Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-06 / 40. szám

ÉNEKEINK 0, maradj vélem... Evangélikus egyházunk egyes köreiben — bár koránt­sem oly mélyen, mint a refor­mátus egyházban, vagy kisebb protestáns közösségekben — bizonyos nyomokat hagyott az angolszász eredetű kegyesség. Ez különösképpen is a sajátos dallamú énekek elterjedésében volt észlelhető. Ezek között a szebbek széles körben kedvelt- té váltak. Ilyen az „Ö, maradj vélem” kezdetű, 718. sz. esti énekünk is. Az ének a vasárnap este bú­csúzó hangulatában született. A szigetország keleti tenger­parti vidékének egy kis ha­lászfalujában volt Lyte Henrik Ferenc negyedszázadon át hű­séges lelkész. A kemény mun­ka s az egészségtelen levegő tüdőbeteggé tette. Meg kellett válnia szeretett halászaitól s tengerészeitől. Orvosa már a búcsúprédikáció megtartását is ellenezte, és sürgős utazást ja­vasolt Olaszországba. Lyte azonban nem akart búcsú nél­kül távozni szeretett gyüleke­zetéből, s amikor barátai is figyelmeztették, hogy minden nap halasztás jelentős rossza- bodást hoz igen legyengült ál­lapotában, s a búcsúbeszéd be­teg tüdejében katasztrofális hatású lehet, így válaszolt: „jobb elkopni, mint elrozsdá­sodni.” A búcsúistentisztelet után még egy utolsó sétát tett a par­ton. Szeptember volt, s a fecs­kék vándorútjukra gyűltek. O is útra készült, de nem örült. Érezte, hogy utolsó útj*a lesz. Este bezárkózott szobájába. Hégi írásai között lapozgatott s megremegett. Az iratok kö­zött egy húsz év előtti verse akadt a kezébe, amit már egé­szen elfelejtett. Megjelent előt­te barátjának arca, aki halálos ágyán egyre ezt suttogta: ^ma­radj velem!” — ahogyan Em- mausban kérlelték egykor Jé­zust (Luk. 24,29). Ez az életal­konyon Jézusába fogózó lélek versírásra ihlette akkor, s a húszéves vers most új színt kapott. Most ő búcsúzik. Bará­tai gyógyulással bíztatják, de ő tudva tudja, hogy ez az út vissza nem vezet. Tollat ragadott, s átírta a verset. Így buzogtak fel szívé­ből a búcsúzó sorok: Sebten elmúlik rövidke időm. Földi fény tűnik, fakul az öröm. Változik, pusztul minden körülem, Te, ki nem változol, maradj velem! 25 év küzdelmére, szolgálat­ban fáradó, s újra éledő út­jára tekintett vissza. A bűnbá­nó pásztor őszinte hangja szó­lal meg benne: Jól láttad minden tévelygésemet. Mennyiszer lázadt szívem ellened! Én lettem hűtlen, de te sohasem. Most már mindhalálig maradj velem! Amikor néhány óra múlva kilépett szobájából, átadta le­ányának a nyolcversszakos éneket. Erezte-e a leány, hogy test&mentom és végső imád­ság ez az ének? Lyte másnap elindult ködös Albionból a forró sugarú délre — és nem tért vissza többé. Csak Nizzáig jutott. 54 éves volt, amikor 1847-ben, búcsú­zása után két hónappal meg­halt. Utolsó mondata két rövid szó volt: „... öröm... békes­ség ...” K. E. Végrendelet bevezetése 1684-ből Bozzay prédikátor Mentselre menvén, Naplójába továbbra is sok érdekességet jegyzett fel. Így a nemeskéri „El But- suzó Verseit”, Mencshely la­kosságának összeírását, és LIVERPOOL. A világ leg­nagyobb anglikán temploma, a liverpooli székesegyház 1975-re készül el. Építését 1904-ben kezdték el. MAGDEBURG. A kelet­németországi szász tartományi egyház új püspökét, dr. Wer­ner Krusche-t, október 23-án iktatja be hivatalába a nyu­galomba vonuló püspök, D. Jänicke. Végrendeletét 1684-ből, amely­nek bevezetése ez volt: „Én Farkas János, Mentse- len lakózó, az ki most testem­ben beteg, lelkemben pedig egészséges, Lelkemet ajánlom az Mindenható Istennek, az ki atta, 'Testemet pedig az min­deneknek közönséges Anynyá- nak, az földnek, az jövendő boldog feltámadásnak jó re­ménysége alatt. Tészek illyeh rendes Testámentomot az én Házam népe között mindazok­ról, az mi kevés javaim vad­nak.” , A mi jó elődeink hitüket és reménységüket is belefoglalták a végrendeletükbe. Novak Elek Az egyháztörténetből Egyházunk és az „őszirózsás forradalom” 1918. október 31-én százez­res tömegek tüntettek Budapes­ten. Egy frontra induló zász­lóalj elindítását megakadá­lyozták a Keleti pályaudvaron. A pályaudvar őrségét lefegy­verezték, a felfegyverzett munkásság és a hozzájuk csat­lakozott katonaság elfoglalta Budapest fontosabb épületeit, a forradalom megtörte a Habs­burg-monarchia uralmát, a ha­talom a Nemzeti Tanács kezé­be ment át. Másnap Károlyi Mihály vezetésével az új kor­mány letette az esküt a Nem­zeti Tanács előtt. Egyházi lap­jaink nagy teret szentelnek az eseményeknek, részletesen is­mertetik a történteket. Az or­szágot a katasztrófába vezette az osztrák—magyar monarchia. Bukásán egyházi lapjaink egyáltalában nem sajnálkoz­tak, sőt az általános forradal­mi békehangulat hatása alatt újságjaink egészen pozitívan értékelik az eseményeket. A Harangszóban Czipott Gé­za, szentgotthárdi lelkész, szer­kesztő azt írja „Ami most a legfontosabb” című cikkében: „Az őszirózsa jegyében meg­született az új önálló és füg­getlen Magyarország. Az őszi­rózsa jegyében, melynek tövi­sei nincsenek. Polgárság, ka­tonaság, munkásság, nép mind egyet akar csak, azt, hogy vég­re a magyar haza határain be­lül boldog legyen itt minden ember” (Harangszó, 1918. 226.). Persze, nem akart mindenki egyet, az hamarosan kiderült, de abban igaza Volt a szerző­nek, hogy az új békekormány felé mindenki nagy remény­séggel tekintett. Czipott Géza kiemeli, hogy a kormány leg­fontosabb teendői közé tarto­zott a béketárgyalások meg­kezdése. Nagy megkönnyebbü­léssel olvasták az emberek: „November 1-én minden fron­ton letettük a fegyvert”. A Harangszó közli, hogy az Országház kupolatermében november 16-án kikiáltották a független magyar köztársasá­got. „Ezzel a történelmi tény­nyel Magyarország történel­mében egy új fejezet kezdődik, új idők köszöntenek bennün­ket. Adja a jóságos Isten, hogy a magyar nép az új államfor­ma keretei között, az ő lángo­ló szabadság- és hazaszereteté­vel végre megtalálja a maga boldogságát... Fel tehát Magyarország sokat szenvedett népe a munkára, fogjunk vég­re össze, legyünk hívek mind­halálig, egy akarattal munkál­kodjunk közre most saját magunk és hazánk boldogulá­sán” (Harangszó, 1918. 230.). De nemcsak a Harangszó ad biztatást a híveknek az új ma­gyar köztársaság támogatásá­ra, hanem a többi egyházi la­punk is hasonló hangot üt meg. Az Evangélikus örálló akkor, amikor október 31-ét és november 16-át nemzeti ün­neppé iktatták, azt írja: „A re­formációnak 401. évfordulóján, hazánk fővárosa, Budapest, nagy eseményeknek volt szín­helye. Mintha csak ugyanazon szellő hatotta volna át az em­berek lelkét, mint hajdan, a reformáció hajnalán, úgy lel­kesedett a nép, a katonaság, a szabadság, egyenlőség és a testvériség szent és nagy re­form eszményeiért. S hazánk alkotmánya egy nap alatt új tartalmat nyert... Ügy érez­zük, mintha a kettőnek valami köze is lenne egymáshoz! A történelem tanúbizonysága an­nak, hogy ezen érzésünknek alapja és létjogosultsága van! A protestáns egyház története hazánkban össze van forrva hazánk történelmével. A val­lás- és lelkiismereti szabadság küzdelmei egybeesnek hazánk függetlenségéért vívott har­cokkal. A protestáns egyház iskoláinak nevelő munkája, szabad szelleme mindig ter­mékeny oázisa volt a szabad­ság szent eszméjének a nagy, szolgaságot hirdető és fenntar­tó világ pusztájában” (Evangé­likus Örálló, 1918. 309.). Az örálló itt már túl is szalad a teológiai igazságon, nagy buz­galmában a reformációi is kö­zös nevezőre hozza az ősziró­zsás forradalommal, de annyi­czúr Lászlónak és feleségének, Horváth Mártának első gyer­mekük született. Neve: László, Gyula. A keresztelést az an­gyalföldi gyülekezet istentisz­teletén id. Benczúr László lel­kész, a gyermek nagyapja vé­gezte. — KITÜNTETÉS. Turmezei János gércei lelkészt az Erdé­szeti Tudományos Intézet fel­jogosította a „külső tudomá­nyos munkatárs”-i cím hasz­nálatára. Turmezei János a máhlegelő-javítás érdekében fejtett ki értékes munkásságot. A Vas megyei MÉSZÖV méh- legelő-javítási és fásítási fele­lőse, valamint az Országos •Méhész Szakbizottság Méh- legelő-javitási Albizottságának tagja. — Schusztek Sándor nyugal­mazott evangélikus igazgatóta­nító és kántor, aki 40 évig szolgált, főként Gyomán, gyé- mántdinlomát kapott. A most 80 esztendős testvérünknek sok áldást és erőt kívánunk. — HALÄLOZÄS. Öry Ist­ván, az Evangélikus Élet hű­séges olvasója, életének 81. évében szeptember 9-én el­hunyt. Temetése szeptember 13-án volt Debrecenben. ban feltétlenül igaza van, hogy a magyarországi protestantiz­mus múltja mindig szoros ösz- szefüggésben állott a haladó mozgalmakkal, s — legjobb hagyományai nyomán — nem idegenkedve, hanem őszinte rokonszenvvel fogadja a for­radalmi hangulatot. Ezt a józan és reális hangot képviseli az Evangélikus Lap, amikor ezzel kapcsoiatDan így ír: „Október 31-ike ezentúl nemcsak evangélikus egyhá­zunknak lesz ünnepe, hanem a magyar köztársaságnak is. Szerencsés összetalálkozás. A vallásos felszabadulás és a nemzeti szabadság összetartoz­nak és kiegészítik egymást. Ezt a véletlent jó előjelnek is vehetjük” (Evangélikus Lap, 1918. 47.). Ezekkel a gondolatokkal igyekezett irányítást adni egy­házunk sajtója a gyülekezet népének, hogy megtalálják he­lyüket az új társadalmi rend­szerben. Egyházunk, legjobb hagyományait követve, ismét a haladás oldalán állt, ismét a nép mellett foglalt állást. D. Dr. Ottlyk Ernő — Kovács István korábban a csákvári, majd a székesfe­hérvári gyülekezet tagja szep­tember 16-án, rövid szenvedés után elhunyt. Temetése szep­tember 18-án volt a székesfe­hérvári evangélikus temetőben Nagy Tibor lelkész szolgálatá- vaL — Kari Béla, az angyalföldi gyülekezet presbitere, 77 esz­tendős korában szeptember 13- án elhunyt Temetésén És. 43,1. verse alapján arról szólt az igehirdetés, hogy ne féljünk megharcolni a hit szép harcát, — Tüske Károly, a mezőlak- békási gyülekezet három évti­zeden át volt hűséges presbite­re 66 éves korában Békáson elhunyt. „Tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne, hogy Ó a rám bízott kincset meg tudja őrizni ama napra”. — özv. Horányi Lászlóné két hónapi igen súlyos, de hittel viselt szenvedés után 62 éves korában elhunyt. A bizonyság­tevő életéért hálás eleki gyüle­kezet szeptember 18-án hall­gatta koporsója mellett az örök élet igéjét. EZ MÁR AZ ŐSZ Ez már az ősz ... A pompa blind lehullott s mint tépett rongy, a sárban hempereg. A vetkőzött fák oly pucéran állnak s olyan aszottak már a száraz ágak, mint a kékülő vénasszonykezek. Ez már az ősz ... a napszív dárda-járta s vérében úsznak fönn a fellegek. Sötét madár száll át az alkonyégen s a károgása úgy sikongat éppen mint gyászolók, ha sírra hant pereg. Ez már az ősz ... Az elmúlások kelyhe. Gecsemánei kert a nagyvilág. Sóhajt az élet térdre kényszerítve és hull a szirma, hulldogál a vére, mert látja már a téli Golgotát. Ez már az ősz... A pompa mind lehullott. Zord kaszájával a halál suhint. A teremtettség színei fakulnak, a nap meg úgy sír, mint a háborultak s kicsorgott könnye — vérvörös rubint. Jakus Imre CSALÁDI HÍREK — KERESZTELÉS. ifj. Ben■ A békéscsabai evangélikussá® szétraizása A békéscsabai evangélikusság szót rajzása Szlovák testvéreinknek van egy érzésteli daluk. Megremeg a hangjuk, bánat felhőzi be arcukat, amikor éneklik: Hojzse Bozse, jak to boly!... Istenem, de fáj, amikor — szer- teszéled a sereg. Nem katonanóta ez. Hanem abból az idő­ből való, amikor a Felvidék magas hegyei, zúgó erdei közé ékelt tenyérnyi, köves szán- tóföldecskék nem tudva elég kenyeret adni a legtöbbször nagylétszámú családoknak, min­den év tavaszán tarisznyát akasztott a vál­lára a falvak munkabíró férfinépe, s nekivá­gott a világnak, kenyér után, ki az Alföldre, ki a nagy városokba, ki pedig egyenesen a tá­voli Amerikába. Sokan vissza sem tértek töb­bé. Nos, a távozó, szerteszóródó fiatalok után tekintő könnyes szemű anyák, hitvesek, mát­kák és öregek érzése jut kifejezésre a fájdal­mas dalban: „Istenem, de fáj, amikor Szerte- széled a sereg...” Ez máradt sorsa az 1718-ban Békéscsabán megtelepedett szlovák evangélikusságnak is. Békéscsaba csakhamar Európa legnagyobb falúja, evangélikus gyülekezete, az ország legnagyobb gyülekezete lett, de éppen azért lakói számára szűk lett a 80 000 holdas határ. Egymás után indultak kisebb-nagyobb rajok a világ négy tája felé. Sokan elvesztek közü­lök az idegen nyelvűek és vallásúak tengeré­ben, mint ahogy a homok is beissza a forrás tányérján túlcsordult vizet. Mások azonban gyökeret vertek, új falvakat és új gyülekeze­teket alapítottak. A békéscsabai evangélikusság e szétszóró­dása — nagy általánosságban szólva — há­rom ütemben történt. ' \ 1. Földet! Kenyeret! Ez a két szó jellemzi az első jelentős elvándorlást. Hiába volt oly nagy a csabai határ. A rá­települt lakosság száz év alatt beművelte, ta­nyákkal beépítette, hasznosította utolsó rö­gét is. A később születők számára már nem jutott föld. Pedig a kenyeret, az életet abban az időben a föld jelentette. Megindult hát a kutatás közelben és távolban megszerezhető föld után. Földet! Kenyeret! Tragikus körülmények indították el az első nagyobb földfoglaló rajt. A békéscsabai nincstelen, szegény nép, a várostól akkoi mintegy három km-re levő ún. Szőlőkben (Vinice) vagy gödrökön túli részen (Jamina) telepedett meg. Engedély nélkül, rendszerte lenül épített, egészségtelen viskókban húzó­dott meg itt a szegénység. A földes uraság é a községi elöljáróság azzal fenyegette a szőlő- belieket, hogy fejük felől elbontatja kunyhói­kat. Ez a veszedelem adott *vándorbotot az ott lakók kezébe, akik fölkerekedtek, és 1844- ben megalapították Ambrózfalvát. AMBRÖZFALVA néhány évtized alatt csi­nos, ezer lakosú, teljesen szlovák és evangé­likus községgé fejlődött. Lakói mind csabai származásúak voltak, ezért is nevezték a köz­séget sokáig Malá- azaz Kis-Csabának. MEDGYESEGYHÁZA lett egy következő kirajzás gyümölcse. Az állam a parasztság földéhségének csillapítására 1881/82-ben par­cellázta Medgyes-pusztát, melyet a csabai származású Zsilinszky Mihály közbenjárására békéscsabai evangélikusok vásárolhattak meg. Az új település rohamosan fejlődött, 1889-ben községgé és gyülekezetté alakult, lelkészt választott. 1920-ban már 5504 volt lakosainák száma, közülük 2096 magyar, 2661 szlovák, évangélikus vallású pedig 3018. Med- gyesegyháza ma is a Kelet-Békési Egyházme­gye egyik legvirágzóbb gyülekezete. A GERENDÁSI Trautmannsdorf, Apponyi és Hoyos birtokokat 1900-ban és 1908-ban parcellázták. Az 5000 holdnyi terület nagy részét békéscsabai evangélikusok vásárolták meg. Így alakult részben az ő közbenjöttük- kel a mai GERENDÁS község, melynek 800 lelkes evangélikus gyülekezete 1926-ban lett önállóvá. Az induláshoz az elbocsátó békés­csabai anyaegyháztól két iskolát és tanítói lakot, valamint három vagon búzát kapott. A békéscsabai anyaegyházból vált ki a bé­kési, a gyulai és a pusztaottlakai gyülekezet is, ezenkívül pedig Nyíregyházától az Arad megyei Apatelekig (Románia) még legalább 15 más város és gyülekezet alapításában is részt vettek a csabaiak. 2. Munkát! Kenyeret! A századfordulón egyre kínzóbb lett az országban a munkanél­küliség. A békéscsabai emberpiacon, a „köp­ködőn” is naponta százszámra ácsorogtak erős, egészséges férfiak. Új jelszó született ekkor: Munkát! Kenyeret! A földreform késett, a gyáripar lassan fej­lődött, megindult hát a kivándorlók áradata az új ígéretföldre, Amerika felé. A nagybir­tokosok érdekeik ellenére valónak tekintették a kivándorlást, az álhazafiak pedig hazátlan bitangoknak tekintették a távozókat. Termé­szetesen voltak a kérdésnek józanabb meg- ítélői is. Éppen Szeberényi Lajos Zs. békés­csabai lelkész vette védelmébe egy írásában a kivándorolni kényszerülőket: „A kivándor­lás a szegény embernek egyetlen és utolsó jo­ga a fizikai léthez.” Az 1899. és 1913. évek között Békéscsabáról mintegy 1700—1800 fő vándorolt ki, túlnyomórészt evangélikusok. 3. A lakosságcsere. A békéscsabai gyüleke­zet 250 éves fennállása alatt* a legnépesebb rajt 1947/48-ban, a magyar—szlovák lakosság- csere alkalmával bocsátotta ki magából. Nehéz két év volt ez a gyülekezet életé­ben. Ezrek vívódtak magukban: menni, vagy maradni? A hangulat forrponton volt! Az el­menők a maradókat renegátoknak, a mara­dók a távozókat hazaárulóknak tekintették. Gyermekek hagyták el megöregedett szülei­ket, házastársak váltak el egymástól, testvé­rek átkozták meg egymást. Végül is kerek számban 7000 csabai evangélikus költözött a határon túlra. Sírt a lelkünk e nagy vesz­teség láttán. Aztán megnyugodtak a kedélyek. Ma már örömünnep számba megy az elszakadt roko­nok Csabára látogatása, vagy a csabaiak ro­konlátogató útja Komáromba, Érsekújvárra, Megyercsre, Szentpéterre, Perbetére, Nemes- ócsára, Izsára, Andódra, Keszegfalvára, stb., ahol mindenütt csabai hittestvérek élnek ki­sebb-nagyobb gyülekezetekben. Ha a fentebb ismertetett elvándorlások be nem következnek, akkor a most 60 000 lakosú Békéscsaba 80—90 000 lakost számlálna, gyü­lekezetünk pedig 50 000 lelkes lehetne. De így is óriási dolog, hgy nemcsak megmaradt egy 23 000 lelkes gyülekezetünk, hanem szerte ha­zánkban, meg Csehszlovákiában, sőt Ameri­kában is tízével vannak evangélikus gyüleke­zetek, amelyeket szétrajzott békéscsabaiak alapítottak. Erre is futotta erejükből. * Lámcsak! Rezignált siránkozással kezdtem: „Istenem, de fáj, amikor szerteszéled a se­reg ...”, most pedig már-már dicsekvésre vál­tok át. Tudom, egyik sem helyénvaló. Csak egyet tehetünk: alázatosan meghajtjuk fejün­ket és csendesen elmondjuk a zsoltáríró sza­vait: „Dicsérem az Urat teljes szívből... ke­zeinek cselekedetei hűség és igazság; minden ő végzése tökéletes.” Zs. 111. 1, 7. id. Dedinszky Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom