Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-22 / 21. szám

„Akik sokakat igazságra vezetnek...” Igehirdetés Gömöry János koporsója mellett A pénz szerelme I. Xim. 6, 10—11 Valaki talán azt kérdezhetné: ilyen is van? Mások eset­leg rosszalhatják azt, hogy ezt a szép és nemes érzést a pénzzel kapcsoljuk össze... Pedig hogy van, sőt volt már évezredekkel ezelőtt is, azt az apostol nyilatkozata min­dennél jobban bizonyítja: „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme” — írja tanítványának és valószínűleg őt is, min­ket is vissza akar tartani attól, hogy ebbe a káros szere­lembe essünk bele... Az újságok híradásai, valamint a bíró­ságok szigorú ítéletei egyaránt bizonyítják, hogy bizony van­nak emberek a mi korunkban is, akiket úgy elvakít a pénz szerelme, hogy kötelességről, becsületről, hivatásról, minden­ről elfeledkeznek... Es vajon miért? Miért nem elégednek meg azzal a pénzzel, amit becsületes munkával, hűséges kö­telességteljesítéssel megszerezhetnek? Ennek különböző okai lehetnek. Vannak emberek, akik nem tudják önmagukat igazán ér­tékelni. Ha ismernék önmaguk BELSŐ értékeit, akkor nem igyekeznének életüket KÜLSŐSÉGEKBEN mutatóssá ten­ni... Akkor tudnák azt, hogy szerezhetnek, vagy veszthet­nek tízezreket, vagy akár milliókat is, ezzel nem lesznek sem jobbak, sem rosszabbak ... Vannak aztán olyanok, akik túl magasra emelik igényei­ket. Állandóan olyan dolgokat igényelnek, ami nélkül az emberek többsége jól megvan. Nem azokat nézik, akiknek kevesebb jut mint nékik, hanem irigykedve figyelik azokat, akik többel rendelkeznek... Ez aztán nyugtalanná teszi őket, és ahogy az apostol mondja „magukat áltálszegezik sok fájdalommal...” Ettől aztán már csak egy lépés, hogy jóvá­tehetetlen dolgokat kövessenek el — Vannak egyesek, akik nem aszerint ítélik meg az embe­reket, hogy MILYENEK, hanem hogy MIJÜK VAN... Néha bizony jobban tisztelik a gazdagot, mint azt, aki az élet szerény javaival is megelégszik... Nagy kísértés ez sokak számára, hogy pénzével szerezze meg a világ és az emberek megbecsülését... Természetesen védekeznünk kell a pénz szerelme ellen. Ennek is több módja és lehetősége van. Védekezni tudunk ellene, ha a boldogság forrását nem a pénzben, hanem saját szívünkben keressük. Ha egyszer igazán reá döbbenünk és reáeszmélünk arra, hogy MILYEN NAGY KINCS AZ, hogy Isten nékünk érző, meleg, hálás szívet adott... akkor... akkor nem irigyeljük mások millióit sem... Védekezni tudunk a kísértés ellen úgy is, ha nagy örömet találunk a munkánkban és hivatásunkban. Ha arra gondo­lunk. hogy becsületesen végzett munkánkkal Isten bennünket is fel akar használni arra, hogy szebbé és boldogabbá vál­jék a föld és könnyebbé legyen mások számára is az élet, akkor a „rossznak gyökerét” már is kiirtottuk a szívünk­ből... Ha mégis megkísértene a pénz szerelme, akkor gondolj Szeretteidre! Gondolj arra, hogy vannak körülötted olyanok, akiket oda nem adnál a világ valamennyi kincséért sem... Szüleid, hitvestársad, gyermekeid, barátaid, munkatár­said __és egyszerre azt fogod érezni, hogy te vagy igazában a „gazdagabb” ember. Aztán gondolj arra is: jobb adni, mint kapni... Jusson eszedbe, mikor voltál legboldogabb? Nem akkor-e, amikor láttad azok boldogságát, akiknek örömét Te okoztad?! Félre ne értessem! Nem mondom én azt, hogy nem kell pénz a boldogsághoz, de annál hangosabban kiáltom: nem­csak a ‘pénz a boldogság! Boldogság a szeretet, a békesség, a hűséges munka, az emberekhez való jóakarat, az igazság és szelídség és ehhez hasonlók.. . Erre figyelmezteti az apos­tol tanítványát is mint „Istennek emberé”-t. A keresztyén embernek, mint Isten gyermekének nem is az aranyban, nem a pénzben, nem a kincsben, hanem, Isten félelmében és a megelégedett szívben kell megtalálnia az igazi boldog­ság forrását... Valamikor gyermekkoromban mindig arról álmodoztám, hogy egyszer valami nagy kincsre találok... Alsólendván a Bánfy-vár tövében hónapokon keresztül turkáltam a föl­det, abban a reménységben, hogy valami török időkben el­ásott kincsre találok... Akkor nagyon szerencsétlennek, ■nagyon boldogtalannak éreztem magamat... de most otven évvel később már tudom, hogy Üdvözítőnknek van igaza: „ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is". Nem ke­resek én már elásott drágaságokat, hanem mint az élet felül­múlhatatlan értékét becsülöm meg enyéim szeretetét, baráti szívek hűségét, hivatásom szépségét, Isten Igéjének kifogy­hatatlan bőségét... Ezek azok a védőszerek, amelyek meg­óvtak és megóvnak engem minden időben a pénz szerelmé­től... Halász Béla „Az értelmesek pedig fény­lenek, mint az égnek fényes­sége; és akik sokakat igaz­ságra vezetnek mint a csilla­gok, örökkön örökké.” Dán 12, 3. Gömöry János tegnap — május 12-én — lett volna 97 éves. Egy majdnem 100 éves ember koporsója mellett ál­lunk. Élete egy egész száza­dot ível át. És amikor ez az ív fölénk hajol, abban úgy fénylik Gömöry János neve, „mint egy csillag". Az az év­század, amelyet Gömöry Já­nos életkora átível egyben olyan égboltot is láttáit ve­lünk, amelyen sok volt a felhő és a sötétség — hiszen ebben az évszázadban volt két pusz­tító világháború, sok nyomo­rúsággal, életpusztulással —, de ezen az égbolton Gömöry János neve — és ez ne le­gyen most számunkra ember dicsőítés! — valóban „csilla­got” is jelentett. Egész életé­ben arra törekedett, hogy „sokakat igazságra vezessen” és maga is élje az emberek között ezt az „igazságot”. Az igazságot valójában mindig az Isten ajándékozza és ugyan­csak Ö nyitja rá a szemünket arra, hogy azt fel is ismer­jük. Gömöry János a legkülön­bözőbb korokban és a legkü­lönbözőbb viszonyok között felismerte Isten igazságát és másokait is igyekezett ennek az igazságnak a felismerésére elvezetni. Ezt a szolgálatot vé­gezte akkor is, amikor évti­zedeken keresztül tanított és nevelt az Eperjesi Evangélikus Kollégiumban és akkor is, amikor a kassai Kazinczy Tár­saság főtitkáraként, majd el­nökeként munkálkodott és akkor is, amikor Sóskúton az 1848-as szabadságharc esemé­nyeit ismertette a falu népé­vel. Gömöry János teológiát ta­nult és papnak indult. Ko­lozsvárt a híres Schneller István hatására a tanári pá­lyát választotta. Mint tanár sokezer diákot tanított Eper­jesen, de egész szolgálata alatt és egész életművében valójában megmaradt „pap”- nak, de nem a szokványos ér­telemben. A régi rómaiak „pontifex”-nek nevezték a főpapot, aki közvetített Isten és az emberek között. Etimo- lógiailag a „pontifex” szó hídverőt is jelent. Olyan em­bert, aki hidat ver nemcsak Isten és ember, hanem ember és ember között. Gömöry Já­nos egész életében hídverő volt egy letűnt kor és egy új kor között, népek és népek között, különböző nézetű em­berek között. Pontifex volt — egy le­tűnt kor és egy új korszak között. 1869-ben született és a szocializmust építő új Ma­gyarországon töltötte élete két utolsó évtizedét. Ismerte a XIX. század második fe­lét: I. Ferenc József korát és benne élt az új Magyarország népi forradalmában. E köz­ben tanította, hogy „meg kell menteni a múltból mindazt, ami érték” és „bizakodva keli élni az új Magyarországon”. Ez a majdnem 100 éves em­ber bámulatos frdsseséggel tudta magába felvenni az újat, ugyanakkor, amikor izzó lel­kesedéssel tudott beszélni a magyar történelem előremu­tató eseményeiről és értékei­ről. így tudott beszélni a má­ról: „Itt érdemes a jövőért kicsinynek, nagynak, a nép vezérének és egyszerű mun­kásnak küzdeni, fáradni, ve­rejtéke hullásával dolgozni.” így lett pomtifex-é, aki köz­vetített a múlt haladó értékei és a jelen forradalmi vívmá­nyai között. De nemcsak követi tett, hanem saját sze­mélyében testesítette meg, hogy miképpen ölelkezhet ösz- sze a múltból az ami szép. az­zal, ami a jelenben jó, biztató és reménytkeltő. Pontifex volt — mint peda­gógus a múlt és a jövő között. Az Eperjesi Evangélikus Kol­légiumban történelmet taní­tott. Ebben az iskolában ta­nult egy ideig Thököly Imre és Kossuth Lajos, de ebből a kollégiumból kerültek ki olyan tanítványok is, akik 1945 után is jelentős szerepet játszottak az új Magyarország kulturális életében. Amikor Gömöry Já­nos katedráján tanított, azt úgy tudta tenni, hogy a múl­tat oda tudta varázsolni ta­nítványai elé és azok szinte „jelen voltak” Thököly küz­delmeiben, Kossuth szabad­ságharcában, de ugyanaikkor már készültek a jövendő év­tizedek nagy változásaira. Mindez azért volt lehetséges, mert az eperjesi kollégium haladó szellemét nemcsak ápolta Gömöry János, hanem azt kivetítette a jövő felé is. Hiszen a haladás útja egy­ben mindig a jövendő útja. Nem csoda, hogy az Eperjesi Evangélikus Kollégiumban — ahol három évenként újra­választották az igazgatókat — nyolcszor választották meg újra igazgatónak. így vezet­hette egy negyedévszázadon keresztül az evangélikus ha­ladó hagyományok szellemé­ben a 400 éves eperjesi kol­légiumot. Pontifex volt — a népek között is. Egész életében arra törekedett, hogy hidat verjen a magyar és a szlo­vák, a magyar és a cseh né­pek között. Mint kollégiumi igazgató szembe szállt azok­kal az erőszakos törekvések­kel, melyek arra irányultak, hogy a szlovákokat „elmagya- rosítsák”, később az első csehszlovák polgári demok­ráciában szembeszállt azokkal az erőszakos törekvésekkel, amelyek a magyarokat akar­ták elszlovákosítani. 1905-ben a Tiszai Evangélikus Egyház- kerület közgyűlésén felszólalt annak érdekében, hogy az Eperjesi Kollégiumban a Teo­lógián és a Tanítóképzőben taníthassák a szlovák nyelvet. 192o után pedig azért küz­dött, hogy az Eperjesi Kollé­giumban tovább taníthassák a magyar nyelvet. De sem 1905-ben, sem 1920 után nem hallgattak reá. Ő azonban ki­tartott hűségesen amellett, hogy a szlovák és magyar népnek testvéri barátságban kell élnie egymással. Amikor az új Magyarországon meg­jelent a szlovák költők Anto­lógiája, örvendezve írta meg a kötethez az Előszót. Meg­érhette a két nép őszinte ba­rátságát a népi demokrácia idejében. Hogy tudott Gömöry János ilyen hídverő szolgálatot vé­gezni? Ügy, hogy a szó igazi értelmében minden időben és minden helyzetben ember ma­radt. Igen, ember maradt: Isten teremtő kezéből kike­rült, Isten keze által for­mált ember. Ember volt a katedrán, ember volt a külön- böző nyelvű népek között. Ember tudott maradni akkor is, amikor a kassai nyilas ura­lom alatt embereket bújtatott, akiket fajuk miatt üldöztek. És ember tudott maradni Sóskú­ton, ahol Szlovákiából való át­telepítés után ei— rozoga kis házban kellett jó ideig élnie. Ez az öreg ember, aki a katedrá­hoz szokott, Sóskúton fákat ültetett, és olyan gyümölcsöt termelt, hogy díjat nyert vele. Embernek maradni, másikat segítő, másikért élő embernek: ez Gömöry János életművének nagy tanítása. És most letesszük Öt a felesége sírjába, aki 1980-ban halt meg. ölelje őket össze a sírban is az az Isten, Aki egy­másnak ajándékozta őket. Itt a koporsó mellett szeretettel vesszük körül fiát és más hoz­zátartozóit. A 97 éves Gömöry János az utolsó napokban is, a betegágyon is cikket diktált a fiának. Legyen áldott emléke­zete úgy is, mint hitvestársé és úgy is, mint Édesapáé. Neve ragyogjon közöttünk, „mint a csillagok"! GÖMÖRY JANOS 1966. má­jus 7-én halt meg. Temetése május 13-án volt a Farkasréti temetőben. A temetést D. Káldy Zoltán püspök és Ben­czúr László püspöki titkár vé­gezte. A fenti igehirdetést D. Káldy Zoltán püspök a kopor­só mellett tartotta. A jóbarátok nevében Szalatnai Rezső író búcsúzott Gömöry Jánostól. Uö/zlekedisi sva&ály&U 6. Parkoló hely! Minden utas tisztában van azzal, hogy nem lehet a hosszú utat pihenés nélkül, egyfoly­tában megtenni. Bármennyire vágyódik is, hogy mielőbb el­érje a célt, éppen a cél eléré­se érdekében időnként meg kell pihennie. Ezek azok az al­karnak az utas számára, ami­kor levonhatja a megtett út tanulságait és erőt gyűjthet a további útra. Pihenhet, táplál­kozhat, felfrissülhet és utána újult erővel indulhat a cél felé. Nem lehet útközben akárhol megállni. Sokszor nem is taná­csos, mert magunknak nem je­lent pihenést, felüdülést, máso­kat pedig csak zavarunk, aka­dályozunk az utazásban. For­galmas országutak mentén ki­térőket építenek, ahol meg­állhat és megpihenhet az utas. Világvárosokban és kicsi fal­vakban messziről figyelmezteti az életút hívő vándorait, hogy hol találhatnak pihenőhelyet, a templomok tornya. Az isten- tiszteleti alkalmak azok a hívő ember számára, ahol az ige fé­nyében felmérhető a megtett út és erőt lehet kapni a továb­bi útra is. Nem elveszett idő az, amit igehallgatással, imád­kozással és énekléssel töltünk. Ilyenkor istenközelségbe kerül az ember és az ige megvilá­gításában nemcsak az emberi bűn lepleződik le, hanem az isteni kegyelem is felragyog. Az ige által munkálkodó Szentlélek utat mutat, erőt ad és célba juttat. Vegyük hát ko­molyan az ünnepnap megszen­telését. „Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek.” Efezus 5,15. Jávor Pál llllll>lll!l!llll!!!!lll!l!lll!l!lll!l!líl!l!lllllllllllll!lil Szegény, bűn milliók NEM VAGYOK MATEMATIKUS, de ne­kem a számok mindig sokat mondanak. Va­laha a történelmet is a számok tükrében szemléltem, de ma már emberi sorsok, az élet és halál összefüggésében látom. Egy csata nem az évszám és a hadvezér erőfeszítésé­ben válik plasztikussá előttem, hanem a tíz­ezrek halálhörgésében, akik akár a nyílvesz- szők, akár az atombomba becsapódása követ­keztében esnek áldozatul. A számok, amelye­ket korunk képzeletet meghaladó gépei segít­ségével okádnak elénk, csak annyiban ragad­nak meg, amennyiben emberi sorsok tapad­nak hozzájuk. Az út, amelyet millió kilomé­ternyi hosszúságban az űrpilóták végigszágul- dottak, a termelés adatai tonnákban, földünk lakossága soha nem „elvont adatok”, mert mögöttük mindig érzem a lihegést, a verej­tékszagot, egyszóval az emberi sorsot, a küz­delmet, gyakran a puszta létért. Néha a számok eszeveszett forgásba kez­denek. Ügy kell belekapaszkodni valamelyik leváló részecskébe, hogy a „kacsalábú to­ronyba” feljussunk. Elemezni és apró szál­kákra kéll tördelni, hogy a misztikus „óriás­kerékből” a lényeget megragadhassuk. Itt van pl. a sokat emlegetett „éhező világ”. Az a két milliárd (kétezer millió!) ember, gyer­mek, asszony és elaggott, akinek az éhség­től, vagy a rosszultápláltságtól a bőr az ar­cára szikkad, a melle behorpad, s csontjai mint a szálkák állnak ki, csak egyedében vá­lik érthetővé. Az éhhalál, a lassú sorvadás csak az „én és te” összefüggésében válik drá­maivá és csak akkor szorul össze a torkunk, ha mellettünk látjuk kiszenvedni az embert, akiért tenni kellett volna valamit. A számok jégpáncélja csak az emberi sorsban olvad meg, egyébként hűvös előkelőségben tartják távol magukat tőlünk. És amint elvonulnak a nyomornak ezek a számai előttünk, úgy érzem, hogy egyházam lelkiismerete beékelődött a számok közé. A számok eme szédületes forgásában a fék sze­repére vállalkozott és hozzájárult korunk születő humanizmusához, amelyben a jót jó­nak, a rosszat rossznak, az igazságot igazság­nak, s az igazságtalant igazságtalanságnak mondja. Két kézzel kapaszkodik a forgó ke­rékbe s egy elképesztő feladat közepén áll, amelyben gyakran vetődik fel a kérdés: hogy egy kávéskanállal ki lehet-e a tengerből a vizet merni. A Góliát mellett a kicsiny Dá­vid heroizmusa lesz örök becsülete. DE VANNAK MAS SZAMOK IS! A „Bunte Illustrierte” egy évvel ezelőtt felvetette a kérdést: „ki a leggazdagabb a világon?”. Ho­vá vándorolnak a milliók, a természet kin­cseiből és az ember verejtékéből összegyúrt aranyak? Vajon Ibn Szaud. a kuwaiti sejk, akinek az olajmezők milliókat teremnek, s akinek a „hobby”-jai közé tartozik a soly- mászat egyéb szórakozásai mellett? De nem ő, mert a milliomosok között ő egyszerű „sze­génylegény”, aki fölött toronymagasságban állnak azok, akiknek kegyeiből maga is él. Nézzük csak, kit tartanak a világ leggazda­gabb emberének! Az első helyen Paul R. Getty-t emlegetik, egy alig ismert millárdost. A neve „szerényen” húzódik meg az előkelő milliomosok között, pedig több mint ötmil- liárd dollár (ötezer millió!) a vagyona. Jól jegyezzük meg, ötezerszer milliomos Mister Getty. Olakirály, akinek a vagyonához még megszámlálhatatlan benzinállomás, olajfino­mító üzem és szállítóhajó tartozik. Olajkon­cessziói behálózzák szinte az egész világot. Getty úr mellett árnyékban vannak Alfred Krupp von Bohlen, akinek csak százmillió dollárt ér a vagyona, vagy Friedrich Flick, a düsseldorfi nehézipar mágnása, vagy Finck bankár, akihez a bankhálózaton kívül a mün­cheni söripar, a hamburgi élelmiszerkereske­delem, a német Lloyd életbiztosítás és az esseni magas- és mélyépítési vállalatok tar­toznak. Ezeknek a vagyona „csupán” 75—100 millió dollárra becsülhető. A roppant vagyonokról már-már számot sem lehet adni, hiszen a milliók és millíár- dok a kettőskönyvelés labirintusában tolon­ganak s ha kitalálnak^ a napvilágra, csak to­vább híznak és dagadnak. ELGONDOLKODOM a „Bunte Illustrierte” másik számában közölt társadalmi pletykán, amely napfényre hozza Rainier fejedelem és Onassis dolgát. Rainier a világ egyik legki­sebb államának, Monakónak a fejedelme. Mo­nako hosszú időn keresztül rákfenéje volt Franciaországnak. A néhány négyszög-mér- föidnyi törpe államban adó- és vámmentesen cseréltek gazdát a frank- és dollármilliók. És szívták a francia állam vérét. Hírhedt szóra­kozóhelyei, a Monte Carló-i kaszinó és klu­bok az „exkluzív” társadalom áporodott le­vegőjét árasztották. Néhány éve Franciaor­szág törvénnyel szüntette meg a spekulációt és a monakói herceg — szép feleségével, Gracia Patricia (egykor híres színésznővel) — a „tönk szélére” jutott. Ekkor kötött „szer­ződést” a világ egy másik híres kalandorá­val, a görög milliomossal, Onassis-al. (Onas­sis birtokában van a görög hajópark több mint fele s érdekelt minden nagy üzletben a világon, a fegyvercsempészéstől az illegá­lis olajszállításig. Onassis társaságában lát­juk Maria Callast, a botrányairól és hangjá­ról híres operaénekesnőt.) Monako tehát Onassis kezébe került. S ma e következő „görögtűz” játszódik le szemünk előtt: Rainier herceg kijelenti, hogy ő nem Nasszer, sem Ben Bella, de Onassis^ arra kényszeríti őt, hogy „államosítsa” a hírhedt kaszinót és a klubokat, mert a csőd szélén áll. A törpe állam, amely a milliomosok ta­nyája volt, meg akarja nyitni kapuit a turiz­mus előtt. S a feketekeretes szemüvegben megjelenő Onassis, karján Maria Callass-al, hűvös cinizmussal mosolyog a kétségbeesett és csőd szélére sodort fejedelmen. BÍRÓKRA KELNEK BENNEM a milliók; Indira Gandhi asszony, India miniszterelnöke néhány hónapja végigkilincselte a világot, hogy népe számára kenyeret szerezzen. A 480 milliós India éhezik s milliókat fenyeget az éhhalál. Sorsok. Milliók itt is, ott is. Itt még élő, meleg emberi testekből, amott hideg aranyhegyekből. Szegény, bűnös milliók! S a világ egykedvűen forog. De ha egymásmellé tesszük e számokat, akkor egy iszonyatos erejű elektromos szikra csattan ki. Az igaz­ság szikrája. Az élet és sors igazságért kiált. A számok vitustáncában emberek hullanak el. Két kézzel kapaszkodunk a halálba, hogy ne arasson ilyen felelőtlenül. A kicsiny Dávid egyszer már legyőzte a Góliátot. A szociális igazság tradíciója nem keve­sebb, mint kétezer év óta az egyház birto­kában van. Amióta a Názáreti Jézus az em­berek között járt, és meghirdette az evan­géliumot, tudott róla Krisztus egyháza. Vol­tak korok, amikor elhomályosult az igazság, de ma az egyház indíttatva az evangélium kényszerítő erejéből, az elnyomottak, az éhe­zők, a nincstelenek oldalán áll. A szociális igazságtalanság felszámolásáért, a tömegnyo­mor megszüntetéséért száll síkra. Csak hálát adhatunk Istennek, hogy magunk is, az égető lelkiismeret hatására, azok oldalán állunk, akik szenvedő embertestvéreinkért tenni akar­nak valamit Dr. Rédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom