templomának minden pompáját: Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek Amíg csillagbetűkbe írva látlak, Uram, lesz még találkozásom Véled! S valóban, később — a szépség birodalmán messze túl — találkozott sokszor az Istennel s egyre többet mesélt Róla. Űrvacsorára, orgonazúgásra ébredt benne gyötrelmes szomjúság s ezeken keresztül lett igazán ember és igazán Istent-kereső hivő. Bár kezdetben legjobban a vallásos érzésről s a végtelenségről szóló fejtegetéseket szerette, egyre „a végtelenbe kémlelt", mint az „életfához kötözött láncos eb”, egyszer csak hirtelen megértette, hogy több az Evangélium, mint a legszebb vallásos érzés, „több az Evangélium, mint a legszebb költemény”. A vallásos világnézet felépítésétől jutott el a Krisztus-hitig: „Én bűnös vagyok!” S lassanként meg is értette, hogy ez mit jelent. Életének ezek a felismerései voltak az emmausi csendes találkozások Istennel, az „őszi Jézussal”, s boldog ajándékával, a kegyelemmel. Akik válóban esdeklik az Isten-felismerést, azok máris kegyelmi állapotban vannak. Az ő életében is, amikor már úgy látszott, hogy a mindennapi szörnyű szürkeség és egyéni betegségei, vívódásai közül nincs menekvés, akkor magától nyílott meg az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára Erő, akarat, kétségbeesés Bűnbánat, hasztalanul ostromolták. Akkor — magától — megszűnt a vihar, minden elcsitult, éledt a remény s ő tudta, hogy Ez a magától, ez a kegyelem! Ilyen pillanatokban találkozott azzal az Istennel, aki meg- szentelődött szíveken át mutatta meg magát. S a Krisztus-hitben így lett az embertársból „áldott testvér”. Egybegyűjtötte minden arcról a testvérvonásokat s nagy örömmel hirdette a „testvér, tesvérem” mély értelmét: Testvér, tesvérem: Ez a legszebb szó a világon Ahogy kitágul ősi jelentése És túlnő lassan véren és családon ■Ritka élményben volt részem egy forró nyári délután. Felkerestem a 96. évében járó Istók János szobrászművészt. 95. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta életművéért. Kétszeres örömmel csöngettem be hozzá, mert Istók János hittestvérünk. Lakása mint egy kis múzeum. Tele van a fáradhatatlan Látogatás Istók János szobrászművésznél múlt emlékeivel. Már ezt is élmény végignézni. Az igazán izgalmas műélvezet azonban akkor kezdődött, amikor a mester előhozta a műveiről készült foto gyűjteményeit. A mil'leniumtól indult a képáradat. Két és fél órán át fordultak a lapok, körbejárva műveit. Közben lelkes, frappáns mondatokban elevenedett meg a múlt, a szobrok története. Két évvel ezelőtt baleset érte a matuzsálemi korú, deres szaíkállú mestert, de ő majdnem jobban bírta végig állni ezt az időt, mint én. Sem a hangja nem fáradt meg, sem a keze nem remegett amint forgatta a lapokat vagy közben- közben koccintásra emelté a poharat. Nehezen tettem, de magam igyekeztem befejezni a látogatást, mert tudtam, hogy orvosa szerint már nem szabad a régi tempóban élnie. Nem a kora, csak a balesete miatt Két évvel ezelőtt még dolgozgatott. Kérdezni csak hazafelé tudtam igazán. Talán így jobb is. Így az egész életműről olvashattam le a feleletet: „Mi is volt Istók János ars poeticája, művészi hitvallása közel két emberöltőn át?” Ne ő, hanem szobrai és a fennmaradt fotoemlékek (a há_ ború az ő életművét sem kímélte) válaszoljanak most úgy, amint nekem vallottak. Három tételben tudnám ösz- szefoglalni azt amit műveiből kiolvastam: 1. „A haza mindenek felett!” Ezzel kezdte, hiszen munkássága a milléniumi időkben indult. Bem apó, az isaszegi hős, az első világháború vágóhídra- vittjeinek szobrai mind izzó hazaszeretetét hirdetik. 2. „Az ember mindenek felett!” Ebben látom második tételét. Az a műgond, becsületes tudás, amivel alakjait megmintázta, nem csak a szakma szeretetéről. beszél. Vall ez arról is, hogy Istók János szereti, nagyon szereti az embert. Talán ezért is szerették meg öt kollégái és mindenki, aki csak egyszer is beszélt vele. 3. „A művészet mindenek felett!” Írók, zenészek, s a kedves Munkácsy szobor megmintázása talán nem csak pályázatért született, hanem azért pályázott velük, mert szerette szenvedélyesen a művészetet Sokat várt a művészettől, hogy az ember ember lehessen e hazában, s mindenütt. Csángó ember, Hétfaluból. Emlékül adott fényképe hátlapjára ezt írta: „Testvéri szeretettel. Hétfalu összes lakosságát üdvözlöm.” Szita István De visszatér, mint gazdag bujdosó Lélekkel hintve meg S szentelve meg, mi vérszerint való. Az egyetemes testvériségnek ez a biblikus szelleme ihlette legszebb szerelmi verseit is. Bár nála egészen más értelemben kell értelmeznünk a szerelem jelentőségét. Állásfoglalásának alapja az az eszményi szeretet, mely mindig testvért lát a nőben, és ez készteti erre a renkívül súlyos és kifinomult felelősségtudatra minden nővel szemben! Akit nagyon szeretsz Völgyben ne lakozzál Hegyen találkozzál Ott társalogj Vele Társalgásod imádkozás legyen Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele. A szíve együtt dobbant azoknak a nagyszerű embereknek az akaratával, akiknek volt bátorságuk belekiáltani fiatal életek szívébe a Hegyi Beszéd ma is félreérthetetlenül érvényes szellemét: „Tisztán az oltárig és hűen a sírig!” Megálmodott küldetésvágya életének minden részletkérdésében valóra vált: Legyek kendő, mely könnyet töröl Legyek a csend, mely mindig enyhet ad A kéz legyek, mely váltig simogat Legyek s ne tudjam soha, hogy vagyok! Sokszor úgy gondolok rá, mint aki mindig a templomajtóban áll. Mint aki becsületesen megosztotta szívének minden kincsét az ég és föld között. Győr Sándor
