Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-12-24 / 52. szám

Levél magyarhoni egyházam karácsonyfája alá Bensőséges köszöntés Talán lesznek közietek, aki­ket zavarba hoz ez a merész gondolat Egy távolból küldött levél számára helyet kérni a ti karácsonyfátok alatt? A ka­rácsonyfa a családhoz tarto­zik. Azok ajándékai szoktak ott helyet kapni, akiket az együttélés belső kapcsolatai és az élő szeretet szálai kötnek össze. A vándor számára régen elszakadtak ezek az aranyszá­lak. r A vándor élete sodródó falevél, akit valahonnan és ta­lán valahová fúj majd végze­te. S mégis, — higyjétek el o vándornak, — ők álmodnak a legtöbbet arról a karácsonyfá­ról, ahol mindenki ott lesz és maga is köztük. Igen, minden­ki, akik őt szerették és akik­kel őt kötötte egybe valamikor az együttélés boldog világa. Talán az is fűti ezt a me­részséget, hogy az első kará­csony is vándorlók találkozása, volt. Az elhagyott Isten és a bolyongóvá, árvává vált em­ber boldogító találkozása. Azóta is mintha minden kará­csonyi ünneplésbe beleszorul­na valami ebből a találkozást ünneplő boldog, érzésből. Krisztus megérkezése ünne­pén egymásra találnak, újra ölelkeznek a testvérek. így hát talán ez volna az a háttér, ami a szavakba öntött köszön­tést viszi felétek merész kéré­sével a szeredet ünnepén. Amikor a Megváltónak, a leg- messzebbről érkezettnek adtok helyet a Magyarhoni Evangé­likus Egyház együtt élő nagy családjában. Kérdezhetnétek, miért ilyen későn, néma évtizedek után, amikor új földeken, más né­pek hazájában vert gyökeret életünk? Ügy tűnik fel, hogy most jött el erre az idő. Ma a népek világában, a felekezetek határain, az egymással régóta nem beszélő szomszédok há­zain tisztábbra kezdik mosni az ablakokat. Részben, hogy jobb legyen a kilátásuk, de ugyanúgy azért is, hogy belás­sanak rajta az emberek. Va­jon, nekünk, akik egy Megvál­tót vallunk és ugyanazon hit reménységében élünk, az utol­sók között kellene egymással szót váltanunk? Úgy gondo­lom, hogy nem. Hiszen jól BIBLIAI ÁBÉCÉ: kinyilatkoztatás A nézőtér lassan elcsende­sedik. Mindenki feszült figye­lemmel néz a színpad felé. De még csak a függönyt látni. Lehet találgatni, mi van mö­götte, de a találgatással nem sokra megy az ember. A nagy pillanat az, amikor felgördül a függöny és nyilvánvalóvá lesz, ami a színpadon történik. Szoborleleplezésre gyüleke­zik a közönség. Izgalmas ta­lálgatás: milyen lehet? Sem­mit nem látni belőle, mert le­pel takarja a fürkésző szemek elől. A nagy pillanat az, ami­kor lehull a lepel és meglát­szik, nyilvánvalóvá lesz a szo­bor teljes nagyságában és szépségében. Mi, emberek, a láthatatlan Istennel kapcsolatban a ta­lálgatással nem sokra men­nénk. Ha nekünk kellene kita­lálni, milyen az Isten, úgy belevesznénk a hamis véle­mények útvesztőibe és sem­miféle megnyugtató ered­ményre nem jutnánk. Ugyan­csak kevés lenne azoknak a nyomoknak a tudomásul véte­le, amelyek a természet vilá­gában, a történelemben és a lelkiismeretben Isten felé mu­tatnak. A biblia nagjr örömhíre: Is­ten kilépett elrejtettségéből, megmutatta magát nekünk s ez a kinyilatkoztatás a Szent- írásban közelebbről Isten Fiá­ban, Jézus Krisztusban hozzá, férhető számunkra. A kará­csonyi harangok Isten szere­tettnek tudomásulvételére akarják ráhangolni a szívün­ket A karácsonyi igehirdetés­ek szerte a világon mindenütt arról szólnak, hogy a látha­tatlan Isten kilépett elrejtett­ségéből, odatárta szívét a vi­lág elé, tenyerébe tette egy­szülött Fiát, Jézust és a leg­drágább karácsonyi ajándé­kul beletette a bethlehemi já­szolba, beletette a történelem­be, odaadta nekünk és értünk, hogy legyen Szabadítónk bűn­ből, nyomorúságból, háláiból gonosz hatalmából. Istennek ez az önleleplezése van a ka­rácsonyi esemény mögött és a keresztyén emberek karácso­nyi nagy öröme mélyén a Krisztusban adott Isteni ki­nyilatkoztatás ténye van. »Az Atyát nem ismeri sen­ki, csak a Fiú és akinek a Fiú akarja megjelenteni« (Mt. II, 27.). Jézusnak ez a mondata világos: aki igazán ismerni akarja az Istent, annak a Fiú­ra, Jézus Krisztusra kell néz­nie — éspedig bizodalmas hit­tel, mert csak ebben az aláza­tos Krisztus-hitben juthat el az ember Isten igazi megis­merésére. Napjainkban a Szentlélek Úristen végzi a kinyilatkozta­tást. Ö tárja fel az igében, az igehirdetés által Isten rejtett titkait. Mindenekfelett Krisz­tus keresztjét, értünk hozott áldozatát vetíti elénk és arról igyekszik meggyőzni, hogy Is­ten ma is szereti a világot, az embert és segíteni akar min­den nyomorúságunkon. Ami­kor Simon Péter Czézárea Filippinél él tudta mondani a nagy hitvallást: »Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia«, (Mt. 16, 17) akkor erre a feliS' mérésre nem magától jutott el. Isten lelke világosította meg őt, a Szentlélek húzta el előt­te a függönyt, hogy a Názáreti Jézusban felismerje a Krisz­tust, az Istentől adott egyet­len Szabadítót. A Szentlélek ma is szüntelenül azon fára­dozik, hogy ne maradjunk bizonytalanságban Isten fe­lől. 'Megismerteti velünk az igében, az igehirdetésben, az igehirdetés által Isten lényét, akaratát, üdvtervét, hozzánk való jóságát, bűntörlő kegyel­mét és életünket újjáteremtő szeretetét. Hallatlan mélysé­geket mutat meg és elképzel­hetetlen titkokat tár fel előt­tünk Istennel. kapcsolatban (I. Kor. 2, 10-13.) S mindezt azért, hogy életünkben nyil­vánvaló legyen Jézus Krisztus lénye, szelídsége, szeretete alázata és tisztasága. Pál apos­tol milyen nagy örömmel írja g'ülekezetének: »Isten kivá­lasztott engem, hogy kijelent­se az ő Fiát bennem«. (Gál. 1,16. 17.) — Keresztyénségünk ma annyit ér, amennyit meg tudunk mutatni Krisztusból a mindennapi életünkben az embereknek. Egyszer végérvényesen le­hull a lepel. Amit most csak a hit »szemével« látunk, azt akkor valóságosan is látni fog­juk. Az Idők végén Jézus Krisztus megjelenik dicsőség­ben. Meglátjuk őt és minde­nek meg'átják őt hatalmas­nak, Urnák, Bírónak. Ez lesz a teljes és végleges kinyilat­koztatás. Akkor Isten nem hagy semmi kétséget afelől, hogy Ö az igazi Isten és Jézus Krisztus az igazi, egyetlen Sza­badító. De ez az utolsó nap Is­ten szeretetét is napvilágra hozzá. Ez az utolsó kinyilatkoz­tatás azoknak jelent majd örö­möt, akik itt a földön enged­ték, hogy a Szentlélek hunyor­gó szemük előtt fel- felvillant­son valamit Isten Szépségéből, lényének ragyogásából, sz tétének melegéből és Krisztus­ban hozzánk mindig közel lévő irgalmából. Tarján! Gyula tudjuk, hogy más viszonyok, más életfelfogások és formák között látunk mindent: a múl­tat, a jelent és a jelenségeket. De talán éppen ezért szólha­tunk át egymásfelé, megkér­dezve, hogy mit jelent ez vagy az, amit saját életünk és élmé­nyünk szótárában eddig nem találunk. A két állami életrendszer melyben élünk, magában véve is a folyó két oldalára helyezi beszélgetésünk látószögét. Mégis, Isten elleni vétek lenne az emberi szavak és értelmi érdeklődésünk drága lehetősé­geit megtagadni akár önma­gunktól, akár egymástól. Ben­nünket elsősorban is maga az Egyház és az Egyház népe ér­dekelnek. Éspedig nemcsak úgy, hogy elképzeléseinkre kapjunk megerősítő és udva­rias választ, hanem hogy meg­ismerjük úgy, ahogy a való­ságban él és szolgál. Feltéte­lezzük, hogy ti is úgy kérdez­tek majd és így fogadjátok el feleleteinket Néha azt olvassuk ki sorai­tokból, hogy megtaláltátok az Egyház szolgálati útját a ti társadalmi életetekben. A mi életünkben ez kevésbé látszik határozottnak és sokszor meg­határozhatónak. Már csak azért is sőt talán elsősorban is, mert fejlődő világban élünk. Ez a világ pedig mindig az Egyház ajtaja elé tolja problémáit és ha maga kétel­kedő is, mégis az Istennel já­róktól vár valami igazat mon­dó és megnyugtató választ. S mint azt tudjátok, éppen a hit világa és erkölcsi normája az, amelyik nem mindig adhat könnyű választ. Ez az oka an­nak, hogy néha türelmetlenné válik a világ az egyházzal szemben. De talán ez a jó. Köszöntőnek szánt, a régi szülőföld felé induló soroknak karácsonyfátok alatt kértem helyet. Tegyétek oda, ahová a szívetek megengedi. A mi ké­résünk változatlanul az, hogy tartson és áldjon meg mind­nyájatokat a kegyelem Istene. Ünneplésben és hétköznapo­kon sohase járjatok az ö ve­zetése nélkül. Legyen karácso­nyi télben vagy emmausi ta­vaszi szélben megújító forrás az a Szeretet, melyet bölcső­ben küldött hozzánk az Isten. Áldott ünneplést kíván az amerikai magyar evangéliku­sok testvéri köszöntésével, Brachna Gábor az Amerikai Magyar Ev. Konferencia elnöke »A tiszteletbeli doktori cím adományozása országonként, egyetemenként más és más ünnepi keretben történik meg. Mi a nálunk kialakult szo­kások szerint, a baráti szere­tet csöndességében kívánjuk kifejezni tiszteletünket, szere- tetünket« — így kezdte szavait dr. Prőhle Károly, az Evangé­likus Teológiai Akadémia dé­kánja azon az ünnepi alkal­mon, amelyet a Teológiai Aka­démia december 12-én rende­zett D. dr. Ottlyk Ernő püs­pök tiszteletére abból az alka­lomból, hogy a Halle—Witten­bergi Luther Márton Egyetem tiszteletbeli teológiai doktori címmel tüntette ki. A dékán köszöntötte a meg­jelent vendégeket, mindenek­előtt D. Káldy Zoltán püspö­köt, az Országos Egyház lel­kész-elnökét, Prantner Józse­fet, az Állami Egyházügyi Hi­vatal elnökét, Grnák Károly főosztályvezetőt, Straub István főosztályvezető helyettest, va­lamint a Német Demokratikus Köztársaság budapesti nagy­követének személyes képvise­letében megjelent Erhard Dechnik követségi titkárt, »A halle—wittenbergi egye­tem — folytatta a dékán — dr. Ottlyk Ernő püspököt kü­lönösen is három irányú tevé­kenysége elismeréseképpen tüntette ki: a magyar protes­táns egyháztörténet kutatása terén végzett munkásságáért, az evangélikus egyház új tör­vényeinek megalkotásában va­ló részvételéért és az ökume­nikus mozgalomban, a népek barátságáért kifejtett szolgála­táért S mi, akik ez alkalom­mal ide eljöttünk, tudjuk, hogy a doktori oklevél elisme­rő megállapításai nagyon reá­lisak.« A dékán annak az örömnek is kifejezést adott, hogy Ottlyk püspök éppen a Luther Már­ton Egyetemtől kapta a kitün­tető címet »Ez a tény — mon­dotta — egyszerre kapcsol bennünket össze a reformáció múltbeli és jelenbeli értékei­vel és a Német Demokratikus Köztársaság ma szolgáló egy­házaival, sőt: egész népével. S e kitüntetés jele annak is, hogy a mi magyar népünk és az NDK népe egy testvéri kö­zösségben akar járni a szocia­lizmus megtalált közös utján.« D. Káldy Zoltán püspök az Országos Egyház, személy sze­rint: dr. Mihályfi Ernő orszá­gos felügyelő, valamint a ma­»És monda néki az angyal: Ne félj Mária, mert kegyelmet ta­láltál az Istennél...« (Lk 1,26—38) (Szőgyi Lajos linóleum­metszete) LUTHER MARTON-SZÖVETSÉG SVÁJCBAN Svájci és lichtensteini evan­gélikus Luther Márton-Szövet­séget alapítottak a lutheri re­formáció 450 éves jubileuma alkalmából. A szövetség azt a célt tűzte maga elé, hogy szor­galmazni fogja az egész vilá­gi ' az evangélikus egyház munkáját és elsősorban arra törekszik, hogy a svájci evan­gélikusok tömörüljenek Svájc­ban. Támogatni fogják mind­azokat az evangélikus egyhá­zakat, gyülekezeteket, testüle­teket és intézményeket, ame­lyek segítségre szorulnak Svájcban és a lichtensteini hercegségben fajra és nemzet­ségre való tekintet nélkül. A Szövetség tagjai svájci és lichtensteiri evangélikur gyü­lekezetek, csoportok és szemé­lyek lehetnek. A Szövetség el­nökévé Bo eicke báseli pro­fesszort választották. nem melegszívű ember ts. "Mi lelkészei, a gyülekezetek tag­jai ezt a melegséget, ezt a sze­re tetet köszönjük neki.« Végül Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatni el­nöke emelkedett szólásra. Rö­vid, meleghangú köszöntésében, az Állami Egyházügyi Hivatal és személyes jókívánságait tol­mácsolta az ünnepeltelek, mél­tatva tudományos munkássága és a népiek barátsága szolgála­tának terén elért eredményeit Az elhangzott üdvözlésekre, köszöntésekre válaszolva D. dr. Ottlyk Ernő püspök a követ­kezőképpen kezdte szavait: »Amikor az elhangzott jókí­vánságokat hálás szívvel meg­köszönöm, arra a szóra teszem, a hangsúlyt, hogy együtt. Eb­ben a szóban: együtt, nagy erő van.« »Együtt tettük meg az utat mindmáig. Együtt a Teológiai Akadémia tanári karával amelynek majd két évtizedig én is tagja lehettem. Együtt a mi drága evangélikus egyhá­zunkkal, annak püspökével, lelkészi karával, gyülekezetei­vel. S így együtt közös volt a célunk: szolgálni egyházunk népének, egész, szeretett ma­gyar népünknek. Az előttünk álló feladatokat is együtt kell megoldanunk, mintha Isten maga kérne: jár­junk együtt a szolgálatban, a teológiai tudomány ápolásá­ban, művelésében, népünk ja­vának szolgálatában, gyüleke­zeteink építésében. Nagy öröm és megtisztelte­tés számunkra az, hogy szol­gálatunkat együtt végezhetjük a Német Demokratikus Köz­társaság egyházaival' s azok­kal az egyházakkal — hazánk­ban is és szerte a világban —, amelyek a reformáció tanítá­saiba indíttatva szolgálják az egyházak, az emberek és a né­pek közti megértést, a békéhez vezető jóakaratot.« Dr. Vámos József Az első csoda Két ezredéve nézünk már közel a hit kegyes érdeklődéseivel az éjszakára vissza, melybe rég egy istállóban szülte gyermekét a küldött Szűz a kérődzők között, míg verejtékes homloka mögött gondolat sírt, hogy nem jutott helye Ékének másutt, bár József vele együtt vert sorra ajtót, ablakot s nem nyílott szív és nem tárulkozott ki lélek sem a szenvedés előtt, — Mária jaja szinte már velőt hasított, mikor kigyulladt a fény a sikollyal szült Megváltó szemén s bevont istállót, jászolt, lelkeket s áldott csodaként rögtön engedett a fájás, bántás s Mária egén is gyógyítóan áradt szét a Fény. Jakos Imre ÉNEKEINK Jöjj be, ó, mért átlasz ott künn**• Az a több tucat ének, ctmit Gerhardt Pál mtttenwaldei csendjében írt, mutatja, hogy zaklatott élete itt jutott olyan nyugvóponthoz, ahol idejét nem szakította el semmi más teendő, csak a lelkészi munka, az ige szolgálata szószéken s a hívek között. 44 éves volt, amikor megválasztották lelkész­nek Mittenwaldeban — s ez volt élete első lelkészi átlomása. Most tárult csak fel előtte igazán, hogy mennyit kell küzdeni a gyülekezet jó békességéért és hitben járásáért. Eb­ben a háborúban, tűzvész, pestis által megdöbbentően meg­gyötört faluban nem fogadták osztatlan szeretettel. Riválisa, aki erre a helyre szeretett volna kerülni, s aki továbbra is ott maradt másodlelkészi állásban, sima modorú, de reá irigy­kedő ember volt, s a hívek egy része arra hallgatott. Sok belső küzdelem adódott ebből. Élete mégis felragyogóan biztos úton haladt, mert szüntelenül Urára nézett. Fájt az emberek félté­kenysége, közönye, békétlensége és hitetlensége, de a bajokban- bánatokban, ha önmaga felé tekintett, így vallott: »A szenvedés megtérésre adatott* — s bajaival máris Ura előtt állott. Ezt a gyönyörű ádventi énekét, énekeskönyvünk 114. énekét is áthatja a gyülekezeti bajok sok szövevénye, mégis Advent öröme benne a vezérszólam: Jöjj be, é, mért állasz ott künn Isten áldott embere? Várva várlak, nyitva házam, Nyitva szivem, szállj belel Krisztus Urunk eljöttében Vettük üdvünk zálogát, Isten a megtért bűnösnek Szent Fiáért megbocsát. Velünk lesz hát Krisztusunk Tőle el nem. pártolunk, Megtörik a bűn hatalma, Krisztus vezet diadalra. D. Koren Emil ga nevében köszöntötte az ün­nepeltet: »A dr. Ottlyk Ernő püspö­köt ért megtiszteltetés nem­csak Teológiai Akadémiánk öröme, hanem öröme egész magyar evangélikus egyhá­zunknak is. Ö már akkor meg­látta egyházunk helyes útját hazánkban, amikor ezt még kevesen látták, és még keve­sebben jártak rajta. Köszön­hetjük neki azt, hogy töretlen erővel hirdette: egyházunknak megvan a maga helye és a maga szolgálata szocializmust építő országunkban. Munkásságában tiszteljük és nagyra becsüljük azokat a tu­dományos eredményeket, ame­lyeket az egyház történetének kutatása terén ért eL Különö­sen is értékeljük azokat a fel­ismeréseket, amelyek egyhá­zaink haladó hagyományait vizsgálva, az egyház jövendő útját egyengetik. Személyében köszöntjük azoknak egyikél akik szív­ügyüknek tekintették és te­kintik a Német Demokratikus Köztársaság egyházai, nép>e s a mi magyar egyházaink, né­pünk közötti jó kapcsolatok kiépítéséi Vele együtt valljuk azt, hogy jó együtt dolgozni és egy úton járni azzal a német néppel amely az első békés né­met államot mondhatja hazá­jának. S vele együtt valljuk azt is, hogy ez a kitelj esütt együttműködés egyszerre szol­gálja népünk közös érdekeit s az egész emberiség békéjét« Weltler Rezső espieres, egy­házkerületi főjegyző az Északi Egyházkerület lelkészei és gyü­lekezetei nevében mondotta el köszöntését. »Amikor mint püspök elő­ször jött a gyülekezetekbe — mondotta Weltler esperes —, híveink a három doktorátussal bíró tudós teológust tisztelték elsőnek benne. De a vele való személyes találkozások után hamar kiderült az is, hogy nem csak „tudós”, ha­

Next

/
Oldalképek
Tartalom