Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-09-03 / 36. szám

Szeretlek, ha...

Szerződésekben világos feltételek vannak, s ez így van rendjén. Szeretetünket azonban feltétlennek szeretnénk hinni, viszont mégis vannak elhallgatott, talán nem is tudatos kikötései — és ez koránt sincs így rendjén.

Olyanok ezek, mint a víz alatti karók. Csak akkor vesszük észre őket, ,amikor már igen fájdalmas „találkozásunk" volt velük. Gondolkozzam hát el Isten előtti becsületességgel: az a szeretet, amely „soha el nem fogy" (1. Kor. 13,8), felismerhető-e magatartásomban? Vagy inkább így fogalmazhatnám meg szeretetem korlátáit, ha „őszinteségi rohamot’’ kapnék:

Szeretlek, ha olyan vagy, amilyennek szerintem kell lenned; ha hasznom van belőled; ha nem vagy szerencsésebb, mint én; ha önzetlenül kész vagy segíteni nekem bármikor; ha türelmesen és nagy érdeklődéssel hallgatsz végig, különösen panaszaimat; ha nem lamentálsz örökösen és nem tr-ak- tálsz folyton a magad bajával; főként pedig szeretlek, ha látom, mennyire tudatában vagy annak, hogy milyen remek ember vagyok.

Ha pedig a fentírt feltételekben hiba lesz, az automatikusan megszünteti rokonszenv-garanciámat. Akkor ...

■.. Nos, akkor gombostű ér ahhoz a vásári léggömbhöz, amelyre rámázoltam, hogy „szeretet”, és kipukkad, és nem lesz belőle semmi.

Dehát a keresztyének talán csak nem ilyenek?! Milyen szép is volna, ha ezt nyugodtan állíthatnánk! De a keresz- tyénség többek között éppen ott kezdődik, hogy Isten előtti mély és döbbent alázattal beismerem: Igen, Uram, ennyit ér az én állítólagos szeretetem... Ennyire önző a szimpátiám, még ha ennek nem is élek világos tudatában... Igazi, önzetlen, feltétlen szeretet egyszerűen nincs bennem... Uram, könyörülj rajtam!

Gyógyulásunk így ott kezdődik, hogy generáljavitásra visszük a szívünket ahhoz az Istenhez, aki Jézus Krisztus golgotái keresztjén mutatta meg: hogyan szeret Ö, s akinek bűnbocsátó, megújító energiahálózatába ha bekapcsolódunk, akkor elkezdenek felvillani annak a szeretetnek a fényei magatartásunkban, amely belőlünk nem telne ki, ami már az ö műve és Öt is dicséri, aki embertársaink javára megajándékozott bennünket valóban soha el nem múló, isteni szereteté- vei.

Ha Öt beengedjük az életünkbe, akkor szabadulunk fel mi magunk is szolgáló életre: mert amennyire örömmel engedelmeskedünk Istennek, annyira vagyunk igazán szabadok.

Bodrog Miklós

A REFORMÁCIÓ NYOMÁBAN DUNÁNTÚLON

Esti beszélgetés a vados fai a rti kaláris gyülekezetben

3.

— Hogyan került a mente- zsinórdardb, koporsószegek, sarkantyú, koporsó-fadarab az üvegszekrénybe?

— Ügy, hogy azt a kriptás, régi templomot lebontották. 1734-ben egy új templomot építettek, még nagyobb kriptával a templom alatt. Ez a templom is megöregedett. 1911-ben lebontották ezt is. Betemették az egész kriptát, a benne levő sok koporsóval együtt. Telekesi Török István koporsójából azonban néhány darabot emlékül kivettek és üvegszekrénybe tették. Kegyelettel őrzi ezeket az emlékeket ma is a gyülekezet. A halottak csontjai, a koporsódarabok pedig mind a jelenlegi hagy, új templom közepe alatt vannak eltemetve ...

— Vannak még itt ilyen ré- 'gi emlékek?

— Vannak. Méghozzá műemlékek is! Régi, 1700-as évekből való érdekes gyertyatartók. Még az első, vagy második templomból valók. Megvan az „Augustana Confession levő Vadasfai articularis ecclesia kelhe” is. Most a kis- faludi filiában használjuk. Az emeleti sekrestyében sotk régi könyv, gondnokládák, perselyek vannak. Ott látható egy rácsos családi pad, a Radó- hsalád templomi padja is. Abba csak a családtagok ülhetlek. Igen vigyázunk egy orosz- 'lános-billentős, ónból készült keresztelő kancsóra is. Értékes ■ kincse a templomunknak a keresztelőkő, benne értékes -tál, szélén latin szöveggel az .Ürjézusnak ez a mondása: „Bi- ‘•zony, bizony mondom néktek,

ha valaki nem születik víztől és Szentlélektől, nem mehet be a mennyek országába.” Ez a tál 1722-ből való. Sok-sok- ezer gyermeket kereszteltek meg Krisztus Urunk parancsára e felett a keresztelő medence felett.

— Az egyik szekrényben régi, nagy könyvek vannak. Azok mik?

— Azok anyakönyvek! Még csak azok érdekesek! Sok mindent elmondanak. A legrégebbi anyakönyvünk 1707-ből való. Sajnos, a régebbi időkből valók elpusztultak. Ezekbe az anyakönyvekbe írták fel a kereszteléseket, esketéseket és temetéseket. Volt idő, amikor latinul írták be az adatokat. Gyakran fontosabb eseményeket is feljegyeztek. Ha járvány dühöngött, vagy tűz pusztított, az is belekerült az anyakönyvbe. Még háborúkról is vannak rövid feljegyzések. Meg csecsemőhalandóságról.

Nagy volt akkor a gyülekezet. Sok faluból idehozták a kisbabákat keresztelni. Évente 150—160-at is! Sajnos ezek közül csecsemő korában 100— 120 is meghalt. Akkor még nem ismerték a betegségeket úgy, mint ma, meg a gyógyítást sem. Az egyik nagyobb fiú haláláról meg azt írták be, hogy Mihályiban a Rábában fürdött, majd onnan kijővén hajigálta az ott álló lovasszekereket. Az egyik lovat eltalálta, az megvadult és a szekér a fiú nyakán ment keresztül. Azonnal meghalt. Sokféle érdekes történet olvasható tömören megírva a könyvekben.

(Folytatjuk)

Sümeghy József

Wfas&fit 9Mrton mortbío

Szentháromság után a 15. vasárnapon

2 Kor 9,15

Isten kimondhatatlan kincset ígért és ajándékozott nekünk, ti. a bűnök bocsánatát, az örök életet, kegyelmét, a mennyei javak örökségét és ezenkívül hatalmat arra, hogy a rosszat legyőzzük ... Hogyan történhetik mindez? Ügy, hogy hiszek Ábrahám Magvában, Isten Fiában. Ez az a hit, amely meggyőzi a világot és amelyen a pokol kapui sem vesznek diadalmat.

, Mi ma még nagyon is gyenge hitűek vagyunk ahhoz, hogy ezt higgyük, megértsük, hiszen a mi hitünk csak a hit szikrája!

i Isten adjon nekünk időt ahhoz, hogy ebben a kis hitben (is meg tudjunk maradni állhatatosan egészen a világ végezetéig! Pm

A reformáció és a mai társadalom

A reformációban gazdag lelki örökséget kapott egyházunk. Nékünk, a késői utódoknak adta Isten azt a feladatot, hogy ezt a drága kincset felhasználjuk abban a társadalomban, amelybe minket Isten helyezett szolgálatra. E rövid cikk keretében arra kell figyelnünk, hogy mi a jelentősége annak, amit a reformáció a keresztyén ember és a társadalom viszonyában tanított és milyen útmutatást kapunk mai feladataink jó elvégzésére a mi társadalmunkban.

O

A reformáció az evangéliumi Krisztus-hit és az abból fakadó erkölcsi cselekvés elválaszthatatlan egységes szemléletét örökítette ránk. A jelen számára is útmutató, hogy etikánk alapja és erőforrása a szeretetben munkálkoBetűkből állnak a szavak, azokból rakosgatjuk össze a mondatokat, hogy gondolatunkat, érzelmünket és akaratunkat közölni tudjuk. Csodálatos dolog a betű ismerete, a vele való élnitudás, mégis önmagukban holt elemei a nyelvnek. Bizony nagy utat tett meg az emberiség addig, amíg néhány tucat betű alkalmazásával úgyszólván mindent ki tud fejezni. És valójában milyen könnyen! Gondoljuk csak el, hogy lényegében néhány hónap alatt megtanul a gyermek írni, olvasni és ezáltal birtokába juthat egy olyan egyetemes ismeretanyagnak, amelyet évezredek alatt gyűjtött össze az emberiség.

Bár a betű holt eleme a nyelvnek, bizonyos esetekben meg-megelevenedik. Az önmagukban fel-felbukkanó betűk zenét, melódiát sugároznak, sokszor felkavarják érzelmeinket és mély kapcsolatba lépnek velünk. A zenei hangokat is betűkkel jelezzük. Bach neve megzenésíthető, a B-a-c-h összetételben. A zenei betűk mindegyike hangot jelent. A zenében tehát már megelevenedtek a betűk. S ha ki sem mondjuk, a muzsikus fül eleven betűk szárnyalását érzi bennük.

Megelevenedhetnek a betűk hétköznapjainkban is. Egy-egy monogram, egy-két betű heves érzelmeket kavarhat fel bennünk. Arcok, szemek, alakok suhanhatnak el előttünk, régmúlt idők fiatal évei kedves óráinak emlékei szállhatnak meg, ha elsárgult papírlapom, foszló zsebkendő sarkában

dó Krisztushitünk. Jézus Krisztusban való hite által a keresztyén ember bűnbocsánatot, új életet kap és ez a hit arra indítja, hogy Isten gyermekeként, felszabadultan, hálából és önként szolgáljon a szeretet cselekedeteivel embertársainak.

O

A reformáció örökségének másik időtálló értéke, hogy Isten szolgálati helyünket a világban, a mindennapi életben jelölte ki. A társadalomban kell bizonyságot tennünk hitünkről, a Krisztus- hitből fakadó szeretet cselekedetei által. Luther és a reformátorok világosan felismerték, hogy az emberi élet rendes viszonyai között kell az egyháznak és a keresztyéneknek hivatásukat és Istentől kapott feladataikat betölteni.

egy-egy betűt fedezünk fel. Ki ne ismerné a fiatalság szokását — a mienk is ez volt —, amikor kedvese nevét bevési a fa kérgébe, vagy diákéveink „haszontalanságát”, amikor saját nevünk kezdőbetűjét akartuk az „örökkévalóság” számára megőrizni az iskola padján.

A betűk olykor hivatalosan ridegek. Egy-egy aktának hivatkozó száma elé betűket ütnek. A törvény bekezdéseit betűkkel jelzik. Olykor a paragrafusok betűjelzései vitus- táncba kezdenek, s mi beleszédülünk. Bizony áll ebben az összefüggésben is az, amit Urunk mondott: „A betű megöl”. De érezzük, hogy rideg és sértő, amikor valakiről csak mint „N”-ről hallunk, vagy egyszerűen „XY”-nak nevezünk. Az „X”, különben is a homályos, az ismeretlen kifejező eszköze. Sötét és titokzatos betű, háborúkban félelmetes akciók fedőneve, kémek és összeesküvők kedvenc rejtjelzése.

Tudnám folytatni a betűkről gondolataimat, de most egy olyan területre vinném az olvasót, amelyre ritkán téved a betűkkel kapcsolatban. A ke- rasztyénség ősidőktől kezdve hitét betűkbe rejtette. Fennmaradtak és a mai napig is ismertek azok a monogramok, amelyek a császári Róma üldöztetésének, száműzetésének, bújkálásainak idejében születtek és amely betűket csak a beavatottak ismertek. Rendszerint csak akkor használták őket, amikor egymás előtt nyilvánvalóvá vált közös hitük

Isten „teremtési rendeket” adott ennek a világnak, hogy a világban belső törvény és rend uralkodjék és ezáltal Isten fenntartó és gondviselő munkája megvalósulhasson. Isten teremtési rendje érvényesül a családi élet, az állam- polgári kötelességeink és a mindennapi munka területén.

O

A társadalom legkisebb sejtje a család. A reformáció útmutatása szerint Isten a tiszta erkölcsű, megértésben és szeretetben folytatott békés családi élet megvalósítását kívánja. Az élettársak, a gyermekek és szülők egymáshoz való viszonyában a Krisztus-hitből fakadó szeretetnek kell megvalósulnia. A házasság tisztaságáért, tartalmasságáért és megbecsüléséért küzdenünk kell, ha a reformáaz Űrban. Az „alfa és omega” a görög abc első és utolsó betűje. Annyit jelentett, hogy Krisztus a kezdet és a vég. Az „IHS” a megváltó Krisztus monogramja és az „XP” (a görög Ch,R) Krisztus nevének kezdőbetűi. De igen korán használatos volt Pilátus által a keresztre írt szöveg latin rövidítése: „INRI”. Misztikus jelentősége volt ezeknek a betűknek, s az egyház tagjai valamilyen különleges erőt tulaj donítottak nekik. Közel kétezer esztendőn keresztül megmaradtak napjainkig. Ma már pusztán díszítő elemei az egyházi művészetnek, de valamikor élet és halál kérdésében döntöttek. Senki hitünk ősei közül nem érezte, hogy holt valami egy-egy ilyen betű. Ha közülünk valaki, mint turista katakombába vagy középkori templomba jut el, a restaurált freskók, mozaikok, faragvá- nyok között keresse meg ezeket a betűket és gondolkodjék el azon, hogy milyen hit erejét hordozták egykor.

Látszatra holtak csupán a betűk. Kicsinyek és semmitmondóak önmagukban, de ha jól megnézzük őket és szétbontjuk, mint egy különlegesen becsomagolt valamit, akkor kitárul előttünk gazdag tartalmuk. Csak el kell mé- lyednünk egy-egy betű felett, s azonnal feltámadnak személyek, dolgok, események, amelyek rég porladnak tudatunk szemfödője alatt. A betűk életre kelnek és mindannyiunk felé lesz valami üzenetük .

Dr. Rédey Pál

ció méltó örökösei akarunk maradni.

O

A reformáció eligazít minket abban a kérdésben is, hogyan lehet a Krisztus uralma alatt álló keresztyén jó állampolgár? Isten kétféle kormányzásáról szóló reformátori tanítás mutat rá arra, hogy a keresztyén ember, amikor a társadalomban végzi hivatását, nem lép Istentől elhagyatott idegen területre, mert a teremtett világban is és az egyházban is Isten akarata valósul meg. A világ és az egyház egysége Istenben realizálódik. Isten a világot kétféle módon kormányozza. Az egyik módja: a hirdetett igével egyháza által. A másik: közvetlenül, de rejtetten a világi (politikai) hatalom által. Isten nem osztja két részre a világot, hanem uralma megvalósulásának kétféle módjáról van szó. Ez azt jelenti, hogy a keresztyén ember a társadalomban is Istentől kapott küldetését teljesíti. A világban a fenntartó és történelemformáló Isten rejtett hatalma, az egyházban Isten üdvösségszerző akarata érvényesül. Tehát az államhatalom is Isten akaratából van és Isten „munkatársa”, amikor feladatát, a világ fenntartását és megőrzését és polgárai javát munkálja. Ez a reformátori látás megőrzi az egyházat attól, hogy az államéletben való részvételtől elzárkózzék, de attól is megóvja, hogy a világban uralkodásra törekedjen. A keresztyén embert hite nem gátolja abban, hogy állampolgári kötelességeit becsületesen és maradéktalanul teljesítse.

Végül megbecsült örökségünk a világi hivatásban gyakorolt rendszeres munka, mely a felebarát javát szolgálja. A munka pozitív értékelése a legjellemzőbb a lutheri keresztyénségre. A becsületes, közhasznú és jól végzett munka egyenlő értékű az istentisztelettel. A reformáció öröksége alapján mondhatjuk^ hogy a becsületes munka nemcsak a felebarát szolgálata, hanem közügy, mert a társa-1 dalom szolgálatát is jelenti, s az egyén érdeke a társadalom érdekével egybeesik. A keresztyén ember munkája a felebarát, társadalom, népünk és az egész emberiség javát szolgálja.

Reformációi örökségünk, a Krisztus-hitből táplálkozó cselekvő szeretet így találja meg helyét a társadalom mindennapi életében.

Garami Lajos

BETŰK ÉS GONDOLATOK

AZ ORTODOXIA LUTHER-KÉPE

Lutherről, mint sok, más nevezetes emberről, számtalan képzőművészeti alkotás született az idők folyamán. Arcmását megrajzolták irónnal, rézmetszők karcolótűivel, megfestették ecsettel s alakját kőbevésték, bronzba öntötték. Az alkotások közül sok a művészettörténeti értékű — ezek múzeumok féltveőrzött kincsei, közterek díszei —, de még több közöttük a középszerű vagy éppen giccses má- zolmány, csinálmány.

Bármi is legyen a helyzet, bármilyen értéket is képviseljenek ezek az alkotások, mégis egyben mindnyájan megegyeznek. Abban, hogy egyikük sem a „valódi”, a hús-vér Luthert ábrázolja és abban, hogy nem az 1483 és 1546 között élt reformátor igazi arcvonásait őrzi, vagy a centiméterekre is pontos testi külsejét adja vissza. De hisz’ ez magátólértetődő és természetes dolog, mert az igazi művész sohasem „fényképez", hanem úgy rajzolja, festi meg, úgy alakítja át a valóságot — esetünkben a „valóságos” Luther emberi alakját — ahogyan ő maga látta, vagy amilyennek elképzelte. S mindezt meg is teheti a művész; csak egyet nem tehet: nem hamisíthatja meg a valóságot.

Ha ma mégis arra vagyunk kíváncsiak, hogy — legalább megközelítően — hogyan „festett” Luther, akkor — mi sem természetesebb — a nagy fes- tő-kortársak: Dürer Albert, Cranach Lukács alkotásaihoz

I fordulunk, az ő képeiket tesz- szük magunk elé. S ekkor jön az első meglepetés: Luther

nem volt olyan, mint amilyennek a legutóbbi évszázadok vagy éppen a romantika évtizedeinek művészei ábrázolták és amilyennek a mi képzeletünkben is él. Nem volt olyan, mint amilyennek közkeletűen elképzeljük, mert Dürer és Cranach képeiről nem a „hősi” indulatú, az alkatilag is „monumentális” Luther tekint ránk hanem a fiatal korában sovány, egyenesen gyötrött arcú szerzetes, idősebb éveiben pedig a kövérkés, inkább joviális, mintsem oktalanul szigorú ember. S tegyük ehhez még azt is hozzá: Dürernek, Cranachnak elhisszük, hogy ilyen volt, mert mindketten a valóságos ember arcvonásait tárják elénk, mégpedig a művészet varázslatos eszközeivel.

Az utókor azonban képtelen volt abba beletörődni, hogy a nagy reformátor olyan volt, amilyen: inkább középtermetű,- mint óriás, inkább testesebb, mint izomkolosszus s nem sokkal hklála után eszményíteni kezdte arcvonásait, növeszteni termetét. S tette ezt talán — vagy egészen biztosan — azzal az elgondolással, hogy ezzel még „különbbé” teheti nemcsak őt magát, hanem nagyszerű szolgálatát, életművét is. De tette ezt az utókor azért is, mert a sajátmaga gondolatait, eszményeit, ideáljait akarta — éppen a reformátorban — megtestesítve látni, egy kicsit saját magát igazolni.

fgy, ilyen közvetítésekkel jutott el hozzánk is, sokszor „átfestett”, idealizált átváltozással, mintegy az örökkévalóságba merevedve az, aki egykor nyughatatlan türelmesség- gel (a kettő nem zárja ki egymást) figyelte önmagát, az egyházat, a világot. De nemcsak figyelt ilyen eleven érdeklődéssel, meg nem lankadó hévvel, hanem így is gondolkodott, így is cselekedett: dinamikusan, az élethez, az emberekhez mindig nagyonis közel. Szóval: páratlanul tevékeny ember módjára. S ha ma ezeket az arcvonásait keressük, akkor le kell hántanunk a sok-sok ábrázolásról a még hamisabb, hozzá egyáltalában nem illő pózt, azt az állandó törekvést, hogy a múló koroK embere őt is a „saját képére és hasonlatosságára” próbálta átalakítani.

De Luthernak az idők folyamán nemcsak ábrázolt testi mivolta ment át ilyen „változáson”, hanem szellemi hagyatéka is többször megjárta — a nemegyszer érthetetlenül furcsa — átváltozások útját. Azt a tortúrát, amikor egy-egy kor hangadó teológiai irányzata a követendő példakép mondanivalójának nem a lényegére : az állandóan aktuális reformáció, megújulás követelésére és munkálásának szükségességére figyelt, hanem másképp cselekedett.

Luther, szellemi arculatát képét elsőnek az evangélikus ortodoxia változtatta meg — nem éppen szerencsés módon. (Az ortodoxia idegen kifejezés és ebben a vonatkozásban az „igaz, helyes tanítás”-t akarja — sajátságos módon — megjelölni.) Ez a teológiai irányzat a Luther halála utáni

időben alakult ki, a béküllékenynek tartott Melanchthon és a terjeszkedő kálvinizmus ellenében.

A szándék tiszteletreméltóságához, hogy ti. a lutheri reformáció maradjon meg azon az úton, amelyen elindult, nem férhet kétség, de a módszerek, amelyekkel ezt az önállóságot kívánták megőrizni, már nem voltak ilyen elismerésremél- tóak. Nem, mert az ortodoxia — akkor is és azóta is mindig, ahol felüti a fejét — a reformáció örökségét, Luther hagyatékát a tan részletezésével, rendszerbefoglalásával és szer- feletti kihangsúlyozásával akarta tisztán megőrizni. A nagy reformátor és társainak életeleven tanítását aprólékos és lélektelen rendszerbe foglalta, unalmas prédikációkban és még unalmasabb könyvekben tárta az egyre csügg'ed- tebb hívek elé. Az irányzat követői a máshitűekltel és á más véleményen levőkkel sokszor nagyon bántó módon vitatkoztak. Az evangélium éltető örömüzenete háttérbe szorult, hogy átadja helyét a törvényeskedés sivárságának.

így és ilyen körülmények között a közvetlen utódok előtt Luther, evangélikus pápává” lett, akit idéztek, akire hivatkoztak és, aki mintha maga lett volna a megtestesült „tan”. Pedig ember volt, nagy ember, akit újra fel kellett fedezni, szavait, cselekedeteit meg kellett eleveníteni. De erről majd egy másik cikkünk fog szólani.

Dr. Vámos József