Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-08-20 / 34. szám

Mutatós kép Máté 23, 26 Semmi kétség: a farizeusok élete jót mutatott. Igazságta­lanság volna elvitatnunk tőlük, hogy Isten tételes törvényeit általában nagy buzgalommal igyekeztek betartani. Sőt, mi több, be is tartották, amennyire azt az emberi szem ellen­őrizhette. Igen szorgalmas imádkozok, templomlátogatók, ada­kozók voltak, a Szentírás tanulmányozására is sok időt for­dítottak, s a különféle vallási szabályokat olyan aprólékos és kínos precizitással tartották tiszteletben, hogy az ma már mosolygásra indít. De maga Jézus sem vonta kétségbe bizo­nyos értelmű igaz mivoltukat (Mt 5, 20), és hogy általában helyesen tanították az embereket (Mt. 23, 3). Nem is azzal volt a baj náluk, amit a kép mutatott, ha­nem azzal, amit eltakart, jószerivel még önön szemük elől is! Beérték ugyanis a kegyes formákkal, s még emélkedésük és imádságuk is parancsteljesítés-szerű volt. Nem is lehetett örömük kényszeredett kegyességükben, hiszen „vallásos köte­lességüknek” feleltek meg, s eközben valahogy mintha úgy érezték volna, hogy ezzel lekötelezik Istent, akitől viszonzást várhatnak el. Mit takart a mutatós kép, a gondosan fényezett külső? önteltséget, mely úgy vélte, hogy ha a „kép” jó, minden jó. Irigységet és gyűlöletet a „bűnösökkel” szemben: az irigy­ség titkos volt s alapjául az a be nem vallott Isten iránti bizalmatlanság szolgált, hogy a „gonoszok” valamiképpen jól járnak szabadosságukkal, ebből viszont, „sajnos”, kimaradnak a kegyesek; ennek a sötét tisztázatlanságnak közvetlen lélek­tani következménye volt, hogy engesztelhetetlenül gyűlölték és megvetették midazokat, akik nem olyanok voltak, mint ők, az „igazak” és „tiszták”. A farizeusoknak már a neve árul­kodik a lényegről: „elkülönültek”. Jókora adag érvényesülési vágy is lappangott bennük, mind erkölcsi, mind anyagi te­kintetben. Magyarán: hiúság és pénzéhesség. Titkos gondola­taik mélyén úgy érezhették, hogy az igazságos Istennek meg kell jutalmazni az ő kiválóságukat, állhatatosságukat, erköl­csösségüket, lemondásukat stb. Nem ismerkedtek meg Isten szeretetével, s például ezzel az igével: „Az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Űr azt nézi, ami a szívben van.” (1 Sám 16, 7.) Szívügyük a „mutatós kép” volt: Rendben a külső? Minden rendben! Sajna, ugyanez „keresztyén” kiadásban is megvan. Na­ponkénti kísértésünk — ha ugyan nem elbukásunk —, hogy érjük be a szép szavakkal, formákkal, hagyományokkal, me­lyek körülcsoboghatnak bennünket, mint kavicsot a víz, anél­kül azonban, hogy belehatolnának bensőnkbe, magatartásunk­ba, érzületünkbe, egész életstílusunkba! Rázárjuk a templom­ajtót, vagy a Biblia fedelét Isteúre, mert nem akarjuk s nem is engedjük, hogy Jézus Krisztus mindent megújító, hatal­mas ereje beleszabaduljon életünkbe a legszélesebb fronton s tényleg Úrnak bizonyuljon! Család, baráti kör, munka, szerelem, művelődés, válságjelenségek, örömök, gondok, ter­vek, kis és nagy emberi közösségek problémái és feladatai, szórakozás, belső harc stb., stb. — életünknek melyik „utcája" elé mernénk kitenni Istennek a „Behajtani tilos!” táblát?! Mi a képmutatás? A legveszélyesebb nem a számító, terv­szerű szerepjátszás, hanem az az önámító szellem, amely az élete-lelke közepébe nem akarja engedni az Urat s így volta­képpen nem is tekinti Úrnak, hanem: ha szép a „kép”, az elég! Isten belül kezdi újjáteremtő munkáját. Bent már alakul a Rend. Erre van nekünk szükségünk. Lemondani arról, hogy a „kép” minden áron a legjobbat mutassa, de nem mondani le arról, hogy a lényeg javuljon, Isten folyamatos újjáteremtő munkájának következményeképpen! Ahol valóságosan kérik és fogadják be Isten erejét, ott a születő Rend minden emberi gyöngeségen és gyarlóságon is átsugárzik. Mutatós kép helyett — tartalmas valóság! Bodrog Miklós A reformáció társadalmi gyökerei hazánkban i. A reformáció tanítása meg­lepően gyorsan terjedt ha­zánkban. Néhány esztendő alatt ismert lett Luther Már­ton neve. Tanításának nem­csak hallgatói és olvasói, ha­nem tanítói és követői is tá­madtak. Néhány évtized eltel­tével már magyar evangéli­kus gyülekezetekről és egy­A magas, karcsú toronyból az esti harangszó szava most folyt szét a falu fölött és be­osont házakba, szobákba, szí­vekbe. „Az éj ím érkezik, be­borítja a földet...” A vacsora utáni esti csendnek valami különös történelmi varázsa van. Ez az alkalom különösen jó történelmi kirándulásra. — VADOSFA, EZ A FALU MIFÉLE FÁRÖL KAPTA A NEVET? Bizony nem rózsafáról, vagy valami gyümölcsfáról. Talán tölgyfa lehetett? Nem tudjuk. Sok évszázaddal ezelőtt itt a Kis-Alföldön, a Rábaközben, Kapuvár alatt, hatalmas nagy erdők voltak. A szántóföld csak mint valami gyűrű vet­te körül a falvakat. Szelíd fo­lyók, patakok a falvak mel­lett malmokat hajtottak. Az erdők pedig tele voltak vad­dal. Szarvasok, őzek szágul­dottak, vaddisznócsordák jár­tak errefelé. Néha királyi ven­dégek is jártak itt. A hagyo­mány szerint Mátyás király is vadászott valamikor erre, ahol a mi falunk van. A mai falu helyén, mint a megfa­kult régi írások mondják, ha­talmas, alacsonytörzsű, vas­tag ágú fa állott, amelyre va­dászatok alkalmával az elej­tett szarvast, őzet, vaddisznót felaggatták. Az erdei vadász- területen valamikor ez a fa volt a: vadasfa. A község ré­gi pecsétjén még látható volt ilyen fa. Nagyon Tégi gyüle­kezeti pecsétünkön is még így olvasható a felírás: „a vadas­fai ev. gyülekezet petsétje.” A vadasfa réges-régen kidűlt, — de a falu nevében megma­radt a régi emlék. — ÉS MIÉRT MONDJÁK A MI GYÜLEKEZETÜNKET ARTIKULÁRIS GYÜLEKE­ZETNEK? MIT JELENT EZ A SZŐ? — Artikulus törvénycikket jelent. Háromszáz évvel ez­előtt nagyon nehéz helyzetben voltak hazánkban az evangéli­házról is beszélhetünk. Mi volt ennek a gyors terjedésnek az oka? A szívekben szomjúság, s ezért fogékonyság is volt. Két­ségtelen: az evangélium sok szív jó talajára hullott. De a válasznak ez csak az egyik fele. Mert a reformáció terje­désének történelmi, társadal­mi okai és gyökerei is voltak. S hogy mennyire nem hanya­kusok. A templomokat elvet­ték, lelkészeket elhurcolták. Sokan messze idegenben hal­tak meg. Fekete, gyászos évti­zedek voltak ezek. Thököly Imre kuruc seregeivel kivívta, hogy a bécsi császár 1681-ben Sopronban országgyűlést hí­vott össze. A-z országgyűlés a 26. törvénycikkben megenged­te, hogy az evangélikusok megyénként két helyen tart­hatnak szabadon templomi istentiszteletet. Ezek a helyek a legkisebb, legjelentéktele­nebb kis falvak voltak. Ezzel is az evangélikus egyház éle­tét akarták lehetetlenné ten­ni. Sopron megyében ez a két kis helység Vadosfa és Ne­meskér volt. A két falu neve benn szerepel az országgyűlési törvénycikkben, az artikulus- ban. Az egész megyében sehol máshol evangélikus istentisz­telet nem volt tartható. A lel­kész nem mehetett ki az ar- tikuláris gyülekezetből máshol végzendő szolgálatra. Har­mincöt faluból ide jártak a hívek istentiszteletre, keresz­telésre, esketésre. A nevesebb halottakat pedig ide temették el a templom kriptájába. Olyanok voltak ezek az arti- kuláris gyülekezetek, mint a kotlóstyúkok. Maguk alá gyűjtötték a csibéket. Messzi vidékekről, a fél vármegyéből, de még Győr megyéből i,s Va- dosfára jöttek templomba az Isten igéje és vigasztalása után vágyódó evangélikusok. Annak, hogy itt evangélikus és magyar -gyülekezetek meg­maradtak azokban a szomorú időkben a'z Isten igéjének ere­je és őseink hűsége az oka. Így volt: mindenfelől sze­kerek .sokasága jött Vadosfá- ra, tábort ütvén itt az artiku- láris templom körüli téren. Lekászálódtak a szekérről és kezükben talán az Űj Zenge- dező Mennyei Kar vastag kö­tetével indultak be a temp­lomba. golható el a társadalmi „hát­tér”, azt éppen ez a század példázza legjobban. Tegyük fel a kérdést: mik voltak a reformáció terjedésé­nek társadalmi gyökerei ha­zánkban? Elsősorban: a kiábrándulás az akkori egyházból. Nemcsak Luther látta, hogy az egyház nem az, aminek lennie kell. Minden társadalmi osztályból, sőt sokan az egyházon belül is már régen látták és tudták ezt. Csak néhány példa: Kiábrándító volt látni me­sés gazdagságú főpapokat, s tudni azt, hogy egyházi állá­sokat pénzért is meg lehet szerezni. Ugyanakkor, ugyan­ezek a főpapok nem mindig álltak hivatásuk magaslatán. Kiábrándító volt, hogy a szerzetesek sem töltötték be eredeti hivatásukat. Már az 1486-i országgyűlés kimondta: a püspökök évente kétszer lá­togassák meg a konventeket és „ha vannak gonosz és en­gedetlen szerzetesek, azokat dobják ki.” Kiábrándító volt a bűnbo­csátó levelekkel való kereske­dés is. Amikor 1525-ben Bu­dán felnyitották a ládákat,' melyekben a bevételt gyűj­tötték, azokban aranyon kívül mást is találtak. Egy papírban 3 dénárt találtak, s a papíron ez a szöveg: egy a pápát, egy a kardinálist, egy az esztergom,- érseket illeti. Egy másik papí­ron ez állt: „Vidd vissza bú­csúdat Rómába és hagyd a pénzünket itt.” Egyre többen és egyre vilá­gosabban látták, hogy reform­ra van szükség. Ebben a hely­zetben jött a hír: az egyház­ban valami új kezdődik! A polgárság öntudatosodása is gyökér a reformáció terje­désében. Egyre többen tömö­rültek városokba. A városi polgárság együtt bátrabban mert harcolni jogaiért. Csak egy példát: a budai polgárok és a káptalan összeütközött a vámszedés joga miatt. Az ös-z- szeütközésért az esztergomi érsek már 1292-ben kiátkozás- sal fenyegette a várost, ké­sőbb ki is átkozta. Ezért és más erőszakos cselekedetekért 1298-ban a budai polgárok a bíró és az esküdt vezetésével kiközösítették VIII. Bonifá- ciusz pápát, Magyarország ér­sekét és püspökeit. Szabad életért, emberibb jogokért harcoltak nemcsak az egyházzal, hanem a feudá­lis földesurakkal szemben is.' Az egyházban tisztább vallást és hitet kerestek. Talán ezért volt ez a réteg a legfogéko­nyabb a reformáció tanítása iránt. Abban „fegyvertársat’’ keresett. A parasztság és jobbágyság elnyomott helyzete is össze­függ a reformáció terjedésé­vel. Mindenki belőlük élt. Hogy helyzetük mennyire el­keserítő volt, azt legékeseb­ben az 1514-es forradalom bi­zonyítja. Dózsa György, a for­radalom fővezére ceglédi be­szédében így rajzolja meg a parasztság helyzetét: „...ha egy nemes építkezik, házaso­dik, leányát férjhez adja, vendéget fogad, születik, vagy meghal, ha saját ügyében a királyhoz utazik: veletek fi­zetteti meg, semmit sem tesz a ti nagy károtok nélkül... a tietekből rabolva töltik meg ládáikat, s a tőletek raboltak- ból lesznek nagyok és gazda­gok, egymás közt a legna­gyobb dicséretet azok kapják, akik jobbágyaiktól a legtöb­bet veszik el tiltott módon.” A felkelés leverésével hely­zetük még rosszabb lett. Wer- bőczi Hármaskönyvében ezt olvassuk: „A parasztnak mun­kája bérén és jutalmán kívül semmi joga nincsen földesura földjeiben...” és: „földes­uraiknak teljes és örökös pa­raszti állapottal legyenek alá­vetve.” Ebben a helyzetben hogyne hallgatták volna szívesen az evangélium vigasztalását, s azokat a prédikátorokat, akik bátran felemelték szavukat elnyomóik ellen. A nemesek és főurak ritka kivételtől eltekintve csak sa­ját vagy osztályérdekeiket nézték. A pápa követe ezt je­lentette: „Magyarországon nincs semmiféle rend, sűrűn fizetnek ott adót, de amit so­kan adnak, azt kevesen szét­osztják egymás között... ha három forint árán meg lehet­ne az országot menteni, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.” Túl­zás, vagy valóságos kép? Min­denesetre nem mentette meg senki az országot a török pusztítás elől. Ez már persze nem előzménye a reformáció­nak, de elképzelhetjük, mi­lyen nagy vigasztalást jelent­hetett népünknek ebben a helyzetben az evangélium. A történetileg és társadal­milag szomorúan előkészített helyzetből a reformáció is se­gített kilépni és tovább ha­ladni. Keveházi László (Folytatjuk) Sümeghy József A reformáció nyomában Dunántúlon Esti beszélgetés a vadosfai artikuláris gyülekezetben Lelkészek a Luther IV. Az akadémiai teremben, ahol Luther egyetemi előadá­sait tartotta, „Jó napot kívá­nok” köszöntéssel elénk lépett Thulin professzor és néhány termen át értékes vezetésével ajándékozott meg minket. Ho­gyan jutottunk ehhez a ritka alkalomhoz? Vezetőink közvetítésével ar­ra kértem Thulin professzort, ha lehetséges 2 perccel aján­dékozzon meg és hallgassa meg kérésemet. Lang Mátyás, Sopron híres lelkésze, soproni diák volt és a város ösztöndí­jasaként Wittenbergben ta­nult, sőt Wittenberg Stadt- kirche-jének lett a lelkésze. 1650-ben Lang Mátyást szülő­városa hazahívta és hazatérve a Wittenbergi Városi Tanács díszes kötésű Concordia köny­vet ajándékozott neki, a könyv első oldalán ma is lát­ható gyönyörű beírással. Ez a lang Mátyás lett az ellenre­formáció idején Eggenberg hercegnőnek soproni, udvari papja. Sokat tudunk életéről, prédikációinak jelentős részét soproni gyülekezeti levéltá­runk őrzi. De keveset tudunk Lang Mátyás wittenbergi lel­kész működéséről. Mivel meg­tudtam, hogy Wittenbergben az egyházi levéltár hiánytala­nul megmaradt, arra kértem a professzort, hogy kérjen meg egy nyugdíjas lelkészt Lang Mátyás wittenbergi működésé­vel kapcsolatos levéltári anyagnak felkutatására és feltárására. Ennek megvaló­sulása mindenképp értékes lenne a mi számunkra. Mikor Thulin professzor meghallot­ta, hogy 27 magyar evangéli­kus lelkész és 4 papné járja a Luther-ház termeit — titkár­nőjének vallomása szerint —, azonnal lelkes örömmel jött le hozzánk, hogy néhány ter­men keresztül átvegye a ve­zetést és a Luther-emlékek magyarázatát. Szinte megigézve álltunk a nagy előadóteremnek katedrá­ja előtt, ahol Luther egyetemi előadásaiban az Ú- és Üjtes- tamentumot magyarázta, és Melanchton a nagy humanista és univerzális tudós filozófiai, jogi, sőt orvosi előadásait tar­totta. Ezen az érdekes kated­rán, mely három szintű, foly­tak egykor az akadémiai vi­ták is. Az alsó szinten jobb­ról állt a vitatémát előadó professzor, baloldalt a corre­ferens, az ellenérveket felso­rakoztató professzortárs, míg legfelül döntőbírói szerepben egy harmadik tanár. Az ilyen vitaelőadás 3 óráig tartott és a disputáció anyagát 20 pont­ba kellett foglalni. A nyilvá­nos vitán egyetemi tanárok és hallgatók vehettek részt. Ilyen vitára szánta Luther is 95 té­telét. A katedra melletti falon láthattuk az egykor magyar egyetemi ifjúság zászlaját. Több mint 1000 magyar hall­gatója volt az egyetemnek. A kis előadóteremben láttuk azt a keskeny, régi fa-szószéket, melyen Luther egykor a Stadtkircheben prédikált. A falon egész sor Lucas Cra­nach kép: Luther dolgozótár­sai körében, A tízparancsolat magyarázata, melyet nagy művészettel és mély értelem­mel ábrázolt Cranach. Láttuk a tároló asztalokban Luther iratait, a bibliakiállítás nagy gyűjteményét. Luther teljes bibliafordítása 1534-ben jelent meg. A bibliák díszítéséhez, több mint 500 fametszetet használtak fel, és ezeket köl­csönadták különböző országok biblianyomtatásához. A professzor külön felhívta figyelmünket Luther egyik művére, melyben Luther a pénz kérdésével foglalkozik. Luther határozottan állást fog­lalt a kizsákmányolás, az uzsorakamat ellen és a pénz keresztyén elkötelezése mel­lett. Szerinte a pénzkölcsön­zés, tehát mindenkor üzlet, de ha a gazda vetését elveri a jég, vagy a kézműves beteg lesz, akkor az a gazda és az a kézműves már nem üzletfél, hanem felebarát és nem szá­mítható fel neki a kölcsön utáni kamat. Az élet minden területén keresztyén ember­ként kell állnunk és élnünk. A felebarát nemcsak a temp­lomban él mellettünk, hanem az élet minden területén. Egy egyetemi hallgató az utóbbi években Luthernek erre a művére építette fel disszertá­cióját és szerezte meg dokto­rátusát. A Luther-szoba falmenti padjaira mindnyájan letele­pedtünk. Ez a helyiség volt Luther dolgozószobája, foga­dószobája, itt tartotta híres asztali beszélgetéseit és itt énekelt sokszor baráti és csa­ládi körben. A Melanchton ház kertje és Luther kertje között közvet­len az átjárás. Melanchton kertjében, a lugas kőasztala mellett, sokszor együtt ült és beszélgetett a két jó barát és munkatárs. A mai Melanchton ház előkelő professzorok há­zának szép példája. Eredeti, korabeli berendezéssel. 1530- ban építette a választófejede­lem modern reneszánsz orom­zattal, késő gótikus ablaksor­ral. A Stadtkirche (várostemp­lom) olyan, mint Luther ko­rában volt. Szárnyasoltára id. Lucas Cranach híres alkotása. Felül az Űrvacsora asztala, kö­rül Jézus Krisztus a reformá­ció nagy alakjaival, alul a megfeszített Krisztusra muta­tó prédikáló Luther, bal oldalt a keresztelést végző Melanch­ton, jobb oldalt a gyónót fel­oldozó Bugenhagen. A temp­lomban Bugenhagen lelkész ércdomborműve, a templom­téren Bugenhagen paplakása. A templom másik oldalán Ger­hardt Pál szürke lakóháza. A városháztéren, ahol Luther és Melanchton ércszobra áll, az útkereszteződésnél áll Lucas Granach háza. Granach gyógy­szertáros volt és a város pol­gármestere. A ház udvarán volt festő és szobrász iskolája. Délután a vártemplom előtt gyülekeztünk, amelyen ércbe- öntve Luther 95 tétele olvas­ható. Ez a kapu régi időben az egyetemi hirdetések kapuja volt. így került erre a kapura Luther 95 tétele is. Scheurl Kristóf bolognai, ké­sőbb wittenbergi egyetemi ta­nár 1505-ben tartott egyetemi beszédében Bölcs Frigyesről azt mondotta, hogy a fejedel­mek legképzettebbje volt. ö Wittenberget a civlizáció ha­tárán márványvárossá építtet­te. A vár építése 1499-ben be­fejeződött és a templom 1503- ban egyetemi templommá lett. Késő gótikus alkotás egy ha­jóval. Oszlopain a reformáció nagy alakjainak szobrai, ol­tárterében Bölcs Frigyes feje­delem ércdomborműve. Az ol­tár mellett Bölcs Frigyesnek és Állhatatos Jánosnak ala- bástromból készült életnagy­ságú, térdeplő alakjai. Az ol­tár gótikus építmény, előtte ércből öntött pazar díszítésű bronz keresztelő. A szószékkel szemben Melanchton, a szó­szék alatt Luther sírhelye és síremléke. Itt hangzott fel aj­kunkon az „Erős várunk” éne­ke, Luther sírjára vonatkozó alkalmi vers és imádság. A vár és vártemplom 1716- ban majd 1812—13-ban a svéd és a napóleoni háborúk idején erősen megrongálódott. A vár jelenleg múzeum és diákott­hon. Az udvari két lépcsőház eredeti formájában fogadja a vendégeket, de a két feljárat közötti épületrész már új. * Elbúcsúztunk Wittenbergtől, ás megérkeztünk hamarosan a 600 000 lakosú, nagy kereske­delmi városba, Lipcsébe. A Tamás-templom tövében Bach János Sebestyén-szobra előtt álltunk meg. Betértünk a templomba, ahol a város evan­gélikus lelkészei aznapi érte­kezletük előtt tartott reggeli liturgikus könyörgésén vet­tünk részt. Nagy örömet je­lentett számunkra, hogy né­metországi utunkat a dresdai Kreutzkirchenben istentiszte­lettel kezdhettük meg és a lip­csei Thomaskirchenben isten- tisztelettel zárhattuk le. Majd elindultunk Európa második legnagyobb pályaudvaráról, a lipcsei állomásról, hogy gaz­dag élményekkel hazatérjünk gyülekezeteinkbe és tovább folytassuk szolgálatunkat. Rusznyák Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom