Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-10-01 / 40. szám

Békaperspektíva, — vagy... ?

ülni a langyos tócsában — a horizont csak néhány fűszál, sár és iszap .. . Valami zaj volt a fűszálakon túl? Földrengés vagy csak egy bogár mászik? Ma. holnap, holnapután, mindig csak ennyi: f űszál, iszap. Ez a békaperspektíva.

És egyszer egy acélcsőr emeli fel a magasba — a sár és a fűszálak fölé. Egy pillanatra oly nagy a világ, végtelenek a távlatok! — aztán örökre vége.

Milyen más a Krisztus-perspektíva! Krisztust látni, mindig azt jelenti: messzire látni, összefüggésekben látni, nagynak és szépnek látni ezt a világot a szolgálat miatt, és túl látni ezen a világon.

Márk 11, 11—14-et olvasom. Jézus közel jön egy fügefához és gyümölcsöt keres rajta. Mert Jézus és a gyümölcs mindig összetartozik. Jézus és a szolgálat, Jézus és az embertársak. Jézus és a türelem, Jézus és a hála, öröm. A Krisztus-perspektíva a fűszálakon, aktákon, bajok iszapján túl messzebbre lát: az emberekig, az örök életig. Nem reked meg a megsértődés fűszálain — tovább lát, gyümölcs érik: a megbocsátás. Nemcsak a sír fűszálait látja —, messzebbre néz: Jézus győzelme alapján a viszontlátásra.

Sok ember él a béka-perspektívában. Kicsi, zárt körben csak önmaga körül forog. Néha a templompad is “-szent« fűszálak közé szorult be; — a benne ülő nem látja meg az előtte megálló Jéznsnál a nagy távlatokat emberek felé, az örök élet felé. Sok ember csak a közeledő halál acélcsörében kerül “magasba« és pillantja meg, már későn, a nagy távlatokat; az önzés, gondok tócsájában elszakadt életét, a vissza nem térő alkalmakat — mi mindent lehetett volna tennie! A terméketlen, gyiimölcstelen élet központi kérdése: AZ ÉN PROBLÉMÁIM. A gyümölcsöző életé: Jézus és a szolgálat.

Jézus — a fügefával való találkozás előtt — a jeruzsálemi templomban volt. Ezt olvassuk: »mindent megnézett körös- körül« Nem úgy, mint a turisták — a boltiveket, a drága arany- rojtos függönyöket.

Az Üt Jézus gyümölcsöt keresve járt ott. Olyan volt e látogatása, mint amikor a szerelmes, szakítás előtt, utoljára végignéz, végigjár mindent — hátha akad valami, bármily kevés is, ami vigasztaló. De nem talált gyümölcsöt. Talált finoman kidolgozott liturgikus mozdulatokat, okosan kifundált szisztémákat arra, hogyan lehet saját dicsőségére, másokról megfeledkezve élni. Találkozott azzal a pappal és lévitával, akik szív nélkül mentek el a jerikói leütött mellett.

Ezután a mindent megnézés után áll meg a fügefa előtt és a tanítványok talán csak később értették meg, hogy nemcsak az az egy rövid perspektívájú fügefa pusztult ki, hanem Jeruzsálem, a gyiimölcstelen egyház, Asszíria, Babilónia, Róma, Bizánc.

Mostanában olvastam el a 20. század részletes, modern leírását svájci tudósok tollából. Arra kellett folyton gondolnom szomorúan, mennyi béka-horizont, mennyi pusztulás 20—30 év alatt is! Keveseknek béka-perspektívája, hogyan taszított iszonyú mélységekbe egész népeket! Az első világháború után, milyen sietve léptek rá népek a demokratizálódás útjára — a mi népünk vezetői önző, béka-látással gőgösen, elszakadtan éltek népüktől a feudalizmus tócsáiban. Micsoda béka-perspektívák, micsoda szörnyű következményekkel!

És ma? Milyen perspektíva — bombázni, négereket verni? Egyéni életünkre gondolva, milyen horizonttal rendelkezik az a hét jól kereső ember, aki csak bírósági ítéletre volt hajlandó magányos, beteg édesanyjának segélyt küldeni? Milyen horizont ez: fizetést felvenni és alig dolgozni? Bürokratikus szemlélettel nem látni meg az akták mögött az embert?!

Életünk békessége, derűje múlik azon — messzire látunk-e. Ez nem kilométereket jelent. Néha csak centimétereket villamoson, munkahelyen, otthon. ,

Görög Tibor

KÜLÖNÖS TEMPLOM. Ábrahám sírja fölött a Hebronon templomot építettek a XIII. században. -A templomban az eredeti rendelkezések szerint csak födetlen fővel szabad tartózkodni. Később a templom mohamedán mecsetté lett — ahova cipőben nem szabad belépni. Most a mecsetet részben zsinagógává alakították — ahová csak fedett fejjel mehetnek be az ájtatoskodók.

LUTHER VÉGRENDELETÉRŐL, amely az Evangélikus Országos Levéltárunkban van, dr. Fabiny Tibor, miskolci lelkész írt cikket a Berlinben megjelenő »Die Zeichen der Zeit« című folyóiratban. A magyar evangélikusság — írja —, nemcsak gyülekezeteiben nemi hagyja feledésbe menni kincseit, hanem meg akarja ismertetni azokat az ökumenikus keresztyénség előtt is.

MINOSZ KIRÁLY FÖLDJÉN n.

Kréta annak a hegyvonulatnak a legszélén emelkedik ki a csodálatosan kék tengervízből, amely Görögországtól az Égei-tengeren át Kisázsiáig ível. Ebben az ívben kisebb- nagyobb szigetek emelkednek ki ma is a tengerből, de olyan kopárak és annyira félelmetesek kopárságukban, hogy az ember megbűvölten nézi őket és ma arra kell gondolnia, hogy ilyen — csak íorróságot és kopárságot lehelő — szigetekre száműzte a mai Görögország azokat, akik a régi görög demokráciának a harcosai, vagy azok akarnak lenni.

Az Égei-tenger nem volt válaszfal a partjait lakó népek között. A kultúra vívmányai akkor nemcsak a kereskedelem, hanem a háborúk révén is elterjedt az Égei-tenger partjain. Az anyaország gazdasági és kulturális egységben élt a meghódított tartományokkal. És ebben az esetben az anyaország nem a kontinens volt, hanem Kréta szigete!

Kréta szigete a görög mondák szülőföldje. Hiszen itt szülte, a Dikté-hegy barlangjában Rhea, a földanya, a főistent, Zeust. Láttuk a barlangot rejtő hegyet és azt a másik hegyet is, amelyen — mint valami bölcsőben — ringatták és a nimfák gondozták, és ahol fegyveres ifjak védték saját apja, a gyermekfaló Kronos ellen.

És ezen a szigeten uralkodott a legendás Minosz, Zeus fia, a föld eddigi leghatalmasabb királyainak egyike. Knossosban, Herakliontól alig 10 km-nyire láthatók Minosz király palotájának a maradványai. A gigászi méretű tégla alakú udvar körül minden oldalról épületszárnyak emelkedtek, vályogtéglából épült falakkal, pilléreken nyugvó lapos tetőkkel. Több emeletes volt a palota, de az elrendezése annyira bonyolult volt, hogy

Uram — neved mint tűzgolyó esett belém, s összeéget anélkül, hogy érinteném.

Inna szemem pupillája, de vak — ha les. Azt se tudom, görbe vagy-e vagy egyenes.

a Daidalos építette palota berendezése mintaképe lett minden későbbi labirintusnak. Ebben a palotában lakott Ariadne és Phaidra, a király két leánya, és ebben a palotában

Megálltam a téglaalapú térségen és megelevenedett előttem az a legenda, amelyet egykor a Soproni Evangélikus Líceumban gimnazista koromban, több mint harminc évvel

Théseus, Aigeus fia azonban elhatározta, hogy véget vet ennek a borzalmas csapásnak, áthajózik Krétába és megöli a Minotaurust.

A gyász jeleként fekete vitorlák repítik az athéni ifjakat és szüzeket. Théseus megígéri, hogy fehérre cseréli ki a fekete vitorlákat, ha sikerül a terve. Ariadné, Minosz király leánya beleszeret Théseusba és hogy megmentse, egy kardot fonalgombolyagot ád az ifjúnak. A fonal vége Ariadné kezében van! Théseus legyőzi a szörnyet, Ariadné fonala ki- a labirintusból, magával viszi a királyleányt és vidáman hajózik Athén felé. De a vitorlákat nem cseréli ki fehérre, mert többet törődik szépséges Ariadnéjával, mint apja gondjával. Aigeus a tengerbe veti magát, amikor meglátja a fekete vitorlákat. A monda szerint Aigeusról nevezték el az Égei-tengert.

A labirintus itt van, a Minotaurus eredeti képe is elénk tárul, amint két leány és egy ifjú játszadozik vele. Valóban játszadoztak? Vagy élethalálharcról van szó? Talán azt is tudják, hogy ők lesznek a Minotaurus legközelebbi »áldozatai«? Nehéz eldönteni ezt a vallástörténeti kérdést. Csak arra kell gondolnom minduntalan, hogy ennek a bikának a kultusza Egyiptomban is otthonos volt. Mintha csak az egyiptomi ápis-bika kultusza elevenednék meg előttem. És ennek a knossosi bikának a homlokán ott van a napkorong is! Hogyan kapcsolódnak itt össze a vallástörténeti fonalak ?

Bikaviador vagy áldozat?

őrizték a Minotaurusként ismert bikaembert vagy emberbikát.

Szagod nyomán indulnék el, mint jó kopó, de hasztalan, mert illatod sem fogható.

Tagadnálak!

»Mi szült téged, csak képzelet!« de bennem élsz, mint benned én, — így nem lehet.

ezelőtt hallottam tanáromtól. A legenda szerint Minosz, Knossos, Kréta és a hellén tengerek királya, elküldte fiát Athénbe az ünnepi játékokra. Andrageos királyfit azonban Aigeus athéni király megölte, mert a királyfi minden ellenfelét legyőzte a játékokon. Minosz király egész hajóhadával Athén ellen indult, hogy bosz- szút álljon fiáért. Rövid ostrom után bevette a várost és jóvátétel fejében szörnyű engesztelő áldozatot követelt a várostól. Kilenc évenként hét ifjút és hét szűz leányt kellett Athénnak Knossosba küldenie áldozatul a minoszi szörnynek.

Evans angol tudós, Knossos régésze afrikai elefántcsontot és egyiptomi szobrokat talált Krétán. Valóban ez volt a magaskultúra terjedésének az iránya? Vagy pedig fordítva? Krétán született meg az a szakrális kultúra, amely azután olyan csodálatosan kiterebélyesedett Egyiptomban és az akkori Keleten általában? Ki tudná eldönteni ezeket a vallástörténeti és régészeti szempontból izgalmas kérdéseket! Ha igaza van a görög tolmácsnőnek, hogy nemrégen több mint 5000 éves leleteket ástak ki Kréta szigetén, akkor nagyon könnyen átrendeződhetik az emberiség kultúrböl- csőjéről alkotott felfogásunk.

(Folyt, köv.)

Dr. Pálfy Miklós

Szavad színén indulnék el, ha dallama — mit fel se fog a süket fül — ó, vallana.

Ízlelnélek, mint korty vizet, de nincs ajak, mi íz után ujjonganá, hogy láttalak.

Vallanálak!

— s a máglya szó is hűlt parázs.

— Mutatnálak, de rögtön ér

a bénulás.

Mindent tudok, bár semmit én,

— mily gyötrelem! Semmim se vagy -'s mindenem vagy Istenem.

Jakus Imre

Wittenbergi reformációi napok

A Wittenbergben megrendezésre kerülő reformációi jubileumi ünnepségekre sok ökumenikus vendég érkezik külföldről is. bár a két Németország és más országok között az utóbbi időben különösen is kiéleződött helyzet miatt több olyan' ökumenikus vendég nem tud Wittenbergbe utazni, akiket pedig az egyházi rendező

bizottság meghívott az ünnepségekre.

Ennek ellenére megállapította az egyházi központi rendező bizottság, hogy a jubileumi ünnepségeknek az ökumenikus jellege biztosítva lesz és minden külföldi vendéget szeretettel fogadnak Wittenbergben.

A középkor három nagy offenzívában vérzett el. Az első felvonulást a reneszánsz vezette ellene. Előőrsei Itáliában már a 14. században megjelentek s főleg a művészet és kultúra vonatkozásában szálltak hadba a középkori hagyományokkal. Mámoros lendülettel, emlékeztetve a régi görögök és rómaiak legszebb időire, nyitották meg mondanivalójuk tüzét az építészetben, szobrászatban, festészetben. A csatatéren megjelent újra az »ember«, eredeti, valóságos formájában, merész vállalkozásában, kalandos képzelete megtörte a középkor vonalvezetését és az élet szépségébe vetett hite új művészetet teremtett.

A másik nagy és erőteljes lökés a humanizmus oldaláról érte. Kissé párhuzamosan a reneszánsszal, a szövetséges hűségével a szellem oldaláról támadta meg a középkort. A csatatéren a középkor eszmevilága, a babona, megrögzött tévhit, elfáradt, befelenéző gondolat- világ vérzett el. Diadalmas hite a kutatás eredményében, a tudományban, a szépségben és a jóságban egyre-másra kétvállra terítette a maradit.

A harmadik nagy támadás a reformációban érte a középkort. Tulajdonképpen• a korábbi kettőtől függetlenül jelentkezett a küzdőtéren, mégis az előzőek eredményei után arathatott végső diadalt. Űj és kizárólagos frontja az egyház, mégpedig a középkori pápás egyház volt, mégsem mellőzhette az oldalszárnyak biztosítását, a szellemi és művészeti hadoszlopok igénybevételét. A hallatlan arányú mérkőzésben azután a »szövetségesek« hol vállvetve küzdöttek egymás mellett, hol a hadviselésben előforduló nézeteltérések, rivalizálások következtében távolodtak el egymástól.

De a reformáció lutheri ága ösztönösen megérezte, hogy milyen forrásokból táplálkozott győzelme, honnan kapott esetenként segítséget és mindenkor nagyra értékelte mozgalmában a humanizmus és reneszánsz eredményeit. A győzelmi osztozkodásban, a reformáció által megrajzolt új határok között méltó területet kapott a tudomány és a művészet. Ez utóbbival kapcsolatban kell néhány gondolatot elmondanunk.

Voltak kezdeményezések a szélsőségesek és radikálisok részéről, hogy mindattól, ami szép. amely művészi és amely az előző századok értékeiből halmozódott fel, szabadulni kell Ne terhelje le magát az új mozgalom antik emlékekkel. Akadtak képrombolások, »temp- lomtisztítások-'-', de Luther és a reformáció józan gondolkodású elemei ezeket a törekvéseket alapjaiban meggátolták s így kifejezésre juttatták belső hozzáállásukat a művészet kérdéséhez. Nem tanulmányokat, teológiai értekezéseket készítettek, hanem egyszerűen megőrizték és védték a művészetet épületekben, szobrokban, festményekben. Ennek következtében a reformáció lutheri ágában átmentö- dött a múltból a művészet és mivel azonnal otthonosan mozgott benne, alkotásaival gazdagította az új mozgalmat.

A 16. század képzőművészei közül három személy nevét érdemes kiemelnünk: Dürer Albert, idősebb Cranach Lukács és Grünewald Mátyás nevét, akik közelebbről, művészetükkel a reformáció szolgálatába szegődtek. Nem

akarunk életrajzi adatokkal foglalkozni, hiszen e nagy művészekkel sokoldalúan foglalkoztunk már, műveik felsorolására sem vállalkozunk, mivel rendkívül termékenyek voltak, de e három német festő személyét azért emeljük ki, mivel művészetükben megszólal a korai reformáció, annak küzdelme és lelkesedésük az ügy diadalra jutásáért.

Mi az. ami megkülönbözteti ezeket a művészeket más, itáliai, vagy németalföldi festőktől? Vagy más szóval, mi az, amely művészetükben a reformáció szellemét szólaltatja meg? Nehéz lenne erre a kérdésre röviden felelni. Elégedjünk meg annyival, hogy a Luther által hirdetett »krisztocentrizmus« (Krisztus középpontúság) elevenedik meg a festményeken, rézkarcokban, ill. fametszetekben. A biblia személyeit, a szentek mellőzésével és emberi formákban fejezik ki a reformáció tanítása szerint.

Közös, jellemző vonás azután náluk, hogy művészetük »hadüzenet« a pápás egyház ellen. Rómát mindenkor negatív beállításban ábrázolják. (Dürer egyik képén a pápára angyal sújt le pallósával.) Végül személyes kapcsolatok bontakoztak ki a reformátorok és a művészek között. Ez áll különösen az idősebbik Cranachra, aki Luthernak és családjának képét örökítette meg számunkra. Szolgálatú1- így felbecsülhetetlen. A reformáció a művé szetet felkarolta, igényelte, a művészet pedig kedvezően egészítette ki a reformációt. Nagy jelentőségűvé ez a későbbiek során vált, amikor a művészet múzsája még otthonosabban mozoghatott a megreformált egyház csarnokaiban.

Sajátos építőművészeti stílusa a reformációnak nem alakult ki. A reformáció átvette a korábbi egyház templomait, épületeit, híveivel együtt, újnak építésére nem volt szükség.

De annál jellemzőbb volt zenei művészet terén hozott termése. Luther maga is kedvelte a muzsikát, szeretett énekelni, énekeket költött, s szép dallamokat őrzött meg számunkra a középkorból, sőt népdalokat átvett, amelyekből egyházi dallamok váltak. A zene művészetében akkor született »világeredmény«, amikor a »Tamás-templom karnagya« feledhetetlen dallamokkal és harmonizálással megajándékozta a világot.. Bach János Sebestyén (1685—1750) lutheránus talajból nőtt ki és veretes evangélikus hite szólalt meg muzsikájában. Bach nyomán a protestáns zeneirodalom hosszú időn keresztül virágzott tovább.

Zenei művészetről azonban nemcsak ilyen •>világszinten« szabad beszélnünk. Az egyházzene gazdagsága énekköltészetünkben és a dallamváltozatokban is lemérhető. Kimeríthetetlen anyag áll rendelkezésre a templomi énekekben, amely magas zenei kultúráról tanúskodik. Mindez abból a tényből fakad, hogy a reformáció a művészetnek ezt az ágát is azonnal szolgálatába állította.

Boldog büszkeséggel tekintünk a négyszázötven éves útunkra. Arra. hogy milyen embe- ien és milyen józanul döntöttek hitünk ősei ebben a kérdésben is és ezáltal kimondhatatlan nagy szolgálatot tettek az egész egyetemes kultúra érdekében. Dr. Rédey Pál

A l^llFORMÁaÓ ÉS MŰVÉSZIT

Mindentudás tudatlansága