Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-08-20 / 34. szám
KP. BŰRM. BP. 72. A nép Alkotmánya Az alkotmány — egy kissé hétköznapira fordítva a közjogi meghatározást — egy állam életének írott alaptörvénye és egyben jellemzője az állam társadalmi berendezettségének, általános viszonyainak. Milyennek kell lennie egy alkotmánynak? Először is korszerűnek, ami azt jelenti, hogy nem marad el a világ szellemi, társadalmi, politikai haladásától, hanem még segíti is a fejlődés irányát. Másodszor széles néprétegek érdekvédőjének kell lennie, ami azt jelenti, hogy az államban a hatalom gyakorlását és benne az állam szellemi és anyagi javait, ne egy szűk réteg, hanem az állam polgárainak legszélesebb rétege gyakorolja. Magyarországnak — a fentiek értelmében — egészen 1949- ig nem volt alkotmánya. Tervezetek készültek ugyan 1849-ben és 1919-ben, de a haladó mozgalmak bukásával ezek nem kerülhettek megvalósításra. Szent Istvánnak és az Aranybullának a rendelkezései csak igen szűk főnemesi és főpapi réteg számára voltak kedvezőek. A XVI. század elején keletkezett feudális törvénygyűjtemény, a Tripartitum, a főurak érdekét képviselte, kimondta a parasztság röghöz kötését, szabad költözési jogának megvonását: „A földesuraknak urasága alatt örök parasztságba kell lakniok.” Másutt pedig ezt mondja: „Az egész föld birtoka egyedül a földesúré.’’ Szent Istvántól kezdve a törvények védték ugyan az egyház érdekeit, de ezek a rendelkezések inkább az egyházi vagyont és a főpapságot tekintették „egyháznak", mintsem a híveket, a gyülekezeteket, az egyszerű egyháztagokat. Népünk legjobbjai évszázadokon át küzdöttek a nép elemi jogaiért. Szemléltetésül egy evangélikus püspök szavait idézem. Az 1848-as szabadságharc és forradalom idején Haubner Máté dunántúli püspök győri 1848. december 3-án kibocsátott körlevelében így értékelte a jobbágyfelszabadítás körül folyó harcot: „Íme támadott ellenség, ki ellene szegül, s az előbbi embert embertelenítö zsarnokságot tovább is fönn akarja tartani — és azért tizenkét millió ember fölött folyik a fegyveres vita, ha tovább is barmoknak tekintessenek-e, vagy szabadjon emberekké lenniök?” , Két világháború katasztrófájába hajszolt népünk vére és anyagi romlása tanúskodott arról, hogy vezetői a pusztulásba kergették, a nép érdekét semmibe sem vették. Felszabadulásunkat követően a nemrég félfeudális-kapitalista, majd nyílt fasiszta Magyarország szabad és demokratikus országgá: a dolgozó nép hazájává vált. Ez a változás tükröződik az 1949. augusztus 18-án országgyűlésileg elfogadott és 1949. augusztus 20-án kihirdetett Alkotmányunkban. Népünk méltán büszke erre, mert ez nem más, mint birtoklevél arról, hogy ebben az országban a dolgozó nép a haza teljes jogú gazdája. A helyes keresztyén élethez mindig hozzátartozott a tisztes hazafiság. Erről az erkölcsi alapról tudott egyházunk együtt örülni népünkkel, tudott igent mondani a szocializmus alapjai lerakásának tervére. Népünk hosszú idő óta folytatott szabadságküzdelme célhoz ért. Az Alkotmány egyenlő jogot ad minden dolgozó magyar embernek. „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.” Népünket ez a rendszer emelte fel az évezredes elmaradottságból és egyenlőtlenségből. Népünk harca az önállóságért, a gazdasági és kulturális felemelkedésért — mint történelmünk legfényesebb napjaiban — újra egybeesik az egész haladó emberiség küzdelmével. „A Magyar Népköztársaság állama védi a magyar dolgozó nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét, harcol az ember kizsákmányolásának minden formája ellen, szervezi a társadalmat a szocialista építésre.” A lutheri keresztyénség mindig hangsúlyt tett a munkaerkölcsre és a hivatástudatra. A Jézus Krisztusban való hit gyümölcse jelentkezik híveink becsületesen végzett munkájában. Erről az erkölcsi bázisról csak helyeselhetjük Alkotmányunk tételét: „A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka.” Ezek az erkölcsi elvek és célkitűzések kapcsolnak össze minket minden hazánkfiával, aki a közjóiét és a nép felemelkedése érdekében fáradozik. Ez az alapja és táplálója igaz hazafiságunknak. Így válik az ország mindnyájunk otthonává. Benne a magunk szabad életét éljük, a magunk javára építjük jelenünket és jövőnket. Egyházunk számára megnyugtató, hogy a közösségi erkölcsre épülő államban szolgálhat. Ez adta az alapot ahhoz, hogy Törvénykönyvünk mindnyájunk feladatává tette az álampolgári hűség és a béke szeretete jegyében történő fáradozást, amikor az első törvényben kimondta: „A Magyar- országi Evangélikus Egyház valamennyi lelkészének, felügyelőjének és presbitériumának feladata, hogy az ige hirdetésével és életük példájával neveljék a gyülekezeteket embertársaik, népük és hazájuk szeretetére, állampolgári hűségre és ébresz- szék bennük a felelősség érzését az emberiség békés fejlődéséért.” Valamennyi lelkészünk esküt tett a Magyar Népköztársaság Alkotmányára, valamennyien elköteleztük magunkat a néphez és az Alkotmányhoz való hűségre. Alkotmányunk biztosítja a vallásszabadságot, egyházunk zavartalan szolgálatát, de biztosítja a lelkiismereti szabadságot is, az egyháztól való elszakadás szabadságát is. Akik Luther 95 tételével együtt vallják, hogy az egyház legfőbb kincse az evangélium, azok hisznek is Jézus Krisztus evangéliumának erejében s tudják, hogy az evangélium mindig meg fogja tartani a gyülekezeteket! Ez a hitbeli meggyőződése biztonságot és nyugalmat ad, és elvezet a lelkiismereti szabadság hitből való •igenléséhez. Dr. Ottlyk Ernő Szép napok a Szovjetunióban Az utolsó évtizedben egyre szorosabb kapcsolat fejlődött ki a magyar protestantizmus és a szovjetuniöbeii ortodox egyház között. Ez a kapcsolat nem úgy indult, hogy előbb tanbeli vitákat folytattunk a bennünket összekötő vagy elválasztó teológiai tételekről, hanem úgy, hogy a közös munkában találkoztunk. Mind a magyar protestantizmus, mind a szovjetunióbeli ortodox egyház egyre világosabban latta meg a keresztyén egyházaknak az emberiség békéjéért való felelősségét és ez a közös felelősségvállalás állította egymás mellé egyházainkat. Ez az egymás mellé állás gyakorlatilag első sorban a Keresztyén Békekonferencia keretében történt. Köztudomású, hogy a Keresztyén Békekonferencia munkájának megindításánál és kiszélesítésénél a csehszlovákiai egyházak mellett éppen a szovjetunióbeli ortodox egyház és a magyar protestantizmus vállalta a legtöbb munkát. A Konferencia közben egyre melegebbé váltak kapcsolataink. Az egymással való egyre sű- rűoD ermtKezes loiytan mind joooan leiismertÚK azokat az értékeket is, amelyeknek a szOL>je„UíUÓoeíi ortodox egy- iiaz tutajaonosa. 'teológiai síkon renuKivúli módon hatott ránk, hogy az ortodojx egyház- uan milyen kozponu jelentősége van Jézus feltámadásának. Természetesen a protestantizmus teológiájának is ez a sarkpontja, de valahogy azt tapaszlaltuK meg a szovjetunióbeli és más országokban élő ortodox egyházaknál, hogy náluk ebből indul ki a teológiai gondolkodás és az egyházi élet. A másik szembetűnő vonása az ortodox egyháznak a szeretet élése. Az ortodox lelkészekkel, püspökökkel és még magasabb egyházi vezetőkkel, valamint a gyülekezeti tagokkal való érintkezés közben a szeretetnek olyan „levegőjét szívtuk magunkba” amely átmelegítette egész bensőnket. Mindig az volt a tapasztalatom közöttük, hogy — bármennyire magas fokon művelik a teológiát — nem teológiai tételek garmadájának felállításával foglalják el magukat, hanem a Krisztustól nyert szeretet továbbadásával. Mindenesetre bármennyire fontosak a jól átgondolt és fogalmazott teológiai tételek, Krisztus az Ö egyházának ismertetőjeléül a szeretetet nevezte meg: „Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek” (Jn 13, 35). Annyi bizonyos, hogy a bensőséges, meleg szeretet vonalában van mit tanulnia a protestantizmusnak az ortodox egyháztól. Végül mindig hatást gyakorolt rám ortodox istentiszteleteken az is, hogy milyen bensőségesen és konkréten gyakorolják az imádkozást. A hívek egymás után rakják oda egy asztalra a kis papírlapokat, melyeken imatárgyakat neveznek meg és a lelkészek azokat belefoglalják istentiszteleti imádságaikba. Az elmúlt hónapban abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Nikodim metropo- lita — aki egyben a Moszkvai Patriarchates Külügyi Hivatalának vezetője — feleségemmel együtt közel egy hónapos üdülésre hívott meg bennünket a Szovjetunióba. A Szovjetunióbeli ortodox egyháznak voltunk vendégei. Az üdülési idő túlnyomó részét a Krim- félszigeten, Jaltában töltöttük, de megtekinthettük több napon keresztül Moszkva és Leningrad nevezetességeit is. Ez utóbbi kettőt én magam már többször láthattam, de most örültem, hogy feleségem is láthatja. Ebbe a cikkbe nem fasizmus végleges megsemmisítéséről, az Egyesült Nemzetek szövetségének megszervezéséről stb. Valahogy ez előtt az épület előtt még jobban fájt, mint máskor, hogy megint háborús gyújtogatok veszélyeztetik a világ békéjét, megint éledezik Nyugat-Néfér bele, hogy részletesen írjam le azokat az élményeket és benyomásokat, amelyekben több mint három hét alatt részünk volt, mégi's mozaik- szerűen megemlítek néhányat. Csodálatosan szép hely Jalta! Maga a Krim-félsziget — amelynek legdélibb pontján fekszik Jalta — olyan, mint egy gyümölcsöskert: szőlőskertek, gyümölcsösök borítják. Itt terem az édes krimi szőlő és a világhíres krimi borok. Ezek mellett fügefák, cédrus-, tuja- és fenyőfák teszik széppé az egész tájat. És ebből a gyümölcsös és nagyobbrészt örökzöld kertből emelkedik ki közvetlenül a tenger partján egy 1400—1700 méter magas hegyvonulat, amely meredeken esik a Fekete-tengerre! Amikor a félsziget fővárosa, Szimferopol .felől autón közeledtünk ■ Jalta felé, hosszú ideig semmit sem láttunk a Fekete-tengerből: eltakarták előlünk a nagy hegyek. Aztán váratlanul előtűnt a tenger „fekete” vize és a bennünket kísérő barátunk lelkesen mondta oroszul: „More!!”, a tenger... A következő napokban aztán élvezhettük a tenger örömét. Először nehéz volt megszoknunk a Balaton után — amelynek somogyi partja felől száz és száz métereket lehet „gyalogolni” a vízben, — hogy a Fekete-tenger azonnal a partnál nagyon mély, aztán szinte „vitt” bennünket o tenger mélysége és végtelensége ... Hiába, a magyarok magyarok maradnak a Fekete-tenger partján is. Feleségem mindjárt az első napon megjegyezte: „Ennek a tengernek a vize valahogyan nem olyan sós, mint az olasz tengerparton”. Mire megjegyeztem: „Bizonyára azért, mert a mi Dunánk édes vize édesíti!” És miközben néztem a hullámzó végtelen tengert, képek „rajzottak” előttem. Budapest, Duna, Parlament, Lánchíd ... Volt időnk arra is, hogy kirándulásokat tegyünk a tengerpart különböző üdülőhelyein, ahol a szovjet emberek százezrei nyaralnak. Hosszabb ideig nézegettük Li- vadiában azt az épületet, amelyben 1945 februárjában, a második világháború vége felé összeült a három nagyhatalom: Szovjetunió, Amerika és Anglia legmagasabb szintű vezetősége és tárgyalt a világ jövendő sorsáról, békéről, a. metországban egyes körökben a fasizmus és az ENSZ is akadozva teljesíti szolgálatát. I Pedig soha ne legyen többé háború, fasizmus, de legyen béke . . . béke, népek összefogása és egymás segítése . .. Moszkva: Óriási ez a város! Több mint hatmillió a lakosok száma! Amint a repülőtérről gépkocsink szaladt a város felé, egy helyen kissé lelassult: „Eddig tudott jönni Hitler hadserege” — mondta kísérőnk. Aztán jártunk a Kremi-ben, a Vörös téren, a Tretyakov-képtárban, utaztunk a világhírű Metrón, bá múltúk a 6000 szobás új szállodát — melynek lakói is voltunk — és néztük az új házak tízezreit is. A Lomonoszov Egyetem közeléből rátekinthettünk az egész városra, a kanyargó Moszkva folyóra, a Stadionra, Kreml aranykupolás tornyaira... Leningrad: a repülőtérről jövet elhajtottunk.a hősök temetője mellett. Ebben a városban 600 000 ember halt éhen a fasiszta hadsereg hosz- szú ostroma alatt! De nem tudták bevenni. Milyen szép a város főutcája a Nyevszkij- Proszpekt, az egyforma stílusban épült házak, I. Péter művészi szobra, az Izsák-ka- tedrális, a Péter Pál kated- rális, a Néva-part, a Téli palota, az Ermitázs. Aztán mentünk a Lavra-temetőba és megálltunk Dosztojevszkij, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov sírjánál. Voltunk a börtöncellában is, amelyben egyszer Gorkijt tartották fogva . .. De még a városok és a tengerpart szépségeinél is többet jelentettek számunkra azok az emberek, akikkel érintkeztünk. Juvenalis püspök Moszkvában és Leontyin püspök Szimfero- polban olyan szeretettel vettek bennünket körül, amit nem fogunk tudni elfelejteni. Rajtunk volt a szemük, hogy semmiben se legyen hiányunk. Otthonaikba hívtak és gazdagon megterített asztaluk mellé ültettek. Gondoskodásukat, figyelmüket és szereteteket mindenütt éreztük. András atya — a jaltai ortodox lelkész — valóban „atyaként” állt mellettünk. Kísérőink, Vlagyimir lelkész Jaltában, Nikolaj lelkész Moszkvában, Borisz lelkész Leningrádban testvérként volt velünk. Emlékezetesek maradnak azok az istentiszteletek is, melyeken résztvettünk Moszkvában és Szimferopolban. Az előbbit Juvenalis, áz utóbbit Leontyin püspök végezte. Tele voltak a templomok. Az amerikai, nyugat-német, dán, stb. túristák, akik ugyancsak jelen voltak az istentiszteleten, csodálkozva bámulták, hogy mennyire nem igaz a külföldön terjesztett propaganda: „Nem lehet a Szovjetunióban egyházi életet élni”. És mennyire jól esett az a figyelem, hogy Leontyin püspök a hatalmas gyülekezet előtt feleségemmel együtt név szerint is köszöntött bennünket és melegen emlékezett meg a magyarországi evangélikus egyházról. A kapott szeretet melegét most is érezzük! Dr. Káldy Zoltán Magyar ökumenikus küldöttség ulazott Görögországba Az Egyházak Világtanácsa 100 tagú központi bizottsága Kréta szigetén, Heraklionban tartja ülését augusztus 15-től 26-ig. Az ülésen magyar ökumenikus küldöttség is részt vesz, amelynek tagjai DR. BARTHA TIBOR református püspök, a Magyar Ökumenikus Tanács elnöke, D. KÁLDY ZOLTÁN evangélikus püspök, a Magyar Ökumenikus Tanács ügyvezető-elnöke és DR. PÁLFY MIKLÓS teológiai professzor, a Magyar ökumenikus Tanács főtitkára. A Magyar ökumenikus küldöttség tagjai augusztus 15-én utaztak el Heraklionba. utfyer SRdrton monbía Szentháromság után a 13. vasárnap Rm 2, 11 Az Űr csak azokkal és azoknál van. akik hisznek benne és ez a hite igaz emberré teszi — bárki legyen az illető, zsidó vagy pogány, tekintélyes avagy szegény ember, hogy senki se dicsekedhessék a származásával vagy a nemzetségével. Ahogyan Pál mondja 2 Kor 3, 17-ben: „Ahol az Űr Lelke van, ott van a szabadság.” Az igaz embert már nem az előírások és a törvény irányítják, hanem maga az ŰR, ahogyan a zsoltáríró mondja: „Az ŰR az én osztályrészem és poharam; te támogatod az én sorsomat” (Zsolt 16, 5), vagy: „Te vagy oltalmam és örökségem az élők földjén” (Zsolt 142, 6). pm *
