Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-12-24 / 52. szám

Jézussal Jó vele kelni, s örömet lelni a munkapadon, kenyerem szívét úgy szeletelni: AMENYEGZŐ Jel 19, 6—8 Textusunk egy mennyei ünnepre vezet el bennünket. Krisztus ünnepnapja ez. Annak a Krisztusnak az ünnepe, Aki az első karácsonykor »emberi formában« jelent meg, Aki nagy­pénteken kínos halált szenvedett és Aki míg e földön járt, »nem tudta fejét hova lehajtani«. Ezen az ünnepen az a Krisz­tus áll előttünk, aki éppen azért, mert vállalta az emberi létet, a „fájdalmak és betegségek hordozását, q kereszthalált, — most megdicsőittetik. Nyilvánvalóvá lesz eddig rejtett hatalma, »nagy sokaság« lesz szemtanúja annak, hogy »uralkodik az Űr a mi Istenünk, a Mindenható». A földön élő egyház szeme elől gyakran eltűnik a megdi- csőült Jézus arca. Az egyház gyakran él át olyan időket, ame­lyekben nem igazolódik, hogy neki győzedelmes és megdicsőült Ura van. Az egyház tagjainak hitetlensége, szeretetlensége és elesettsége több esetben inkább azt látszanak igazolni, hogy Jézus legfeljebb csak »emlék-», de nem élő Úr, valóságos erő­forrás és tényleges Szabadító. Nagy szükségünk van tehát arra, hogy az evangélium »rányissa<■> szemeinket arra a Krisztus- ünnepre, amely Igénkben van előttünk. Aki tekintetét már most erre a Krisztusra veti, az igényli is és kéri is, hogy a győ­zedelmes Űr az ő életében is adjon naponkénti győzedelmeket minden bűn felett. A földön élő egyháznak szemét a győze­delmes Krisztuson kell tartania! A Krisztus-ünnepet úgy írja le János apostol, mint egy menyegzőt Jézus á vőlegény és az egyház a menyasszony, Ezen a menyegzőn örökre és láthatóan egymásra talál Jézus és az <3 egyháza. A földön élő egyház és azon belül a gyüleke­zet tagjai számára mindig nehéz órákat és időket jelent az, amikor átélik hogy nem teljes, zavartalan és folyamatos a közös­ségük Krisztussal. Mivel »hitünk mint a változó hold« hol erő­sebb, máskor pedig gyengébb, azért a Krisztussal való közös­ségünk is »változik-». Ez a »hullámzás« szűnik meg azon a menyegzőn, amelyről János apostol tesz bizonyságot. Eljön a zavartalan közösség ideje! Addig is azt kell kérnünk Jézus­tól, hogy erősítse hitünket és mindig Ö maga jöjjön a meg- megszakUdó közösség helyreállítására. A menyegzőn az egyház, a »menyasszony-x olyan ruhát kap, amely »tiszta és ragyogó fehér gyolcs-»-ból való. Ez a ruha utal arra, hogy az egyház ajándékként kapja a Krisztus dicső­ségében való részvételt, a Vele való teljes közösséget. Nem ma­ga teszi érdemessé' magát a menyegzőre, hanem a Vőlegény fogadja Öt el menyasszonyának szeretettel, bűnbocsánattal. Ez a tény arra tanítja a földön élő egyházat, hogy alázattal jár­jon az emberek között, ne önmagára fordítsa az emberek fi­gyelmét, hanem Jézus Krisztusra, ne a maga számára igényel­jen méltóságot és kiváltságokat, hanem szolgálatával, áldozatos életével és mentő szeretetével arra a Krisztusra utaljon, Aki egyedül méltó a tiszteletre és az imádásra. D. Kaid}' Zoltán Orcád verítékével Egészen friss könyv a ka­rácsony előtti könyvpiacon Tammsaare: Orcád verítéké­vel című regénye. Az észt pa­raszti világba visz, a múlt század végére, ahol egy szí­vós kis paraszti réteg küzd láppal, mocsárral, hiedelmek­kel. Konokul túrja a sziklás talajt, és konokul gyűlölködik egymás ellen. Egyszerű sor­sok, amiket a művész drámai feszültségekben rajzol meg. A bibliai igék hullanak, a szív talaja is mélyen szántott, de talán túl magasan van a szó­szék a szívtől s a küzdelem vihara elhordja a magot. Bűn és bűnhődés fátuma nélkül, hogy megértenék, hol a bűn valójában. Szép könyv s nem lehet érdektelenül olvasni. Azok között lesz, amiket a karácsonyfa alól felvéve — valóban el is fogunk olvasni. (Európa kiadó) Tőle kapom. Jó vele lakni, s minden falatnyi gondolat fölött új álmot szőni,.új tervet rakni: Néki növök! Jó vele járni, mert ott akármi ködben fény remeg, s halott porban is szembetalálni az életet. Jó vele tűrni, s mindent legyűrni, ami földi sár ... lehet a sebem atomnyi, űrnyi: Ö, aki vár! Jó vele győzni.., Ereje őrzi az életemet, harcaim hevét szava előzi: «■Béke veled!« Esti Gyula «-És lón, amikor meghallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében...« (Lk 1,39—45) (Szögyi Lajos linóleummetszete) ÚJBÓL STUTTGARTBAN Amire már nem emlékeztek Tertiusnak, testvéremnek az Úrban, akivel együtt ismertük meg az Isten könyörülő szere- tetét a Jézus Krisztusban, ke­gyelem és békesség. Vele együtt mindazoknak a szenteknek, akik Rómában vannxik és kiváltképpen Pál­nak, akinek gyermekei va­gyunk a hitben és akinek éle­te az Úr kezében van. Mert mi mindnyájan aggodalomban vagyunk miatta, noha tudjuk, hogy az Úrnak hatalma van minden erő felett és meg fog­ja őt őrizni számunkra. De ha másként rendelné is, áldani fogjuk nagy nevét. Hírt rólatok az utóbbi idő­ben nem kaptunk, pedig re­megve várjuk a hajókat, ve­lük a kedvező üzenetet. Ezért hát. jó Tertiusom, miután má­sodik levelem küldöm, siess a válasszal. A ti megpróbálta­tástok, ha testben nehezen vi­selhető is el, tudiátok meg, hogy nekünk lélekben még nehezebb. Mert a bizonyta­lanság a lélek gyilkosa. Azt is tudomásodra kell hoznom, jó Tertiusom, és min­den szentnek Rómában, hogy munkámnak vége felé járok és közel az idő, amikor eljuttat­hatom hozzátok. Az Űr ke­gyelme gazdagon velem volt és alapos utánjárással sikerült összegyűjtenem Jézus cseleke­deteit és példabeszédeit. Forog itt a gyülekezetek kezén egy beszédgyűjteménye az Úrnak, amelyből az atyafiak eseten­ként tanulnak. A mi Urunk tetteit azonban általában azok elevenítik fel, akik életében vele voltak, vagy ismerték Öt. Meg kell mondanom, jó Ter­tiusom, hogy nagyon nehéz volt pontosan összegyűjteni mindent, mert lassacskán ha- zaszólíttatnak azok, akikkel az Űr jót tett. De mindenek elle­nére formát kezd ölteni mű­vem és nemsokára hozzátok kerülhet. Csak hálával gondolhatok tanító mesteremre és atyámra a hitben, aki felnyitotta sze­memet az igazság meglátásá­ba. Élek is azóta szüntelen ab­ból a kegyelemből, amelyet Krisztusban kaptunk mind­nyájan. A Jézus halála és fel­támadása körül bizonyosság osztatlan. Ebben semmi ne­hézségem nem volt, sok em­bert tudtam meghallgatni és mindannyian meggyőződéssel vallották az igazságot. De nagy nehézségem támadt az Űr születésével kapcsolat­ban. Kutattam Názáretben, ahol inkább arra emlékeitek az emberek, hogy élt közöttük egy jámbor, istenfélő család, amelynek legidősebb gyerme­ke prófétai igénnyel lépett fel, de arról nem tudtak, hogy ott született volna. Elmentem Betlehembe is. Kicsiny falu ez Jeruzsálemtől délre. Ma sem lakja néhány tucat családnál több. Végig kérdeztem őket, tudnak-e ar­ról, hogy hat évtizede itt szü­letett a Messiás. Csak bámul­tak rám bolondnak ta.t.án, mint akinek illene tudnia, hogy a Messiást változatlanul és illendően várják. Számuk­ra tehát még nem született meg. Kimentem a mezőre is. »Fel­kerestem a nyájukat legellető pásztorokat, hátha akad vala­ki, aki vissza tud em'ékezni arra az éjszakára, amikör an­gyal jelent itt meg nagy fé­nyességgel. Elszórtan itt is, olt is találkoztam velük. De ezek szükbeszédű emberek. Végre akadt egy öreg, akiben feléb­redtek az alvó errűekek. ö ott volt azon a csudálatos éjsza­kán és emlékezett arra, mi­lyen félelem lett úrrá rajtuk. Még valamelyest az angyal szavára is emlékezett, de más­ra nem. Faggatásomra még in­kább hallgatásba burkolod- zott. így kénytelen voltam Má­riához. a mi Urunk anyjához fordulni. Ö volt az egyetlen, aki pontosan emlékezett min­denre. Mondd el, jó Tertiusom Pálnak és a többi atyafinak, ha majd olvassátok az Úr éle­tének történetét, hogy annak elejét Máriától vettem. Ezt még senki sem írta meg, s ha én megírom, teljes lesz az evangélium. Azt is mondd el, hogy minden igyekezetem a mihamarábbi befejezés, hogy általa épülhessetek. Pedig sok más gond köt le. Mert vala­hány helyen megfordulok, az Űr nevében gyakorolnom kell a gyógyítás mesterségét. Kegyelem legyen veletek, írtam pedig e levelem én Lu­kács, az Űr méltatlan szolgá­ja, feltámadása utáni 30. esz­tendőben. Köszönt benneteket általam minden szent Jeruzsá­lemből, vágyakozván utánatok és a jó hírekre. Imádságunk és buzgó esedezésünk nem szűnik meg értetek. Dr. Rédey Pál Halló, ki beszél? — Halló! — Halló Sanyikám, itt Lickó beszél. Vart szabad asztaluk valamelyik sarokban? Pocsé­kul érzem magam itthon egyedül kcurácsony este. Ha még tíz percig itthon kell marad­nom, agyon bőgöm magam. Milyen a hangulat maguknál? Sok a vendég? Nem bánom, ha nem is tud asztalt szerezni, csak egy széket\ adjon, meg egy üveg töményét, csak ne kell­jen itthon a négy falat néznem. Tegye meg Sanyi, nem kívánom ingyen. — Halló! Hogy mi? Csak egy asztala van, az is kell magának? Sanyikám, ne vicceljen, a többi huszonkilenc asztalt elfoglalták talán? Mi? Mindig csak egy asztala volt? Hát kivel beszélek, nem a Sanyival? Ó, bocsánat, azt hittem, hogy a főpincér Sanyi. Szóval téves kapcsolás, úgy látszik mellé tárcsáztam. Bo­csánat még egyszer, ne haragudjon. Nem ha­ragszik? Köszönöm, nagyon kedves. Tessék. Hogy mit? Vezeklésül ne tegyem le a kagy­lót. De hát miért? Áhá, karácsonyi ajándékul. Nem bánom, de a nevem nem mondom meg és találkozóra sem megyek el. — Maga is egyedül van? Mindig, vagy csak most? Szóval agglegény. No jól van, az aggot visszavonom. Mennyi? Harmincéves? Én hu­szonnégy. Tisztviselőnő vagyok, csinosnak mondanak, és egy szál rokonom sincs a vá­rosban. Nincs vőlegényem, nem kívánok férj­hez menni, anyám meghalt öt éve. apám meg­nősült, vidéken élnek, boldogok ha nem lát­nak. Én meg élek a nagyvilágban és nem tar­tozom senkihez. Mielőtt akármit mondana, magához sem akarok tartozni, nem szorulok könyeradományra. — Nem mondhatom, hogy valami udvarias, de hát egy vezeklőnek sokat kell tűrnie. Egy­szóval nem hazudtam, sajnos ez a nagy hely­zet. Akarja, hogy megesküdjem rá? Vagy szegény anyám emlékére? Jó, jó, nem eskü­szöm. Karácsony van, igazat mondok, nem akarom, hogy haragudjon a Jézuska. Maga is mondjon igazat, ezt adja nekem ajándékul. — Igen, figyelek. Harmincéves, mérnök, sportol, nőtlen és szegény mint a templom e—re. Ezt az vfőhhit nem hís-ém. Hi* árért — az építkezés mindig leégés. Maga tervezte? Biztosan szép lehet. Kinek építi, ki lesz benne a ház úrnője? Ezt csak úgy mondja most, biztosan megvan már a jelölt. Jó, jó, igazat mondunk, nem kételkedem. Ha nincs, hát nincs. Egyet tudok, én nem leszek. — Van karácsonyfája? Az nem számít, egy fenyőág is karácsonyfa. Nekem van egy szép kis karácsonyfám, tíz gyertyával, fél kiló sza­loncukorral. Három kis csomag van a fa alatt, de nem bontottam ki, mert tudom, mi van bennük. Én vettem magamnak délelőtt. Mu­száj valamit dekorálni karácsony estére, mert ha még ez sem lenne, hát eláshatnám magam. Nem, nem, csak magamnak csináltam. Enél- kül nincs karácsony. Bejglit is vettem, de nem ettem belőle. Itt a karácsony minden kelléke, de nem használ semmit. — Bőgni tudnék, mondjon valami vigasz­talót. Mindent unok! Unom a nyárspolgárokat szalvétával a nyakukban a karácsonyi vacsora romjainál. Unom a széplelkeket, akik előké­szítették a karácsonyi népdalokat és orgona­számokat a lemezjátszó mellé. Unom a szelle­mes cinikus frátereket, akik halandzsáznak összevissza. Unom a televízió-emésztőket az autóboloudókat. A hívőket is unom, mert egy sem váltja meg közülük a világot. Magamat unom a legjobban, mert... mert csak élek egyik napról a másikra és gyűjtöm az éveket a nyugdíjhoz. Az Isten áldja meg, mondjon már valamit, mert leteszem a kagylót! — Há... mi...? Ezt most miért mondta? Miket hirdet itt maga nekem. Nagy örömöt? Megtartót?! Ne űzzön csúfot belőlem, mert olyat mondok, hogy mindjárt maga fejezi be *a beszélgetést. Ne prédikáljon nekem, nem vagyunk a templomban, nem vagyok már gyerek! Hát persze, hogy ismerem. Ez a kará­csonyi evangélium, fújtam a konfirmáció­mon. No jó, jó, nem akarom megbántani, jót akart, szép karácsonyi mondás ez. De nekem nem szentiae kell most, hanem segítség! Ke­gyetlenül fáj a szívem, megmondtam, hogy mi»rt, err*> felőlien. Vagy terelje el n. figyel­memet róla, mondjon valami szellemeset, va­lami felvillanyozót, mert bizony Isten leugrom a második emeletről. — Nem, nem, ha mondom. Nem bántott meg senki sem, nem érzelgek a nagyvilágba, csak ma este kong körülöttem minden és egy értelmes gondolat se jut eszembe. Templomba nem megyek, anyám halála óta csak néhány­szor voltam, de nem bírtam ki sokáig. El akartam ma menni valahova, elbújni egy szó­rakozóhely tömegébe, inni akartam valami erőset, hogy ne kelljen gondolkodnom. Elfá­radtam abba, hogy tartsam magamat, Űris­ten, de fáradt vagyok. Elvesztettem a lábam alól a talajt. — Már megint!... álljon meg, álljon meg, ezt én is tudom, elfújhatom magának a má­sodik felét: »... egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.-» Most boldog? Nem vagyok én vallás­talan, ha már nem is bújom a templomokat. Hiszek abban, hogy kell valakinek lennie fe­lettünk, de hát hol van Az ilyenkor? Egyedül vagyok, minden összekuszálódott bennem. El­romlott a rádióm is, olyan süket mint az éle­tem. — Nem tudom miért mondom el mindezt magának. Tudja, hogy szégyelleném magam a hivatalban, ha ezt hallanák a többiek? Ők úgy ismernek, mint a jópofa nőt, aki minden heccben részt vesz, kiegyensúlyozott, csinos, jó táncos és nincs elhanyagolva. Aztán ka­rácsonyestén kiderül, hogy ez a mutatós lány belül üres. Na, tisztelt úr, erre mondjon egy szép idézetet. — »Nagy örömöt hirdetek, — igen hallom, nem is tudom miért hallgatom — Megtartó született.. .■» Hát akkor most tartson meg en­gem is! Tessék, hagyom, semmi kifogásom ellene. — Kész vagyok hinni is benne, csak lássak valami értelmet az életemben. Most mutassa meg, hogy. szeret. Már régen megmutatta? Hol? Szóval a kereszten. Másutt vem? Igen, hallom A húsvéti sírban. Persze. ho»v tu­dom. Feltámadott! Igen, azt is. El! Rendben van. De rajtam hogy segít? És ez mit segít? Talán személyesen idejön és megsimogat, mint __mint az édesanyám valamikor? — N e beszéljen lehetetlenséget. Hát hogyan simogathat meg telefonon keresztül az Isten? És hogyan húzhat ki a mélyből néhány szent­igével? ' — Nahát ez fantasztikus! Magára bízta az én helyrerázódásomat. Talán a telefonköz­pont a mennyekbe kapcsolta a vonalamat? — Halló! Miért hallgat?! Ne tegye le az Istenre kérem! Most nem hagyhat el, ha egy­szer magára vagyok bízva. No, kérem szépen. Hátha igaza van. — Mit mondjak maga után? Jó, mondom, — Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségem­ben! — Ó Istenem! — Mondjon még valamit abból, amit ma­gára bízott. Várjon, felírom. Igen, itt a papír, ceruza, írom. — Hívj segítségül engem — igen értem — a nyomorúság idején, — mondja csak tovább, — én meghallgatlak téged — le­het gyorsabban — és te dicsőítesz engem. Ezt nekem ígérte? — Várjon egy kicsit. A könyvespolcom há­tulján van egy biblia. Még az édesanyámé volt. Megvan. Ö mindennap olvasta. Az utolsó napon is. Hogy melyik oldalon? Éppen ott a könyvjelző. Hogy hol? Lukács evangéíumá- nál... a második résznél. Melyiket olvassam? Jó, a tizedik verset. — Ne féljetek ... íme hirdetek nektek nagy örömöt... amely minden népnek öröme lé­szen — drága édesanyám, nem látom a betű­ket, — született néktek Megtartó — te tudtad ezt Édes — az Űr Krisztus a Dávid városá­ban. — Mindjárt, mindjárt... várjon egy kicsit legyen szíves. A zsebkendőm ... — Mondja csak, kedves barátom... Maga találkozott már Vele, a Megtartóval? Ma is? Hadd kérjem men valamire, írja fel a telefon- számomat ... iól hallotta a számokat? És kérem hívjon fel holnap ilyenkor. U"ye meg­teszi? Nem hagyhat félúton felé. H. Németh István kus püspök hívta meg az egy­házi napokat újból Stuttgart­ba. Az egyházi napok témáit még nem tűzték ká. A 14. német egyházi napo­kat újból Stuttgartban tartják 1969. július 16—20-ig. D. Ei- chele württembergi evangéli-

Next

/
Oldalképek
Tartalom