Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-02-18 / 7. szám

BAtömmm Ä ülőn vagy együtt Karikatúrák, jó tollú karcolatok sokszor veszik célba a különcködő embert, aki mindent máshogyan és máskor tesz, mint a többiek. Az élet egyszerű szereplői között különös figu­rák. Bennük felnagyítva és eltorzítva ölt testet egy riagyon általános emberi tulajdonság: az elkülönülési szándék. Ez a szándék magányos és önző, az élet sodrását csak kívülről szem­lélő embereket teremt, akik külön véleményükkel mindenütt bírálnak, de seholsem segítenek. Ennek az elkülönülési szán­déknak hatására alakulnak ki zárt csoportok, klikkek, amelyek soviniszta módra a maguk külön érdekét mások érdekének ro­vására hajszolják keresztül. Az elkülönülési szándék sokféle formában jelentkezett az egyház életében is. Jézus korában a farizeusok gőgösen elkülö­nítették magukat a közönséges emberektől. Még a nevük is azt jelenti: »elkülönültek«. Péter, Jakab és János is jobban szere­tett volna Jézussal külön maradni a megdicsőülés hegyén. Nem akartak visszamenni az emberek közé, akik nem értették Jézus igéit, akik kételkedve fogadták csodáit s akik egyszerűen jelen­létükkel fárasztó terhet jelentettek számukra. A középkor szer­zetesi mozgalmaiban, vagy abban a mai egyházi magatartás­ban, amely visszahúzódik a világ kérdései elöl, ugyancsak az elkülönülési szándéknak a megvalósulását láthatjuk. , Milyen más volt Jézus! Nem magányos, remete lélek. Min­dig együtt élt az emberekkel: evett az asztaluknál, ült a csó­nakjukban, együtt járta velük az ösvényeket, részt vett lakodal­mon és temetésen. Jézus magatartására nem a »külön«, hanem az »együtt« volt jellemző. Jézus nemcsak magatartásában, hanem tanításában is el­ítélte az elkülönülést. Egyik példázata arról szól, hogy a tiszta búza között konkoly is nőtt. A gazda szolgái megkérdezték uru­kat, hogy kigyomlálják-e a konkolyt. A válasz az volt, hogy a búzának és a konkolynak együtt kell növekednie egészen az aratásig. — Krisztus tanítványainak és a világnak együtt kell élni. Ez a »synbiozis« nem szükséges rossz, hanem az egyház életfeltétele. Az egyház vagy a világgal együtt él, vagy elpusz­tul. Jelen lenni a világban! — ez Krisztus tanítványainak szol­gálata. A keresztyén ember egyszerű jelenlétével, ahogy dolgo­zik, ahogy beszél, ahogy él,»megjelenít« valamit Isten országá­ból. Nem a visszahúzódás, nem az elkülönülés, a »külön-lét* Isten akarata, hanem a »jelen-lét«. Ahogy a só feloldva, el­vegyülve fejti ki hatását —, úgy kell a hívő embernek is jelen lenni a világban. Ezért a szent jelenlétért imádkozott Jézus: »Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.« Egy édesanyáról vallották gyermekei: közelében könnyebb volt jónak lenni! Jézus újjáteremtő hatalma formálja úgy éle­tünket, hogy jelenlétünk olyan légkört teremtsen, amiben könnyebb jónak lenni! Madocsai Miklós A VIETNAMI BÉKÉÉRT Harminc éve haSt meg PAY® SAMBO® Pápán ringott a bölcsője, Sopronban nyugszik koporsó­ja. Nem is volt más szolgálati helye, mint a szép Dunántúl. Karsay püspök Győrött szen­telte lelkésszé, itt és Sárvárt káplánkodott, s a Fejér megyei Puszta vám választotta meg pa- rókusának. Páratlan szorgalma és nagy tudása fiatalon kiemelte őt az országos munkára. A felkí­nált katedrát azonban csak alapos megfontolás után fo­gadta el. Visszament még meg­hívása után is egy évre Pusz- távámra, azután még püspöki titkár is lett Pápán Gyurátz püspök mellett, — csak ezután jegyezte el magát véglegesen a soproni Teológia egyháztör­téneti tanszékével. Három évtizeddel halála után — 1938 január 30-án halt meg 77 éves korában —, arra a három soproni évtizedre em­lékezünk, amelyben századok­ra szóló emléket állított — nem önmagának, hanem a nagy történelmi múltú dunán­túli magyar evangélikusság- nak. Hiszen történetének meg­írása mellett (A Dunántúli Ev. Egyházkerület története I. k. 1522—1647, Sopron, 1924; 932 oldal!) Sopron, Csepreg, Pá­pa, Nemeskér, Sárvár, Kőszeg, Vadosfa, — s alig tudnánk fel­sorolni, hány patinás dunán­túli falusi gyülekezet múltját örökítette meg, értékes for­ráskiadványokkal együtt Nem volt nála szakavatot­tabb és megbízhatóbb életrajz­írója sem soha magyar evan­gélikus prédikátorainknak, A reformáció korától napjain­kig napfényre hozta a feledés homályából az értékes egyéni­ségek egész sorát. Payr Sán­dor nélkül a ma egyháztörté­netírója talán ki sem tudna igazodni a múlt útvesztőiben! Ö hívta fel a figyelmet a ma­gyar pietista igehirdetók iro­dalomtörténeti jelentőségű, egyházépítő és a maguk korá­ban haladó szellemű munkás­ságára is. Mi, mai magyar evangéliku­sok öntudatlanul is sokat idéz­zük fel emlékét. Hiszen éne­keskönyvünkben nem keve­sebb, mint 34 énekfordítása és 14 átdolgozása található. Re­formátorunk nagy himnusza is az ő átdolgozásában csendül fel ajkunkon: Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk __ Az evangélikus énekügy volt legkedvesebb kutatási terüle­te. Számtalan cikket és tanul­mányt szánt a himnológia ügyének. Jóval túl járt már hetvenedik évén, amikor el­határozta, hogy a századokon át oly népszerű ősi evangéli­kus énekeskönyvnek, a Zenge- dező Mennyei Karnak a tör­ténetét is megírja. Ez volt utolsó — kéziratban maradt — munkája. Idén, amikor az Űj Zenge- dező Mennyei Kar 225 éves ju­bileumára is emlékezünk (Evangélikus Naptárunk 88— 91. oldala!), gondoljunk kü­lönös hálával a régi egyházi értékek gondos megőrzőjére és ihletett lelkű megelevenítőjére. Dr. Fabiny Tibor EHHEZ NINCS JOGA AZ EGYHÁZNAK? Az elmúlt években többször szóvá tettük lapunkban is, hogy elsősorban a nyugatné­met evangélikusok rendkívül tartózkodóak a világ politikai eseményeinek a megítélésé­ben. Most örvendetes hírt kap­tunk. A hannoveri evangéli­kus tartományi zsinat igen nagy többséggel nyilatkozatot fogadott el a vietnami háború­val kapcsolatban. Ebben a nyilatkozatban kimondja a zsi­nat, hogy -a világ mai hely­zetében semmilyen háborúval sem lehet az ellentéteket meg­oldani. A háború csak újabb és még súlyosabb problémákat vet felszínre. Ezért Vietnam­mal kapcsolatban is mindent meg kell tennünk azért, hogy ez a háború megszüntessék. Véget kell vetni a vérontás­nak.-« A nyilatkozat a továbbiak­ban beszél ugyan arról, hogy a gyülekezeteknek imádkoz­niuk kell a békéért, de óva int a nemzetközi helyzet -egyol­dalú« megítélésétől«. Tehát nem jut el a keresztyén etiká­nak arra a szintjére, hogy az amerikai agressziót Vietnam­ban és a világ bármely más részében éppen a sokat han­goztatott -igazság« jegyében elítélné. A fenti nyilatkozatot mégis igen sokra kell értékelnünk. Hiszen pl. Wilm elnök a rajna- westfáliai tartományi egyház zsinatán még ennyit sem tu­dott Vietnámmal kapcsolatban elérni. A vegyeshazasság kérdésé­ben nem várható a közeljövő­ben semmi változás, legkevés­bé a jelenlegi pápa uralkodá­sa idején. Dr. Dantine bécsi teológiai professzor jelentette ezt ki az -Anstoss==Botrány« című folyóiratnak adott inter­jújában. Dantine még azt is el tudja képzelni, hogy a katoli­kus egyházban olyan mérték­ben jut újból vezető szerep­hez a konzervatív irányzat, hogy Bea bíborost is feláldoz­zák a katolikus érdekek meg­óvása végett. Éneklő gyülekezet Evangélikus egyházunkat a történelem folyamán joggal nevezték éneklő egyháznak. A reformáció megindulása óta istentiszteleti életünkben, li­turgiánkban, és a kegyességi élet sokféle megnyilvánulásá­ban jutott helye és komoly szolgálata a gyülekezet éneké­nek. A reformátorok nemcsak arra gondoltaik, hogy a nép nyelvén szólaljon meg az ősi ige, hanem lényegesnek tar­tották azt is, hogy a hitük­ben erősödő gyülekezetek anyanyelvükön tudják dicsér­ni az Istent. Luther és re­formátor-társad középkori la­tin énekeket fordítanak és új énekeket is írnak gyülekezeti használatra. A magyar refor­mátorok is átvették ezt a gya­korlatot. A magyar nyelvre fordított Biblia mellett a ma­gyar nyelvű énekek is hama­rosan méltó helyet kaptak gyülekezeteink életében. Egyházunk ma is súlyt he­lyez arra, hogy a gyülekezeti éneklés helyes irányba halad­jon és a korszerű igehirdetés mellett méltóan töltse be Is­tent dicsőítő és gyülekezetét építő szolgálatát. A déli egy­házkerület fóti kántorképző intézetében rendezett tanfo­lyamok és az ismételten ki­adásra kerülő énekeskönyv azt a célt szolgálja, hogy ne csu­pán fennmaradjon, hanem megfelelően fejlődjék és gaz­dagodjék gyülekezeteinkben az egyházi ének szeretete, megbecsülése és gyakorlása. Püspökeink gyülekezeteket lá­togató körutaik után adott be­számolóikban nemegyszer ki­fejezést is adnak a gyüleke­zeti éneklés kedvező alakulá­sának, e feletti örömükben, valamint annak, hogy a fóti intézetben felkészült kánto­rok milyen hűségesen, nem­egyszer művészi színvonalon töltik be szolgálatukat az or­gona mellett. A közelmúltban számomra is maradandó él­ményt jelentett egy éneklő gyülekezettel való találkozá­som. A szomszédos irsai gyüle­kezetbe kaptam meghívást imaheti esti szolgálatra. A menetrend nem sok időt en­gedélyezett a szolgálat előtti beszélgetésre. Éppencsak meg­állapodtunk az éneklésben és már indulni is kellett a gyü­lekezeti terembe. Ütközben még megemlítette a lelkész, hogy majd a végen az énekkar is énekel. Amikor a terem­be beléptünk, már szép gyü­lekezet várt minket. Alig volt itt-ott üres szék. A kezdőének alatt ezeket is elfoglalták a sietéstől kipirult arcú nőik és férfiak. Nem értettem azon­ban, hogy a későn érkezők miért nem maradnak hátul? Az meg különösen érthetet­len volt, hogy a lelkészük miért fogadja ezeket az elő­re törtetőket olyan örömmel? Még mutatta is nekik a he­lyet, hogy hová üljenek. Nem tudtam, hogy túlzott udvarias­ságnak, vagy valamilyen kü­lönös gyülekezeti fegyelemnek tekintsem a magatartását? A titok az óra végén oldódott meg. A harmonium mellől szeré­nyen előállt egy kislány, a gyülekezet kántora. Felemelte a kezét, beintett és felcsendült a többszólamú ének. Nagyma­mák az unokáikkal, Budapest­re bejáró dolgozók ősz hajú lelkészükkel együtt énekeltek az Isten dicsőségére, fegyel­mezetten, gondosan ügyelve a kis kántor, henteseire. Mint valami hatalmas élő hangszer a művész keze alatt, úgy éne­kelt az egész gyülekezet. Amíg hallgattam őket, megtelt a szívem Isten iránti hálával Mert nem csupán a gyüleke­zeti énekkar szereplésének, hanem az éneklő gyülekezet szolgálatának lehettem boldog tanúja. Amint a termen végig­néztem, csupa ragyogó tekin­tetet láttam. Az autóbusz engem már hazafelé vitt, amikor a gyü­lekezet még mindig együtt volt. Gyakorolták a következő napokon sorrakerülő éneke­ket. Az autóbusz egyhangú motorzúgása ellenére bennem még mindig zsongott az ének. Miközben távolról már feltűn­tek a ceglédi lámpák, csendes imádságban köszöntem meg Istennek, amit ezen az estén az irsai éneklő gyülekezettől kaptam. Amire akkor megfe­lelő szavakat sem találtam, most, köszönöm meg a kis kántornak és az egész gyüle­kezetnek azt, amit azon az estén az éneklő gyülekezet szolgálatából kaptam. Legyen minél szélesebb gyülekeze­teinkben az Isten dicséretének skálája és legyen minél több evangélikus egyházunkban az éneklő gyülekezet. Jávor Pál OTTAVIANI BÍBOROS VISSZALÉPETT Ottaviani bíboros, a Hittan! Kongregáció vezetője a Vati­kánban, feladta ezt a kulcspo­zíciót, miután a pápa — állí­tólag — visszavonulásra szólí­totta fel. Utóda a Vatikánban Franjo Seper zágrábi bíboros érsek lett, aki elsőnek került a Vatikánba ilyen fontos állásba mint nem olasz. A visszalépett Ottaviani az elmúlt években mindig a konzervatívok vezető embere volt és kemény elvi harcot folytatott minden »ko- existencia« ellen. A jövő esztendőben lesz harminc éve, hogy megismertem és megszerettem. Akkor mind­ketten a budapesti Evangélikus Gimnázium első osztályos diákjai voltunk. Sokszór vár­tam rá a Lövölde téren, hogy feltűnjék jelleg­zetes járású alakja, kezében hatalmas akta­táskával, amely már akkor is kottákat rejtett. A Zeneakadémiáról jött, ahol zongorázni ta miit Most itt ül előttem az egykori kisdiák, Troji - ler Gábor, akivel sok szép és sok nehéz na­pot éltünk át. Felelevenednek a régi emlékeik: az egyik bombázás, ami tönkretette szép otthonukat, ahol sok kedves órát töltöttem el én is önfeledt játékkal; a másik bombázás, aminek következtében ismét költözniök kel­lett; a második világháború nehéz napjai, amikor ablaktalan romépületben töltöttek heteket, hónapokat. Azután eszünkbe jutnak a soproni évek, amikor öt esztendőn keresz­tül szobatársak voltunk, s együtt végeztük tanulmányainkat a Teológiai Akadémián. A hangszerek királyának szolgálatában Ma a Deák-téri gyülekezet segédlelkésze és orgonistája, aki 1959-ben kitüntetéssel végez­te el a Zeneakadémia orgona-tanszakát. — De kérdéseimre válaszoljon ő maga életének egyes állomásairól. Hogyan szeretted meg a zenét? Apám, orvos létére, négy hangszeren ját­szott, s családunk minden tagja értett vala­milyen hangszerhez. Otthonunkban sokat szólt a rádió, s mint megannyi kisgyermek, gondolatban én vezényeltem a rádióban sze­replő zenekarokat. így kerültem közel a zené­hez. Hogyan szeretted meg éppen a hangszerek királyát, az orgonát? A fasori templomba jártunk, ahol már kis­gyermek koromban magával ragadott Peskó Zoltán orgonajátéka. Tízéves koromban már orgonáim akartam, s nagy örömömre szol­gált, hogy Peskó Zoltán később tanítványává fogadott. Volt idő, amikor úgy érezted, hogy Isten válaszút elé állított: vagy a teológia, vagy a muzsika. Hogyan lett a válaszútból kettős út? Választanom tulajdonképpen sohasem kel­lett. Érettségi után Isten indított el a teológiá­ra. A teológiai évek alatt önképzés útján annyira jutpttam orgonatanulmányaimban, hogy a teológia elvégzése után örömmel ra­gadtam, meg az újabb lehetőséget. így kerül­tem a Zeneakadémiára, ahol Gergely Ferenc volt a tanárom. A szakmai tudáson kívül fő elvét is elsajátítottam: a muzsikában mindig az emberek szívéhez kell elérni. Hogyan találtad meg életedben a kettős szolgálat egyensúlyát? Lelkész van elég, muzsikus is. De az egy­házzenész kevés. És én Üt próbálok szolgálni. Az egyensúly pedig naponként dől el attól függően, hogy milyen munka vár rám. A két szolgálatot nem tartom ellentétesnek, mert előttem áll Albert Schweitzer példája, aki három munkaterületen is úgy munkálkodott, hogy mindig az embereknek szolgáljon. A Deák téri gyülekezeten kívül hogyan próbálsz szolgálni egyházunk egészének? Minden hónapban egy vasárnapon vidéki gyülekezetekben orgonátok, s így próbálom közkincsé tenni az egyházzene értékeit. — Részt veszek a kántorképzés munkájában, aminek eredményei végsősorban a gyüleke­zetek életében mutatkoznak meg. — Ellátom a rádiós istentiszteletek zenei részének szer­kesztését, s részt veszek a felvételek elkészíté­sében is. — Legújabb munkám a Teológiai Akadémián az egyházi ének és zene tanítása, n jövő lelkészeinek egyházzenei nevelését igyekszem elvégezni. Ügy tudom, hogy orgonát is terve­zek Mely gyülekezetekben végeztél ilyen szolgálatot? Íz első a cinkotai orgona tervének elkészíté­se volt, s ezt követte a somlószöllősi, az irsai, az alberti-i orgona. Ebben a munkában az Európa-szerte leghaladóbb orgonaépitési szempontokat igyekeztem hazai viszonylatban megvalósítani. Régi orgonák felújítására is készítettem tervet, pl. Oroszlányban. Néhány héttel ezelőtt nagysikerű hangversenyed volt a Zene- akadémián. Nem egyházi keretek között hol szoktál hangversenyezni? A Zeneakadémián már több alkalommal volt koncertem, nyaranként Tihanyban és Szegeden szoktam orgonáim, a rádióban négy­szer szerepeltem. Külföldi templomokban és rádiókban tizenkét hangversenyre nyílt eddig lehetőségem. Életem legboldogabb pillanatai azok, amikor egy-egy koncertet jól sikerült megoldanom. A sok munka mellett mennyi időd jut a gyakorlásra? fis általában a művészek műhelytitka. Ah­hoz azonban, hogy koncertműsorom friss ma­radjon, sok művet kell megtanulnom, ami viszont sok időt vesz igénybe. így minden gyakorlási óra csak küzdelem árán valósul­hat meg. De meg kell ragadnom minden gya­korlási lehetőséget, mert életem célja az, hogy a muzsikán keresztül örömet szerezzek az embereknek. Eddig jutottam el vele a beszélgetésben, amikor lopva az órájára pillantott. Tudom, hogy ez nála azt jelenti: jó lenne befejezni a beszélgetést. Nem is tartóztatom tovább, mert élénken az emlékezetemben élnek az együtt töltött évek» amikor minden perce be volt osztva. Isten eszköze Trajtler Gábor akkor, amikor igét hirdet, betegeket látogat, keresztel, esket, vagy temet. De Isten eszköze akkor is, amikor orgonajátékával, szaktudásával akar szolgál­ni egyházunk egész népének. Isten szolgája, akit maga Isten állított a hangszerek királyá­nak szolgálatába, hogy örömöt szerezzen az embereknek, s orgona játékával is öt, a Te­remtőt, Megváltót és Megszentelőt szolgálja Harkányi László Kai Uwe von Hassel nyugat­német miniszter véleménye szerint vissza kell utasítani az egyházaknak a beavatkozását a német kérdés megoldásába. «►Teljesen elhibázottnak« mi­nősítette pl. a miniszter Nyu­gat-Berlinben tartott beszédé­ben az evangélikus egyház bi­zonyos köreinek azt a kívánsá­gát, hogy a Szövetségi Köztár­saság ismerje el a Német De­mokratikus Köztársaságot MOHAMEDÁNOK a haladAs ellen Wismar missziós titkár rend- 1 kívül meggondolkodtató képet " festett arról a helyzetről, ami ma Iránban uralkodik. A per- t zsák nyomorúságáért egyedül - a mohamedán vallás felelős. Hiszen az iszlámnak a tanítá- ; sa, hogy »-mindezt Allah akar­ta«, megbénít minden olyan törekvést amely a perzsák nyomorúságos helyzetén vál- , toztatni akar. VEGYESHÄZASSÄG

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom