Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-04-10 / 15. szám

Ünnepi ajándékul másoknak _>s magamnak, belelapozok néhány könyvbe, amely nemrégen kezemben volt. Húsvét tükröződését keresem bennük. Félreértés ne essék, nem vallásos szépirodalom ez, világi irodalom, sőt javarészük már világirodalom. Ne csodálkozzék senki, hogy húsvétot nem úgy találja bennük, mint a Bibliában vagy prédikációkban. Inkább olyanféleképpen, mint amikor a vízbe mártott bot vonala megtörik: úgy tűnik, mintha a víz színe alatt más irányt venne fel; sejtelmesen remeg is a víz fodrozása miatt a mélybe nyúló bot rajzolata. Mégis ugyanaz a fa, s ugyanaz az irány a vízben, csak a másféle közegben másként látszik. A soron következő irodalmi részletekben is ugyanaz a húsvét jelentkezik, ami a miénk, csak néha meghökkentően más módon. De boldogan olvassuk, mert nekünk, akik Jézus feltámadását Isten igéjéből hisszük, távoli tanúságtétel erejével és szépségével tündökölnek.

Turgenyev; Költemények prózában

Az író öregkorában, már halála észlelt közelségének évében írta ezeket a gyönyörű miniatűröket. 1878-ból való az itt következő: „Krisztus”. Áprily Lajos fordítása.

Ott láttam magam fiatalkori, szinte kisfiús alakomban, egy alacsony falusi templomban. A régi szentképek előtt piros foltokban karcsú viaszgyertyák égtek.

Szivárványos kis koszorú övezett minden kis gyertyalángot. Homály és sötétség volt a templomban. De előttem emberek sokasága állt.

Szőke parasztfej egytől egyig. Néha-néha megmozdultak, leborultak és felemelkedtek újra, mint az érett kalászok, mikor lassú hullámmal végigfut rajtuk a nyári szél.

Egyszer csak a hátam mögül egy ember lépett elő s mellettem megállt. Nem fordultam feléje, de rögtön megéreztem, hogy ez az ember — Krisztus. Meghatottság, kíváncsiság és félelem egyszerre fogta meg a lelkem. Erőt vettem magamon, s rápillantottam a szomszédomra.

Az arca: mint a többié. Ez az arc minden ember arcához hasonlított. A szeme egy kicsit felfelé nézett, nyugodtan és figyelmesen. A két ajka csukott, de nem feszült egymásra; felső ajka mintha csak pihenne az alsón. Nem nagy a szakálla, ketté van választva. A két keze összefogva, egyik sem mozdul. A ruha is olyan rajta, mint akárkié.

„Ez volna Krisztus! — gondoltam magamban. — Egy ilyen egészen egyszerű ember! Nem lehet!”

Elfordultam. De alig vettem le a tekintetem erről az egyszerű emberről, ismét úgy rémlett nekem, hogy Krisztus maga áll mellettem. *

Húsvéti sorok az irodalomból

Megint erőt vettem magamon, s megint ugyanazt az arcot láttam, azt a minden ember arcához hasonlót, ugyanazokat a megszokott, de egyben ismeretlen vonásokat.

S egyszerre elszorult a szívem — s felocsúdtam. Csak akkor értettem meg, hogy éppen ez az arc, ez a minden ember arcához hasonló — ez a Krisztus arca.

A távoli orosz föld gyermekkori emlékezete és öregkorának érett képzelete összefonódik Turgenyevben, hogy megalkossa ezt a sejtelmes jelenetet, amely mély igazságával a feltámadott, ma is élő, köztünk járó Jézus Krisztust mintázza meg. „Ez a minden ember arcához hasonló — ez a Krisztus arca” — lehetne-e szebben elmondani, hogy így lép hozzánk életünk színhelyén a mindennapi örömeinket és gondjainkat, lelkünk töprengő kérdéseit és munkánk erőfeszítéseit megértő, segítő láthatatlan Krisztus?! Amint egyik énekünk zengi a húsvéti örömhírt: „Velem vándorol utamon Jézus ...”

Thomas Mann: József és testvérei

Századunk legnagyobb regényírójának leghatalmasabb alkotása, e regény-ciklus, 16 évig készült. A harmincasnegyvenes évek viharában, távol kényszerülve hazájától a hitleri uralom idején, az emberi élet nagy freskóját készítette el e műben, az ősi Kelet vallásos anyagának segítségével, József bibliai „legendája” nyomán.

Az emberi sors mély igazságainak időfölöttiségét azzal mutatja meg az író, hogy különböző korok megnyilvánulásait egymásba futtatja. Mintha áttetsző padozaton járnának — ez az ő hasonlata —, amely- végtelenül sok, a kifürkészhetetlen mélybe nyúló kristályrétegből áll, s mintha közöttük égő lámpák világítanák át ezeket a rétegeket.

Ezzel a módszerrel írja le azt a jelenetet is, amikor a Józsefet eladó testvérek egyike, Rúben, visszatér az elhagyatott kúthoz, melyből időközben József a vándorló kereskedők kezére került. Megrendítő leírás, amelyen újra meg újra átcsillámlik — noha a történet időpontjából nézve a messze jövőben van még, de az író már együtt látja a két eseményt — Jézus feltámadásának elbeszélése. Egyes mondataiban, kifejezéseiben pontosan visszhangzik a húsvéti evangéliumi tudósítás. Egyházi olvasó magától rájön erre.

Amikor Rúben a kúthoz ér, meglepődve veszi észre, hogy nincs egyedül. A következő részletet némi összevonással közlöm, Sárközi György fordításában.

Valaki ült itt, és fehérlően csillogott a csillagfényben.

— Ki vagy? — dadogta Rúben.

— Egy a sok közül — felelte hűvösen az ülő alak. — De kit keresel? Én őre vagyok ennek a kútnak, azért ülök itt és őrizem.

— Fedetlen a kút — mutatott Rúben fölindultán, remegő ujjal a kút szájára. — Ki hen- gerítette el a követ a kútról? Talán te?

— Nem hengerítettem el a követ — mondta az idegen mosolygó fejrázással. — Mások kínlódtak vele. De nem kell-e elhengeríteni, ha üdülést várunk a kút mélyéről?

— Mit beszélsz? — kiáltotta Rúben kínlódó türelmetlenséggel. — Micsoda üdülést adhat egy kiszáradt kút, amiben nincs más, csak por és piszok!

— Az attól függ — válaszolta az üldögélő —, mit rejtegettek előbb a porba és mit vetettek ölére. Ha élet volt az, százszoros élet é$ üdülés sarjad ki belőle. A búzamag például...

— De ember — szakította félbe Rúben reszkető hangon. Odarohant a kúthoz, fölébe hajolt, és fojtott-sürgető hangon lekiáltott a mélybe:

— Fiú! Pszt! Élsz-e és erőben vagy-e még?

A kövönülő mosolyogva csóválta fejét közben. Rúben még mindig a mélység fölé hajolva állt, amelyből nem kapott választ.

— Irtózatos! — nyögött fel. — Meghalt vagy eltűnt.

És egyszerre kitört belőle minden fájdalma, minden csalódása, minden félelme.

— Itt volt egy fiú, József, testvérem, Ráhel gyermeke. Testvérei meg én, mi vetettük ide három nappal ezelőtt gőgjének büntetéséül. De atyja várja öt. Mondd, segíts nekem,

ki hengeritette el a követ, és

mi történt Józseffel?

— Engedd meg nekem, hogy emlékeztesselek a búzamagra, mely a föld ölében pihen, és megkérdezlek, hogyan érted rávonatkozóan azt, hogy „halott” vagy „eleven”. Mert bárha a mag a földbe hull és meghal, mégis sok gyümölcsöt hoz.

— Ah, az ünnepi ruha — ja- jongott Rúben, és arcát kezébe temette —, rongyokban hevert, ás a fiú mezítelenül került a sírba!

— Igen, ezért jössz most ide evvel a köntössel — válaszolta az őr —, és újra föl akarod öltöztetni. Ezt Isten is meg tudja tenni, ö is fel tudja öltöztetni a levetkőztetettet, s jobban, mint te.

— Nézz föl! — folytatta az őr. Mert a kút környékén világosabb lett, és a hold éppen fölért a kút fölé. — Nézd, hogyan vonul csillogva és tör testvéreinek utat! Égen és földön szakadatlan a példák sora. Akinek elméje nem homályos, hanem tud olvasni közöltük, az mindig vár. Az éj is tovatűnik ...

Húsvétot a tavaszi holdtöltekor ünnepeljük. Ez a jelkép a halálból életre kelés állandó körforgásán túl a mi számunkra Jézus egyszeri feltámadásának hírnöke. Amint a Józsefet eltemető kútnál harmadnap folytatott fenti beszélgetésen erős fénnyel villog át a húsvéti történet sok felejthetetlen kis kristálylapocskája.

Pilinszky János: Harmadnapon

A mai magyar költő e kötetében „Egy koncentrációs láger falára” címen versciklus olvasható, amelyben a háború után tett ravensbrücki látogatásának megrázó élményei izzanak. A címadó vers, „Harmadnapon”, 1958-ban született

És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek,

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve — harmadnapon legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Nézhetünk bárhová az élet legkomorabb színfalai között, még olyan tragikus helyre is, mint ez a volt megsemmisítő tábor, a tavasz, az új élet, a kikelet hangjaiban — füllel nem

hallhatóan és mégis hatalmasan — visszhangzik az utolsó, latin mondat: És harmadnapon feltámadt!

Veöreös Imre

TAPASZTALATI VALLÁSLÉLEKTAN címen jelent meg

D. DR. VETŐ LAJOS PÜSPÖK új könyve.

A könyvet felnőtteknek ajánljuk A 296 oldalas könyv ára:

68,— Forint (+2,— Ft portó) Kapható a Sajtóosztály iratterjesztésében. Bp., VIII., Puskin u. 12.

Húsvéti menyasszonyok

Húsvétkor általában sok az esküvő, sok a fehér ruhás menyasszony. Most két húsvét két menyasszonyának alakját, szavait, sorsát idézem fel. Amit írok róluk, mindegy hogy mikor történt, melyik húsvétkor. Előfordulhat máskor is, ezután is.

Az egyik húsvét előtti héten csomagolni kezdett. A gyermekkor és ifjúkor emlékeit szedegette elő, a mesekönyveket és a babákat, a leveleket és a báli meghívókat, az iskolai bizonyítványt és a csoportképeket a kirándulásokról. Egymásután szépen rendben rakosgatta össze mindet s maga sem vette észre, hogy nemcsak a koffer telik meg lassan, hanem az a csodálatos kehely is, amelyet szívnek szoktunk nevezni. Így került kezébe a legutolsó családi kép is, rajta a szülei és a kishuga és őmaga is. Akkor telt meg a csodake- hely és megtelt a kék szeme is könnyel. Nekidőlt a falnak, mintha ott keresett volna biztonságot a sok változás közepette és úgy jajdult fel fájdalmasan az édesanyja előtt, aki éppen akkor lépett a szobába: „Miért kell nekem elmennem innen, közületek, ahol olyan jó volt élni ...!’>

De elment, ha remegőn búcsúzó szívvel is, mert vitte őt a nagy szerelem...

A másik menyasszony is csomagolni kezdett. Józanul, okosan, meggondoltan rakosgatta régi életének számtalan holmiját egybe amikor mellé lépett a nagymama. Megkérdezte tőle kedvesen: „Nehéz lesz elmenni a szülői házból olyan messzire?” Visszapillant erre a leányka dacos szeme és szava: „örülök, hogy elmehetek innen minél messzebbre. Elég volt már a sok parancsolgatásból. Mást se hallottam eddig, mint „ezt csináld, azt ne”, „így viselkedj, úgy ne”, „ezzel légy kedves azt kerüld el”, „gyere ide, menj ki” és ezt a mama mostanában éppenúgy tette, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt, mintha én nem is lennék valaki, egy egyéniség, aki kinőttem már régen a gyerekcipőkből...” Megmondom őszintén, örömmel elmegyek hazulról ...”

És elment ő is a szülői házból, mert vitte a szerelem is, de kergette az anyai önkényeskedés is.

Így kötött házasságot, így búcsúzott el otthon két húsvéti menyasszony. Nem szeretnék most egyoldalú lenni és az egyiket csak dicsérni, a másikat meg csak korholni és ta- nítgatni, már ami az anyák magatartását, nevelését, szavait illeti, mintha az egyik született jó pedagógus, a másik született rossz pedagógus lett volna. Nem is lehet se az anyákat, se a leányokat, se senki mást a családi körben ilyen egyszerűen két csoportra osztani, fehérre és feketére. Kévéi ednek a típusok, a szokások, a módszerek s van úgy, hogy az életre készülő leány- nyai (vagy fiúval) valóban igen határozottan kell bánni, nehogy könnyedén és könnyelműen, gyakran céltalanul fussák az élet útját.

Mégis, az életnek néha csak pillanatokra felvillanó epizódjai évek és évtizedek hibáit vagy tartalmasságát fedik fel és mutatják meg valóságukban. Sokan szokták mondogatni: „Az én leányom (vagy fiam)” ... de ezt a tulajdont, ezt a birtoklást, ezt az életfolytatást a gyermekben nem érzékelik, nem értik meg helyesen. Vannak, akik ezt így gondolják: „azt kell tennie, amit én mondok neki, mert az én gyermekem ...” S valóban nem ver szik észre, hogy az a fiatal már megnőtt, szellemileg is, tudásban is, élettapasztalatban is és hogy az a fiatal bizony egy másik világhoz tartozik, amely nem azonos a szülők világával. Ezt a két, néha messzi partot nem lehet átívelni a gyors és rideg parancsok szavaival és nem lehet közel hozni egymáshoz olyan naponkénti rendelkezésekkel, amelyek nem veszik tekintetbe a fiatal különös, titokzatos, érzékeny világát. Ha valaki magához akar láncolni egy másik egyéniséget, de csak láncai vannak, akkor eltaszítja magától és el is kergeti. Ki tudja — hová?

Én is tudom, hogy nehéz szülőnek lenni, könnyű tanácsokat osztogatni, példákat felsorolni, de azt is tudom, hogy jó szülőnek lenni, szeretettel nevelni, közben szigorúnak is lenni — Istentől való különös kegyelem.

Ez a kegyelem kísérje el útjukra a húsvéti menyasszonyokat!

Horváth András

Nagypéntek azt hirdeti, hogy bűneink Jézust vádolják és keresztre feszítik, húsvét pedig azt, hogy nincs rajta többé bűn, csupa igazság, nincs fájdalom és szomorúság, hanem csupa öröm, nincs halál, hanem örökélet, nincs gyász, hanem van feltámadás.

Isten a bűnbocsánatot nem valami általunk véghezviendő cselekedetbe, hanem egyedül abba helyezte, hogy Krisztus meghalt és feltámadott. Ezt pedig az ige szüntelen hirdeti, aki óhajtja elnyerheti, hogy Krisztus halála és feltámadása életté legyen számunkra.

Az élet, a mi Urunk Jézus Krisztus megölette magát, de a halál veszített. E halandó test mögött örök hatalom és isteni erő rejtőzik. A halál azt támadta meg, akinek örökélete van.

Luther írásaiból

A magdalai asszony imája

A szolga majdnem keresztül botlott rajta.

— Hagyj még imádkoznom, uram, — esedezett sírástól elcsukló hangon és arccal a követzetre borulva két kezét könyörgőn kulcsolta össze —, hagyj csak néhány percre, hiszen alig lehettem egyedül, — és hangosan mondta imáját:

— Izrael Istene, aki trónolsz a hegyek fölött és aki megígérted, hogy a töredelmes színűeket meghallgatod és könyörülsz a fájdalmat hordozó szíveken, hallgasd meg leányod szavát!

A szolga megtorpant, nem tudta, mit kezdjen az asszonnyal, aki itt térdelt előtte a hűvös márvány padlón. A csarnok visszhangzott az imádság szavaitól. Sehol sem volt már egy árva lélek. A szabályok szerint estére mindenkinek el kellett hagynia a templomot. Lenn, a papok és a férfiak helyén már rég nem talált senkit, s ahogy most feljött az emeletre, ahol az asszonyok helye volt fenntartva ősi szokás szerint, előtte termett a sűrű homályban ez az asszony. Szombat este volt, az ünnep nagy napja negyedik szakának vége.

Óh, Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szánd meg szolgálólányodat és nyisd meg füledet hallásra! Én hiszem, hogy mindent tudsz, a végtelenséget átfogja értelmed és akaratod nélkül semmi sem történik, ami történik, mégis leányod el akarja mondani szíve fájdalmát!

Felzokogott. A temploszolga ügyefogyottan támaszkodott neki az oszlopnak. Sokszor tett már ilyen kivételt. Ismerte az embereket. Jöttek ide, Isten házába távoli országokból, városokból előkelőek, szolgahaddal. Ajándékaikból mindenkor csurrant-cseppent neki is. Ismerte a város kiváló személyeit, akik ott lenn, közel a szentélyhez, ahol a helyük volt, az aranyozott csarnokokban álltak az istentiszteleten. Emelt fővel, büszkén és magabiztosan sorakoztak mindenkor, mint ahogy a kiválasztott nép fiaihoz illik. Látott embereket, akik gőgjükben dermedt szobrokra hasonlítottak. De találkozott már olyanokkal is, mint ez az asz- szony, akik megvárták a csöndet és az egyedüllétet és úgy imádkoztak valamelyik sarokba visszahúzódva. Türelemmel és megértéssel hallgatta a szenvedőt.

— Isten, atyáink Istene, mit kell tennünk, hogy irgalmad elnyerjük? Jaj, szörnyű vétket engedtél néped életében! Ártatlan vértől szennyes a kezünk. Hogyan tudtad ez áldott szombatot, az ünnepet és ünneplésünket elfogadni, amikor gyilkosság fertőzte meg azt? Hogy tudtad nézni imára kulcsolt kezünk, mikor az véres volt az ártatlan vérétől?

A szolga e szavakra felfigyelt és kiegyenesedett. Szemét meresztette a sötétbe, de az asszonyból csak egy fekete gombolyagot látott, amely időnként meg-megvonaglott.

— Tudod-e atyáink Ura, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, hogy mint Káinnak, bujkálnunk kellene? Homlokunkon izzik a gyilkosság bélyege! S itt volt néped e szent napon hajlékodban, mintha semmi, a világon semmi sem történt volna. Láttad-e őket, amint ártatlan képpel hozták áldozataikat, gabonát, bort, olajat és barmot? Láttad-e papjaidat, s Lévi nemzetségét, a szolgákat, kik úgy végezték dolgukat, mintha misem történt volna? Kinyitottad-e a mennyek ablakait, álátekintettél-e nyomorult népedre, amely alighogy gyilkolt, s alighogy eltakarította a tetemet, már itt állt előtted? Naphosszat konokul, ahogy a törvény és Mózes megparahesolta! Itt álltak e szent napon oltárod előtt, a megszentelt csarnokokban papok, vének, az írásnak tudói, s a nép. Mindnyájan! A Te gyilkos néped! Láttál-e bennünket, Uram? Láttad-e az ártatlan, feledékeny fejeket, amelyek szíjakkal tekercselve, imádságra buzdulva tolongtak itt? Hittél-e a szavaknak? Hittél-e a bánatunknak, töredel- münknek?

A temploszolga megköszörülte torkát, szólni akart, de az asszony fennhangon kiáltott:

— Itt voltunk, egeknek Ura! Mert a törvény idekényszerített, ideszólított, ideidézett. Vagy talán Te magad akartál pörlekedni velünk?

De Te néma voltál. Mi azonban mondtuk a magunkét, hogy itt-ott megszegtük törvényedet, de bőven adtunk alamizsnát a szegényeknek, s böjtöltünk hetente kétszer. De egy dologról mélyen hallgattunk. S ebben a hallgatásban eggyé lett a Te néped. Egy dolog nem jutott egész nap eszünkbe, egy dolgot nem vettünk ajkunkra. A tegnapot, óh, Ábrahám Istene, a tegnapról hallgattunk. Halld meg óh Uram, én most elmondom népem helyett, mielőtt a nap lenyugszik. A Te néped eleget tett a törvénynek, haza indult és visszatért otthonába, hogy ott folytasson mindent, ahol abbahagyta.

— Tegnap, Uram, neked tudnod kellett volna, hogy ártatlan ember halálát követelte néped. Te vagy az igazság, mégis hagytad, hogy szemeink vakok legyenek az igazság látására, hogy ajkunk hazugságot szóljon, s szívünk kemény legyen, akár a kő. Tegnap, Uram, mi vérre szomjaztunk! Egy igaz, egy ártatlan vérére, aki fiad volt, mert mindnyájan fiaid és lányaid vagyunk.

Hűvös szélhuzat támadt a templomban, a szolga megborzongott és összehúzta magán köntösét.

— Én is, gyenge leányod, seregek Ura, ott álltam. Ott, ahol testvéreim mind, Jeruzsálem fiai és leányai. Halált kértünk az áldozatra, mert csak egy hangunk volt mindanyiunknak: „feszítsd meg”. Én is ott voltam abban a tolongásban, amely végigkísérte a legfájdalmasabb úton, de csak zokogni tudtam s kendőmet nyújtani, hogy megtörölje véres, csapzott homlokát. Én is ott voltam, ahol utolsót sóhajtott, mikor kiszállt az élet belőle. Sokan voltunk.

— S ma, szent napodon mindnyájan itt tolongtunk hajlékodban. Ma minden tekintet olyan ártatlanul szegődött felfelé, mintha tegnap életet ajándékoztunk volna egymásnak, és nem életet oltottunk volna ki. Óh, Uram,

örök valóság, mily kegyetlen is a Te teremtményed, és mily kegyelmes vagy Te! Hogy nem sújtott le haragod, s villámod nem emésztett meg mindannyiunkat? Te némán tűrted tegnap vétkünket, s ma isteni tiszteletünket.

— Egyedül Te ismersz bennünket. Szívünk és vesénk titkai előtted nyilván vannak. Te ismered képmutatásunkat,, alávalóságunkat, embertelenségünket. Nálad van az irgalom! A szombat szentségét nem rontotta meg haragod, pedig az ártatlan vére az egekig kiáltott. Hagytad, hogy a Te szentedet eltemessük, mint ahogy hagytad, hogy higgyünk igéinek. Hagytad, hogy hideg kő legyen feje alja, mint ahogy hagytad, hogy Izrael szegényei általa vigaszt nyerjenek. Mindent hagytál, mert elrejtőztél előlünk.

A templom szolgája szelíden rátétté kezét.az asszony vállára:

— Ideje lenne hazaindulni, leányom!

— Csak még egy szót, még egy percet, uram! — kérte a szolgát és így folytatta:

— Utaid, Uram, kifürkészhetetlenek, akaratod szent. Milyen utat rendeltél a halandónak és mi volt akaratod? Miért küldted öt közénk- ha elvetted? Mit akartál általa, hogy gonoszságunk áldozatául vetetted? Pedig mi azt hittük, ö szabadítja meg Izraelt! Jaj, egek Ura! Néped nevében itt állok előtted és esedezem irgalmadért. Ne legyen rajtunk és a mi fiainkon az ö vére. Ha olyan vagy Izrael Istene, Seregek Ura, mint amilyennek hirdetett az Ártatlan, az Igaz. add nékünk akkor szabadulásod örömét! Add látnunk akaratod teljességét, bűnbocsátó holnapodat! Ámen, Uram, ámen, seregek Ura!

Szédelegve kelt fel és a szolga támogatásával lebotorkált az erkélyről. Kivételesen a férfiak, az Ékes kapuján vezette ki őt, mert már csak az volt nyitva. Sötétedni kezdett és sehol a csarnokban, a pitvarokban egy lélek sent tartózkodott.

Szombat este volt. A magdalai Mária hazaindult. Otthon még összekészítette a keneteket, hogy korán reggel kimenjen a sírhoz, Jézus testét megkenni.

Rédey Pál