Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-04-09 / 15. szám

Az embertelenség eszkalációja Lapunk legutóbbi számában jelentettük, hogy a Keresztyén Békekonferenciának a nemzetközi ügyek­kel foglalkozó bizottsága március 13—17. napjain ülést tartott a Német Demokratikus Köztársaságban. A bi­zottságot D. Jänicke püspök hívta meg Gnadauba, a hernhutiaknak ebbe a kicsi falujába, amely azonban régtől fogva egyik legfontosabb szeretetintézménye a szászországi evangélikus egyháznak. A bizottság a gyü­lekezetben is megjelent és beszámolt a gyülekezet tag­jainak munkájáról. A gyülekezeti összejövetelen Ráski Sándor református püspök beszámolt arról, hogy a magyar protestáns gyülekezetek hogyan támogatják a keresztyén békemunkát. Látogatást tett a bizottság ülésén D. Jänicke püspök az egyházi vezetőség több tagjának kíséretében. Ez alkalommal dr. Pálfy Miklós számolt be arról, hogy a magyar evangélikus egyház hogyan készül a reformáció 450 éves jubileumának a megünneplésére. A bizottság részletesen elemezte a nemzetközi hely­zetet és behatóan foglalkozott a vietnami háború, az európai biztonság, az aíomsorompó-egyezmény kérdé­sével és egyéb nemzetközi problémákkal. A bizottság tanácskozásáról folyamatosan beszámo­lunk lapunk hasábjain, hiszen arról van itt szó, hogy keresztyének adják át tapasztalataikat és látásukat a y mi evangélikus olvasóinknak. Ezúttal a vietnami há­borúra vonatkozó tanácskozásokat ismertetjük részlete­sebben. „Rendkívül szégyellem magam, hogy amerikai vagyok. Mert bár szeretem az amerikai népet, amelynek hűséges pol­gára vagyok, de amit ma az amerikai nép Vietnamban el­követ, azért minden amerikai keresztyén ember csak szé­gyellni tudja magát. Es számomra már ma az a kérdés, hogy hogyan tudok eléggé vezekelni a Vietnamban elkövetett ame­rikai bűnökért.” Robert B. Starbuck amerikai lelkész jelen­tette ki ezt a nagyon őszinte szavakat egyrészt a gnadaui gyülekezet előtt, másrészt azon a fogadáson, amelyet az NDK kormányának Egyházügyi Államtitkársága és Magdeburg kör­zeti tanácselnöke adott a bizottság tagjainak tiszteletére. A fenti mondatok tehát egy amerikai embernek a szájá­ból hagzottak el és tükrözik azt a lényegében kétségbeesett helyzetet, amelybe a vietnami „igaztalan" háború miatt a Johnson-kormány saját magát taszította, de jellemzi azoknak a becsületesen gondolkodó amerikai keresztyéneknek a lelki és morális helyzetét is, amelyből szeretnének kitörni és őszin­tén keresik velünk együtt a kivezető utat. Csak így érthető, hogy a bizottság ülésének három amerikai résztvevője a leg­teljesebb tárgyilagosság és segítségvárás hangnemében vitatták meg velünk európai keresztyénekkel együtt a vietnami háború minden borzalmát. Hiszen a vietnami háború elképesztő méreteket öltött az utóbbi időben. A folyók elaknásítása, az amerikai tengeri flotta bevetése az észak-vietnami partok ágyúzására, az ún. „demilitarizált zónának” az ágyúzása az eszkalációnak újabb lécsőfokát jelzik. A katonai eszkalációt nyomon követi a háború földrajzi kiterjesztése is, hiszen katonai támaszponto­kat építenek ki más országokban is, mint pl. Laoszban és Thaiföldön. Mindennél sokkal borzalmasabb azonban az a módszer, ahogyan az amerikaiak „az embertelenség eszkalá- ciájának” a módszerét alkalmazzák: A vietnami háború egyenlő lett a népirtással és a hadviselés embertelenségeit a háború szükségszerű kísérőjelenségeinek igyekeznek feltün­tetni. A vietnami agressziós háború eszkalációjának szükségszerű kísérőjelensége azonban, hogy fokozódik a világ közvélemé­nyének a felháborodása és egyúttal szolidaritása a vietnami néppel. A háború politikai feltételei szemmel láthatóan rosz- szabbodtak az elmúlt esztendőben. Nemcsak Vietnamban, ahol az Egyesült Államok politikai kilátásait szükségszerűen alá­ássák a háború borzalmas élményei és pusztításai, de nemzet­közi szempontból is lényegesen rosszabbodott Amerika hely­zete. Ma már Európában csak az angolok kénytelenek a font­sterling érdekében legalább morálisan kitartani Amerika mel­lett, bár tudják, hogy a másik oldalon milyen sokat veszíte­nek nemzetközi politikai becsületükből. És a Német Szövetségi Köztársaság támogatja sajtójában és egyéb morális síkon az amerikaiak vietnami háborúját. De Gaulle, U Tant, VI. Pál pápa, de elsősorban a Keresztyén Békekonferencia szófiai ülé­sének mintegy 150 résztvevője egyértelműen ítélte és ma­rasztalta el keresztyén erkölcsi szempontból is Johnson kor­mányát. Lapunk hasábjain hetenként hozzuk elsősorban a világ keresztyén vezető embereinek és tömegeinek a tiltakozá­sait és a mostani húsvéti békemenetek Angliában, Nyugat- Németországban stb. arról tanúskodnak, hogy a „felháborodás eszkalációja” egyre fokozódik. Éppen amerikai bizottsági tagjaink tudósítottak az ülésen arról, hogy az amerikai közvéleménynek egyre több kép­viselője fordul szembe a „vietnami népirtó háborúval” és százalékosan egyre csökken Jonhson híveinek a száma. Viszont ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell Arthur M. Schlesinger- nek, a korábbi Kennedy-tanácsadónak a kijelentésére még 1966 nyarán, aki szerint könnyen akadnak Amerikában új McCarthy-k, akik képesek lesznek éppen az amerikai elnök- választás „kedvező kimenetele” érdekében olyan légkört te­remteni Amerikában, amely azután nem riad vissza attól sem, hogy az Amerikai Egyesült Államok „nemzeti érdekében” atomfegyvert használjon Vietnamban. A vietnami háború sorozatos sikertelenségei a katonai, földrajzi és embertelenségi eszkaláció ellenére és a világ közvéleményének a „tiltakozó eszkalációja” tehát arra intsen bennünket, hogy vannak Amerikában ma is olyan erők, ame­lyek „az embertelenség még fokozottabb kiszélesítésétől” sem riadnak vissza, hogy példát statuáljanak a világnak. Mert a vietnami háború nem a világnak arra a részére korlátozott konfliktus, hanem amerikai figyelmeztetés, hogy így járnak azok a népek, amelyek az amerikai elgondolásokkal ellenkezve akarják szabadságukat, politikai, gazdasági és társadalmi életüket berendezni. Ezért nem „Vietnami Ügy” csupán a viet­nami háború és ezért kell foggal-körömmel harcolnunk min­den békeszerető keresztyén emberrel együtt ennek a háború­nak a befejezéséért! ATHÉNI ÉRSEK BÍRÁLJA ATHENAGORAS PÁTRIÁRKÁT Görögország érseke, Chry- sostomus, élesen bírálta a már­cius 7-én tartott athéni zsina­ton Athenagoras konstantiná­polyi pátriárkát, mert szerinte teljes mértékben kiszolgáltat­ja az ortodox egyházat a pá­pának. A zsinaton a legtöbb püspök csatlakozott az érsek bírálatá­hoz és különösen is tiltakoztak az ellen, hogy a pátriárka meglátogassa Rómában a pá­pát és vele együtt imádkoz­zék a Szent Péter bazilikában. A zsinat felszólította Görög­ország összes metropoli táj át, hogy nyilatkozzék ebben a kérdésben. A zsinatról kiadott sajtónyilatkozat szerint nem akarják a zsinati atyák szemé­lyében megtámadni az öku­menikus pátriárkát. Viszont az is kitűnik a nyilatkozatból, hogy sok püspök és ortodox hivő nem ért egyet Chrysosto- mus nézeteivel. QUO VADIS „ÜTITÄRS”? Az Evangélikus Élet egyik régebbi számában D. Káldy Zoltán püspök cikket írt „Az ötödik út” címen. Erre a cikkre Nyugat-Európában élő magyar evangélikusok „ÜTITÄRS” c. lapjában tett megjegyzéseket a lap szerkesztője. Annakidején Hafenscher Károly Budapest, Deák téri lelkész írt választ az „ÜTITÄRS” szerkesztőjének. Válaszát azonban akkor nem közöltük le. Mivel az „ÜTITÄRS”-ban a legutóbbi időben újabb cikkek jelentek meg Magyarországi Evangélikus Egy­házunkkal kapcsolatban, Hafenscher Károly lelkész levele újra aktuálissá vált. Most már közreadjuk. Kedves Lacikám! Így szólítlak most is, mint amikor együtt laktunk Sop­ronban, egy szobában a ki­bombázott fakultáson. Te atya voltál, sőt szenior — én ba­goly. Sokat tanultam Tőled, elsősorban munkabírás vona­lán ... Te már 17 éve nem vagy Magyarországon, s azóta csak egyszer találkoztunk, amikor 1948 őszén Zürichben együtt ettük a hazait. Később csak leveleztünk, jól emlék­szem, hogy Te voltál, aki Nor­végián keresztül hazasegítetted a könyveimet... Te is tudod mindig szeretettel gondoltam Rád, akkor is, amikor súlyos betegségben feküdtél, akkor is, amikor jelentős eredmé­nyeket értél el. Tudom s ezt sokaknak elmondtam, Te vol­tál az egyik legtehetségesebb magyar teológus, aki a negy­venes években kikerült, bele­értve a legnagyobb, s legis­mertebb neveket is, azt is tudom, hogy hallatlan szor­galommal forgattad talentu­maidat Norvégiában is, má­sutt is. Mindig őszintén sze­rettem volna, ha mindazt, amit kaptál Magyarországi Ev. egyházunkban is gyümöl- csöztethetted volna. S ha hal­lottam Rólad, azóta, hogy már néhány éve nem leve­lezünk, mindig örültem a hír­nek ... De most nem örültem, amikor soraidat olvastam az ÜTITÁRS-ban. A cikket nyil­ván a szerkesztő írta, vagy a szerkesztő jóváhagyásával ír­ták mások. Többször elolvas­tam s mindinkább elszomo­rodtam, nagyon szeretetlennek éreztem s egyre csak azt mondogattam magamban: mi­re jó ez Lacikám! Kinek hasz­náltok ezzel?! — Hogy ne­künk nem, az bizonyos, ne­künk csak keserűséget okoz­tok. Először is, nem jó a cikk hangja. Hamis hangnak ér­zem. Mi is, itthon szolgáló lelkészek szeretjük, ha taníta­nak bennünket, s tudjuk, „a jó pap holtig tanul”, szeret­nénk mi is nyitottak lenni egy életen át, de nem szeret­jük, ha kitanítanak bennün­ket ... Hidd el — mint lel­kész Te is tapasztaltad — magas lóról nem lehet pár­beszédet folytatni, előbb le kell szállni a lóról. Jézus em­bermagasságban, vagy ha tet­szik, emberalacsonyságban ta­nított. Hangotok egy kicsit emlékeztet bennünket a régi pápai bullák hangjára, az pe­dig protestáns füleknek elég zavaró... Hamis a pozíció is. Bennem ágaskodott a kérdés, s úgy ér­zem jogosan: Ki tett titeket bíróvá felettünk? Miért ítél­keztek? Biztos, hogy mint jó bírákhoz illik, minden adalé­kot ismertek? Hogyan lehet kívülről, outsiderekként bírál­ni? Több lenne a hiteletek, ha itthon mutattátok volna meg, hogyan kell jobban csinálni... Bizonyos vagyok benne, hogy Te is emlékszel még Remé­nyikre, hadd idézzem hát ide- illő gondolatait: il!i;i!l!lllll!lllllilllll!l!l!lilíl!i:illílllllílllll!lllllllilll!lll!l!lll!lllllil1l!lllllll!lll!lllil!l!!llllin!llllil'lll!llillllllllllltli!llltf!l!lllllJIII!i!lll!lllíl Hogyan énekeljünk? Ezen a címen néhány cikket közlünk lapunk hasáb­jain, mert a gyülekezeti éneklés áhítatot keltő és azt elmélyítő jellege igen fontos része és kelléke az evan­gélikus istentiszteletnek. A cikkek írói részben szak­emberek, tehát kántorok lesznek, részben pedig gyüle­kezeti tagok. Szívesen vesszük olvasóink hozzászólását is a fölvetett kérdésekhez. A gyülekezeti ének a hívek válasza Isten igéjére, az evan­géliumnak, Isten örömüzene­tének és kegyelmének hirde­tésére. Hálaadás, dicsőítés, kö­nyörgés, tehát a gyülekezet imádsága. De nemcsak imád­ság. Luther és a reformátorok többször figyelmeztetnek rá, hogy az éneklés igehirdetés is, a prédikáció egy fajtája. Ugyancsak ők utalnak arra is, hogy az éneklés tanítás is. így Luther szerint az éneknek az is feladata, hogy Isten igéjét bevésse a gyülekezet emléke­zetébe és azt elevenen tartsa. Ha tehát ilyen jelentős a gyülekezet éneke, akkor az sem közömbös, hogy az ho­gyan történik. Gyülekezeti éneklésünk e sokféle feladatát elsősorban a szövegével kapcsolatban tudja teljesíteni. Pál apostol intése, hogy „a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelem­mel ... mint tízezer szót nyel­veken” az éneklésre is vonat­kozik, mert „éneklek lélekkel, de éneklek értelemmel is.” Az értelemmel szólás pedig nem­csak azt követeli, hogy jól vá­lasszuk meg, hogy mit énekel­jünk, hanem azt is, hogy azt értelmesen adjuk elő. Helyte­len előadással a legjobb, leg­szebb szöveg is értelmetlenné válik. Az értelmes éneklés első fel­tétele, hogy éneklésünk jó friss tempóban történjék. A lassú, vontatott éneklés szétdúlja, értelmetlenné teszi a szöveget és dallamot egyaránt, mert a dallam hangokra, a szöveg szótagokra esik szét. Énekes és hallgató egyként nem tudja a sor végén, hogy miről énekelt a sor elején. Nem is beszélve a versszakokról. Az éneklés tempóját a dallam és szöveg egyöntetűen határozza meg. Az együttes éneklés alapja a ritmus. A különböző hosz- szúságú hangok váltakozása együttesen adja az ének ritmu­sát. Ennek betartása azért fon­tos, mert enélkül az együttes éneklés zűrzavarrá lesz. Rit­mus minden zenében van. Dallam nélküli zene elképzel­hető (pl. az afrikaiak dob ze­néje), ritmus nélküli zene nincs. Az egyforma hosszú hangokból álló, ún. kiegyenlí­tett ritmusú dallamoknak (ilyen az énekeskönyvünk ré­gi részében levő énekek nagy­része) is van ritmusa, lükteté­se. Ennek a lüktetésnek ének­lésünkben mindig érvényesül­nie kell. Persze ez is csak egy bizonyos folyamatos tempóban lesz érezhető. Végül gyülekezeti éneklé­sünknek szépnek is kell len­nie. Isten dicsőítésére semmi sem lehet eléggé szép és jó. A Tökéletes színe elé csak a gyarlóságunk engedte legszeb­bel lehet lépni. Luther mond­ja egy helyen, hogy nem ér semmit az az istentisztelet, ahol a hitvallást elbégetik, a zsoltárokat értelmetlen vadász kurjantásokkal és erős, nyers őrmesterhangon üvöltik és ugyanakkor bőgnek, morognak és zajongnak.” Az erőteljes éneklés nem jelent egyszer­smind hangos éneklést. A kul­túrált, szép éneklés középerős hangos történik, melynél tu­dunk egymás énekére figyelni, be tudjuk tartani a tempót és a ritmust. Ez az a mód, mey egyedül méltó Isten magaszta- lására. Énekeljünk tehát szépen, középerős hangon, jó, élénk, folyamatos tempóban, betart­va a ritmust, teljes lélekkel Isten nagyobb dicsőségére, fe­lebarátaink és magunk épülé­sére! S. L Istenem add, hagy ne ítéljek Mi tudom én, honnan ered a vétek Micsoda mélységből a vétek Az enyém és másoké Az egyesé, a népeké Istenem add, hogy ne ítéljek... Istenem add, hogy ne bíráljak A dolgok olyan bonyolultak Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak. Meg a másik: Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak igazabbá len­ni... Miért vádaskodtok hát? Ti valóban mindent tudtok? Va­lóban komolyan veszitek a nyolcadik parancsolatot? Elég szerények vagytok? Hamis a szemléletmód is. A cikket olvasva az ember megérzi, hogy annak írója sértődött ember, látása vala­hogy Jónásra emlékeztet, aki dühöng a tök alatt, mert Is­ten megszánta Ninivét, szereti ezt az ítéletre méltó várost (melyik város, vagy ország nem az?). A durcás, sértődött Jónást Isten így kérdezi: Avagy méltán haragszol-e Jó­nás? — Az ÜT. igehirdető tí­pusa nem Jónás, hanem a ke­gyelmet és evangéliumot hir­dető örömmondó követ... Le­het-e ennyi keserűséggel és sértődöttséggel szólni és szol­gálni? Egy kicsit több meg­értést és együttes örvendezést kérnék Lacikám! Te nálam jobban ismered Hauget, hi­szen a Mnighetfakultet-en jártál, egy kicsit többet Hauge hangjából és egy kicsit keve­sebbet Jónáséból.. Néha egé­szen idegen emberek jobban megértenek bennünket, mint Ti. Nagyon féltem lapotokat, hogy az emigráns világi sajtó nívójára süllyed, amelyből csak úgy árad a tehetetlen sértődöttség, a menthetetlen keserűség... Ezt a hangot a keresztyéneknek meg kell győzniük a keresztyén öröm­mel, örömmel az élet miatt... Nem jó a tartalom sem. 1. Lehet, hogy a mi egy­házi sajtónkban hangsúlyozott a társadalmi kérdésekkel való foglalkozás — ez egyébként ma a legtöbb helyen így van, Afrikában és Amerikában Is. Baj csak akkor van, ha el­felejtjük a saját hangunkat, de nics baj, ha minden elő­kerülő kérdéshez hozzászólunk mi keresztyének is... s min­den problémát mi is beállí­tunk az evangélium koordi­náta rendszerébe. 2. Az „elegyítetlen evangé­lium” kérdése. Hátha gyáva honfitársunk, aki kint „meg I merte” mondani, hogy „végre kint Nálatok hallhatott elegyí- I teilen evangéliumot”, itthon nem is jár templomba? S az itthoni prédikációról inkább csak sejtései, mint tapasztala­tai vannak? Nem mondom azt, hogy hibátlan a mi ige­hirdetésünk, de mi sem prédi­kálunk rosszabbul, mint a lel­készek másutt... Jönnek a mi templomunkban szószé­künkre elég gyakran külföldi igehirdetők, elég jól ismerem a külföldi homiletikai irodal­mat is, nincs mit szégyenkez­nünk. Hidd el, sok munka, tanulás, tapasztalat van a mi szolgálatunk mögött is. A név­telen turista híveinknek meg mondjátok meg a meleg kéz­szorítás mellé, hogy járjanak csak itthon is templomba, él­jenek benne a gyülkezetben s ami kifogásuk van, azt mond­ják meg szembe a papuknak, ez mégis csak keresztyénibb módszer... Lacikám! Én azt hiszem, az az út, az „az ötödik", amiről Káldy püspök úr írt jó út, nem azért, mert a miénk, ha­nem azért, mert az övé, Jé­zusé. Nagyhét közeledik, a Te kezedhez is eljutott a Lelki- pásztor, engedd meg, hogy hi­vatkozzam arra is, amit nagy­csütörtöki meditációként ír­tam ... Nagyon szép lapotok címe: ŰTITÁRS... Tudod, a régi Rómában utasok, ha találkoz­tak megkérdezték egymástól: Quo vadis? Most az ŰTITÁRS szerkesztőjét kérdezem: Quo vadis Űtitárs? A communio viatorum nevében kérlek, jár­junk békességben együtt az úton... Írjam azt: hagyjuk egymást, s járjon mindegyi­künk a maga útján? Nem! Hiszen mi testvérek: útitársak vagyunk. Invitállak, nem a mi utunkra, az ö útjára — arra a bizonyos ötödik útra a szolgáló szeretet útjára Leve­lem értelme nem a vitatkozás, hanem a konszenzus keresése. Ami másért íródott, azt ítél­jük kárnak és szemétnek, de keressük meg a jobb szolgá­lat érdekében a konszenzust, amíg az „úton vagyunk” úti­társak. Fogadjuk meg kérését és legyen közös imádságunk tárgya is, amit Pál ír: Az állhatatosság és vigasztalás Istene adja meg, hogy közöt­tetek egyetértés legyen egy­más iránt a Krisztus Jézus­ban, hogy „egy szívvel egy szájjal dicsőítsétek az Istent* ti Norvégiában, Ausztriában, Amerikában, mit itt Magyar- országon ! őszinte baráti szeretettel köszön tlek: Hafenscher Károly FONTOS KAPCSOLÓPÖNTOK A Moszkvai Patri arkátus Külügyi Hivatalának vezetője, Nikodim metropolita megelé­gedéssel nyilatkozott arról a teológiai megbeszélésről, amely immár harmadízben jött létre az Orosz Ortodox Egyház és a Német Evangélikus Egyház között. A legutóbbi megbeszé­lés témája ez volt: „A megbo­csátás keresztyén értelme". Nikodim metropolita az ülés után, amelynek a színhelye ezúttal Höchst volt, sajtóérte­kezletet tartott Frankfurtban és azon megállapította, hogy különösen is az írásértelmezés terén igen sok érintkezési pon­tot találtak evangélikusok és ortodoxok egymással. Ha nem is lehet máról-holnapra meg­szüntetni az egyházak közötti szakadást — jelentette ki a metropolita —, a lényeges kapcsoló pontokat feltétlenül észre kell vennünk és azok ki- szélesítésén dolgoznunk. Hasonló értelemben nyilat­kozott a német evangélikusok vitavezetője, dr. E. Wolf göt- tingeni professzor is. A két egyház minden második esz­tendőben kívánja folytatni a megkezdett párbeszédet* PASZTORLEVÉL A BIBLIA KÖRÜLI HARCRÓL Többször írtunk már la­punkban arról a mozgalomról, amely az elmúlt év márciusá­ban lépett porondra Dort- mundban, amikor mintegy 20 000 hallgató előtt a német evangélikus lelkészek egy csoportja kifejtette, hogy az ún. „modern teológia” veszé­lyezteti az evangélium helyes hirdetését. Ezzel a mozgalom­mal kapcsolatban lapunkban a legközelebbi jövőben össze­függéseiben is óhajtunk fog­lalkozni. Most arról értesülünk, hogy a „Németországi Szabad Evan­gélikus Egyházak Munkakö­zössége” szintén csatlakozott ehhez a „Nincs más evangé­lium” néven ismert mozga­lomhoz, mert megítélése sze­rint ez a mozgalom arról ta­núskodik, hogy Krisztus egy­házai megszívlelik Uruk intel­mét és „védekeznek az evan­gélium meghamisítása ellen”. Egy pásztorlevélben kifejtik, hogy helyes ugyan, ha az evangéliumot a ma emberének akarjuk hirdétni, de ez nem jelentheti, hogy a mai ember vágyainak és reménységeinek megfelelően hirdetjük az Igét. Mint „Isten teljes igazságát” kell hirdetnünk, akár tetszik az a mai embernek, akár nem. A KERESZTYÉNEK ÉS VIETNAM Az amerikai kvékerek eb­ben az esztendőben több mint egymillió dollárt akarnak ado­mányozni a vietnami nép megsegítésére. A kvékerek nemzeti tanácsa az elmúlt idő­ben már igen tetemes gyógy­szersegélyben részesítette egy­részt az észak-vietnami lakos­ságot, másrészt a Nemzeti Fel­szabadítási Frontot. Az ame­rikai keresztyéneknek ez a csoportja példát mutat a ke­resztyéneknek Észak-Ameri- kában, hogy hogyan lehet és kell a jelenlegi helyzetben csökkenteni az amerikai nép­nek azt a bűnét, amelyet a vietnami nép ellen naponként elkövet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom